Halo, elérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.

A tiltott rengeteg

Ennél nagyobb bajba nem is keveredhettek volna. Frics levitte őket McGalagony első emeleti dolgozószobájába. Ott ültek és vártak, közben egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Herman izzadt a félelemtől, Harriet fejében hevenyészett alibi történetek kergették egymást, de egyik átlátszóbb volt, mint a másik. Fogalma sem volt, hogyan fogják ezt megúszni. Erre most már végképp nem volt mentség.

"Hogy is lehettem annyira ostoba, hogy a toronyban hagyjam a köpenyt?"

Kizártnak tűnt, hogy McGalagony bármilyen magyarázatot is elfogadjon arra, hogy az éjszaka közepén felkeltek és kisétáltak, nem is akárhova, hanem a csillagvizsgáló toronyba, ahova diákok egyébként is csak a tanórák alatt mehettek fel.

Nos, ha Harriet azt hitte, hogy ennél nagyobb bajba nem kerülhetnek, hát tévedett. McGalagony ugyanis nem egyedül lépett be a dolgozószobába, Neville is vele volt.

- Harriet! - Fakadt ki a fiú, amikor megpillantotta társait. - Benneteket kerestelek! Szólni akartam, hogy Malfoy utánatok ment... Azt mondta, van nálatok egy sár...

Harriet vadul rázta a fejét, hogy elhallgattassa Neville-t, de McGalagony professzor sem volt vak. Úgy tornyosult a három jómadár fölé, mintha be akarná bizonyítani, hogy ő is tud tüzet okádni, nem csak Norbert.

- Ezt egyikükről sem feltételeztem volna. Frics úrtól hallom, hogy a csillagvizsgáló toronyban voltak. Hajnali egy óra van. Magyarázatot várok. - Ez volt az első eset, hogy Herman nem válaszolt egy tanár kérdésére. Csak állt, mint egy kőszobor és a papucsa orrára meredt. - Azt hiszem, sejtem, hogy mi áll ennek a hátterében. - Folytatta McGalagony. - Nem nehéz kitalálni. Beadtak Malfoy-nak valami légből kapott történetet egy sárkányról, hogy éjszaka felkeljen és pórul járjon. Őt már nyakon csíptem. Gondolom, jó tréfának tartják, hogy Longbottom is elhitte a meséjüket.

Harriet Neville szemébe nézett és igyekezett szavak nélkül közölni vele, hogy ebből egy szó sem igaz, de hiába, Neville arca döbbent fájdalmat tükrözött.

„Szegény, peches Neville.", gondolta Harriet. „Mennyit kóborolhatott a sötét folyosókon, hogy megkeressen és figyelmeztesse minket...", rettenetes bűntudata volt, amiért bemártotta Neville-t, de nem árulhatta el Hagrid-ot és Norbertet.

- Meg vagyok döbbenve! - Dühöngött McGalagony. - Egyetlen éjszaka négy diák a folyosókon! Ez példátlan! Granger, legalább magának lehetne több esze. Ami pedig magát illeti, Potter kisasszony, azt hittem, jobban a szívén viseli a Griffendél ügyét. Mindhárman büntetésben részesülnek! Igen, maga is, Longbottom. Semmi nem lehet mentség vagy ok arra, hogy éjszaka az iskolában kószáljon, a legkevésbé most, ilyen veszélyes időkben. Ötven pontot vonok le a Griffendéltől!

- Ötven pontot?! - Fakadt ki Harriet. - Ezzel elveszítenénk az előnyünket, amit az utolsó kviddics-meccsen szereztünk!

- Fejenként ötven pontot - Tette hozzá McGalagony s úgy fújtatott hosszú, hegyes orrával, mint egy gőzmozdony.

- De tanárnő, kérem... Ezt nem teheti...

- Ne írja elő nekem, hogy mit tehetek és mit nem! És most indulás az ágyba! Sosem szégyelltem még magam ennyire griffendéles diákok miatt.

Százötven pont veszett oda. Ezzel a Griffendél az utolsó helyre került. Egyetlen éjszaka alatt szertefoszlott minden remény, hogy a Griffendél megnyerheti a házkupát. Harriet tátongó űrt érzett a gyomra helyén.

„Hogyan tehetnénk ezt valaha is jóvá?"

Egész éjjel nem jött álom a szemére. Óráknak tűnő percekig hallgatta, ahogy Neville, arcát a párnába fúrva, zokog. Semmi nem jutott az eszébe, amivel megvigasztalhatná a fiút. Tudta, hogy Neville, csakúgy, mint ő maga, retteg a reggeltől. Elgondolni is rossz volt, mi vár rájuk, ha a griffendélesek megtudják, mit műveltek.

