Feli mindennél jobban szeretett volna Ludwigba karolni és megszorítani a kezét. Reszketett, annak ellenére, hogy a két katona a vállukra terített egy-egy takarót, mielőtt beültették őket az autó hátsó ülésére.
Ludwig nem ért hozzá, gondosan ügyelt minden mozdulatára, minden szavára. Tekintete nem árult el semmit, csak dacot és szigorúságot, nem engedte sem Felinek, sem a katonáknak, hogy gyengeséget lássanak benne. Egyszer hajolt csak oda a szeretője füléhez, hogy belesúgja: ne mondjon semmit. Az lenne a legjobb, ha meg sem szólalna, amikor kérdezik. Ne aggódjon, minden rendben lesz.
Felit nem sikerült ezzel túlságosan megnyugtatni, pláne mivel ekkor szállt be a két katona is és szinte azonnal rájuk villant a sofőr tekintete a visszapillantó tükörben. Sírt volna, de félt, hogy már ezzel is elárulná a nagy titkukat, melyért olyan büntetést kaphatnak, amit elképzelni sem mert.
A vezető egy ház előtt parkolt le, ahol még két hasonló katonai jármű állt. Lépcső vezetett fel a bejárathoz, az ajtó melletti ablakból halvány fény és kávéillat szűrődött ki. Bevezették őket, de csak Ludwigon volt bilincs.
Még két katona ült az apró helyiségben, melyből a fény áradt. Unottan néztek fel a legújabb zsákmányra a kávéjukból, de annyira sem méltatták Feliéket, hogy megkérdezzék a nevüket vagy a bűnüket.
A két fogvatartójuk beljebb vezette őket a házban, majd levitték őket egy lépcsőn, le a nyirkos alagsorba, ahol néhány cella is állt egymás mellett. Felit a legutolsóba kísérték, Ludwigot a lépcsőhöz legközelebb esőbe, hogy ne tudjanak beszélni egymással anélkül, hogy felemeljék a hangjukat.
Befűtöttek és meleg ruhákat is adtak nekik, valamint megtarthatták az autóban kapott takarókat is, majd elmentek, azzal az ígérettel, hogy hamarosan megkezdhetik az ügyet és várhatóan gyorsan le is zárják majd.
Feli nem egészen tudta, mit jelentett ez. Nem tudta, hogy akarja-e egyáltalán tudni. A cellájának abba a sarkába húzódott, ami a legközelebb volt Ludwighoz. Úgy érezte, a szívén a repedés egyre mélyebb lesz, ha csak egy milliméterrel is távolabb húzódik a rácsoktól.
Még csak át sem öltözött. Ott reszketett a vizes ruháiban, a takaróval a vállán és minden percben jobban testébe ette magát a félelem, ahogy a nap felkúszott az égre, a ködön keresztül azonban vajmi kevés fény szűrődött be a pincébe.
– Luddy – hívta újra meg újra nyöszörögve a toronyőrt, aki újra meg újra válaszolt neki, mély hangja egyre elkeseredettebben csengett minden alkalommal, ahogy igyekezett megnyugtatni az úrfit.
– Semmi baj. Nem fognak bántani.
A katonák először Ludwigért jöttek vissza. Elvezették, Felire rá sem néztek. A fiú nekidöntötte a rácsoknak a fejét és hagyta, hogy a haja az arcába hulljon. Remegtek a vállai, de küzdött, hogy könnyek ne csorogjanak le az arcán. Lovino és Antonio olyan erősek voltak. Ludwig is annyi mindent megtett, hogy megnyugtassa. Biztos volt benne, hogy Lovino sem sírt, még a legvégén sem.
Szipogott és gyorsan a ruhájába törölte az orrát. Lehunyta a szemét és megpróbálta elképzelni, mi történhet most Ludwiggal. Legutóbb a faluban olyan könyörtelenül bántak vele… nekilökték az autónak, leszorították… talán most is bántanák, ha Ludwig nem azt mondja, amit ők szeretnének hallani?
Az ajka megremegett a képre, ahogy Ludwig fehér inge vörös az orrából folyó vértől, haja még inkább szétáll mint előtte, arcán egy katonai bakancs nyoma…
Megrázta a fejét és inkább kinyitotta a szemét. A gyér fényben alászálló szürke por is kedvesebb volt, mint azon tűnődni, mi fog velük történni legközelebb.
