A templomban

- Ha megtaláltátok, hozzátok az intézetbe.

- Reméljük együttműködik.

- Igen, az ő érdekében. Sok szerencsét!

A professzor kiválóan ért hozzá, hogyan kell önbizalmat önteni az emberbe, de a két nő korántsem volt biztos abban, hogy könnyű dolguk lesz a mutánssal. A Cerebró képes azonosítani a helyét, de a képességeiről, az erejéről nem ad felvilágosítást.

Gondolataikba merülve készítette elő a két nő a gépet az indulásra. Egy órája még a helytörténeti múzeumban kísérgették a gyerekeket, de egy hirtelen jött hír megszakította a kirándulást.

Megtámadták az elnököt, ráadásul egy mutáns.

A híradóban elejtett információk alapján latolgatták, ki lehet, mi lehet ez az ismeretlen terrorista. Az, hogy a hír ennyire nagy volt, valószínűvé tette, hogy talán az Ovális Szobába is bejutott, akkor pedig különlegesen ügyes és elszánt lehet. Ciklon próbált beszélgetni Jeannel, de a vörös hajú nő dekoncentrált volt, és inkább csendben maradt, mikor a képességekre terelődött a szó. Ciklon megérezte, hogy mi az oka barátnője hallgatagságának: nem biztos benne, hogy képes legyőzni ezt a mutánst. Már korántsem volt annyira ura a képességeinek, mint korábban, és félt, hogy alul marad egy másik telepatával szemben.

A Jettel nem tartott sokáig az út, mégis besötétedett már, mikor leszálltak Boston egyik kihalt részén. Mikor megkapták a végső koordinátákat, igencsak elcsodálkoztak. Egy templom Boston külvárosában… Mikor megálltak a romos, öreg épület előtt, mégis igazat adtak a támadónak: ez ideális búvóhely. Magas fallal volt körülvéve az épület, rajta mutánsellenes, uszító jelszavak. Ebben a mocsokban, a hulladék és romok közepette fennmaradt templom akaratlanul is tiszteletet ébresztette a két nőben. Halkan nézelődve léptek közelebb a bejárathoz, és messziről, egy széllökéssel nyitotta ki Ciklon a nehéz tölgyfaajtót. Semmi. Támadásra vagy védekezésre készen léptek be a hatalmas templomba. Érkezésük felvert pár galambot. Tatarozás félbemaradt nyomai, hatalmas nylonfüggönyök lengtek kísértetként a holdfényben mindenfelé. A padokat műanyag védte, a padlót és az oszlopokat por és vakolattörmelék borította. Hatalmas állványok várták a tatarozómunkások érkezését, szerszámok és vödrök hevertek összevissza. Mégis a templom néhány része nagyon tisztának tűnt. Ahogy közelebb léptek, látták, hogy az oltár szinte ragyog, és a szobrok sem estek a fénycsíkban táncoló por áldozatául. A hatalmas máriaüveg színesre festette a hold beóvatoskodó fényét. A félhomályban egyetlen apró kis sárga láng vonzotta a szemet: a bűnbánat pici tüze, egyetlen apró gyertya. Mintha ez lenne az egyetlen élő és mozgó dolog a templomban rajtuk kívül.

Hirtelen kiáltás harsant a fülükbe. Német volt, erre rájöttek, de hogy mi az értelme, nem tudták. De ki lehetett érezni belőle a fenyegetést, és hogy a tulajdonosa nem örül a látogatásuknak. A hang mintha mindenhonnan szólt volna egyszerre, visszhangozva, kongva a templom belsejében, lehetetlenné téve, hogy azonosítsák, honnan szól. Jean viszont megkönnyebbülten mosolyodott el:

- Egy teleportáló. Ezért nem tudta a professzor bemérni.

Tudta, hogy nem lesz vele nehéz dolga.

De úgy tűnt, az illető nem is akarja megnehezíteni, nem támadta meg őket, bár könnyűszerrel megtehette volna, egyszerűen csak nem akar odajönni hozzájuk. A tetőgerendák szövevényében rejtőzött, de nem tudták pontosan, hol.

- Nem akarjuk bántani! Csak beszélni szeretnénk!

A mutáns tovább folytatta a teleportálgatást, míg egy gerendán állapodott meg a fejük felett, onnan kiabált le.

- Nem unod még? – kérdezte Jean. Ciklon bólintott.

- Biztos, hogy nem akar lejönni? – hangzott az utolsó figyelmeztetés, majd Ciklon koncentrálni kezdett. Testében érezte az elemek tombolását, és tudta, hogy képes uralkodni felettük. Egy villámcsapással kettévágta a gerendát, a mutáns pedig hangos kiáltással zuhant a föld felé, míg Jean körülbelül fejmagasságban el nem kapta telekinézissel.

- Megvan?

