16. Fejezet

Más világ

Roxfort… az otthonom, milyen csodálatos hely, sokat adott nekem, mindig úgy éreztem ez a hely különleges nekem. Valahogy mindenkinél jobban ideillõnek éreztem magam… nem akarom, hogy vége legyen. Túlságosan nagy a veszély… segítenem kell, nem hagyhatom, hogy Voldemort és azok az idióták elpusztítsák az otthonom. Perselus, nem õt sem veszíthetem el, nem éreztem ilyet soha! Vissza kell mennem… vissza kell mennem… -jártak a gondolatok Seréna fejében.

A fájdalom elmúltával a lány egy más helyen ébredt. Fogalma sem volt róla hol van, ilyen különös helyen még sohasem járt, minden fekete volt, néhol kivehetetlen alakok mozdultak és halk suttogás hallatszott.

-Hol vagyok?- kérdezte Serén kétségbeesetten.

-A saját elméd fogságában Seréna. -hangzott egy halk hang a lány háta mögött. Megfordult és szembe nézett egy idõsebb férfival, aki mosolyogva nézett rá. Seréna nem találta ismerõsnek a férfit, olyan különös érzés fogta el, hogy megborzongott, valahogy mégis úgy érezte, hogy ez az ember nem az ellensége.

-Ki vagy te? -kérdezte kíváncsian. Gyerekesnek érezte a hangnemét, és ahogy a férfi szemébe nézett szinte kedve támadt mosolyogni. Most vette csak észre, ahogy jobban megnézte: fehér talár, hosszú haja hátra volt fogva és õszhajszálai szürkén vegyültek fekete hajába, ahogy mosolygott szeme alatt kis ráncok jelentek meg, arca jóságos volt és megnyugtató, magas termete és alkata tükrözte erejét.

-Hát nem ismersz meg? Reméltem, hogy marad rólam annyi emléked, hogy ha egyszer találkozunk legalább felismersz.- mondta mosolyogva.

-Emlékem? Tudom, hogy ismernem kéne téged, de mégsem, nem tudom ki vagy sajnálom. -mondta nyugodtan Seréna.

-Nem kell sajnálnod, az én hibám, én tartozom bocsánatkéréssel, sohasem tudtam a közeledben lenni, nem tehettem, addig nem amég nem emlékszel ránk, tehát bocsáss meg… kislányom. -mosolyodott el újra.

Seréna fejében mintha harang szólalt volna meg, megrohamozták elfeledett emlékei: Egy kislány, aki apjával sétál az erdõben, szalad a kitaposott úton. Egy másik emlék: újra egy kicsi lányka, sírva bújik apjához, aki magához öleli és homlokon csókolja. És egy újabb emlék: Egy sötét éjszaka, a legsötétebb az életében, halálfalók zaja, egy éles kacaj, apja kiabálása, amint próbálja feleségét és lányát védeni, próbáltak menekülni, de végül utolérték õket. Anyja és apja egymást ölelve egy varázsaltot próbált megidézni, aztán csend lett, majd egy erõs fény és õ soha többé nem látta egyikõjüket sem.

Felriadt az emlékezésbõl. Mostmár tisztán látta maga elõtt a férfit, néhány könnycsepp gördült a szemébõl, megölelte és már biztosan tudta, õ valóban az akinek mondja magát.

-Apa… -csuklott el a hangja, -Miért… sohasem… mond hogy velem maradsz. -sírta el magát.

-Egy ideig kicsim, végre megtehetem majd, de most nem szabad feladnod, azért vagy itt, mert közelebb jársz az utad végéhez mint eddig bármikor. -felemelte lánya arcát és letörölte a könnyeit. –Pont olyan vagy mint anyád, nem kétséges, sohasem láttam nála szebb lényt és te még szebb vagy. –mosolygott.

