Személy szerint nagyon vártam, hogy elkezdjem ezt is (igen, szegény Tinusék, meg Arthurék még várhatnak a folytatásra), de nem egészen olyan lett, mint elképzeltem... nem tudom, hogy ez pozitívum, vagy negatívum-e, mindenesetre jó szórakozást, remélem tetszeni fog!
Szeretnék mindent a legeslegelején kezdeni, hogy mindent pontosan érts, mert tudom, hogy keveset tudsz. Túlságosan vigyáztunk, hogy ne derüljön rá fény, hogy még te se tudj mindent. Mindig is féltem, most pedig már szabályosan rettegek.
Valaki követ, akárhova is megyek. Ha csak vadászni apánkkal, ha ahhoz a baromhoz lógok ki titokban, mindegy, de követ, tudom, nem csak paranoiás vagyok. Antonio nem hisz nekem. Az az idióta teljesen kizárja a külvilágot, amikor mellettem van. Tiszta hülye…
Már szerintem egy hónapja, hogy a sarkamban loholnak, emlékszem, egyszer meg is kérdezted, hogy miért vagyok olyan sápadt, és miért tűnök olyan kialvatlannak. Csak annyit tudtam válaszolni, hogy éjjel sokáig olvastam, pedig nem, attól féltem, valaki betör a szobámba... Félek, Feliciano, ezért döntöttem úgy, hogy megszökök Tonival. Nem üldözhetnek országokon keresztül, ha eljutunk Spanyolországba, akkor biztonságban leszünk… senki, még te sem tudsz a tervünkről. Mégis, tudom, hogyha csak úgy eltűnnék, mennyire kiborulnál, szóval leírtam mindent, ami történt, azóta a bizonyos nyár óta, amikor Spanyolországba utaztam apánkkal.
De nagyon kérlek ne beszélj arról, amiről most olvasni fogsz – hiába szeretsz bármennyire, mások szerint rossz fényt vetne a családunkra. Akkor se mondj semmit, ha esetleg valami történne velem, vagy Antonióval…
A tenger hullámai magasra hágtak, már a part felső részét mosták, de még mindig, a víz mintha egyre csak ki akart volna törni a medréből. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, az esőcseppek hangját csak a mennydörgés múlta felül. Villámok szabdalták az eget, egy-egy pillanatra megvilágítva az utat azoknak, akik ilyen ítéletidőben kimerészkedtek a biztonságot és meleget nyújtó hajlékukból, bár épeszű ember nem lépett ki ilyenkor a fedezékéből.
Feliciano Vargas nem volt sorolható az épeszű férfiak közé. Saját családja megvallása szerint még a férfi szintet is alig ütötte meg karcsú testalkatával, lányos arcával és alacsony termetével. Általában félénk is volt, gyenge, nem olyanfajta, aki kimerészkedik ilyen viharban.
Mégis, kitartóan küzdötte előre magát a hatalmas sárban. Esernyője nem volt, de a szél már rég kifordította volna. Ruhája, cipője már rég átázott és barna volt a sártól, vörös, egykor fényesen csillogó haja az arcára tapadt, alig látott. Egyetlen pici fadobozt szorongatott a kezében. Nem merte a zsebébe rakni, hátha kicsúszik onnan és elveszíti, ezt pedig nem merte volna megkockáztatni.
Igazából nem tudta, merre is megy. Már akkor elveszett, amikor hazaindult a faluból, mert látta, hogy vihar készülődik. Kezdetben még igyekezett megjegyezni a tájat, az útvonalat, de időközben beesteledett, elkezdett esni és feladta. Csak ment, szinte vakon, csak a villámok fényénél tudott némileg tájékozódni.
Aztán meglátott egy másfajta fényt, ami állandó volt, bár körbe-körbe haladt, de mégis, mesterséges fény volt, ami embereket jelentett.
Bár fáradt volt, még jobban magához szorította a kicsiny fadobozt, mintegy erőt próbálva meríteni belőle, hogy a fény felé haladjon. Most már nagyjából ki tudta venni, mi van maga körül: balra a sötét erdő, jobbra a háborgó tenger, párszáz méterrel előtte pedig ott volt a világítótorony, mutatva az utat az olyan eltévelyedetteknek, mint ő maga is volt.