A diákok, akik másnap elmentek a pontverseny állását jelző hatalmas homokórák előtt, eleinte azt hitték, valami tévedés történt. Hogyan lehet egyik napról a másikra százötvennel kevesebb pontjuk? Azután lassan terjedni kezdett a hír, Harriet Potter, a híres Harriet Potter, a két kviddicsmeccs hőse tehet róla, hogy elveszítették azt a rengeteg pontot, ő és még egy pár taknyos kis elsős.

Harriet, aki addig az iskola egyik sztárja volt, most egy csapásra az első számú közellenség lett. Még a hugrabugos és hollóhátas diákok is haragudtak rá, hiszen ők is örültek volna, ha végre egyszer nem a Mardekár nyeri meg a házkupát. Amerre járt, a nebulók ujjal mutogattak rá és a füle hallatára szidalmazták. A mardekárosok viszont mindig tapssal és üdvrivalgással köszöntötték:

- Kösz, Potter, ezt nem felejtjük el neked!

Csak Ronnie maradt hűséges hozzá.

- Néhány hét és elfelejtik. Frida és Georgie is rengeteg pontot veszítettek a háznak, mégis mindenki szereti őket.

- De soha nem vesztettek egyszerre százötven pontot! - Morogta keserűen Harriet.

- Hát... nem. - Ismerte be Ronnie.

Ami megtörtént, megtörtént, de Harriet mindenesetre elhatározta, hogy többé nem avatkozik olyan dologba, amihez semmi köze. Elege volt az ólálkodásból és a kémkedésből. Annyira szégyellte magát, hogy felajánlotta Woodnak, hogy lemond a helyéről a kviddicscsapatban.

- Lemondasz?! - Mennydörögte Wood. - Annak meg mi értelme?! Ha nyerünk a meccseken, legalább egy-két pontot visszaszerezhetünk!

Harriet azonban már a kviddicsben sem lelte örömét. Az edzéseken a csapat többi tagja tüntetően keresztülnézett rajta és ha beszéltek róla, csak úgy emlegették, "a fogó". Herman és Neville is megszenvedték a dolgot. Őket kevesebben ismerték, így nem érte őket annyi megaláztatás, mint Harriet-et, de velük sem állt szóba senki. Az órákon Herman már nem akart a figyelem középpontjába kerülni, leszegett fejjel, csendben dolgozott.

Ezek után Harriet most már kimondottan örült a vizsgák közeledtének. Ő, Ronnie és Herman szinte minden nap éjszakába nyúlóan dolgoztak, magolták a bonyolult bájitalrecepteket, átkokat, varázsigéket tanultak, igyekeztek megjegyezni a varázslástörténelem fontosabb felfedezéseinek évszámait.

Így ment ez a vizsgák előtti utolsó hétig. Akkor azonban egy váratlan esemény alaposan próbára tette Harriet azon elhatározását, hogy nem avatkozik bele mások dolgába.

Egyik délután, mikor épp a könyvtárból jött, panaszos nyöszörgést hallott kiszűrődni az egyik tanteremből. Mikor közelebb lépett, Mógus hangja ütötte meg a fülét.

- Ne... ne... könyörgök, ne...

Úgy hangzott, mintha valaki fenyegetné a professzort. Harriet még közelebb settenkedett az ajtóhoz.

- Hát jó, rendben. - Nyögte megtörten Mógus.

A következő pillanatban a professzor turbánját igazgatva kisietett a teremből. Sápadt volt és szemmel láthatóan a könnyeivel küszködött. Nem törődött Harriet-el, vagy észre sem vette a lányt és hamarosan eltűnt a sarkon.

Harriet megvárta, amíg Mógus léptei elhalnak a távolban, azután belesett a terem ajtaján. A helyiség üres volt, de túlsó végében egy ajtó félig nyitva állt. Harriet gondolkozás nélkül elindult, hogy megnézze, hova vezet. Néhány lépés után azonban eszébe jutott elhatározása.

Tizenkét bölcsek kövét tett volna fel egy knút ellenében, hogy a félig nyitott ajtón át Piton távozott, méghozzá győztesen, hisz ezúttal nyilván sikerült rávennie Mógus-t, hogy adja be a derekát. Harriet visszasietett a könyvtárba, ahol Herman épp az asztronómia tételeket kérdezte ki Ronnietól. Gyorsan beszámolt barátainak a történtekről.

