15. Fejezet

Hazugság és szerelem

Piton, amint felébredt tudta, hogy nem ott van ahol lennie kéne. Az utolsó emléke a kábító átkot kimondó hang volt. Sejtette mi történt, de hamarosan meg is bizonyosodott róla. Egy sötét, talán pincehelyiségben találta magát. Hogy hol lehetett, mennyire távol a Roxforttól azt egyelõre nem tudta.

Megpróbált felállni, de a feje úgy zúgott, hogy szinte mozdulni sem tudott. Érezte, hogy kezei össze vannak kötözve. Sokáig próbálta feszegetni a kötelet, de az nem engedett, így feldúltsága kénytelen volt alábbhagyni.

Halk susogást hallott onnan, ahol az ajtót sejtette. A régi vasajtó nyikorogva nyílt ki, rajta egy alacsonyabb fekete alak lépett be, majd utána egy másik. A kisebbik közelebb lépett hozzá és leguggolt mellé. Felemelte fejét állánál fogva, Piton még a sötét köpenyén keresztül is érezte, hogy az a valaki mosolyog, az õ szenvedésén. Fájdalom hasított az arcába, egy erõs pofont kapott, de meg sem szólalt. Az alak hátrébb lépett, majd elõreengedte a másik, láthatóan erõsebbet, az felállította és nehézkes léptei ellenére sietve kikísérte.

Fény szûrõdött Piton szemébe, és a férfi hunyorogva próbált körülnézni nem sok sikerrel, ugyanis egy koszos ablak fényeibõl ítélve éjszaka volt, és a folyosót is viszonylag sötétség uralta. Egy nagyobb terem közepére lökték, és magára hagyták. Körül nézett, egybõl a szökés jutott eszébe, de érezte, hogy ez most nem fog olyan könnyen menni.

Egyetlen ajtó nyílt a terembõl, azon kívül, amin idehozták. Az ajtó most a rozsdától repedezve kinyílt, belépett rajta két alak. Az egyik ugyanaz volt, mint akitõl a pofont kapta, járásáról felismerte, a másik egy idegen volt, de mindkettõjük ismerõsnek tûnt, valószínûleg régi „kollégák". Gúnyosan mosolyogva figyelte fogva tartóit, akik néhány szó után elindultak felé.

Két pálca szegezõdött rá és egy hang kimondta: „Crucio!" Az ismerõs kín a lelke mélyéig hatolt. A hang, ami kimondta egy nõé volt. Mikor az átoknak vége szakad mélyet lélegezve rogyott térdre. Továbbra is csak mosolygott, érezte, most nem menekül, ahogy felismerte a hang tulajdonosát nem is akart menekülni, itt és azonnal meg akart halni.

-Üdvözöllek… Áruló! –mondta a nõ és a csuklyát hátrahúzva leguggolt Piton elé. A barna szemek, amelyeket a férfi olyan jól ismert cinikusan meredtek rá, de valami fájdalom is bujkált a hangsúlyban. Seréna felállt és mint aki jól végezte dolgát a másik alak mögé lépett. Perselus kétségbeesetten nézett fel a lányra, nem akarta elhinni, fájdalmas pillantása Serénát sem hagyta hidegen, a lány elmosolyodott és ajkaival egy szót formált: „szeretlek".

Piton fájdalmas haragra gerjedt, felugrott és meg akarta támadni fogva tartóit, de az eredmény egy újabb kínlódás volt. Egy ütés a bordái közé, és õ nyögve zuhant vissza a padlóra.

-Csak ne ilyen hevesen! –nevetett a másik alak, Flynn volt az. Jól sejtette, volt még valami az erdõben.

Seréna elfordult a férfitól és furcsa hangsúllyal kezdett beszélni.

-Mit csinálsz, mit keresel te itt, és ez? Hol a fenében voltál? Miért hagytad, hogy megöljék, nem megmondtam, hogy semmi magánakció, éppen elég volt, hogy nagy buzgóságodban megpróbáltál megölni engem is! Elég legyen az engedetlenségbõl, mi a fenét képzelsz, a Nagy Úr nem fogja megbocsátani, hogy mész a magad feje után. Én meg játsszam a jókislányt, amég te elcseszel mindent! –kiabált Seréna.