Úgy haladt a torony felé, mintha holdkóros lett volna, csak a fényre függesztette a tekintetét, így nem is vette azt a tócsa alatt megbúvó nagyobb követ, amiben sikerült megbotlania és elterülnie a vízben és sárban.
Egyszeriben kiszállt a tagjaiból minden erő, most érezte csak, mennyire átfagyott az eddigi sétája során. Az eső verte a testét, fejét csak annyira fordította oldalra, hogy kapjon némi levegőt. Már remegni kezdett, nem tudta, hogy a kimerültség, vagy a hideg miatt. Olyan könnyűnek tűnt csak nem mozdulni… úgysem talál már haza Romulushoz… eltévedt, és amíg vége nem lesz a viharnak, senki sem fog nekiállni keresni…
Összehúzta magát és a mellkasához szorította a kicsiny dobozt, mintha csak azt remélte volna, hogy erő mellé egy kis meleget is ad, de természetesen nem így történt. Lehunyta a szemét. Csak pihen egy kicsit… magát ismerve, még ilyen ítéletidőben is képes lett volna elaludni odakint, nem törődve azzal, hogy megfázik, vagy elmossa a tenger…
Még egyszer kinyitotta a szemét, hogy vessen egy pillantást a toronyra és meglepetten fedezte fel, hogy a világítótorony fényét valaki egy pici lámpásba zárva hozza felé, dacolva az elemekkel. Az alak, bár viharlámpával érkezett, mégsem lehetett sokat kivenni belőle, pláne nem az arcából. Feliciano azt még látta, hogy a szél sárga esőkabátot csapkod az emberén, valamint magas szárú gumicsizmában érkezik – ő jobban fel volt készülve a viharba, mint ő. És az alak egyre csak közeledett és közeledett.
Feliciano reménykedve emelte fel a fejét, majd minden erejét összeszedve megtámaszkodott a karjain, úgy nézett lehetséges megmentője felé, aki egy jó fél méterre megállt előtte, és a mennydörgést és a hullámokat túlordítva kérdezte németül:
- Fel tud állni? – a hangja erős volt, sürgető, de nem tűnt veszélyesnek.
Feliciano még mindig fél kézzel a mellkasához szorította a dobozkát, és bár a lába még mindig fájt a kő miatt, a térdei pedig az eséstől, azért csak talpra kecmergett. A férfi a lámpással láthatólag türelmetlenebb volt. Mellé lépett, átkarolta a derekát, Feli kezét pedig átvetette a nyaka körül. Sietős tempóban kezdte húzni Felit a világítótorony felé. Az olasz nem nagyon ellenkezett. Fáradt volt, csak minél hamarabb akart valami meleg helyre érni, és látszólag az őt húzó férfivel gyorsabban haladt, mintha csak egymaga lett volna.
Hamarosan meg is érkeztek, a toronyhoz nem volt sem hozzáépítve, sem valahová a közelbe épített pici házikó, amiben a férfi lakhatott volna. Feliciano-t magába a toronyba húzta be a férfi, majd zárta be maguk után az ajtót. Feliciano ekkor nézett körül először odabent.
Sokkal tágasabb volt, mint azt először hitte. Nem voltak külön szobák, a torony egész alsó része egyetlen szoba volt, ahol helyet kapott egy kisebb konyha, egy kályha, ami kellemes meleget árasztott magából, a kályhától nem messze pedig egy vékony, egyszemélyes ágy húzódott. Jobbra lépcső vezetett fel a következő szintre, ahova Feli nem tudott fellátni.
Egész sötét volt odabent is, csak néhány lámpa égett, de annyit meg lehetett állapítani, hogy minden katonás rendbe volt szervezve, és bár nem volt túl világos, hogy ezt megállapíthassa, de úgy hitte, egy porszem sincs odabent.
- Miféle idióta megy ilyenkor oda ki? – kérdezte mélyen zengő hangon a férfi, megint csak németül, mire Feliciano felé fordult.
- Eltévedtem… még a vihar előtt… nem találtam haza… - felelte remegő hangon.