Serénának újra felrémlett egy emlék:

-Anyu! Anyu! -kiáltotta nevetve a pici lány, kergetve egy nõt, aki mosolyogva futott elõtte, majd elérte és feldöntötte, mindketten nevetve borultak a földre. A nõ gyönyörû volt, hosszú göndörkés barna haja fénylett a rá sütõ napsugaraktól, ajkain kipirult mosoly játszott, arcát halvány pír lepte be, fehér ruhája pedig lobogva takarta be mindkettõjüket. Vékony karjaival szorosan ölelte gyermekét és egyre csak nevettek. A nõ odakiáltott egy férfinak.

-Mefrit! Segíts, nem bírok el vele. –hangoskodott játékosan.

Újra visszatért. Még mindig apját ölelve mosolygott, majd kibontakozott az ölelésbõl.

-Anyu? -kérdezte félve. Mefrit elszomorodva nézett a szemébe.

-Emlékszel még mi volt az a varázslat, amit a védelmünkre próbáltunk megidézni? -Seréna erre fejét ingatta. –Nem sikerült, csak kettõnk védelmére volt elég, és mielõtt tehettem volna valamit, anyád feláldozta az életét, nem láttam többé.- mostmár neki is könnyek szöktek a szemébe. –Nagyon szerettem õt, mióta eltûnt soha nem tudtam elfelejteni, minden nap gondoltam rá. -folytatta szomorúan, hangja elcsuklott. Seréna újra megölelte egy kicsit csitítva. Mikor összeszedte magát komoly hangon megszólalt.

-Seréna, anyád, azért áldozza fel magát, hogy mi ketten éljünk, és te ezek szerint nem vagy jelenleg valami jó helyzetben, a gondolataim útján megtaláltalak. Anyád és én is azon ritka képességek egyikét örököltük a nagyszüleinktõl-mint õsi máguscsaládok második nemzedéke-, hogy kapcsolatba tudunk lépni szeretteinkkel, mintha ott lennének. Biztosan tudod, hogy ez a tulajdonság néhány más lénynek is megadatott, tõlük kaptuk egykor ezt a tehetséget.

Mikor végre megtaláltalak itt mintha az életem kaptam volna vissza, nem múlt el olyan nap, hogy ne kerestem volna az én kislányom.

Rendbe kell jönnöd, a való életben valami nagy baj történt, aminek te voltál az áldozata igazam van?

-Igen. -sóhajtott, emlékezve a nemrég történtekre. –Az én hibámból, bevallom sokat hibáztam, nem akartam csalódást okozni, de…

-Nekem nem kell magyarázkodnod, láttam, hogy miket éltél át, de soha nem tudtam veled beszélni… nem vetted észre, hogy egyszer-egyszer amikor egy szörnyû nap után végre elaludtál, mindig egy szép emléket idézett fel az éjszaka, ezeket tõlem kaptad, reméltem, hogy mint anyád, tehetséged van az álmok megõrzéséhez és jelentésük érzékeléséhez.- egy kicsit elnevette magát. –Hát igen… a szüleid nem egyszerû emberek, sajnálom, miattunk volt nehéz életed, soha nem adhatom vissza ezt az elvesztett idõt.

-A lényeg, hogy itt vagy és én nem engedem többé, hogy eltûnj az életembõl.

-Örülök, hogy ezt mondod kicsim, nem is akarok… az õsi varázs megakadályozott abban, hogy eddig az életed része lehessek, de amint rendbe hoznak téged azonnal megkereslek, mert mostmár tudod ki vagyok.- adott egy puszit a lány homlokára.

Seréna mosolygott.

Eközben a kastélyban nagy zavargás támadt, amikor megérkeztek a gyengélkedõre Madame Pomfrey csaknem szívrohamot kapott.

-Megmondtam, hogy megint bajba fog keveredni, ez nem lehet igaz, hozzák már gyorsan… lehet hogy már így is késõ! -rohant eléjük a javasasszony.

