18. Fejezet

Újult erõk

A Roxfort körül lassan hajnalodott a világ. A kastélyt szokatlan, csendes, rideg fénybe vonták a nap gyenge téli sugarai. Még mindenki mély álomba szenderülve, a tegnap esti vidámság után, kissé megkönnyebbülten, feküdt. Nem sejtette senki néhány emberen kívül, hogy a döntõ csapás már a lehetõ legközelebb jött, s csak arra vár, hogy õk fejüket kapkodva, zavarodva elveszítsék amiért eddig dolgoztak. Ha ezúttal veszít majd a jobb oldal, nem a csata, a háború veszik el…

-Jó reggelt-mosolygott Seréna.

Piton csókkal viszonozta az ébresztést.

-Beszélnünk kell Dumbledorral, muszáj tudnia egy-két dologról.

-Ezt úgy mondod, mintha máris el akarnál rohanni hozzá.- kérdezte tettetett féltékenységgel Piton.

-Eszem ágában sincs, ráér még egy pár órát.- mosolygott cinkosan a nõ és szorosan hozzábújt.

.--.--.--.--.

-Hé Harry jól vagy?- kiabált egy gyenge nõi hang a folyosó közepén. –Jöjjön már valaki, Ron!- kiáltott megint egy alakra, aki a folyosó végében közeledett. A fiú odasietett.

-Mi történt?- kérdezte meglepetten.

-Nem tudom, egyszerûen elájult, a homlokához kapott és összeesett.

-Harry! Harry!- pofozta fel Ron.

-Vigyük el a gyengélkedõre… vagy Dumbledore professzorhoz.

-Mi történt?- kérdezte hirtelen egy lágy hang mögöttük. Megfordultak, Seréna volt aggódó arccal, meglepetten. Mellette Piton, mindketten gyorsan felfogták mi is történhetett, Piton elengedte Seréna kezét és felkapta az összeesett Harryt. Hermione-nak csak ekkor tûnt fel, hogy a két tanár kézenfogva sétált amég õket észre nem vették. Akaratlanul is egy mosoly suhant át az arcán, aztán ránézett az immár sápadt és meggyötört arcú kedvesére és hihetetlen aggódás kerítette hatalmába.

-Vigyük a gyengélkedõre.- mondta sietve.

-Nem arra nincsen szükség, vigyétek Albushoz, én pedig elmegyek Emilyért.- szólalt meg szigorúan Seréna.

-Biztos?- kérdezte Piton. Hangja olyan egyszerûen csengett, a megszokott cinizmus és gúny hiányzott belõle, a gyerekek szabályosan megbotránkoztak és egy pillanatra hozzá sem tudtak szólni a dologhoz.

-Menjetek.- mosolyodott el Seréna. Piton egy pár másodpercig figyelte, ahogy a nõ elsiet, aztán elindultak õk is. Nem volt hosszú az út, csupán egy emelet volt a különbség, Piton mégis úgy érezte, hogy a fiú legalább száz kilót nyom. Mikor végre elszenvedtek az igazgatói irodához pihegve mondta ki a jelszót.

-Tessék!- szólalt meg odabentrõl az igazgató aggódó hangja. Mikor beléptek meg is értették, hogy mitõl volt az az egy szó ilyen bizonytalan, Cornelius Caramel állt a szoba közepén, kalapját a kezében szorongatva.

-Mi történik itt?- kérdezte Piton fagyosan.

-Nyugalom Perselus, semmi baj nincs.- intett az igazgató.

-Ezt azért nem állítanám…- csodálkozott el Piton. Letette egy karosszékbe Harryt és Dumbledorehoz fordult.- A fiú elájult a folyosó közepén, mint Miss. Granger elmondta: mintha a heg miatt lett volna, ez elég ok az aggodalomra nemdebár?- kérdezte teljesen megrökönyödve.- Seréna elment Miss. Smithért, õ talán helyre tudná hozni Pottert, azt mondta az igazgatói irodába hozzuk a fiút, bár bevallom nem tudom miért.

-Hogy elmondhassa az Igazgató Úrnak, hogy mi történt… ha rendbe tudják hozni.- szólalt meg Ron bizonytalanul.

-Elnézést, hogy közbeszólok.- mondta Caramel.- De ha tehetek egy aprócska megjegyzést: Dumbledore professzor ezentúl már nem ennek az iskolának az igazgatója.- Dumbledore szúrós szemmel nézett a férfire, aki mintha kis ponttá zsugorodott volna ettõl a pillantástól.

-Hogy micsoda?- kérdezett vissza Hermione és Ron egyszerre.