- Szóval sikerült neki. - Állapította meg Ronnie. - Ha kiszedte Mógus-ból a feketemágia-ellenes varázslat ellenszerét...

- Akkor is ott van még Bolyhoska! - Vágott a szavába Herman.

- Lehet, hogy vele Hagrid segítsége nélkül is elboldogul. - Ráncolta a homlokát Ronnie és a polcokon sorakozó kötetekre pillantott. - Biztosan van itt olyan könyv, amelyikben benne van, hogy hogyan kell elbánni egy háromfejű kutyával. Mit csináljunk, Harriet? - Ronnie szemében ismét kalandvágy csillant. Harriet válaszolni akart, de Herman megelőzte.

- Szólunk Dumbledore-nak. Már réges-rég ezt kellett volna tennünk. Ha megint a saját szakállunkra nyomozunk, biztos, hogy búcsút mondhatunk az iskolának.

- De hát nincsenek bizonyítékaink! - Tárta szét a karját Harriet. - Mógus beijedt, ő nem fog igazolni minket. Pitonnak csak annyit kell mondania, hogy nem tudja, hogyan került be a troll az iskolába és hogy nem járt Halloweenkor a harmadikon. Szerintetek kinek fognak hinni, neki vagy nekünk? Mindenki tudja, hogy utáljuk Pitont. Dumbledore azt fogja gondolni, hogy csak be akarjuk feketíteni. Frics akkor se segítene nekünk, ha az élete múlna rajta, hiszen jóban van Pitonnal és minél több diákot dobnak ki a Roxfort-ból, neki annál jobb. Azt se felejtsétek el, hogy se a kőről, se Bolyhoskáról nem szabadna tudnunk. Órákig magyarázkodhatnánk. - Hermant szemmel láthatóan meggyőzte az érvelés, Ronniet viszont nem.

- Ha egy kicsit utánajárnánk a dolognak...

- Nem! - Jelentette ki Harriet. - Már így is épp elég bajt okoztunk magunknak és a Griffendélnek.

Azzal maga elé húzta a Jupiter térképét, és magolni kezdte a bolygó holdjainak nevét.

Másnap reggel a baglyok üzenetet hoztak Harriet-nek, Hermannak és Neville-nek. Mind a három levélben ez állt:

„Büntetését ma éjjel tizenegykor kapja meg. Frics úr a bejárati csarnokban várja magukat.

McGalagony prof."

Harriet időközben teljesen megfeledkezett róla, hogy a pontlevonáson kívül penitenciára is ítélték őket. Arra számított, hogy Herman sopánkodni fog az esti tanulás elmaradása miatt, de a fiú hallgatott. Akárcsak Harriet, ő is úgy érezte, hogy a büntetést megérdemlik.

Vacsora után leültek a klubhelyiségben és ott várakoztak, amíg az óra tizenegyet ütött. Akkor elbúcsúztak Ronnietól és Neville-el együtt levonultak a bejárati csarnokba. Frics már várta őket, oldalán a duzzogó Dryna-val. Harriet-nek csak ekkor jutott eszébe, hogy Dryna is penitenciát kapott.

- Gyertek utánam! - Szólt Frics és lámpájával mutatva az utat, elindult a kapu felé. - Legközelebb majd kétszer is meggondoljátok, mielőtt megszegitek a házirendet! - Vigyorgott a gondnok. - Úgy bizony... A kemény munka a legjobb tanítómester... Bár... a régi, jól bevált módszerek még hatásosabbak... Az lenne az igazi, ha a csuklótoknál fogva fellógatnának titeket néhány napra. A láncok még megvannak, mindig megolajozom őket, hátha egyszer szükség lesz rájuk... Na, mozgás, és ne törjétek szökésen a fejeteket, mert nagyon ráfizettek!

Átvágtak az éji homályba burkolózó parkon. Neville egész úton szipogott, lerítt róla, hogy nagyon fél. Harriet eltűnődött, hogy vajon mi lesz a büntetésük. Frics széles jókedvéből ítélve csak valami szörnyűségre lehetett számítani.

A hold fényesen világított, de az átvonuló felhők egyre-másra árnyékba vonták a kis csapatot. Harriet hamarosan megpillantotta Hagrid kunyhójának világló ablakait s a távolból ismerős hang kiáltott feléjük.

- Te vagy az, Frics? Siess, már indulnunk kellene! - Harriet fellélegzett. Ha Hagrid-al kell dolgozniuk, az egészen más. Bizonyára az arcáról is le lehetett olvasni a megkönnyebbülését, mert Frics megjegyezte:

- Ne higgyétek, hogy csak sétafikálni fogtok azzal a melákkal. A sötét erdőbe mentek vele és nem hinném, hogy egy darabban fogtok kijönni onnan. - A hír hallatán Neville panaszosan felnyögött, Malfoy pedig megtorpant, mintha falba ütközött volna.

