10. Fejezet

Méreg a testnek és a léleknek

Ahogy Seréna kiért a kastélyból arcába csapott a hideg téli szellõ, nem fázott, de nem is töltötte el forrósággal a gondolat, hogy ilyen idõben bolyongjon az erdõben. Mégis szívesebben tartózkodott házon kívül, Perselustól messze. Sétálva indult a kitaposott ösvényen a vakítóan fehér, térdig érõ hóban. Már két hét sem volt karácsonyig, és az idõjárás, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy képes meglepõ dolgokra, vagyis, hogy képes még ekkora területet is kifehéríteni, de úgy hogy az ember lánya nem mozdulhat ki a négy fal közül.

A gondolatai minduntalan a bájital tanár felé kalandoztak, de megpróbált ügyet sem vetni rájuk. Az a szenvedélyes éjszaka járt a fejében, majd az ahogy egymással veszekedtek, ha már a sors úgy hozta, hogy mindketten ide menekültek… egyszerûen nem tudta elfogadni, hogy távol kell tõle tartania magát. Próbálta elûzni annak az éjszakának a képeit, és mire észrevette magát már régen bent járt az erdõben.

„Hogy lehettem ennyire óvatlan!" Gyorsan elõkapta a pálcáját és elmondott egy Lumos varázsigét, mivel az erdõben még nappal is sötétség uralkodott. Lassan lépkedett figyelve minden neszre, de olyan csend honolt, amilyet itt még nem tapasztalt, mintha az egész erdõ reszketne, valami van itt. Egyre beljebb haladt mikor egy halk hangot hallott észak felöl. Elindult a hang irányába, már nagyon mélyen járt az erdõben, ilyen messzire Norina vagy Hagrid nélkül még nem merészkedett.

A fák egyre sûrûsödtek, szinte alig lehetett észrevenni egy-egy alakot, valamilyen ártalmatlan állatok lehettek, látszott rajtuk, hogy félnek. Egyszer csak egy ilyen kis sötét folt tõle alig pár centire suhant tova, Seréna pedig megijedve hátrált, aminek az lett a következménye, hogy elesett és csuklóját csaknem kitörve ejtette el pálcáját.

A meglepetéstõl magához térve feljajdult, amint megérezte egész karjában a fájdalmat. Valószínûleg kifordult a jobb csuklója, nem tudta a pálcát rendesen használni, de úgy döntött, mostmár ha idáig eljutott nem hátrál meg és kideríti mi folyik itt. "vatosan elindult abba az irányba, ahonnan az ismerõs hangot hallotta. Kezdett félni, hogy itt valami komolyabb veszély van, mint sejtették.

Ahogy lassan haladt a fákhoz simulva, látott néha még alakokat elsuhanni maga körül, úgy vélte ezek menekülnek valami elõl, van itt egy állat vagy növény, aminek nem kéne itt tartózkodnia.

Egyre közelebb járt, érzett egy kellemesen édes illatot a levegõben terjedni, nem ismerte fel, de valahogy ösztönösen felkeltette benne az aggodalmat. Kis léptekben haladt, mert ahogy közeledett az illat kezdett egyre erõsebb lenni, nem törõdött vele, végülis ez csak egyet jelenthet, hogy közel jár a megoldáshoz.

Megállt és körbenézett, hihetetlenül sötét, volt, teljesen elvesztette az idõérzékét, nem tudta mióta bolyong itt. Talán pár órája hagyhatta el a kastélyt, úgy gondolta, hogy nem telhetett el sok idõ.

Ahogy ezen tûnõdött hirtelen egy szorítást érzett a derekán, odakapott, de már késõ volt, elkapta egy növényféleség és felemelte a magasba, meglepetésében sikoltott egyet, de tudta, hogy itt senki nem siet a segítségére. Hogy is lehet ilyen önfejû, ha Perselus vele jön talán sikerülne kikerülnie ebbõl a szorítóból.

Az az inda, ami elkapta egyre szorosabbra tekeredett rajta. Már alig kapott levegõt, teljesen elnyomta a tüdejét, és lassan még az eszméletét is kezdte elveszíteni.

Kinyitotta a szemét és rögtön felismerte támadóját, ezt a növényt még évekkel ezelõtt látta egy „Veszélyes Természeti Alkotások" kiállításon. Nem kerülhetett ide tehát magától, nagyon gondosan kell ápolni egy ilyen szörnyet, hogy fel tudjon nõni, csak õrültek… Gabriel, tudhatta volna, nem jöhetett csak azért, hogy õket kiírtsa.