-Jól hallottátok, nem ellenkezem a Minisztérium döntésével.- hajtotta le a fejét Albus. Ekkor lépett be Seréna és Emily, még az utolsó mondatokat éppen hallották. Seréna dühében becsapta maga mögött az ajtót. Piton összerezzent az éles zajra, mint mindenki.

-Maga?- mondta a nõ dühösen. Majd elindult Caramel felé és teljes erejébõl behúzott egyet a szerencsétlennek. Piton villámgyorsan zárta karjaiba kedvesét, mielõtt nagyobb károkat okozhatott volna a miniszterben, elvégre bármennyire is élvezte a jelenetet ezt azért mégsem hagyhatta. Megfogta a derekát és magához ölelte, akárhogy ellenkezett nem engedte el, végre belenyugodott és lehiggadt kissé.

-Elég legyen Seréna.- torkolta le az igazgató. De komoly hangsúlya mögött mintha nevetés bujkált volna. A két diák csak figyelte a jelenetet és bármennyire is akarták visszatartani mosolyt csalt mindkettõjük arcára.

-Jólvan, jólvan, lenyugszom, bocsánat.- mondta a nõ dühösen és kifújta a levegõt. Rátette kezét az õt visszatartó Piton kezeire és úgy tûnt tényleg visszafogta magát. –Ezt nem teheti, esküszöm ha elküldi Albust, Perselus sem tarthat vissza attól hogy megfojtsam. Eddig is eléggé sok szerencsétlenséget mûvelt már.- Caramel eme dühös megjegyzések hallatán csak tátogni tudott, majd egy kis idõ múlva megszólalt:

-Egy ilyen agresszív és veszélyes nõt enged a diákok közelébe Dumbledore, azt hiszem nem csak magának kell innen távoznia.- mondta gúnyosan, és törölte le a szája sarkából a vért, ami a kicsattant alsóajkából piroslott. Most elõbújt az igazi arca, a rózsaszín lelkületet védõ személyisége teljes cinizmusával felülkerekedett. Erre már Piton arcán is dühös kifejezés jelent meg, és elengedte Serénát, majd Caramel elé lépett.

-Azt ajánlom tûnjön innen, magának itt nincsen hatalma. Roxfort eddig is és mostantól is mentes marad a maga és a megvesztegethetõ kis társasága elõtt. Maguk nem képesek egyetlen valamire érdemes döntést sem meghozni, ami a védelmet szolgálná. Albus itt marad, ahogy Seréna is és mindenki, aki szabad akaratából dönt úgy, hogy velünk harcol, megértette?- mindezt olyan meggyõzõdéssel mondta, hogy a körülötte állók csak bólintottak, ahogy Caramel zavartan végignézett rajtuk. Piton rideg hangja visszatért erre a kis elköszönésre, de valahogy mégis másképp csengett, mint azelõtt, most több volt benne a szenvedély, mint a harag és a cinizmus.

Caramel köszönés nélkül, hopp-por segítségével távozott. Piton megfordult és visszaállt Seréna mellé, kérdõn nézett a nõre.

-Mi az?- kérdezte, amikor látta, hogy Seréna csak egyre mosolyog. A nõ csak ingatta a fejét és nevetett.

-Szép volt.- hangzott a dicséret végül. Piton is elmosolyodott.

–A verekedésedrõl viszont nem is merek mit mondani.- Seréna belekarolt és megint csak a fejét csóválta.

–Mondtam már hogy bocsánat.

-Ne nekem mond.- emelte fel az állát a férfi.

-Köszönöm. –szólalt meg az igazgató. –Köszönöm, hogy így kiálltatok mellettem.- látszott, hogy nagyon meghatotta a jelenet. Mindenki felé fordult.

Emily fejcsóválással nyugtázta, hogy a szobában õ az egyetlen aki semleges maradt, felsóhajtott és egy mosollyal az arcán Harryhez lépett.

-Nézzük ezt a fiút, mielõtt mindenki elfelejtkezik róla.- mosolyodott el. Arrébb állította Hermionet, aki eddig Harry kezét szorongatva figyelt.

A fiú erõtlen arcába lassan visszatért az élet ahogy Emily homlokára helyezte tenyerét. Lassan remegni kezdtek a szempillái és végre teljesen magához tért.

-Mi… mi történt?- kérdezte gyenge hangon.

-Elájultál.- mondta Dumbledore.

-Ja igen emlékszem. Annyira megfájdult a sebhelyem, hogy le kellett egy kicsit ülnöm.