- Az erdőbe?! – Hüledezett Dryna. A megszokott magabiztosságának nyoma sem volt a hangjában. - Oda nem mehetünk be éjszaka! Tele van mindenféle szörnyeteggel... Azt mondják, még vérfarkasok is vannak! - Neville belekapaszkodott Herman talárjába és úgy nyöszörgött, mintha fojtogatnák.

- Nem valami biztató kilátások, mi? - Heherészett Frics. - Miért nem akkor féltetek a vérfarkasoktól, amikor éjszaka kóborolni indultatok?

- És ha bajunk esik?! – Aggodalmaskodott tovább Dryna. – Vagy meghalunk?!

- Majd iszom egy sört a bánatotokra. – Frics ezzel le is tudta a döbbent és kissé rémült lányt.

Hagrid közeledett feléjük, sarkában Agyarral. Kezében jókora nyílpuskát lóbált, vállán nyílvesszőkkel teli tegez lógott.

- Már épp ideje volt. - Szólt. - Fél órája várok rátok. Harriet, Herman, minden rendben?

- Csak ne ilyen barátságosan, Hagrid! - Szólt közbe Frics. - Ne feled, hogy büntetésből vannak itt!

- Hát ezért késtetek, mi? - Hagrid összevont szemöldökkel nézett a gondnokra. - Nem a te dolgod megbüntetni őket. Elmehetsz, most már nincs szükség rád.

- Hajnalban értük jövök - Recsegte Frics, majd hozzátette: - Elviszem, ami megmaradt belőlük. - Azzal sarkon fordult és lámpáját lóbálva elindult a kastély felé. Dryna Hagridhoz fordult.

- Az erdőbe nem megyek! - Jelentette ki, teljes elhatározottsággal. - Harriet elégtétellel nyugtázta a rettegést Dryna hangjában.

- De bizony bejössz, ha Roxfortos diák akarsz maradni! - Mordult fel Hagrid. - Rosszat tettél és most megfizetsz érte.

- Azt hittem, százszor le kell írnunk valamit, vagy ilyesmi. Ha apám tudná, hogy mire kényszerítenek... - Feleselt Dryna.

- ...akkor elmondaná neked, hogy mennek itt a dolgok! - Vágott a szavába Hagrid. – Még hogy írogatni! Mi a ménkűnek? Vagy csinálsz valami hasznosat, vagy fel is út, le is út! Azt hiszed, apád jobban örülne, ha kicsapnának? Akkor eredj vissza a kastélyba és már szedheted is a sátorfádat! Indulj!

- Apád nagyon büszke lenne rád, ha megtudná, hogy kicsapnak. – Súgta neki Harriet, vigyorogva. Dryna csak dühösen meredt Harriet-re, egyértelművé téve, hogy ezzel most betalált, azután lesütötte a szemét.

- Erről ennyit! - Morogta az óriás. - És most nyissátok ki jól a fületeket, mert veszélyes dologra készülünk és nem akarom, hogy bajotok essen. Gyertek utánam!

Hagrid az erdő szélére vezette őket. Ott megállt, magasra emelte a lámpáját, és a fák sűrűjébe vesző kanyargós, szűk ösvényre mutatott. Lenge fuvallat borzolta fel a négy gyerek haját, ahogy álltak ott és a sötét erdőbe meredtek.

- Nézzetek oda! - folytatta Hagrid. - Látjátok azt a fénylő micsodát a földön?! Az egy unikornis, más néven egyszarvú vére. Azt jelenti, hogy valahol az erdőben van egy súlyosan sebesült egyszarvú. Egy héten belül már másodszor fordul ez elő. Múlt szerdán is találtam egy elhullott példányt. Az a dolgunk, hogy megkeressük a szerencsétlen párát és véget vessünk a szenvedésének.

- De mi lesz, ha nem mi találjuk meg az egyszarvút, minket talál meg az a valami, ami megsebesítette? - Vetette közbe Dryna, aki most már nem is próbálta titkolni félelmét.

- Nincs az erdőnek olyan lakója, aki bánthatna titeket, ha velem vagy Agyarral maradtok. - Felelte Hagrid. - És soha ne térjetek le az ösvényről. Most pedig két csapatra oszlunk és követjük a nyomokat mindkét irányba. Minden csupa vér, ezek szerint a szerencsétlen már vagy egy napja kóborol fel-alá az erdőben.