- Aztán hol lakik? – kérdezte a férfi. Hátra hajtotta sárga esőkabátjának kapucniját, végre felfedve az arcát. Jégkék szemeit egyenesen Felicianora szegezte, mire az megdermedt, kerek szemekkel bámult rá, aztán a férfi kezével hátra söpörte a homlokába lógó szalmaszőke haját. Levette az esőkabátját, majd a csizmájából is kilépett, majd mindkettőt a kályha mellé rakta száradni.
- Én… - Feliciano-t teljesen megbabonázták azok a hideg kék szemek, most azonban idegességében csak még jobban szorította a dobozt – a bácsikámnál lakok éppen… nála nyaralok… Romulus Vargas a neve, ha esetleg ismeri…
- Hát jó másfél mérföldre eltért a bácsikája felé vezető úttól.
A férfi közelebb lépett hozzá. Szürke kötött pulóvert viselt, ami néhol vizes volt, ami azt bizonyította, hogy az esőkabát nem védett elég jól. Óvatosan megfogta Feliciano remegő csuklóját, amivel a dobozkát is a mellkasa előtt tartotta, és megpróbálta elhúzni onnan. Feliciano ijedten pillantott fel rá és nem engedett. A férfi felvonta a szemöldökét, aztán elengedte, felfogva, hogy azt a dobozt el nem lehet tőle venni.
- Tehát Vargas úr unokaöccse. Biztos halálosan aggódhatnak már magáért – jegyezte meg, majd a fal mellé lépett, ahol felcsapott egy vastag könyvet – Odatelefonálok neki, de attól tartok az éjszakát itt kell töltenie. Addig vegye csak le a vizes ruháját és rakja a kályha mellé!
Feliciano engedelmesen bólintott, levette a cipőjét és kézben vitte, miközben átgyalogolt a szobán, vizes zoknijával olyan nyomokat hagyva, mintha még mindig cipőben lett volna. A dobozkát óvatosan letette az ágyra, majd megszabadult a kabátjától és a zoknijától is. Igazából mindene csurom víz volt, na de mégsem vehetett le mindent egy vadidegen helyen. Az ujjai egyébként is túlságosan át voltak fagyva, hogy az ing gombjaival bíbelődjön velük.
A férfi rövid telefonbeszélgetés után letette a kagylót és Feliciano felé biccentett.
- Ahogy gondoltam, itt tölti az éjszakát. Reggel elkísérem a Vargas-birtokra – mondta, majd kissé oldalra döntötte a fejét és végigmérte nem várt vendégét. Kinyitott egy szekrényt, ami a lépcső alá volt építve, majd kihúzott egy törölközőt, egy rövidebb nadrágot, meg egy tiszta inget, amiket együtt nyújtott át neki – Magát aztán tényleg elkapta a vihar…
Feliciano bólintott, ahogy óvatosan elvette a törölközőt és végigdörzsölte vele a haját, hogy azért nagyjából száraz legyen. Aztán elvette a ruhákat a férfitől és rásandított. Az értette a célzást, némán elsétált az apró konyhához és főzött neki egy forró italt, amíg Feliciano átöltözött. Pont amikor ez megtörtént, a lámpák egyszerre aludtak ki, burkolva sötétségbe a szobát, csak a kicsi ablakokon át szűrődött át némileg a villámok fénye, na meg a kályhán keresztül tört ki világosság megvilágítva a szobának annak a sarkát, amiben Feli is volt.
Feli ki tudta venni a férfi arcát a tűzhelynél, ahogy a homlokát ráncolja, majd a forró teával a kezében sétál vissza Felicianóhoz. Leült az ágyra és szemével intett neki, hogy ő is üljön csak le. Feliciano így tett, bár a keze még mindig remegett, a tiszta ruhák (amik nyilván lógtak rajta, nem olyan vékony testre méretezték őket, mint amilyen Felié is volt) és a kályha közelsége némileg felmelegítette, tehát nem félt annyira, hogy kilötyögteti a forró italt.
Mohón belekortyolt a teába és le is forrázta a nyelvét. Nem mert panaszkodni az idegen előtt, csendben tűrt, egyik kezét az ölébe tett dobozkára tette.
- Szóval olasz – jegyezte meg a férfi – elég messzire keveredett hazulról.