- Mostmár nem megy sehová. – mondta Jean, kezével fogva a teleportálót tartó láthatatlan, mentális szálakat.- Igaz? - A tudattal gúzsba kötött, fejjel lefelé lógó fogoly háttal volt nekik, és mikor Jean körbefordította, mindketten csodálkozva néztek az arcába. A legfurcsább és legérdekesebb arcba, amit valaha láttak. A bőre kék volt, éjkék, szinte már fekete a homályban, sötét arcából kivilágítottak ijedt, sárga szemei.

- Kérem ne öljenek meg. – lihegte erős német akcentussal. – Nem akartam bántani senkit.

Ahogy kabátja a nyakába hullott, - mintha nem lett volna különös eddig is a mutáns megjelenése - előbukkant hosszú, kék farka. Meggörbült, és kígyózott, kifejezve gazdája zavartságát és félelmét. A két nő még soha nem látott ilyet. Mintha egy macska farka lenne, de ez egy emberé volt, láthatóan ugyanúgy hozzátartozva, mint a keze vagy a lába.

- Mi a neve? – kérdezte Ciklon a mutánst.

- Wagner. Kurt Wagner. – hallatszott a halk válasz. – Ne öljenek meg…

- Nyugodjon meg. Mi nem fogjuk bántani – mondta a legmegnyugtatóbb hangján Jean, és letette őt a földre. A teleportáló megrázta magát, és kiegyenesedett. Szemében már érdeklődés is csillant, mikor megkérdezte:

- És magukat hogy hívják?

- Elnézést – mosolyogott el Ciklon. – A nevem Ororo Munroe, ő pedig Jean Grey. A Xavier Intézettől jöttünk.

A férfi bólintott. – És mit keresnek itt?

- Azt a mutánst keressük, aki megtámadta az elnököt. Beszélnünk kell vele.

- De én nem voltam… - mondta hevesen, majd abbahagyta, mikor meglátta, hogy hevesen gesztikuláló kezét nézik mindketten, amin csak három ujj volt. Leengedte a karjait, és összetörten folytatta: - Nem én voltam… Hinniük kell nekem…

- De a Cerebró… - kezdte Ciklon, de Jean felemelte a kezét. A viharok úrnője tudta, hogy Jean mérlegeli a mutáns gondolatait, és elhallgatott.

- Hiszek magának – mondta végül Jean. Kurt megkönnyebbülten felsóhajtott, majd összegörnyedt kicsit, mintha eszébe jutott volna valami fájdalmas, rossz emlék. Lassan elindult a sorok között, kecses, puha léptekkel, farka hosszan kígyózott utána, a lépéseihez igazodva, mintha egyensúlyozna vele. Intett nekik, hogy kövessék, ők pedig összenéztek, és utána indultak.

Bementek az oltár mellől nyíló ajtón, és egy lépcsősor végén előbukkant Kurt Wagner otthona. A hold szanaszét heverő szentképeket, összetört szobrokat, máriaüvegdarabokat világított meg. A sarokban ereklyék, keresztek és egy feszület. Nem volt elöl sok személyes holmi, csak pár könyv és ruhadarab, egy asztalka, szék és két ablak alatt a sarokban egy keskeny ágy. Az ablakokon szentek mozaiküvege, vértanúké, mártíroké, hitükért meghalóké, azoké, akiket kiközösítettek az emberek maguk közül, mert mások voltak. És a legkevésbé a helyhez illő berendezési tárgyak: poszterek minden szabad falfelületen. Cirkuszi plakátok. A legtöbb német feliraton egy fura szó volt.

- Nachtschleicher? – próbálta kibetűzni Ciklon, mire Kurt elmosolyodott.

- Nightcrawlernek mondanák itt.

Míg Kurt gyertyákat gyújtott, a két nő a plakátokat nézegette. Az ifjú mutáns szenzációhajhász képe látszott az összesen. Az egyiken a gyerek Kurt labdán egyensúlyozott a kezein, lábait a fejére tette, és hosszú farka tartotta egyenesen.

- Maga artista? – érdeklődött Ciklon.

- Az voltam – grimaszolt fáradtan Kurt, ahogy lefejtette magáról a kabátját, majd a mellényt is. A két nő odanézett, és akkor látták, hogy a vállánál átvérzett az ing.

- Hadd nézzem meg! – bújt ki Jeanből az orvos. – Vegye le az ingét és feküdjön le!

Kurt idegenkedve bújt ki az utolsó ruhadarabjából, és az ágyra heveredett, félig oldalt fekve, meggörbült gerinccel. Láthatóan nem okozott neki gondot a mások számára kényelmetlen testhelyzet. Ahogy vízszintes helyzetbe került, a gyér fényben láthatóvá váltak az indigókék bőrön eddig rejtve maradt hegek geometrikus láncai: gyönyörű motívumok a szokatlan színű, karcsú testen, vállakon, karokon és arcon.

Jean felhúzta a szemöldökét, majd megfogta Kurt bal karját, hogy megnézze a sebet. A mutáns megfeszült az érintéstől és picit elhúzódott, de végül úgy maradt, míg Jean meg nem vizsgálta.