-Összeesned pontosabban.- vigyorodott el Hermione. Harry megpróbált felállni, kis tántorgás után sikerült is. Ahogy körülnézett: Hermione, Ron, Piton, a tanárnõ és az igazgató, valahogy nagyon rosszul érezte magát, nem nagyon tudta miért, de azt érezte, hogy valami nincs rendben.

-Jobban érzed magad?- kérdezte Emily aggódva.

-Igen, bár mihez képest… sajog a homlokom, de mitõl fájdult meg ennyire, utoljára akkor…

-Amikor Voldemort hozzád ért? -mondta Seréna közömbösen.

-Maga honnan tudja?- csattant fel Harry hirtelen.

-Nos… hallottam róla, Albus részletesen elmondta.- hazudott, de nagyon sajnálta is, hogy nem mondhat igazat. Az igazgató rögtön helyre is hozta:

-Seréna elmondhatod nyugodtan, mostmár nem számít, és egyébként is szerintem mindegyikünk bízik benned… vagy tévedek?- nézett itt elõször a gyerekekre, majd jelentõségteljesen Pitonra, mind bólintottak.

-Rendben…-sóhajtott a nõ. –Ott voltam, nem ismerhettél, de ott voltam én is, azokban a napokban voltam a köreikben utoljára.

-Ez szép, maga halálfaló volt? Ki nem nézném magából…- kérdezte Ron epésen.

-Hosszú.- legyintett Seréna.

-Akkor tehát utoljára akkor fájt a fejed, amikor Voldemort a közeledben volt. Tehát, mindenképpen azt jelenti, hogy mostmár a kelleténél nagyobb a hatalma, vigyáznunk kell. Gyanítom, hogy nemsokárra sort kell kerítenünk arra a döntõ ütközetre… Hermione, te prefektus vagy, kérlek mond el a diákoknak, és küld haza, akit még lehet. Miss. Smith, úgy vélem a maguk csoportja ma távozni készült, ha gondolják akkor máris átengedem Önöket a védõvarázslatokon.

-Nem tudom, hogy menni akarnak-e, én még nem találkoztam ma reggel senkivel, de az biztos, hogy én maradok… persze, csak ha megengedi.- mosolyodott el.

-Természetes.- mondta Dumbledore.

-És azt is biztosra veszem, hogy ha Emily marad, akkor a többiek is szívesen csatlakoznak hozzánk.- mosolygott Seréna.

-Rendben, akkor Harry, kérlek menj le Madame Pomfreyhez a gyengélkedõre, mond el mi a helyzet, és kérj egy kis fájdalomcsillapítót, mert ahogy a Sötét erõk közelednek, sajnos olyan rohamosan fog nõni a fejfájásod is. Induljatok.- azzal mindenki kifelé tartott az irodából. –Seréna, Perselus, ti álljatok meg egy percre.- szólt utánuk gondterhelten. –Szeretném, ha vigyáznátok magatokra, érthetõ okok miatt… és egymásra.- mosolyodott el.

-Ne aggódj.- nyugtatta Seréna, de hangja feleannyira sem volt nyugodt, mint szerette volna.

Mindenki végezte a saját feladatát, de senki sem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz az utolsó csata elõtti várakozás.

-Megyek és beszélek Daviddel.- mondta Emily és elsietett, otthagyva Perselust és Serénát, akik meglepetten néztek utána, ugyanis Emily kissé bizonytalan módon viselkedett az utóbbi idõben, pontosabban, amióta Seréna „összeparancsolta" õt Daviddel.

-Fura, aggódom érte, látom rajta, hogy valami baja van, de nem tudok rájönni mi az.- nyafogott Seréna, miközben bementek a szobájába.

-Érdekes, én jobban ismerném, mint te?- kérdezte Piton cinikusan.

-Miért, azt ne mond, hogy te tudod!

-Tudom… egyszerûen azért, mert szerelmes és most fél, hogy mi is lesz ebbõl az egészbõl. Félti azt a…- mondta félig mosolyogva Piton.

-Davidet- nevette el magát Seréna. –Te miért nem vagy ideges?- kérdezte ki szünet után. Perselus kérdõn nézett rá és elmosolyodott.

-Látom sosem adod fel, mindig találsz bennem valami hibát.- csóválta a fejét.

-Én?- kérdezett vissza vigyorogva Seréna és átölelte a nyakát.

-Te, a saját diákjaim nem pimaszkodnak ennyit velem.- játszotta a sértõdöttet.