-Fogd be a szád! Neked itt nincs döntõ szavad! Elértem, amit akartunk, idehoztam az árulót, te pedig szépen visszamész gyászolni, megértetted?! –felelt ugyanolyan hangsúllyal Flynn. Seréna erre nem úgy reagált, ahogy Gabriel várta, közelebb lépett és akkora pofont kevert le a férfinak, hogy csaknem hanyatt esett. Piton elkeseredettsége ellenére is elmosolyodott.

-Velem így nem beszélhetsz! Esküszöm, ha nem kell többet veled dolgoznom saját magam foglak megölni! –mondta a nõ.

-Majd meglátjuk. -felelt Flynn vigyorogva.

-Igazán élvezetes a családi beszélgetésük, de engem nem kifejezetten érdekel, inkább visszamennék a cellámba még egy kicsit aludni. -szól közbe Piton cinikusan. Flynn újabb átkot mondott a férfira, aki nyögve borult a padlóra. Felnézett, Flynn vigyorogva állt elõtte, de õ csak Serénát látta, nem bírta elviselni ezt a tudatot. A lány idegesen harapdálta saját ajkait, talán… nem tudott már semmit.

-Maga viszont örülhet, hogy még él. Csak ennek a tündérnek köszönheti, hogy életben hagyom. -mutatott a lányra dühösen. –Meggyõzte szépen Urunkat, hogy õ ölhessen meg, ha nem vagy hajlandó átállni a mi oldalunkra, bizonyítandó hûségét. Szép kis hûség. -nevetett. Piton undorodva nézte a férfit, majd kétségbeesetten bámulta Serénát. A lány mélyen a szemébe nézett, és mintha fejcsóválva mondta volna:

-Már megmondtam, hogy biztosra kell mennetek, egy feladatot kaptál, hogy gondozd azt a kórót. És ne üsd bele az orrod az én dolgomba. -mondta határozottan Seréna, szavai Flynnak szóltak, de végig Perselus szemébe nézett. Pitonba éles tõrként hasított minden egyes szava.

Flynn dühösen kiment az ajtón, ami csikorogva mordult fel mikor bevágta maga után. Ketten maradtak, Piton fájdalmasan végigmérte a nõt, és szája gúnyos mosolyra húzódott. Seréna megfordult és közelebb lépett.

-Nem fogsz hinni nekem. -szólalt meg halkan.

-Soha többé. -válaszolt Piton keserû gúnnyal. Seréna eléállt és letérdelt, kérõn nézett a férfi szemébe, de Piton nem tudott többé bízni benne. Tekintete rideg és zárkózott volt, azonban a keserûség még most is áthatotta.

-Én…-kezdte Seréna.

-Te, Roxfortba jöttél és játszottál Dumbledore, és mindenki bizalmával! Te hazudtál mindvégig! Te még mindig Voldemortot szolgálod! Minden szavad hazugság volt… az az éjszaka is… Hogy lehetsz ennyire naiv, meg fog ölni, ha egyszer is hibázol…-vágta a nõ fejéhez szemtelenül. Seréna nem bírta tovább, megcsókolta Piton, de az ellökte magától és köpött egyet.

-Nem tudod mit beszélsz! –mondta szinte zokogó hangon a nõ. –Kérlek, hinned kell nekem, nem vagyok halálfaló, azért jöttem, hogy segítsek, csak úgy tudtam információkat szerezni, ha itt maradok, a növényrõl így is csak utólag szereztem tudomást. -magyarázkodott. –És nyugodt lehetsz… nem fogok hibázni, mert ez lesz az utolsó, akár hiszel nekem akár nem, én meg fogom menteni a nyavalyás életed, mert szeretlek, megértetted? -mondta mostmár erõsebb hangon. Még megcsókolta a férfit, aztán feldúltan kilépett az ajtón Flynn után.

Piton magára maradt, nem tudta mit higgyen, soha nem volt még ilyen bizonytalan, Seréna tettei olyan ellentmondással játszódtak le benne, hogy szinte belefájdult a szíve, úgy érezte, mintha jeges kezek szorongatnák. Ott térdelt a terem közepén, fejében egyre és egyre visszhangoztak a nõ szavai. „Valóban szeretne? Hogy hihetnék neki ezek után?" -kérdezte magától.