Ludwig hamarosan visszatért, bár Feli csak akkor pillanthatta meg, amikor az ő kezére is bilincset raktak és kivezették a cellájából. A szőke férfi az ágyán ült, tiszta ruhákban, erőszaknak nyoma sem volt rajta. Erősen rámarkolt az ágy szélére, arca már nem tűnt szigorúnak, sokkal inkább volt szomorú.
– Luddy… - szólította meg Feliciano ahogy elhaladtak előtte. Ludwigtól csak egy félmosolyt kapott, mely csak még nagyobb aggodalomra sarkallta Felit.
Nem szólhatott többet, mert a katonák arrébb terelték, fel a lépcsőn, majd jobbra egy szobába, mely alig volt nagyobb két cellánál. Egy eddig nem látott férfi állt bent, szemüveges, jól öltözött. Rosszallóan nézett Felire, amiért még mindig a vizes ruháiban volt, majd szalajtotta a katonát, hogy hozzanak neki tisztát, az úrfira pedig ráparancsolt, hogy azonnal vetkőzzön le.
Amint Feliciano kezei kiszabadultak a bilincsekből, szégyenlősen elkezdte kigombolni az ingjét. Szerencsére a Ludwiggal töltött éjszaka nyomai már eltűntek a testéről – a halvány foltok, melyek harapások helyei voltak, bármi mások is lehettek már.
A férfi nem vette le róla a tekintetét, arckifejezése nem árult el semmit. Talán csak egy egyszerű orvos volt.
Feliben remény ébredt. Talán nem is fog semmi komoly történni?
Nem vette le az alsónadrágját, pedig az is csöpögött a tengervíztől. Az orvos annyiban hagyta és megkezdte a vizsgálatot. Végignézte Felit tetőtől talpig, megtapogatta az izmait, meghallgatta a légzését és szívverését. Az időközben visszatért katona közben kérdezgetni kezdett. A nevét, életkorát, lakcímét, mióta van Németországban, mióta ismeri Ludwigot, miért hajóztak ki ilyen viharban, milyen kapcsolatban állnak.
– Barátok vagyunk – felelt Feli egyszerűen, a kihajózással kapcsolatban pedig jobbnak látta hallgatni, ahogy Ludwig javasolta.
A katona felírt mindent, majd egy másik papírt vett elő, amire csak olyan dolgokat írt fel, amiket a doktor ímmel-ámmal odavetett. Alultáplált. Légzés rendben. Testhőmérséklet rendben.
– Kérem, most vegye le az alsónadrágját is és könyököljön az asztalra! – adta ki az orvos a végső utasítást, Feli pedig minden gyanú nélkül teljesítette a kérést, csak akkor eszmélt fel és fogta volna menekülőre, amikor a doktor nekilátott a mélyebb vizsgálatnak is.
A katona azonnal Feliciano mellett termett és leszorította az apró testet az asztalra, a csuklóit megragadta, hogy ne tudjon túl sokat ficánkolni.
Feli nyöszörgött, az orvos kesztyűs ujjai hidegek voltak és kényelmetlenek. Behunyta a szemét és Ludwigra gondolt.
A katona csak akkor engedte el, amikor az orvos hátrébb lépett és lehúzta a kesztyűjét.
– Köszönöm, felöltözhet – mondta Felinek, aki ismét a könnyeit nyelve nyúlt a tiszta ruhákért. Az orvos felvette a papírt, amire korábban a katona jegyzetelt és nagy betűkkel odakanyarította az aláírása fölé: szodomita.
Biccentett a katonának, aki elvezette Felit. A cellák előtt elhaladva az úrfi félve pillantott csak fel Ludwigra, aki a rácsok mellett várta, idegesen lépkedett egyik lábáról a másikra.
Ismét bezárták a cellák ajtaját, a katona kifelé menet pedig megkocogtatta Ludwig cellájának rácsát.
– Hamarosan jön magukért egy teherautó. Nincs időnk hosszú tárgyalásokra, a bizonyítékok már megvannak.
– Felicianót is börtönbe akarja küldeni? – kérdezte halkan. Magasabb volt a katonánál, egészen fölé magasodott a cella másik oldalán. A katona csak elmosolyodott.
– Mostanság nem nagyon vannak konkrét szabályok. Lesz, ami lesz önökkel.