-Oh, akkor a Tanár Úr biztos szívesebben lenne most a kedvenc Griffendéles diákjai társaságában.- engedte el a nyakát. Piton azonban visszarántotta és megcsókolta. Mikor hosszú idõ után ajkaik elváltak muszáj volt mindkettõjüknek valami építõ jellegût is tenni a kastély védelme érdekében, úgyhogy fájó szívvel, de elindultak két különbözõ irányba a folyosón.

Seréna egy percre még el is felejtette mit kéne csinálnia, de rájött, hogy neki már régen a párbajszakkörön kéne lennie, hiszen már nem sok alkalmuk volt gyakorolni az átkokat. Ahogy sietve átvágott a termeken hirtelen nyitva találta az egyik tantermet. Ajtaja félig nyitva volt és belülrõl két hang szûrõdött ki.

-Te jó ég, mit keresel te itt?- kérdezte McGalagony hangja.

-Eljöttem, mert itt szükség van rám Minerva, a lányomnak pedig szüksége van az apjára és ami azt illeti fordítva is.- a hang nagyon ismerõsnek tûnt, mintha már hallotta volna.

-Mefrit… egyszerûen nem tudom elhinni, hogy élsz, induljunk, szólok Serénának és Albusnak.- Mefrit??? Serénának egyszerre minden világos lett, benyitott a terembe.

A férfi aki McGalagonnyal beszélt csakugyan az volt akinek gondolta… az édesapja. Sötétkék talárban volt, hasonlított kissé Dumbledorra, attól eltekintve, hogy szemüvege hosszúkás négyszög alakú volt, és szakáll helyett csak bajuszt viselt.

-Apa?- kérdezte, de már tudta a választ.

-Igen.- mosolygott a férfi. Seréna boldogan ugrott a nyakába, egy pillanatra megfeledkezve minden gondjáról.

-Nem megmondtam, hogy megkereslek?- bontakozott ki az ölelésbõl a férfi.

-De..- Seréna hangja elcsuklott, néhány könnycsepp jelent meg a szemében, nem tudta mire vélni az egész bolond helyzetet, minden olyan jól alakult most, és pont ebben az idõben kell kockáztatniuk, hogy mindannyian elvesznek. Hihetetlenül örült, de most egyszerre többminden volt, amit félthetett.

-Menjünk, Albus biztosan meg fog lepõdni, elvégre õ sem tudhat mindenrõl, kevésszer tudjuk meglepni.- mosolygott Minerva.

-Rendben, menjünk, amiben csak tudok segítek.- szólt Mefrit. –Ez a legkevesebb. Te pedig kislányom addig szépen mindent elmesélsz, ami lényegre törõ volt az utóbbi pár évben.

-Tehát ahhoz egy hét is kevés lenne.- csodálkozott el Seréna.

-Mint mondtam… vagy nem emlékszel? Szóval nekem nincsen szükségem szavakra, ha valamit el akarok mesélni, és ebbõl következõen neked sem.- felelte nemes egyszerûséggel.

-Oh rendben, bár nem nagyon tudom, hogy ez mit jelent, azért állok elébe.- nevetett Seréna.

-Csak add ide a kezed.- mosolygott még mindig Mefrit. Azzal elindultak az igazgató szobája felé. Seréna mintha úgy érezte volna, hogy emlékei leperegnek szemei elõtt, mégis semmit nem érzékelt feltûnõen, csak szótlanul sétáltak a folyosón keresztül a fõnixmadár szobráig, ahol némi gondolkodás után eszükbe jutott az új jelszó.

-Majd beszélünk négyszemközt egysmásról. –mondta Mefrit lányának mielõtt beléptek a szobába, mosolygott, de azért vonásai aggodalmat is tükröztek. Seréna egy kicsit mintha elszégyellte volna magát, de mivel tudatában volt minden hibájának, ez nem igazán hozta zavarba.

Bekopogtak, és mind a hárman beléptek az irodába, ahonnan az elõbb távoztak.

-Ezt nem hiszem el! –Albus tényleg meglepõdött, úgy ment oda Mefrithez, mintha szellemet látna, bizonyos értelemben az is volt, hiszen mindenki azt hitte, hogy több mint tíz éve a Sötét Úr megölte.

-Pedig jobb lenne, ha elhinnéd, mert egy hívatlan szellemnek ugye tudjuk mi a sorsa.- nevette el magát. Albus megölelte a férfit, hiába a meglepetés hatása nem maradt el.

-De… hogyan…szóval… na mit dadogok, leszel szíves elmondani, hogy miért nem jöttél vissza eddig, ha életben voltál, és hol van Anna?- tette fel Albus gyorsan, mellesleg rá nem jellemzõ módon a kérdéseket.