Visszalökték oda, ahonnan hozták, a sötét helyiség szinte barátságosnak tûnt ahhoz a teremhez képest. Piton egyre csak gondolkozott a nõn és annak magyarázkodásán. Habár teljesen logikusnak tûnt minden érve, ezután nem tudott neki hinni és magának sem, amikor egyre és egyre csak azt bizonygatta, hogy nem számít. Sok idõ telt el, talán tizenkét óra is lepergett így, amikor végre megnyikordult az ajtó.

Seréna lépett be rajta, nem volt õr elõtte, de Perselus mostmár nem akart kitörni. A nõ becsukta az ajtót és megfordult, lassan közelebb lépett.

-Miért jöttél? A barátaid igazán figyelmesek, meddig tart még mire eldöntik, hogy mikor ölnek meg? -mondta keserûen Piton. Seréna mélyet sóhajtott.

-Nem a barátaim. Ma este. -hangzott a tömör válasz. –És nem fognak megölni.

Piton halkan felnevetett és a nõ szemébe nézett.

-Azt te csak hiszed, sõt te magad fogsz véget vetni az összes hazugságodnak, amikor rám szegezed a pálcát. -folytatta kegyetlenül. Seréna szemében könnyek csillantak, majd peregtek végig arcán. Újra felsóhajtott, majd kicsit közelebb lépve letérdelt a férfi mellé, egy üvegcsét állított a földre, majd Piton kezeiért nyúlt. A férfi engedte, és közben egyre csak az arcát nézte.

-Ezt nekem hoztad? Milyen kedves, most akarsz megölni, csendesen? -nevetett kissé. Seréna elmosolyodott és közben meglazította Piton köteleit.

-Ugyan… ez az enyém. -hangzott a felelet. Piton megdöbbent, ránézett az üvegcse vérvörös tartalmára majd vissza a nõre, tudta az üvegben halálos adag méreg van.

-Nem értelek…-suttogott Piton, mikor kezei kiszabadultak. Seréna csak mosolygott és mélyen a férfi szemébe nézett, megsimogatta ajkait és arcát.

-Megmondtam, hogy ki foglak menteni innen, de én nem fogok veled menni. Most meglazítottam a köteleket annyira, hogy mikor elõvezetnek és én szembeszállok velük, te kimenekülsz az ajtón, amit nyitva fogok hagyni. -hangzott a nyugodt felelet. –Én pedig itt maradok és megküzdök velük, nem fognak el nyugodj meg, ha a végéhez közeledem és nem ölnek meg… majd megteszem én. -emelte fel a fiolát.

-Te megõrültél Seréna, meg akarsz halni, ez soha nem fog sikerülni. -mondta Piton. Ahogy felfogta mit is mondott a nõ egyszerre megértett mindent, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem találna ki ilyesmit egy sötét tervért. Abban a pillanatban magához húzta Serénát és megölelte. A nõ arcán még mindig mosoly ült. Kibontakozott a férfi ölelésébõl és szenvedélyesen megcsókolta.

-Sikerül vagy nem én mindenképp meg kell hogy haljak, addig nem fognak megnyugodni, amég egész Roxfortot el nem pusztítják, és ha én most életben maradok…

-A Roxfortban biztonságban vagy, és nem foglak itt hagyni! –szólt közbe Piton idegesen. Újra csókolózni kezdtek, még hevesebben, mint eddig bármikor. Ajakaik elváltak és Seréna csak suttogva mondta:

-Muszáj. -felállt és otthagyta a férfit, aki a történtek után meg sem tudott mozdulni.

Eljött az est. Piton minden percben csak arra tudott gondolni, hogy mi következik most. Esze ágában sem volt otthagyni a nõt akit szeret, fel sem merült benne, hogy akárcsak egy lépést is tegyen az ajtó felé nélküle. Elhatározta, hogy bármennyire is nagy az ellenállás õ nem fog menekülni.

Ütött az óra, nem volt tovább visszakozás. Érte jöttek, és nem számíthatott kegyelemre. Bármit megadott volna, ha ez csak egy rossz álom, de tudta, hogy egyszer ez is be kell következzen, elszánt volt és készen arra, hogy elfogadja azt a sorsot amit „odafönt" szántak neki.

Durván berángatták abba a terembe, ahol megtudta élete legnagyobb csalódását. Ezúttal már többen álltak a helyiségben, körül nézve úgy húszan lehettek. Ezek az emberek mind azért jöttek, hogy lássák egy egykor közéjük tartozó halálát, milyen szánalmas látványt nyújthatott volna a sok bájmosolyra húzott arc, ha nem lettek volna az álarcok.