Feliciano már majdnem felhorkant sértődöttségében, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen kedvesnek szánták a megjegyzést. Végül is… mit keresne egy olasz Németország északi tengerpartjánál? Ujját végighúzta a doboz finom faragásain és hamarosan már el is mosolyodott.
- Igen… egyébként a nevem Feliciano Vargas. De a Feli is tökéletesen megfelel.
Felnézett a férfire, de a jégkék szemek semmi konkrétat nem árultak el. Csak kutatták Feli arcát, mintha most akarta volna örökké az emlékezetébe vésni a vonásait. Majd hosszú idő után nyújtotta felé a kezét, még mindig a szemébe nézve.
- Ludwig Beilschmidt. Örvendek.
Feliciano kezet fogott vele, és úgy érezte, saját kicsi keze teljesen szétporlad a másik nagy kezében, erős szorításában, mégsem hagyta kiülni az érzéseit az arcára. Boldogan, ragyogó szemekkel mosolyodott el, és most először, amióta a vihar elkezdődött úgy látta, mintha Ludwig kemény vonásai is megenyhültek volna egy kicsit.
- Köszönöm, hogy kijöttél értem a viharba… - mondta Feliciano egy kicsit derűsebben. Nem tudta, tegezheti-e a férfit, mindenesetre nem volt olyan szigorú a pillantása, mint eddig.
- Pont felmentem ellenőrizni a fényszórókat és pont rád vetült a fényük… amúgy is fel voltam öltözve és úgy tűnt, bajban vagy.
Feliciano bólintott és újból elmosolyodott. Lenézett az apró dobozra, és áldotta azt a mestert, aki lelakkozta, mert így nem ázott át, bár a belsejét még nem ellenőrizte…
- Megkérdezhetem, hogy mi az ott az öledben? – kérdezte Ludwig, követve Feli tekintetét.
- Csak a pénzem tartom benne – vágta rá Feli, mire Ludwig hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.
- Elég furcsa egy pénztárca.
Feliciano úgy döntött, nem válaszol. Magához ölelte a dobozt és csak maga elé bámult. Meleg borzongás futott végig a testén és lehunyta a szemét. Olyan kényelmes meleg volt idebent, és szerencsésnek érezte magát, hogy Ludwig kiszúrta a torony tetejéről és segített neki.
Elbóbiskolt és csak arra eszmélt fel, hogy a feje előrebukik. Ludwig ezt észrevette, és gyorsan felállt, majd egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal zavartan a hajába túrt.
- Nos… azt hiszem aludnunk kéne… remélhetőleg nem esik be több viharban kószáló őrült…
- Sajnálom, hogy gondot okozok – mondta Feli lesütött szemmel, ahogy felállt – hol fogok aludni?
Ludwig az ágyra bökött, amiről az előbb álltak fel. Feli felvonta a szemöldökét.
- Ez nem a te ágyad?
- Az egyetlen ágy a világítótoronyban. Én pedig azt akarom, hogy te használd! – mondta, majd a lépcső felé indult, lekapcsolva a lámpákat, amik eredetileg égtek, csak az áramszünet miatt sötétek maradtak – Jó éjszakát, Feliciano.
- Jó éjt… - Feli nézte, hogyan tűnik el Ludwig árnyéka a lépcsőn, majd hallotta a lépteit a fölötte lévő szinten.
Feliciano visszaült az ágyra, majd állig húzta a takarót, összegömbölyödött, a dobozkát pedig a mellkasa elé tette, hogy senki ne vehesse el tőle, még álmában sem.
Mélyen beszívta a takaró és a párna illatát. A sós tengert idézték, némi régi szaggal vegyítve, és Felinek határozottan tetszett ez az illat, olyan más volt az otthoni öblítőszag után… és ez a másság valahogy apró örömként érte el őt, finoman elmosolyodott ahogy a doboz tetejére tette a kezét. Otthon csak régen tudott ilyen apróságoknak örülni, mint az illatok… most viszont pont ezek adtak meleg biztonságérzetet a toronynak.
Feli hosszas tépelődés után, mielőtt elaludt volna, úgy döntött, annak ellenére, hogy mennyire balszerencsésen indult a nyaralása a vihar miatt; határozottan jól tette, hogy eljött otthonról.