Majd elment, Ludwig pedig Feli felé fordult. Bár nem láthatták egymást, Ludwig hallhatta az elfojtott szipogást és a szakadozott légzést. Feli megpróbált nem sírni.
– Legalább… legalább a börtönben együtt leszünk? – kérdezte Feli, igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. Bár Ludwig messze volt, úgy érezte, Ludwig örülne, ha látná a mosolyát. – Az is… az is elég lenne…
Ludwig a rácsoknak döntötte a homlokát.
– Nem mész te sehova, Feli. Hiszen külföldi vagy. A bácsikád haza fog vinni, biztonságba, meglásd.
Feli szemei elkerekedtek, levegője bennakadt.
– Hogy mondhatsz ilyet? Luddy, akkor apámhoz kerülnék… hogy mondhatod, hogy menjek vissza ahhoz, aki megölte Lovit? Velem is végezni fog… előbb vagy utóbb… inkább a börtön veled, Luddy…
– … Feli, nem hiszem, hogy börtönbe akarnak engem küldeni.
Ludwig hangja nem tört meg, de Feli hallotta mögötte a keserűséget, túl jól ismerte Ludwigot ahhoz, hogy ilyenek elkerüljék a figyelmét. Az ajkába harapott és lenézett a földre.
– A nagybátyád meg tud védeni. Én viszont ott nem – folytatta, a hangjára szigorúságot erőltetett, nem akart Felicianóval vitatkozni.
Feliciano viszont akart vitatkozni. Felállt, megragadta a hideg rácsokat, olyan erősen, hogy belefehéredtek a kezei. Az ajkába harapott és a fejét rázta.
– Luddy, nem! A bátyád biztosan eljön, segít, és kijuttat mindkettőnket!
Ludwig nem válaszolt. A hangokból ítélve visszasétált az ágyhoz és leült. Ha nem akart veszekedni, hát nem szólt. Feli toporgott egy ideig a rácsok mellett, szólongatta és hívta, amíg a könnyei ki nem csordultak elkeseredettségében.
– Hát így állunk? Nem tudjuk, meddig lehetünk együtt és még csak hozzám se szólsz? Luddy… hallani akarlak, amíg lehet… beszélni akarok, ameddig lehet…
Ludwignak, ha akart is, nem volt ideje válaszolni. Sietős léptek hangja érkezett a lépcső elől, olyan cipők kopogtak, melyek nem voltak hasonlatosak a kemény katonai bakancsokhoz. Meg sem álltak Ludwig cellája előtt, egyenesen Felihez tartottak. A cipők Remushoz és Romulushoz tartoztak. Ludwig cellája előtt megállt az egyik katona, hogy felügyelje a történéseket.
Feliciano felnézett rájuk és gyorsan letörölte a könnyeit. Romulus aggódva, és némi szelíd szánakozással nézett az unokaöccsére.
– Felhívtak minket, hogy itt vagy…
Remus a legmélyebb megvetéssel nézett le az alacsony fiúra, aki a család minden szégyenének újabb fokozója volt.
– Szégyelld magad – dörrent rá szenvtelenül, – mindig is tudtam, hogy féleszű vagy, de ennyire!
Feli lehajtotta a fejét, de nem lépett távolabb a rácsoktól. Tudta, hogy Lovino sem tenné. Mindennek a végén szembeszállt volna az apjukkal, kéz a kézben a szerelmével, ráordított volna, kikáltotta volna az érzéseit a világnak.
Feli nem ilyen volt. Hát csak csendben tűrt, nem hátrált meg.
– Ugyanolyan beteges dolgokba belefolyni, mint a bátyád! Nem tanultál tőle, bolond fiú?!
Bárcsak tanulhattam volna…
– Nem volt elég az ő szégyene?! Ne várd, hogy ezentúl is ott legyek melletted és kihúzzalak minden bajodból!
Hisz eddig sem tetted, apa. Lovino volt az.
– Elmebajos az egész családom…
Csak szeretni szeretnék…
– Itt kellene, hogy hagyjalak, hogy patkányok kiegyék belőled a fajtalan gondolatokat… mindig tudtam, hogy soha nem leszel elég jó, de ekkora csalódásra még tőled sem számítottam…
Ha Lovino még élne, akkor meglenne a kedvenc fiad… rám se gondolnál… nem érdekelne, mit csinálok Ludwiggal…
– Remus, elég lesz… – szólt közbe halkan Romulus.