Dumbledore korát meghazudtoló módon sietett, karjában Serénával a betegszobába. Letették a lányt egy ágyra, és azonnal hozzáláttak, hogy megmentsék, csakhogy nagyon sok vért vesztett, sápadt volt és arca hihetetlen megviseltséget tükrözött. Piton sebei ellenére sem tágított mellõle.

-Perselus… menj innen! Nem tehetsz semmit, kérlek! -szólt rá keményen az igazgató.

Piton kivételesen nem ellenkezett, kiment a szobából és elkeseredetten botorkált az ajtó elõtt. Az aurorok amint visszaérkeztek az iskolába rögtön odébb álltak az útból. Piton csodálkozott, amikor meglátta, hogy nem egy közülük könnyezik, amint meglátta Seréna milyen állapotban van, de Emilyt nem látta.

-Piton professzor! Mi történt? -kérdezte egy sietõs hang, Piton megfordult. Emily sápadtan, lábadozva állt elõtte, arca holtravált érdeklõdéssel fürkészte a bájitaltanár külsejét. –Hol van Seréna? -kérdezte gyanakodva.

Piton az ajtóra nézett, majd könnyek szöktek a szemébe, lehajtotta a fejét, hogy elrejtse gyengeségét. Emily elõször az ajtóra nézett, majd Pitonra, és újra az ajtóra. Megértette a ki nem mondott történetet. Fogta magát a berontott a szobába. Mikor meglátta Serénát, ahogy ruhája átázott a vértõl, vágások lepték el egész testét, szinte elájult a látványtól, ennél fájóbb dolgot nem is képzelhetett volna.

-Menjen ki Mis Smith, kérem! Itt nem tehet semmit. -mondta szigorúan Poppy, miközben megpróbálta elállítani a vérzést. Hangja halkan csengett, mégis mintha ordított volna. Rendkívül kétségbe ejtette, hogy nem tud segíteni… már nem, Seréna haldoklott és õt elõször cserbenhagyta a tudománya.

-Eszem ágában sincs kimenni, engedjenek oda. -mosolyodott el.

-Mit vigyorog? Azonnal menjen ki innen! -mondta valamivel hangosabban Madam Pomfrey.

-Azt mondtam engedjen oda. -tolta arrébb egy kicsit az igazgató. Odalépett Serénához és megfogta a kezét. –Nem lesz semmi baj. -mondta fáradtan.

A következõ pillanatban derengés fogta körbe Serénát elvakítva mindegyiküket. Mikor a fény elhalt, Emily összegörnyedve, de mosolyogva térdelt az ágy mellett. Mikor az igazgató Serénára nézett életében elõször sehogy sem tudott megszólalni.

Seréna sebei begyógyultak, legalábbis a kisebb vágások, a szúrás helyén most egy csúnya heg éktelenkedett, de már nem vérzett úgy mint eddig, begyógyulni látszott. Emily látva, az igazgató és Poppy döbbenetét elmosolyodott és gyenge hangon megszólalt.

-Mit gondol Albus, miért vagyok auror. -nevetett. –Seréna és én különlegesek vagyunk, ezért is lettünk ilyen jó barátok. Szinte a testvérem. -hangzott a magyarázat. –Akit tudok meggyógyítok, és õt nem hagyhattam meghalni. –folytatta kicsit komolyabban.

-Seréna, menned kell. -kezdte Mefrit. -Mond meg hol vagy és ha szükséged van rám odamegyek. -mondta sietve.

-Mindig szükségem lesz rád! A Roxfortban megtalálsz, kérlek gyere el, nem viselném el, ha újra elvesztenélek! -kiáltott Seréna, miközben kinyitotta a szemeit.

Felült az ágyban és köhögve, próbálta felfogni mi is történt az imént.

-Ne aggódjatok, már teljesen jól van. A heg megmarad, nem tudom eltüntetni, egy ideig még fájni fog egy kicsit, de ahogy múlik az idõ… -mondta Emily. Seréna felnézett barátnõjére, és megölelte.