- Én Agyarral megyek! - Jelentette ki Dryna, a kutya hegyes fogaira pillantva, magabiztosan mosolyogva.

- Rendben - Bólintott Hagrid -, de figyelmeztetlek, hogy Agyar gyáva, mint a nyúl. Akkor hát, Harriet, Herman és én leszünk az egyik csapat, Dryna, Neville és a kutya pedig a másik. Na már most, aki megtalálja az egyszarvút, zöld szikrákkal jelez a többieknek. Vegyétek elő a pálcátokat és gyakoroljátok, így ni. Aki pedig bajba kerül, piros szikrákkal hívhat segítséget. Legyetek óvatosak. Indulás!

Az erdő sötét volt és néma. Néhány száz méterrel odébb az ösvény kétfelé ágazott. Harriet, Herman és Hagrid balra indultak, Dryna, Neville és Agyar jobb felé.

Csendben haladtak, szemüket az ösvényre szegezve. A lombok között itt-ott átsütött a hold s fényében megcsillantak a lehullott levelekre tapadó ezüstös kék vércseppek. Harriet-nek feltűnt Hagrid aggodalmas arckifejezése.

- Lehet, hogy egy vérfarkas pusztítja az unikornisokat? - Fordult az óriáshoz. Hagrid a fejét rázta.

- Az nem elég fürge hozzá. Az egyszarvú varázserejű jószág, nem könnyű elkapni. Eddig sose fordult elő, hogy egy is megsebesült volna. - Elhaladtak egy mohával benőtt fatuskó mellett. Harriet halk vízcsobogást hallott, valahol a közelben patak csörgedezett. A kanyargós ösvény mentén foltokban csillogott az egyszarvú ezüstös vére. - Jól vagy, Herman? - Suttogta Hagrid. - Ne félj, nem juthatott messzire azzal a súlyos sebbel. Hamarosan... A fa mögé! Gyorsan!

Hagrid berántotta Harriet-et és Hermant egy évszázados tölgy fedezékébe, majd előhúzott egy nyílvesszőt és a számszeríjra illesztette. Lövésre készen felemelte a fegyvert és fülelt. A közelben megzörrent az avar, mintha egy hosszú ruha szegélye söpört volna végig rajta. Hagrid hunyorogva kémlelte a sötét ösvényt, de a hang néhány másodperc múltán elhalt a távolban.

- Tudtam! - Morogta az óriás. - Van itt valami, aminek nem itt a helye!

- Talán egy vérfarkas? - Találgatott Harriet.

- Ez nem vérfarkas volt és nem is egyszarvú. - Felelte sötéten Hagrid. - Gyertek, induljunk, de egy pisszenést se halljak! - Lassú, óvatos léptekkel haladtak tovább, feszülten figyelve minden apró zörejre. Kisvártatva egy tisztás szélére értek s ekkor váratlanul megmozdult valami előttük. - Állj, ki vagy? - Kiáltott Hagrid. - Bújj elő! Fegyver van nálam!

A tisztáson megjelent egy ember vagy talán egy ló? A felsőteste alapján vörös hajú, szakállas férfinak tűnt, deréktól lefelé viszont ló volt, gesztenyebarna szőrű, hosszú, vöröses farkú paripa. Harriet és Herman tátott szájjal bámultak rá.

- Á, te vagy az, Ronan? - Szólt megkönnyebbülten Hagrid. - Hogy vagy, barátom? Odalépett a kentaurhoz és kezet rázott vele.

- Jó estét, Hagrid - Köszönt Ronan mély, búsan zengő hangon. - Le akartál lőni?

- Nem lehetünk elég óvatosak - Csóválta a fejét Hagrid és megpaskolta a nyílpuskát. - Ádáz teremtmény jár az erdőben. Jut eszembe, bemutatom Harriet Pottert és Herman Grangert. Az iskola diákjai. Ti pedig ismerkedjetek meg Ronannal. Ő egy kentaur.

- Azt látjuk. - Hebegte Herman, aki még mindig nem tért magához ámulatából.

- Jó estét. - Biccentett Ronan. - Szóval diákok vagytok. No és sok mindent tanultok az iskolában?

- Öhm...

- Ezt-azt. - Felelte félénken Herman.

- Ezt-azt. Az is valami. - Ronan mélyet sóhajtott, majd hátra vetette a fejét és felnézett az égre. - Fényesen ragyog a Mars ma este.

