A Fehér Házban
BAMF – reccs – egy betört orr – BAMF – paff – egy lerúgott vese – BAMF – nyekk – egy eltört kar – BAMF
Agya egy eldugott rejtekéből figyelte az eseményeket, de megállítani nem tudta.
BAMF – durr – BAMF – reccs – BAMF
A vasalt bakancs úgy ütötte le az ügynök fejét, mintha bábu volna. Az elkésett lövések csak a kénfelhőt érték. BAMF
Öt percig sem tartott, de ketrecbe zárt elméjének maga volt az örökkévalóság.
Iszonyatosan félt, és az ütések fájtak, de az elméjén uralkodó ködön ezek nem tudtak áthatolni, mozdulatait nem érzései, hanem valami más irányította. Mintha egy magasabb hatalom játszadozott volna a testével, de az egyáltalán nem érdekelné, hogy vele mi lesz.
BAMF – egy szaltó – BAMF – farkával földre ránt egy ügynököt – BAMF
Az ügynökök tehetetlenek voltak… akárcsak ő. Érezte azt a másikat a fejében, a gondolatait, azt, hogy mi a célja… De ő ezt nem tudta megakadályozni. Az a másik sokkal erősebb volt.
BAMF – az utolsó két ügynök a földön, ő pedig egy elegáns ugrással az elnökön termett. Vagyis nem is ő… Az a másik játszadozott. Kiélvezte a rettegést, amit kiült az elnök arcára, és lassan előhúzta a neki tartogatott kést. Vigyorgott pár pillanatig, a szúrásra készülve, de megzavarták. Lövés dördült, majd még egy, és az halkan felkiáltott meglepetésében, ahogy a golyó meglökte a karját. A fájdalom csak egy pillanattal később jelentkezett, de akkor már Kurt volt az, és ő szisszent fel. Gyorsabban teleportált el onnan, mint a gondolat, a többi lövésnek a hangját sem hallotta már.
Egy közeli sikátorban tért igazán magához. A karja égett, és össze volt zavarodva. Iszonyúan fájt a feje, szinte koncentrálni sem tudott. Leült, hogy rendbe tegye annyira a gondolatait, hogy haza tudjon menni. Ha nem képes figyelni, meghal egy falban, vagy észreveszik, leleplezik. Bár kétségbeesetten haza akart jutni, félt és fáradt volt, de ezek alatt a tudata így is ösztönösen tudta, hol van, és melyik irányba kell mennie hazafelé. Csak el onnan, minél messzebb… hazafelé… zakatolt a fejében. BAMF… BAMF… Utcák, sikátorok, terek, parkok, nem érdekelte, hol bukkan fel, mert egy pillanattal később már ott sem volt. Nem gondolkodott, ahhoz túl erősen kellett koncentrálnia.
Halálosan kimerülve érkezett meg a templomba. Felteleportált egy gerendára, és összekuporodott.
Mi volt ez? Mi történt vele? Hogyhogy nem tudta magát irányítani?
Félelmetes volt az élmény. De igazából lelkének egy apró részét le is nyűgözte. Soha nem merte volna megtenni ezt korábban, de jó érzés volt, hogy el tudott bánni ennyi emberrel. De szelíd énje rögtön elhessegette ezt az érzést. Hiszen ő semmi mást nem akar, mint hogy elfogadják! Nem akarja, hogy rettegjenek tőle! Otthon nem ezt tanulta. Talán túlságosan is beleverték a tűrést. Lehet, hogy aki betört a Fehér Házba, lényének sötét oldala? Ő maga, amit eddig rejtegetett maga elől? Lehet, hogy valójában nem is kényszerült rá, hogy háttérben maradjon, csupán kitört belőle az a rengeteg düh és félelem, ami gyerekkorától végigkísérte életét, és tudtán kívül agyának egy sötét szegletébe száműzve végül borzalmas, önálló lénnyé vált? Lehet, hogy ez a valódi Kurt? Aki több tucat ügynököt vert pár perccel ezelőtt félholtra?
A vér végigszivárgott a kabátján, le az ujjai hegyéig.
Vér. Olyan, mint Josefé, a testvéréé. Szerette őt, nem csak mint fivért, hanem mint a legjobb barátját. Mégis megölte. Nem tudta, hogyan történt, de akkor vesztette el utoljára a fejét dühében. Mikor magához tért, fivére halott volt. A piros vér ösvényt vágott a küzdelemtől felrúgott friss hóban. Az a vérpatak beleitta magát a szívébe, a lelkébe, és megbélyegezte őt, a gyilkost. Ez a düh volt az… Akkor érezte utoljára… De valami most szabadjára engedte benne megint... Nem tudta mi az, és azt is, hogy egyedül képtelen lesz kitalálni.
Meggyújtott egy gyertyát, és imába kezdett.