- Nem maradt benne golyó – mondta végül, és futólag a mutánsra mosolygott, amit az zavart pillantással viszonzott. Láthatóan feszélyezte a nők jelenléte, és az érintés. – Túl fogja élni. Várjon, kifertőtlenítem.

Kivette övtáskájából az apró elsősegélykészletet, összetört egy jódampullát és tisztogatni kezdte a sebet. Kurt grimaszolt fájdalmában, néha pedig beharapta ajkait, láthatóvá téve hegyes fogait. Hogy elvonja a figyelmét, Jean beszélni kezdett neki.

- Tudja mi is mutánsok vagyunk. – A szótól Kurt összerándult, és rájuk nézett, kutatóan. – Az én képességem a telekinézis, ahogy bizonyára már látta. Ororoé pedig a viharok és szelek feletti uralom.

Kurt behúnyta a szemét, majd újra rájuk nézett, kifürkészhetetlen pillantással hosszú szempillái alól.

- És mi történt akkor a Fehér Házban? Van valami, amit nem mondott el. Nem maga volt az tényleg? – kérdezte Jean, éles pillantást vetve Kurtre.

- De igen… És mégsem… - A mutáns fájdalmasan felsóhajtott, a szavak nehezen hagyták el a száját, mintha egy-egy sziklát kéne mindegyiknél megmozdítania. Mélyről jött, eltemetett félelemre kérdezett rá Jean, amit megpróbált elfojtani magában. Megborzongott az emlékektől, szeme a távolba mélyedt.

- Az a sok lövöldözés… a félelem… aztán csak a fájdalom maradt… - Elhallgatott. Jean lassan, óvatosan tisztogatta a vállát. Kurt lenézett a sebre. Ez volt az egyetlen bizonyítéka annak, hogy nem csak egy álom volt, ami vele történt. Megborzongott a tudattól, hogy valami uralta a testét, kiszolgáltatva őt a félelemnek, a hitetlenségnek és esetleg a halálnak is…

- Láttam, mit teszek. De nem tudtam megakadályozni. Mint egy rossz álom…

Hirtelen felnézett a két nőre, majd előre. – Talán Ő tesz próbára… - mutatott a méltóságteljes feszületre az ágy lábánál.

A fertőtlenítést befejezve Jean bekente sebragasztóval a mély sebet, és tapaszt tett rá.

- És a Fehér Ház előttről mire emlékszik? – kérdezte Ciklon.

- Semmire – mondta őszinte, nagy szemekkel Kurt. – Itt voltam.

- Jean…? – Ciklon ránézett barátnőjére, várva mit gondol, vajon igazat mond-e a mutáns.

- Legjobb ha elvisszük a professzorhoz. – mondta kis gondolkodás után. Nem volt benne biztos, amit látott a teleportáló elméjében. Zavaros emlékképei voltak a merényletről, de a nő tudta, hogy igazat mond. Remélte, hogy a professzor majd biztosabbat mond.

- Professzorhoz? – emelkedett fel fektéből Kurt ijedten, de a többiek nem szóltak semmit. Jean elmosolyodott halványan, de ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint a kék mutáns.

Ciklon ránézett Kurt mellkasára, a szabályosan futó mintákra. Soha nem tudott ellenállni a gyönyörű dolgoknak, most is önkéntelenül végigsimította az izmos mellkast, végigfuttatva ujját a hegeken. Kurt összerándult megint, és nagyokat lélegzett.

- Ezeket… maga csinálta?

- Igen… - mondta a teleportáló félénken, és összegömbölyödve a fal felé fordult, megelégelve a tapogatást.

- És ez…? – kérdezte Jean, felfedezve egy apró, be nem gyógyult, kerek sebet a férfi nyakán, a gerinc vonalában. Nem tűnt harc közben szerzett sebnek. Kurt odanyúlt, mint aki nem is tudta, hogy ott van, és fájdalmasan felszisszent.

- Fogalmam nincs, mi lehet.

A két nő összenézett, és végül Ciklon puhán megszólalt.

- Szeretnénk, ha velünk jönne.

Kurt megfordult, hosszan, kutatóan a szemébe nézve, és végül halkan felsóhajtott.

- Még nem mozdultam ki a templomból, mióta… Nagyon rég óta.

- Velünk nem kell félnie. Csak szeretnénk feltenni pár kérdést.

A teleportáló körbenézett a kis szobában, majd lehajtotta a fejét. A bűnbánatot el kell kezdeni valamikor. Túl mélyre ér már benne ez a seb, de a gyógyuláshoz meg kell tennie az első lépést.

- Rendben. Magukkal megyek.

Felöltözött, és mielőtt kilépett volna a templomból, imádkozott. Megbocsátásért azért, amit tett, és erőért arra az időszakra, ami most vár rá.

Talán a legnehezebb időszakra életében.

Ende