-Hogy érzed magad? -kérdezte, mostmár Serénához intézve a kérdést.

-Soha jobban. –mondta rekedten és csak mosolygott. –Albus…-fordult az igazgatóhoz. –Ha minden igaz, akkor hamarosan meglátogat valaki, akit úgy hiszem te is ismersz.

Az igazgató kérdõn nézett rá, de Emily megszólalt:

-Hol jártál? –mosolygott.

-Egy… más világban. –válaszolta zavartan Seréna.

.--.--.--.--.

Éjfél felé járt az idõ, minden békésnek látszott. A birtok varázslatos csendbe burkolózott, a misztikus rengeteg fáit gyengéden borzolta fel az esti fuvallat. Néhány bagoly sietve repkedett a kastély tornyai között, leveleik célbaérte most nem volt fontos, huhogásuk halkan visszhangzott. Mindenki aki ennek a kastélynak a lakói közé tartozott már az igazak álmát aludta, mindenki kivéve négy embert.

Dumbledore álmosan ül irodájában, az aznapi postája érintetlenül hevert szanaszét az íróasztalon. Nem hagyta nyugodni az ami történt. Tudta, hogy Seréna nem ártott és nem is akart ártani senkinek, már régóta érezte a lányban ezt a kettõsséget, de nem tette szóvá, remélte, hogy megbízhat benne. Így utólag nem is csalódott, mivel semmi sem történt, amivel Voldemorthoz való hûségét bizonyította volna, ám mégis felzaklatta, hogy ez a nõ ilyen körülményekbe keveredik állandóan. Szerette, mintha az unokája lenne és nagyon aggódott érte. És az ami közte és Perselus között van? Elmosolyodott mikor eszébe jutott, ahogyan rájuk nyitotta az ajtót nem is egyszer. Mindkettõjükön látszott, hogy mióta megismerték egymást nem bírnak a másik nélkül meglenni, ez nem is volt elõtte kétséges, viszont kettõjüknek csaknem azonosak voltak a rossz tulajdonságai és ez bizony nem könnyítette meg a helyzetet.

Ahogy így gondolkodott tekintete rátévedt az órára, meglepõdött, mikor látta mennyi az idõ, bár sejthette volna, hiszen órák óta senki sem zavarta meg. Újra elcsodálkozott, amikor egy bátortalan kopogást hallott az ajtó másik oldaláról.

-Tessék! -hívta be kíváncsian Albus a késõi látogatót.

-Csak megnéztük, hogy még mindig ébren vagy-e, miért nem mentél még aludni, nagyon jól tudod, hogy semmit sem használ, ha ilyenkor töröd valamin a fejed. -szólt egy gyerekesen szidalmazó hang és az ajtón belépett Seréna és Minerva. A két nõ kíváncsian figyelte az igazgatót, aki fáradt mosoly kíséretében válaszolt.

-És ti? Ha szabad tudom te mit keresel a gyengélkedõn kívül Seréna? Nos és mond csak Minerva, ki beszél itt késõi lefekvésrõl, az aki majdnem elalszik az óráján, mert halálra dolgozza magát? -nevetett.

-Beismerem fáradt szoktam lenni… néha, nade hogy elaludnék, ahhoz még kellene egy állás a mostani mellé. Mellesleg Serénát kísértem fel, mert nem akart a gyengélkedõn maradni, mikor eljöttem az irodád elõtt és láttam hogy ég a villany tudtam, hogy te sem leszel holnap idõben a katedrán, és ha már itt vagy ez az akaratos lány panaszt akar tenni, mert nem engedjük dolgozni.

-Készséggel beismerem, akaratos vagyok Minerva -nevetett Seréna. –De akkor sem bírom tovább a gyengélkedõn, megfulladok, ha bezártok még egy napra. –heveskedett.