– Nem! – horkant fel Remus, keze elfehéredett a sétabotja szorításától. Feli tudta, hogy meg akarja ütni. Megtette volna, ha nem választják el őket a rácsok. – Gondolj bele a szégyenbe… talán már ki is szökött a híre annak, hogy itt van… Hogy térhetnék így haza?!
Legalább engem itt akarsz hagyni… hála az égnek. Ludwigé maradhatok.
– Elnézést – Ludwig mély, határozott hangja felcsendült az alagsor másik oldaláról. – Kérem, nem Feliciano a hibás.
Feli felemelte a fejét és Ludwig irányába bámult. Nagyon remélte, hogy nem az fog következni, amit sejtett.
– Ludwig, nem kell ezt tenned – szólalt meg Romulus is, ahogy néhány lépést tett a férfi cellája felé. – Ki fogunk hozni mindkettőtöket.
– Azt még eldöntöm, Feliciano megérdemli-e – horkantott Remus és gyilkos pillantást vetett a fiára.
Ludwig a fejét rázta.
– Feliciano nem hibás semmiben, ezt önnek is mondom – mondta a katonának. – Én kényszerítettem rá az aktusokra, megfenyegettem, hogy tegye meg. Mint láthatták is a vizsgálatokból, ő csak passzív félként működött. Akaratán kívül.
Feliciano ajkai megremegtek, ráfogott a rácsokra és nagyot nyelt, hogy visszatartsa a könnyeit. Az apja visszafordult felé és felvont szemöldökkel kutatta az arcát.
– Igaz ez, Feliciano? Rákényszerített?
A vöröshajú fiú megrázta a fejét és az ajkába harapott.
– Nem, nem igaz…
– Feliciano, elég a színjátékból – emelte fel a hangját Ludwig, kék szemeiben nyoma sem volt a korábbi gyengédségnek –, hisz közben is sírtál, hogy hagyjuk abba! Én vettelek rá arra is, hogy elszökj velem!
Feli arcán lefolytak a könnyek, a térdei megremegtek. Össze akart esni. Nem akarta tovább hallgatni. Nem volt igaz! Ludwig nem árulhatta el most! Nem tehette ezt vele! Nem hagyhatta el most!
– Herr Vargas, igazat mond? – kérdezte most már a katona is. Ludwig szemei kék szemei fagyosan, dacosan néztek a Vargas testvérekre és az őrre is. Olyan komoly volt, mint még soha, kezdte meggyőzni a férfiakat.
Feli nem válaszolt. Vállai rázkódtak, a torka elszorult. Úgy érezte, a rácsok eltűnnek a kezei közül, most azonban már mindegy volt. Nem futhatott Ludwighoz, nem ölelhette át, mert a férfi ellökte volna újra meg újra, amíg bele nem lökte volna egy olyan mély verembe, ahonnét már tényleg nem volt kiút.
Egy másik katona nyargalt le a lépcsőn, az egyik azok közül, aki korábban a konyhában reggelizett.
– Megjött a teherautó – jelentette be.
A társa csak biccentett és összefonta maga előtt a karját.
– Akkor hát, vigyük mindkettőt.
Remus felszisszent és sétapálcájával megütötte a fia térdét.
– Igazat mond a Beilschmidt fiú, vagy nem? – kérdezte még egyszer utoljára.
– Igazat – lehelte Feliciano és összerogyott a rácsok mellett.
Úgy érezte, végtelen zuhanásában egész testét kettészelte volna egy penge. Nemhogy Ludwigot nem tudta elérni, már saját maga darabjai is egyre messzebb szálltak tőle, szétesett minden, nem látott már semmit.
Ludwig… Ludwig, miért pont most… miért nem mehetnek együtt tovább?
– A fiam elismerte, hogy kényszerítve volt! – mennydörögte Remus, ahogy odasietett a katonákhoz. Az egyikük közelebb lépett Felihez.
– Igazán?
Feli bólogatott, bár minden bólintással lefejelte a hideg rácsokat. A szíve mélyén sejtette, hogy Ludwig miért fordított hátat kettejük szerelmének. Tudta, hogy Felit akarja védeni… tudta, hogy meg akarja menteni a sorstól, ami rájuk vár. De tudott Ludwig bűntudatáról is, ami a dán fiú miatt emésztette. Maga miatt vállalt magára mindent… hogy a saját lelkiismeretét nyugtassa meg. Feli gyűlölte ezért. Hát nem látta, hogy ezzel nem segít? Nem látta, hogy csak még egy embert tesz tönkre ezzel?