- Igen. - Erősítette meg Hagrid az égre pillantva. - Figyelj csak, Ronan, volna egy kérdésem. Megsebesült egy unikornis. Nem láttál valami furcsát mostanában? - Ronan nem felelt azonnal. Rezzenéstelen tekintettel meredt az égre, majd újból sóhajtott.

- Mindig az ártatlanokat sújtja először. - Szólt titokzatosan. - Így volt ez régen, és így van ma is.

- Igen. - Bólintott Hagrid. - De nem tapasztaltál valami különöst? Valami szokatlant?

- Fényesen ragyog a Mars ma este - Ismételte a kentaur. - Szokatlanul fényesen.

- Igen, értem, de én valami közelebbi furcsaságra gondolok. - Faggatta Hagrid. - Láttál valamit vagy sem?

A fák között megmozdult valami. Hagrid felemelte számszeríját, de nyomban le is eresztette. Csak egy másik kentaur volt az, egy fekete hajú és szőrű, Ronannál szilajabbnak tűnő teremtmény.

- Szervusz, Goron - Köszöntötte Hagrid. - Jól vagy?

- Jó estét, Hagrid. Én megvagyok, és te?

- Nem panaszkodhatom. Figyelj, Goron, épp kérdeztem Ronantól, hogy nem látott-e mostanában valami furcsát. Megsebesült egy unikornis. Nem tudsz valamit a dologról? - Goron odasétált Ronan mellé, és felnézett az égre.

- Fényesen ragyog a Mars. - Felelte lakonikus tömörséggel.

- Ezt már hallottuk. - Hagrid lassan elvesztette a türelmét. - Ha mégis látnátok valamit, szóljatok, rendben? No, induljunk. - Hagrid hátat fordított a tisztásnak és elindult vissza a fák közé. Harriet és Herman követték, de a válluk felett többször is hátrapillantottak Ronan és Goron felé. - Soha! - Sopánkodott Hagrid - Soha nem lehet belőlük egyenes választ kicsikarni. Ábrándozó bagázs, semmi nem érdekli őket, ami közelebb van, mint a Hold.

- Sok él belőlük itt az erdőben? - Érdeklődött Herman.

- Igen, jó pár... Maguknak való népség, de azért mindig felbukkannak, ha épp szót akarok váltani valakivel. Van nekik eszük... tudnak egyet s mást... csak nem szívesen nyitják ki a szájukat.

- Amit korábban hallottunk, az lehetett egy kentaur? - Kérdezte Harriet.

- Szerinted az a hang patadobogás volt? Nem, ha engem kérdezel, az unikornisok gyilkosa ment el mellettünk. Olyan különös zajt csapott, amilyet még soha nem hallottam az erdőben.

Folytatták útjukat a fák sűrűjében. Harriet szorongva pislogott körül, nem bírt szabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy valaki figyeli őket. Csak az vigasztalta, hogy velük van Hagrid a számszeríjával.

Épp maguk mögött hagyták az ösvény egyik kanyarulatát, amikor Herman váratlanul megragadta Hagrid karját.

- Hagrid! Nézd! Piros szikrák! A többiek bajban vannak!

- Várjatok meg itt! - Kiáltotta Hagrid. - Maradjatok az ösvényen, visszajövök értetek!

Azzal bevetette magát a bokrok közé és elrohant. Harriet és Herman riadtan pislogtak egymásra. Hagrid lépteinek zaja lassan elhalkult és végül már csak a levelek susogása törte meg a csendet.

- Mit gondolsz, mi történt velük? - Suttogta Herman. - Hogy Malfoy-al mit történt, az nem érdekel, de ha Neville-nek baja esett... Mi tehetünk róla, hogy egyáltalán itt van.

- Igen! – Egyetértett Harriet és bár ezt ki nem mondta volna hangosan, valamiért aggódott Dryna-ért is.

A percek kínos lassúsággal teltek. Most, hogy a szemükre nem hagyatkozhattak, hallásuk megélesedett, Harriet hallani vélte a szél minden sóhajtását, a gallyak minden apró zörrenését.

„Mi történhetett?! Hol maradnak a többiek?! Dryna! Neville!"

Hosszú-hosszú idő múltán végre felhangzott a nagy recsegés-ropogás, ami Hagrid visszatértét jelezte. Dryna, Neville és Agyar is vele voltak. Az óriás dúlt-fúlt a méregtől. Kiderült, hogy Dryna tréfából ráijesztett Neville-re és a fiú rémületében eresztette égnek a piros szikrákat.