-Anna… azt hiszem még akkor elvesztettem, amikor Voldemort azon az estén üldözött minket. Sosem tudtam többé megtalálni, úgyhogy…- hangja nehezen csengett, az emlék fájdalma tisztán tükrözõdött tekintetében. –Serénát is alig tudtam meglelni itt Roxfortban, egyrészt azért, mert sosem emlékezett rám, másrész te szépen el is kerítetted ezt a birtokot.

-Ha tudom… ugye tudod, hogy még nem késõ? Úgy értem…

-Tudom, láttam jónéhány halálfalót a Rengetegben, de nincsenek olyan sokan, még gyõzhetünk.- szakította félbe mintegy bíztatásul Mefrit.

-Igazán, akkor szólok Norinának is.- szólt közbe Seréna.

-Hogy kinek?- kérdezett vissza Mefrit.

-Öhm… Norina a legjobb barátom… egy unikornis…

-Egy unikornis???- azonnal vigyél el hozzá. Albus elmosolyodott, amikor Mefrit ránézett, és csak bólintott egyet.

-De miért?- Seréna meglepve kérdezett.

-Csak vigyél hozzá elõször.- mosolyodott el Mefrit, szemei hihetetlen érdeklõdést és örömöt tükröztek.

-Hm… Rendben. Norina kérlek gyere a kastélyhoz!- mondta halkan, szinte csak gondolkozva.

-Jó reggelt, illetve napot! Valami baj van?- kérdezte Norina hangja a fejében. Mióta megtanultak rendesen kommunikálni egymással, tökéletesen elérték egymást, ha éppen szükség volt rá. Valahogy felerõsödött Seréna ezen képessége az utóbbi idõben.

-Nem még nem, csak gyere ide kérlek.- mondta Seréna. Kívülrõl kicsit furcsa volt ezt látni, mintha magában beszélt volna.

-Rendben.- hangzott a rövid felelet.

-Most mond meg minek kellett.- fordult apja felé.

-Majd elmondom, ha biztos leszek benne, de akkor te is látni fogod. Gyere menjünk.

-Még mindig nem értem.- nyafogott Seréna, miközben kiléptek a kapun.

-Megérted máris.- mosolyodott el Albus.

Norina a bejáratnál várt rájuk, kicsit csapzott szõrétõl eltekintve ugyanolyan volt mint eddig. Mikor meglátta az érkezõket elkerekedett a szeme, felnyerítetett és közelebb lépett.

-Nehezedre esett volna elmondani neki?- szólt hozzá Mefrit kissé megrovóan.

-Ezt úgy érted, hogy emlékszik?- kérdezte Norina. Seréna ijedtében egy lépést hátrál, mert a fehér ló emberi hangon szólalt meg és nem gondolatok útján. Hangja lágy, nõies és gyengéd volt, megkövülten nézett elõbb apjára, aztán barátnõjére.

-Mi folyik itt?- kérdezte keserves arccal.

Norina újra felnyerített, a két férfi ösztönösen hátrált egy lépést. A fehér ló megrázta magát, és testét egy különös fehér fény vette körül, melynek alakja átformálódva lassan emberi alakot öltött. A fény elhalt és az unikornis helyén egy gyönyörû nõ állt. Fehér ruhája a földet súrolta, arca ugyan még tükrözte fiatalos vonásait, de nagyjából Mefrittel egykorú lehetett.

-Azt hittem…- csuklott el a férfi hangja és megölelte a nõt. –Végig a közelében voltál… és nem mondhattad el neki? Hogy bírtad ki és miért…- mondta nehézkesen, de a nõ elhallgattatta egy csókkal.

Albus mosolyogva nézett fel az égre és közben megcsóválta a fejét, hogy is lehetne tökéletesebb ez a pillanat, ha egyszer Voldemort ideért, mostmár tárt karokkal fogják várni, a legösszetartóbb csapattal, ami valaha is létezett Roxfortban. Egy halk köhintéssel tudatta, hogy nincsenek egyedül.

-Oh, elnézést.- mondta mosolyogva a nõ. –Seréna?- Seréna azonban úgy nézett rájuk mintha most kapta volna vissza a szeme világát, nem gyõzte felfogni mindazt amit az utóbbi egy órában tapasztalt.

-Ki vagy te?- kérdezte, annak ellenére, hogy tudta a választ.

-Anna azt hiszem ez egy kissé sok volt a lánynak. –mosolygott Mefrit.

-Anna? Vagyis… anyu?- Seréna a következõ pillanatban már csak a sötétséget érzékelte maga körül.