Vége. Nincs értelme semminek.
Összetört lélek az összetört testben. Ez volt ő, Kurt Wagner, a teleportáló mutáns.
Nem látszott a fájdalma, ezt már rég megtanulta palástolni. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy eltűnjön innen, összegömbölyödjön egy templom hűvös, szent padlóján, egy sarokban, és elvesszen a sötétségben, amit lelkében érzett.
De nem. Nem adták meg ezt neki. Itt fekszik, kikötve egy ágyon, hassal lefelé, erős fényű lámpák kereszttüzében. Kiszolgáltatottan és szánalomra méltóan.
De őt már nem érdekelte ez. Kurt Wagner meghalt azon az asztalon.
Minden csalás volt. A boldogsága, az a zug, amit lelkében őrzött, mikor már majdnem elveszette a reményt, az a kis öröm és napfény, ez az, amit elvettek tőle. Kigúnyolták, csúfot űztek belőle, megtagadták tőle a legszentebb dolgot, amit valaha érzett. Nem volt több puszta szemfényvesztésnél. Amanda csókja a templomban, az esküvőjük, az a csodálatos éjszaka – egyik sem volt valódi. Lelke mélyén érezte. Furcsa volt Amanda szabadkozása, majd az, hogy bevallotta neki az érzelmeit azon a bűvös éjszakán az erdőben. De nem törődött vele, nem akart törődni vele. Végre kimondhatta, amit már régóta érzett, hogy mennyire szereti Amandát.
Nem érdekelte, hogy összeverték, csak azért, mert imádkozott. Ahhoz az Istenhez, aki egyesek szerint nem a mutánsok istene. Összeszorított foggal tűrt. Kérte Istent, bocsásson meg ezeknek az embereknek, akik ezt művelték vele. Az csak a teste volt. Az a teste, amitől annyira félnek, amit fiatalabb korában, mikor még nem tanulta meg, hogy a belső számít, annyira gyűlölt, és ami őt ennyire különlegessé tette, hogy most itt tartják fogva, kikötve. A testét üthették, mert szívében Amanda, lelkében hit volt. Ez akadályozta meg abban, hogy megölje a katonákat, mikor lehetett volna. Stryker a kezébe adta a döntést. Megszabadulhat a képességeit és szabadulását gátló nyakörvtől, ha megöli azokat, akik összeverték. De ő nem tette meg. A hittel nem fér össze a bosszú. Erős maradt.
Mikor rájöttek, hogy hiába kínozzák, hiába gyötrik őt, lelke szilárd marad, azt vették célba, ami a legsebezhetőbb pontja volt: a szíve.
Sikerült összetörni őt. Nem hitte el, hiszen az emlék ott élt a fejében, valóságosan, mint az összes többi. De érezte, hogy igaz. Nem lehetett valódi. Hiába érezte még mindig Amanda illatát, teste érintését, nem hitt saját magának. Olyan volt, mint egy álom. Azt hisszük, valóság, majd egy pillanat alatt szertefoszlik, mihelyst felébredünk, és félálomban kapkodunk az elszálló gondolatok után, amik örökre levesznek azok az álom és ébrenlét közti határon. Emlék volt, megtörtént dolog, de nem hitt neki. A katona pontosan azt mondta, mint ami a fejében zakatolt. Ő csak egy mutáns, egy kék szörnyeteg, nem szeretheti őt senki. Amandának nem ő kell, hanem egy szőrtelen, szép arcú fiú, akivel el tud menni a városba, akivel összeházasodhat, akitől gyerekei lehetnek. Ez az, mit ő soha nem tudna megadni neki, még ha el is hitte egy pillanatra, hogy igaz lehet. Hiszen összeházasodtak. Boldogok voltak. De a valóság más. Érezte. Tudta. Már akkor is. De nem hitt neki. Kényelmesebb volt belesüllyedni ebben a csodaszép álomba, mit elfogadni a valóságot.
A valóság azonban kíméletlen. Mindig felfedi magát. Nem törődik az összetört szívekkel, szertefoszlott álmokkal, elveszett reménnyel. Megtiporja azt, aki el akarja felejteni. Mint itt ez a kék mutáns. Kurt Wagner, aki már nem az, aki volt. Meghalt ezen az asztalon. Ez már csak egy gyilkos volt, egy engedelmes katona.
Mikor a sárga folyadék belemarta magát a bőrébe, felszisszent a fájdalomtól, de ugyanakkor furcsa kábulat borult rá. Mintha aludna, vagy kómában lenne, úgy érezte magát. Egyszer álmodott hasonlót. Menekült valami elől, de mintha ólomból lettek volna a lábai, minél gyorsabban szeretett volna mozogni, annál merevebbek lettek a mozdulatai és egyre lassabb lett. Torkából nem törhetett elő kiáltás, megbénult teljesen. Érezte, ahogy eloldják a szíjakat, majd leveszik a nyakörvet, és Stryker elégedetten szemügyre veszi, majd a kezébe nyom egy kést, hogy tegye meg, amit kért a múltkor. Elszörnyedve figyelte, hogy keze engedelmesen nyúl a hűvös penge után, és agyában felötlik a barakk képe, ahová egy pillanattal később odateleportált. Egyetlen pillanat, egyetlen mozdulat volt csupán, és a katona, aki szavaival összetörte a szívét, elvágott torokkal feküdt a padlón. És ő már ott sem volt. Vértől csöpögő késsel állt Stryker előtt, aki nevetett.
Kurt Wagner pedig, akit nem hagyott el a hite, mikor félholtra verték, aki soha nem bántana mást, a kedves, nyíltszívű, örökké jókedvű, a gyilkossá tett Kurt Wagner pedig zokogott ott benn.
Ende