- Olyan hangzavart csináltatok, hogy csoda lenne, ha ezek után még találnánk valamit! Na jó, új csoportokat alkotunk. Neville, Herman, ti velem jöttök, Harriet, te meg Agyarral és ezzel a féleszű libával indulsz el. Sajnálom, - Tette hozzá Hagrid suttogva. - de a végére kell járnunk ennek a dolognak. Téged nem tud olyan könnyen megijeszteni.

Így hát Harriet Dryna és Agyar kíséretében folytatta útját az erdő mélye felé.

- Muszáj volt ráijesztened Neville-re?! – Vetette oda Harriet, mire Dryna csak megvetően megvonta a vállát.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy az a féleszű így bepánikol?! Csak megragadtam a vállát a másik oldalról! – Duzzogott Dryna. – Elég nagy büntetés, hogy késő éjszaka kell járnom az erdőt, de hogy veled kell csinálnom, Potter, az rá tesz egy lapáttal!

- Hidd el, az érzés kölcsönös, Malfoy! - Vágott vissza Harriet. A fák egyre sűrűbb rengeteget alkottak s végül már szinte lehetetlen volt követni a kígyózó, szűk ösvényt. - Szerinted, mi támadta meg azt az unikornis? – Harriet témát váltott.

- Sok fenevad él ebben az erdőben. Lehetetlenség lenne megmondani. – Válaszolta Dryna.

Harriet-nek úgy tűnt, hogy a vérnyomok is megsűrűsödtek. Az egyik fa tövében több ezüstös foltot is találtak, mintha a sebesült állat hosszabb ideig vergődött volna ott. Azután egy terebélyes tölgy ágai között kikémlelve újabb tisztást pillantottak meg.

- Odanézz! - Suttogta Harriet és felemelt karjával megállította Dryna-t. Előttük a földön valami nagy és fényes feküdt. Közelebb lopóztak hozzá.

Az unikornis teteme volt az. Harriet-nek még soha nem volt része ehhez foghatóan gyönyörű és szívszorítóan fájdalmas látványban. Az állat hosszú, karcsú lábai természetellenes szögben a levegőbe meredtek. Gyöngyházfényű sörénye szétterült a sötét avaron. Még Dryna is majdnem sírva fakadt az állat teteme láttán.

- Olyan tiszta… - Suttogta, ami megdöbbentette Harriet-et, az Dryna szomorú arca, ahogy küszködik a könnyei visszatartásával.

- Igen, ez tényleg szomorú. – Harriet megfogta a másik lány kezét, aki ezt tudomásul véve, dühösen kihúzta azt és keresztbe tett karokkal elhúzodott tőle.

Harriet és Dryna már indultak is volna a tetem felé, mikor egy zörej megtorpanásra késztette őket. A tisztás szélén álló bokor megremegett... és a következő pillanatban egy csuklyás alak bukkant elő a sötétből. Előre görnyedve, szinte négykézláb mászott, mint egy zsákmányra éhes bestia. Harriet, Dryna és Agyar megkövülten meredtek rá. A csuklyás idegen a tetemhez érve megállt, majd az állat oldalán tátongó seb fölé hajolt és inni kezdte az egyszarvú vérét.

- Gyorsan! Fussunk! – Dryna megpróbálta elhúzni Harriet-et, de megdermedt a félelemtől.

Agyar nyüszítve elrohant, de Dryna nem hagyta ott Harriet-et. A csuklyás felemelte a fejét és a két lány szemébe nézett. Onnan, ahol a száját lehetett sejteni, csöpögött a vér. Aztán gyorsan felegyenesedett és sebes léptekkel elindult Harriet és Dryna felé. A lányoknak a rémülettől földbe gyökerezett a lába és nem érdekelve, mit gondolnak róluk, egymás karjaiba bújtak, védelmet remélve egymástól és rémülve reszkettek az idegentől.

A következő pillanatban égő fájdalom hasított Harriet homlokába, mintha a sebhelye hirtelen izzó parázzsá változott volna. A kíntól elkábultan a földre esett, magával rántva Dryna-t, aki ráesett. A két lány meg volt győződve róla, hogy most itt a vége és továbbra is egymást ölelgetve, összeszorították a szemüket, felkészültek a legrosszabbra.

Ekkor vágtázó paták dobogása hangzott fel mögöttük, majd valami átugrott a fejük fölött és az idegenre támadt.

A fájdalom olyan elviselhetetlenül gyötrelmes volt, hogy Harriet nem látott semmit sem. Egy-két perc is eltelhetett, mire kissé erőre kapott. Mikor felnézett, a csuklyás már nem volt sehol. Helyette egy kentaur magasodott fölé és Dryna fölé, de nem Ronan és nem is Goron, hanem egy fiatalabb, szőke hajú, aranysárga szőrű teremtmény.