– Herr Beilschmidt megy csak! – mondta a katona társának, aki kivezette a szőke férfit a cellájából, majd fel a lépcsőn. Romulus szorosan a nyomukban volt,
A másik kinyitotta az ajtót Felinek is, ám ő csak akkor állt talpra, amikor az apja erősen megrángatta a vállát.
– Elnézését kérjük, uraim – mondta a katona –, csak néhány papírt kell aláírni, majd mehetnek is.
Feliciano szipogott, a lábai gyengék voltak, ha az apja nem nyalábolta volna fel olyan kényelmetlen erővel, akkor valószínűleg újból összeesett volna. Úgy botorkált, mint egy élőhalott, a könnyeitől még a földet is alig látta – pedig máshová igazán nem nézett.
Ahogy a lépcsőn haladtak fel, az apja a fülébe dörmögte:
– Helyesen döntöttél.
Feli elfordította a fejét, nem akarta ezt hallani.
Odafent az orra alá tolt papírra firkantotta a nevét, de azt nem tudta, jó helyre írta-e egyáltalán. Az udvaron egy sötétszürke ponyvás kisteherautó állt, előtte Ludwig, a sofőrök és Romulus álltak. Az idős Vargas heves gesztikulálásokkal magyarázott valamit, Ludwig csak lehajtott fejjel állt, látszólag teljesen elfogadta a sorsát.
A katona és a két sofőr csak megrázták a fejüket, amikor Romulus összetett kezekkel folytatta az érvelését. Az egyikük durván a gépjármű felé lökték Ludwigot, aki csak biccentett Romulus felé, majd felszállt és eltűnt a ponyva mögött.
A két sofőr visszaszállt a helyére, egyik Ludwig után, másik a vezetőülésre, majd a teherautó pöfögve elindult.
Feli nem bírta tovább. A szíve fájdalmasan vert a mellében, minden egyes dobbanással egyszerre feltüzelve és tompítva a fájdalmat, ami az egész testében szétterjedt. Romulus lesújtva állt odakint, a katona már elindult befelé. A nap végre átsütött a ködrétegen és elkezdte szárítgatni a földeket.
Feli kiszakította a karját apja szorításából és kiviharzott az ajtón, majdnem félrelökte a megtermett katonát, aki szembejött vele. Lerohant a lépcsőn, el Romulus mellett, aki bár utánakiáltott, Feli nem hallotta meg. Nem látott, nem érzett semmit. A szél kifújta a szeméből a szomorúság könnyeit és újakat hozott a helyükbe.
Nem érhette utol a teherautót, de ő azért futott, újra meg újra Ludwig nevét kiáltva. A hangja fájdalmasan vékonynak tűnt önmaga számára, pedig erős volt, rekedtes, keserű.
Szaladt, ahogy csak bírt, mezítláb a sárban, pocsolyában; egy szál pulóverben, amit a katonáktól kapott. A katonák lakta épület egyébként is a falu szélén volt, így már rég maguk mögött hagyták a házakat.
– Ludwig! – kiáltott bele az ellenszélbe, és végre valahára, a ponyva elhúzódott, az egyik fegyveres katona nézett ki rajta felvont szemöldökkel. Mögötte az árnyékban Ludwig szőke, sápadt arca nézett ki rá.
Feliciano arca kipirosodott, szemei elkerekedtek ahogy a tekintetük összekapcsolódott. A szíve és izmai hirtelen megérezték azt a megerőltetést, aminek Feli kitette magát. A következő pillanatban megbotlott és elterült a földön.
Remegve emelte fel a fejét, körmeit belevájta a földbe elkeseredettségében.
A teherautó megállt.
ANNYIRA KISZALADT A KEZEMBŐL EZ A FIC, SEND HELP
Nem viccelek, ez a fejezet eredetileg sokkal hosszabb lett volna, de Feliék most már annyira elkanyarodtak az eredeti storylinetól, hogy jelenleg 3 folytatási lehetőséget látok és nem tudok dönteni. Szóval itt ez a függővég, hogy a köviben (számomra is) kiderüljön mi lesz a kis galambokkal.
PS.: Olyan Az élet szép vibeot kaptam a fejezet írása közben, hogy nagyon.