A szorítás egyre csak fokozódott, de valahogy nem ez volt a legrosszabb. A kiállításon figyelmeztették õket, hogy a növények képesek egy illatanyagot kibocsátani, amely ugyan kellemes parfüm illatú, de a növény érintésével, illetve a bõrén lévõ méreggel keverve akár kómát kiváltó hatású méreg is lehet. A gondolatmenete megszakadt, már csak a fájdalomra tudott koncentrálni és arra amit elveszíthet. „Nem látom több"-gondolta és feladta a küzdelmet.

Ekkor egy gyenge fény suhant át az erdõn, Norina, másodszor is a lány segítségére sietett, kitépte õt a növény szorításából és menekült vele, ahogy csak tudott. Seréna lassan fogta fel mi történt, az erdõ közepén járhattak, amikor az unikornis megtántorodott.

-Norina, hiszen te… megsebesültél-préselte magából a szavakat Seréna.

-Igen, de nem annyira súlyos, mint a te helyzeted. A méreg nekem nem halálos, de legyengített, és nem tudtam használni a képességeimet, most is sok erõmbe kerül veled beszélni, Dumbledoret elérni pedig…-hallgatott el. Seréna hallotta milyen szaggatottan veszi a levegõt. Aztán már nem hallhatta többé barátja hangját, elvesztette az eszméletét.

-Seréna!- kiáltotta Norina. Minden erejét összeszedve ment tovább, segítséget kellett hívnia, nem vihette el a lányt a kastélyig, nem volt annyi ereje. Valaki után kutatott, aki Serénához közel állt, ezeket az embereket könnyebb volt elérnie.

-Kérlek, gyertek az erdõbe, Seréna bajban van!- küldte szét a rövid üzenetet. Hogy kit sikerült megtalálnia az már nem rajta múlik. Lassan haladva az erdõ széle felé közeledett. A lány még mindig eszméletlenül feküdt a hátán. A fák sûrûjébõl kiérve, már esteledett, az alkony piros fénybe vonta a leesett hótakarót. Már Norina is alig bírt járni, az összeesés szélén járt.

A kastély felõl két alak bontakozott ki, Norina felismerte az igazgatót és rögtön megnyugodott, hogy mostmár jó kezekben vannak. A másik férfi viszont meglepte, a bájitaltanár volt az, nem is sejtette, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz, mosoly terült szét az arcán. Ha itt van, akkor többet jelenthet neki, mint Seréna maga gondolja.

Az igazgató nem kérdezett semmit, Norina megpróbált beszámolót tartani, de már ehhez igazán nem volt ereje. Perselus szó nélkül felkapta a lányt, Dumbledore pedig Norinának segített.

Rögtön a gyengélkedõre siettek, ahol Madame Pomfrey egy szûkszavú: „Mi az ördög történt?"-el és egy rosszalló fejcsóválással elintézte a kérdezõsködést, majd nekiállt, hogy ellássa Serénát.

-Perselus, azt hiszem jobb lenne ha most magára hagynánk, itt már nincs tennivalónk.- mondta csitítóan az igazgató, látva Piton szikrázó tekintetét.

-Azt már nem!… Úgy értem nem Albus, kérlek, itt kell maradnom.- mondta meglepõen kétségbeesett hangnemben Piton.

Az igazgatónak nem is kellett több, hogy kikövetkeztesse, ezek ketten nem éppen kellemeset társalogtak tegnap, mind a ketten zavartak voltak. Dumbledore ismerte õket, és ez éppen elég jogot adott arra, hogy megpróbálja egy kicsit lecsillapítani a két heves természetû tanárt. „Éppen összeillenek, két önfejû… egyik sem enged a másiknak, vajon melyiküknek lehet nagyobb a makacssága?"- mosolygott magában Albus.

-Rendben, de ígérd meg, hogy nem fogod Poppyt idegesíteni, mert az õ haragjától aztán én sem védhetlek meg.- mondta csitító jókedvvel. –Biztosan rendbe hozza õt ne aggódj.- folytatta valamivel szemrehányóbb hangsúllyal. Piton csak hallgatott, nem tudott mit mondani, nyilvánvaló volt, hogy ezzel a néhány szóval leleplezõdött az igazgató elõtt, de ezt most valahogy nem bánta.

Madame Pomfrey lépett ki a szobából, ahova Serénát vitték, arca aggodalmat tükrözött.

-Nos Poppy, hogy van? Mondja, hogy rendbe jön.- kérdezte Piton. A javasasszony arcán egy pillanatnyi mosoly látszott, de vonásai egy szemvillanás alatt aggódóvá váltak.