Az igazgató sóhajtott és fáradt hangon megszólalt:

-Rendben van, de ígérd meg, hogy vigyázol magadra, ha még egy ilyen kétségbeejtõ helyzetbõl kell, hogy kihúzzalak…

-Értem! -vágta rá gyorsan Seréna elkerülve a szentbeszéd többi részét. Azzal sarkon fordult és kiviharzott az irodából.

-Sohasem fog felnõni. -sóhajtott Minerva.

-Nincs is rá szükség.- mondta mosolyogva Albus.

-Nagyon aggódom miatta, mióta Emily meggyógyította valahogy más lett. Olyan nem is tudom…

-Értettebb… nekem ez a benyomásom támadt, mintha többet gondolkozna és csak azután cselekedne, ezt igazán nem vetheted a szemére, kifejezetten elõnyére válik.

-Tudom, mégis. Most, hogy megölte azokat az embereket… Tudodki, bocsánat, Voldemort nem fogja eltûrni, hogy életben maradjon, õ lesz az elsõ, akin bosszút fog állni, nagyon féltem. -lépett az ablakhoz, gondterhelten fürkészte a sötét birtokot.

-Reménykedjünk, hogy lesz alkalmunk megvédeni lépett mellé az igazgató. Nem segíthetünk mindenkin, de a remény mindig megvan, hogy segíthessünk azokon akiket szeretünk. Talán úgy lesz majd, mint a mesékben: A rossz megkapja méltó büntetését.

-De milyen áron? -mondta remegõ hangon Minerva. Dumbledore mosolyogva megölelte.

-Nyugalom, mi itt nem tehetünk túl sokat, csak várjuk meg mit hoznak az elkövetkezendõ napok.

--.--.--.--.

Seréna szinte újjászületett a gondolattól, hogy megszabadult a gyengélkedõ fogságából, felüdülve lépegetett lassan a szobája felé, hogy végre saját ágyában alhasson. Nem különösképpen érdekelte, hogy mit szól majd Poppy ehhez, de egy kis lelkiismeret furdalása azért volt. Sokat gondolkozott mióta véget ért az a rémálom, nagyon terhelte a tudat, hogy ennyi ember-még ha halálfalók voltak is-halála szárad a lelkén. Egy csata veszteségei lettek volna, vagy csak egy fölösleges vérengzés áldozatai? Nem tudta eldönteni, akármennyit gondolkozott ezen annál jobban érezte a fájdalmat amit tudattalanul okozott ezeknek az embereknek. Belátta, hogy saját céljai vezérelték, de ha küzdött volna maga ellen, akkor még rosszabb lenne a helyzet, talán akkor most is a halálfalók között tevékenykedne, megölte volna azt az embert aki a legfontosabb neki, és elárulta volna azt a helyet amelyet otthonának nevezett sok-sok idõn keresztül. Errõl az oldalról nem érzett megbánást, de valahogy a lelke mélyén kellemesebb emlékeket is el tudott volna képzelni. Beletörõdött, hogy neki ez a sors jutott, nem ellenkezett valahányszor pofont kapott az élettõl, nem számított mit kell átélnie, mindig megpróbálta a legjobbat kihozni a feladatból, még a saját sebei árán is.

Ahogy így tûnõdött lassan a kastély kezdett világosodni, a hajnali derengés egyre kísértetiesebb fénybe vonta a kietlen folyosókat. Ahogy észrevette mennyi is az idõ nagyon elkeseredett, alig pár órát tudott aludni. Kinyitott egy ablakot a folyosó egyik oldalán, a lustán kelõ nap halvány fényei erõtlenül kezdték megvilágítani a világot. Mélyet lélegzett a beáradó levegõbõl, megkönnyebbült amikor magába szívta ezt a kezdeti nyugalmat. Legszívesebben madárrá változott volna és elrepül egy pár órára, de ehhez most nem volt ereje, ahogy a friss levegõ átjárta úgy mind jobban érezte azt a hihetetlen fáradságot és feszültséget, ami az utóbbi napokban felgyûlt benne. Egyre csak tûnõdött azokon az érzéseken amik szüntelenül kergették:

Hatalmas örömöt érzett, mióta megtalálta édesapját, akit már napok óta várt, remélte, hogy nem csak hallucinált. Soha nem gondolt arra, milyen volt amikor a szüleivel volt, de így utólag rájött, azért mert nem is volt róluk túl sok emléke, alig pár hangfoszlányra és névre emlékezett, de azon túl eddig semmire. A család fogalma eddig nem jelentet neki semmit, úgy volt vele: neki sohasem volt, így nem is látta szükségét, hogy legyen, ami nem volt az embernek az nem is hiányozhat. Most hogy így belegondolt elég butának tartotta sajátmagát, be szokta látni, ha valamiben hibázott, és most éppen ennek jött el az ideje.

Perselusról ellenben szinte nem tudott semmit, ugyanis nem jött el hozzá egyszer sem, azonkívül sejtette, hogy Albus nem is engedte volna akkor a közelébe, össze kellett szednie magát ahhoz, hogy újra láthassa, hiszen az egészet érte tette, nem lehet, hogy ezekután…

Várjunk csak egy percet, hiszen ma nem is kell kiállnia tanítani, hiszen karácsony napja lesz holnap és mindenki az téli szünet kellemes tétlenségétõl „szenved". Nagyon megörült, amikor rájött, hogy végre lesz egy szép estéje, ez lesz itt az elsõ karácsonya, amit tanárként és… nem egyedül, vagy legalábbis remélte, hogy nem kell egyedül eltöltenie.

Az ablakban állva egyszerre arra eszmélt, hogy valaki hátulról átöleli a derekát. Nem ijedt meg nem is vette észre elõször úgy elkalandozott.

-Egy tanárnõnek nem szabadna ennyit álmodoznia. -hangzott egy bársonyos hang. Seréna kizökkent gondolataiból, amikor meghallotta az ismerõs hangot, jólesõen hatott ez az egy csendes mondat.

-Én sosem leszek jó tanár, nem úgy, mint egyesek. -mondta Seréna kedvesen.

-Ki mondta neked, hogy én jó tanár lennék? Megkérdeztél te már egy diákot, hogy mi a véleménye… biztos vagyok benne, hogy szöges ellentétben állna az elõbbi állításoddal.

-Hm… nekem tetszettek az óráid…

-Igen hallottam róla.- mondta Perselus nevetve.

-Ezt meg hogy érted?- csattant fel Seréna.

Perselus köhintve egyet tovább mosolygott.

-Ne is mond. -bújt hozzá Seréna.

-Nem is akartam, igazán nem kell olyan komolyan venni, csak…

-Felejtsük el… már megszoktam, hogy Norina mindenkinek mindent kikotyog.

-Csak aggódott érted. -ingatta a fejét.

-Ezért kellett elmondania milyen voltam diákként? Érdekesen mutatja ki. -nevetett Seréna. -De tényleg hagyjuk, nem lényeges vagyis az de… hagyjuk már mert belefájdul a fejem. Azt hittem végre alhatok egyet. -mondta kétségbeesetten Seréna.

-Akkor nem is tartalak fel tovább. Talán este találkozunk. -mondta félig sértõdötten Piton. Seréna felsóhajtott és fejcsóválva megfordult a férfi karjaiban.

-Talán?

-Talán.

Egy gyors csók után mindketten mentek a dolgukra, de azért bánták, hogy véget ért ez a pillanat. Seréna nézte, ahogy Piton talárja utolsó centiméteréig eltûnik a szeme elõl, aztán továbbment a szobája felé, amit már félálomban ért el. Nem is volt ereje máshoz, csak belehuppanni a puha párnába és aludni, álmodozni, mint egy kamasz lány a világ dolgairól semmit sem tudva.