-Jó estét mindenkinek! - Lépett elõ Flynn. Rajta nem volt álarc, csupán egy fekete talár, arca kifejezett élvezetet tükrözött, amikor látta Pitont megkötözve, kiszolgáltatva. –Mindenki tudja miért vagyunk most itt. Ez a szertartásféleség, egy úgynevezett próba, egyik társunk próbája, aki így kívánja bizonyítani Urunkhoz való hûségét. Azért tapsot nem érdemel-vigyorodott el. -Tehát lássuk, egyik legkártékonyabb társunk végét és egy új esküjét. -ezekkel a szavakkal hívta Serénát a kör közepére, aki hihetetlen nyugalommal viselte a megpróbáltatás kezdeteit.

Seréna megállt a társaság közepén. Körülnézett, szinte fintorogva mosolyodott el. Tudta, innen nincs visszaút. Mielõtt bárki számíthatott volna rá felemelte karjait ezzel megerõsítve a varázsigét amit kimondott. Az összes kicsiny ablak, ami a termet szegélyezte betört és szilánkok ezrei támadták a halálfalók dühös sokaságát, azok mellett amelyeket még elõvarázsolt.

Nagy kavarodás támadt, mindenki elõrántotta a pálcát és készen állt arra, hogy lecsapjanak mindkettõjükre, hiszen nyilvánvaló volt az árulás. A szinte tõrré alakult üvegszilánkok, megcélozták a sötétség szolgáit, akik elõször nem is tudtak védekezni meglepetésükben. Lehetetlennek tartották, hogy valaki így el merje árulni õket, ekkora fölénnyel szemben. Seréna csak nevetett elõször, majd megkomolyodva odakiáltott Perselus felé, aki lehajolva kerülgette az éles fegyvereket.

-Menj már! -ordított rá.

-Nem! Nélküled nem! -válaszolt Piton és elindult a nõ felé. Karján és talárján sok pici és nagyobb vágott seb jelezte, hogy õ sem menekülhet sértetlenül. Sikerült közel kerülnie Serénához, aki karjaival, még mindig ugyanabban a helyzetben tartotta fenn a támadását.

Már több halálfaló feküdt a földön. Többségük, sok vért veszített, arcuk elcsúfítva a vágásoktól, egy-kettõnek az üveg kíméletlenül elvágta a nyakát.

-Gyerünk! -kiáltotta Piton és fél karját a nõ derekára fonva próbálta õt elhurcolni. „Nem lehet olyan önfejû, hogy ne akarna élni!" -gondolta.

-Nem lehet, az Istenért menj már… kérlek! Szeretlek! -tépte ki magát Seréna a férfi ölelésébõl, és egy gyors kézmozdulattal egy hatalmas szilánkot döfött a felé közeledõ halálfaló mellkasába, aki azonnal össze is esett. Piton hátratántorodott a kisebb lökéstõl, nem tudta többé megközelíteni Serénát, mert az átkok, amik a magukhoz térõ áldozatoktól rá záporoztak elválasztották õt. Próbálta megnyerni a csatát, minden reményvesztettsége ellenére, egészen sok sikerrel, már alig több, mint heten maradtak, a többi elmenekült vagy meghalt. Az ott maradottak viszont elszántan küzdöttek a nõ ellen.

Piton egyszer csak párbajba keveredett Flynnal, aki mindvégig õt célozta, ám a nagy kavarodásban nem vehette észre. Sokáig tartott, amég sikerült felülkerekednie rajta. Flynn tehetséges párbajozó volt, és ellene talán egy tapasztalatlan varázslónak egyáltalán nem lett volna esélye.

Mikor végre eltalálta egy átokkal Flynn lerogyott a földre és alig mozdult, halálán volt. Piton gyorsan Serénáért kutatott tekintetével. A nõ az utolsó emberrel harcolt, õ volt a legkeményebb ellenfél. Nem látszottak rajta az apróbb sebek, méltóságteljesen magasodott a nõ fölé. Piton felismerte az elsõ pillantáskor, ahogy Seréna is: Lucius volt az. Seréna keményen küzdött, de nem sok esélye volt. Mintha saját átka egyúttal õt is támadta volna. Teste csupa horzsolás volt, ruhája tépetten lógott és karja szabadon fehérlett az anyagfoszlányok alatt, csupa vér volt. Homlokán egy vágás éktelenkedett, karjából folyt a vér ahol a szilánkok eltalálták, szörnyû látvány volt, Piton gyomra görcsbe rándult ahogy végignézett Serénán. Elindult, hogy segítsen neki, de ekkor egy átok eltalálta a vállán.