-Hogy õszinte legyek fogalmam sincs. Úgy látszik egy méreg került a szervezetébe, és ezzel még nem volt dolgom. Még azt sem tudjuk mi marhatta meg, nagy zúzódások voltak a derekán és a vállán, egy kis belsõ vérzése is volt, ezek egy ideig még látszani és érzõdni fognak, de a méreg már nagyobb károkat okoz. Ha jól sejtem fõleg az idegeket támadja, ezért sokat fog mellébeszélni, többnyire értelmetlen dolgokat nem lesz kellemes hallgatni. Ha sürgõsen nem találunk valami megoldást tönkre fogja tenni és néhány nap alatt…-a hangja elakadt.

Dumbledore aggódva nézett Pitonra, aki szinte holtravált arccal, mozdulatlanul meredt maga elé, majd Poppy felé fordulva csendesen ezt mondta:

-Mindent meg kell tennünk, Poppy kérlek próbálj meg mindent, addig összehívom a tanárokat és keresünk valami megoldást. Perselus helyettesítenéd Serénát a mai óráin?- fordult a férfihez. Piton olyan szúrós tekintettel nézett az igazgatóra, hogy inkább nem firtatta a választ.

-… rendben értem, Poppy, úgy gondolom Perselus itt maradhatna, csupán egy idõre, amég ki nem derítem mi történt.- mondta az igazgató egy köhintés után.

-Nyugodtan, bár nem látom sok értelmét, azért maradjon.- mondta beletörõdött hangnemben Poppy. Piton egy szó nélkül biccentett és bement a szobába.

-Norina talán tud nekünk segíteni, õ már egy kicsit jobb állapotban van. Perselushoz pedig ez idõ tájt úgy gondolom hozzászólni is veszélyes lehet.- folytatta az igazgató, amikor az ajtó becsukódott.

-Ezt valahogy észrevettem.- mosolygott a javasasszony. Piton aggódása nem volt nem észrevehetõ. -Most ha megbocsátasz mennem kell, a két fõkolompos Potter és Draco már megint összetûzésbe keveredtek. Az egyikük csúnyán eltörte az egyik karját, a másikat pedig számtalan kékfolttól és egy-két monoklitól kell megszabadítanom. -csóválta meg a fejét. -Igazán lehetne annyi eszük, hogy ezekben az idõkben együttmûködnek, bár abba bele sem gondolok, hogy mit tudnának mûvelni együttes erõvel.

-Ami engem illet inkább én sem gondolok bele-nevetett az igazgató. -De talán még egyszer megbarátkoznak egymással. Erre kevés az esély, de a legjobb példa erre a kis Lily és a mi Piton professzorunk. -mondta búsan.

Poppy sóhajtott, majd egy gondterhelt mosoly kíséretében visszament a kortermek felé.

Dumbledore minden tanárért küldött egy házimanót, és a délutánt az irodájában töltötték egy megoldást kutatva. A tanárok között nem sokan tudtak segíteni, legfeljebb a könyvtárban tudtak keresgélni, de azért ellátták a maguk feladatát. Eztán Dumbledore Norina felé vette az irányt, megpróbáltak a legtöbbet kideríteni arról mi is volt a támadó. Norina szerencsére ismerte a növényt és megpróbált gyengesége ellenére minden kérdésre válaszolni.

Sokat megtudtak, végre sikerült kideríteni milyen méreg is volt Seréna állapotának az okozója. Az ellenszerét azonban nem volt könnyû elõállítani. Norina ugyan ismerte a bájitalt, és az legalább olyan mérgezõ volt mint az aminek a hatását volt hivatott semlegesíteni.

Piton eközben Seréna mellett maradt, nem mozdult ki egy pillanatra sem. Hibásnak érezte magát, ha nem veszekednek, akkor tudott volna róla, hova is készül a lány és talán segíthetett volna. „Néhány nap múlva…"-hangzottak fel benne Poppy szavai.

-Már megint közel vagy ahhoz, hogy elveszítselek, de nem fogom megengedni.- suttogta a lány sápadt arcát nézve. Soha nem volt még ilyen közömbös a külvilág iránt, nem érdekelte, hogy ki látja meg, vagy milyen benyomást kelt, csak ült és gondolatait a félelem járta át.

Egy kéz megérintette a vállát, felnézett, Dumbledore mosolygós arca nézett vissza rá. Várakozón felállt, reménykedett, hogy végre sikerült kideríteni valamit.

-Perselus, szörnyen nézel ki, azóta itt ülsz? -kérdezte aggódva az igazgató. Piton tényleg elég rosszul festett, a szokásosnál is sápadtabb volt és mintha éveket öregedett volna a néhány végtelennek tûnõ óra alatt.

-Norina ismeri az ellenszert, nehéz bájital, de azt mondta te el tudod készíteni. Ha elmész hozzá elmondja mit kell tenned, és szeretne is beszélni veled, azt mondta kíváncsi rád… ez nagy bók egy unikornistól -mondta egy kicsit nevetve. -' már egészen rendbe jött és kint van a szabadban, a kastély körül megtalálod. Seréna egy pillanatra felnyögött, de annak ellenére, hogy arca békés maradt, sejtették, hogy fájdalmai lehetnek.

-Megkeresem. -mondta szûkszavúan Piton és elindult kifelé. Az igazgató reménykedve nézett utána. Úgy látszik kicsit megnyugodott, nagy kõ esett le a szívérõl amikor megtudta, hogy van egy megoldás. Félt, hogy kifutnak az idõbõl, de biztos volt benne, hogy Perselus megtesz mindent azért, hogy segítsen.

Piton sietve lépkedett, nem ismerte Norinát, és nagyon meglepõdött, hogy Seréna régi barátja egy unikornis, egy varázslény. „kifejezetten szeretem a különleges lényeket" hangzott Seréna nevetõ hangja a fejében. „Alaposan alábecsültem ezt a nõt… minden tekintetben." Küzdött maga ellen.

-Most is rá gondolsz. -hangzott hirtelen a fejében egy békés hang. Piton meglepõdött, megfordult és szembe találta magát Norinával. A hófehér ló nyugodtan és méltóságteljesen állt elõtte, szemeibõl csak úgy sütött az érdeklõdés. –Ne félj tõlem, azért jöttél, mert szeretnél tudni valamit, ami megmentheti annak az életét, akit szeretsz. -ingatta a fejét a gyönyörû állat.

-Igen -felelte zavartan Piton, úgy látszik Norina minden gondolatát látja, nem volt tehát értelme, hogy megcáfolja azt amit az elõbb mondott, nem is akarta.

-Mit akarsz cserébe? -kérdezte cinikusan Piton. Norina felnyerített.

-Ne sértegess engem ember, mit tudnátok ti az én számomra nyújtani? -nevetett. -Seréna a legjobb barátom, ha tudok tenni érte valamit akkor megteszem. Talán te nem tennéd meg érte, de én nagyon szeretem és nem fogom hagyni…

-Honnan veszed, hogy én nem tennék meg érte bármit? -csattant fel Piton. -Igenis… bármit odaadnék, hogy ne veszítsem el- sziszegte vészjóslóan a szavakat.

-Nyugodj meg, csak kíváncsi voltam rá, hogy milyen ember vagy! Nem kételkedem benned, Seréna sokat mesélt rólad és pont olyan vagy amilyennek leírt. -mondta kedvesen Norina.

-Igazán? -kérdezte Piton. Meglepõdött, nem gondolta volna, hogy Seréna éppen róla társalog másokkal.

Halk nevetés után felhangzott a dallamos hang: -Már azelõtt szeretett téged, hogy tanárnõ lett. Mikor itt hagyta az iskolát, azt hittem sikerül túltennie magát ezen, akkor még puszta szeszélynek látszott. Egy diáklány, aki beleszeret a mindenki számára csak gúnyt és cinizmust jelentõ tanárába, annak ellenére, hogy még egyszer meg is buktatta õt. Aranyosan hangzik nemde? Mikor visszajött, ugyanolyan lelkesedéssel látott neki annak, hogy téged mentegessen a viselkedésedért, a modorodért, hogy képtelen voltam belátni ez a kislány elég önfejû ahhoz, hogy tíz éven keresztül õrizzen egyetlen férfit a szívében… viszonzás nélkül. -tette hozzá a végén.

Piton erre már igazán nem számított, teljesen ledöbbent, soha nem gondolta, hogy ez ennyire fájhat, ha elõbb hallja ezeket talán minden másképp lenne. Most ennek a történetnek a tudatában, még fájdalmasabban hasított bele lelkébe a felismerés. Megszólalni sem tudott. Mikor kicsit magához tért végre Norina látva a zavarát inkább elmondta, az ellenszer elkészítését. Piton tökéletesen megértette, és miután végeztek le is ment, hogy hozzá lásson.

Szinte élõhalottként járkált a laborban, megszokott hidegvére sokkára kerekedett felül benne.

Az éjszakát a laborban töltötte, senkihez sem szólt egy szót sem aznap, a méreg végül elkészült