Gabriel az utolsó próbálkozás jogán egy csonttörõ átkot küldött, ami sikeresen célba is ért. Flynn mosolyogva hajtotta fejét a földre, elhunyta szemeit, melyek soha többé nem nyílhattak már fel.

Piton összeesett a fájdalomtól, de még megpróbált lábra állni, sikerült is, de tántorgása nem volt éppen sikeres, néhány lépés után újra térdre esett.

Eközben Seréna és Lucius kíméletlenül szórták egymásra az átkokat, mindketten kimerültek voltak, csodával volt egyenlõ, hogy a nõ még nem adta fel a küzdelmet. Perselus kétségbeesetten nézte, ahogy az idõsebb Malfoy rátámad minden erejével kedvesére, aki bármekkora is az elszántsága, a saját erejének határát nem tudja felülmúlni. Segíteni akart, de egyszerûen nem jutott el odáig, egyre csak próbálkozott, de nagyon lassan ért célba. Egy pillanatra lehajtotta fejét és egy mély lélegzettel akart erõt gyûjteni, ekkor egy sikoltást hallott, felemelte fejét, tudta mi történt, de nem merte tudomásul venni.

A sikoltás a nõ torkát hagyta el, amikor egy a saját fegyverei közül átdöfte a szíve alatt, át a bordáin és az egész testén.

A fájdalom hirtelen hasított Serénába, a kiáltása hamar elhalt, semmit nem érzett, a tõr kihúzódott a sebbõl és koppanva landolt a padlón, a nõ vére ott piroslott rajta. Seréna térdre esve próbált levegõ után kapkodni, aztán hátrahanyatlott és teste végül a földön hevert, életének szikrája lassan, de biztosan kialudni készült.

„Mért éppen õt? Már megint ez történik… „-rémlett fel Perselus elõtt a gondolat. A látvány megbénította, Seréna ott feküdt, a padlón és köhögve próbálta venni a levegõt, szájjal sarkában egy vércsepp jelent meg.

Piton hihetetlenül gyorsan eszmélt fel, nekitámadt Malfoynak, nem kímélte, nem volt miért, Lucius hátrált, látta, hogy most nem tud elbánni vele ezért a menekülést választotta, hoppanált ahogy tudott, csak el innen.

Piton ott állt egyedül a teremben, Seréna vékony hangja törte meg a csendet.

-Menj el innen Perselus! -makacskodott. Piton odatérdelt a nõ mellé és felültette, könnyei egyre peregtek, ahogy látta, az az ember, akit mindennél jobban szeret most haldoklik, és õ nem tehet semmit. Próbálta kikerülni a helyzetet.

-Kérlek, ne add fel… próbálj Norinával kapcsolatba lépni, most nem hagyhatsz itt. -simogatta meg Seréna arcát. A nõ mosolyogva ingatta fejét.

-Egyszer fel kell adni Perselus… nem küzdhetsz örökké… hagyj itt engem, nekem már mindegy… tûnj el innen és felejtsd el, hogy léteztem. -Seréna hangja elcsuklott és mélyeket lélegezve nézett a férfi szemébe.

-Hogy lehetsz ennyire önfejû. Nekem nem mondhatod meg mit csináljak, nem foglak elfelejteni érted? Ha most itt hagysz… Esküszöm, hogy utánad megyek és visszahozlak. -Seréna csak mosolygott, gyengéden megsimogatta a férfi arcát. Ajkaik gyengéd csókban forrtak össze, talán az utolsóban futott át Piton agyán a gondolat, de rögtön megcáfolta. Mikor kinyitotta a szemeit összeszorult a szíve, Seréna szemei csukva voltak, és már nem volt eszméleténél.

-Segítsen már valaki! –nyögött fel idegesen. Ebben a pillanatban néhány alak hoppanált a terembe, Piton egybõl felismerte Dumbledort és kérõn nézett rá.

Az igazgató mihelyt magához tért a döbbenetbõl rögtön utasította a körülötte állókat, hogy segítsenek. ' maga Pitonhoz sietett, és felemelve a lányt azonnal elindultak vissza Roxfortba, ahol talán még van segítség.