- Nem esett bajotok? - Kérdezte a kentaur és felsegítette Harriet-et és Dryna-t.

- Nem... Köszönöm. – Harriet felállt, de Dryna még sokkos állapotban volt és reszketett. - Mi volt az?

A kentaur nem válaszolt. Valószínűtlenül kék, sápadt zafírt idéző szemével fürkésző pillantást vetett Harriet-re. Tekintete elidőzött a villám alakú sebhelyen.

- Te vagy a Potter lány. - Szólalt meg végül. - Jobb lesz, ha visszamész Hagrid-hoz. Veszélyes hely most az erdő, különösen a te számodra. Tudtok lovagolni? – Kérdezte, majd a még mindig rémült Dryna-hoz fordult. - Úgy gyorsabban haladnánk. A nevem Firenze - Tette hozzá, miközben letérdelt mellső lábaira, hogy Harriet és Malfoy felmászhassanak a hátára. Harriet ült elől és Dryna mögé, de gyengéden átkarolta az alacsonyabb lány derekát, ami kellemes biztonságot sugárzott. Az arca előtt ott volt a fekete, gubancos hajkoronája, aminek kellemes illata volt és legszívesebben beletúrt volna.

Ekkor patadobogás hangzott fel a tisztás túloldala felől. Kisvártatva a két másik kentaur, Ronan és Goron vágtattak ki a fák közül, hullámzó horpasszal, tajtékozva.

- Firenze! - Harsogta Goron. - Mit művelsz!? Két embert vettél a hátadra! Nem szégyelled magad? Mi vagy te, közönséges öszvér!?

- Nem látod, hogy ki ez? - Vágott vissza Firenze, Harriet-re mutatva, de Dryna kissé háttérbe szorítva érezte magát. - A Potter lány! El kell tűnnie az erdőből, amilyen gyorsan csak lehet.

- Mit mondtál neki? - Dühöngött Goron. - Ne feledd, Firenze, megesküdtünk, hogy nem szállunk szembe az ég akaratával. Kiolvastuk a bolygók járásából, hogy mit hoz a jövő, nem emlékszel? - Ronan nyugtalanul kapálta a földet patájával.

- Biztos vagyok benne, hogy Firenze jót akart - Szólt szomorkás, mély hangján. Goron dühösen kirúgott.

- Jót akart?! Mi közünk nekünk jóhoz és rosszhoz! Mi kentaurok csak azzal törődünk, ami a csillagokban áll! Nem az a dolgunk, hogy szamarak módjára rohangáljunk az erdőben kószáló emberek után! - Firenzét elfutotta a méreg és felágaskodott. Harrynek meg kellett kapaszkodnia a vállában, hogy le ne essen.

- Nézd meg azt az egyszarvút! - Kiabálta Firenze. - Hát nem érted, miért kellett elpusztulnia? Vagy a csillagok nem avattak be ebbe a titokba? Én bizony szembe szállok az erdőben ólálkodó gonosszal és ha kell, akár emberekkel is szövetkezem!

Azzal Firenze sarkon fordult és társait faképnél hagyva beporoszkált Harriet-el és Dryna-val a fák közé. Harriet nem tudta mire vélni a hallottakat.

- Miért volt olyan dühös Goron? - Kérdezte. - És mi volt az, amitől megmentettél?

Firenze lassított. Figyelmeztette Harriet-et, hogy óvakodjon az alacsony ágaktól, de nem válaszolt a kérdésre. Olyan sokáig léptettek némán a fák között, hogy Harriet és Dryna már azt hitte, a kentaur nem akar többé szóba állni vele.

- Hé, nem válaszolnál?! – Dryna idővel megnyugodott, elengedte Harriet derekát, de a kentaur nem válaszolt. – Hé! – Hogy kicsit nyomatékosítsa, hogy választ vár, az egyik sarkával oldalba bökte az oldalát, de az csak rántott egyet, egyenesen egy faágnak csapva Dryna arcát, amitől a haja tele lett levelekkel és ágakkal.

- Szerintem, ne piszkáld. – Javasolta Harriet.

Mikor azonban elérkeztek egy fákkal különösen sűrűn benőtt részhez, Firenze váratlanul megtorpant.

- Harriet Potter, tudod te, hogy mire való az egyszarvú vére? – Kérdezte, még mindig ügyet sem vetve Dryna-ra.

- Nem. - Felelte Harriet. Csodálkozott a különös kérdésen. - Csak a szarvát és a farokszőrét használjuk bájitalórán.

- Ez azért van, mert szörnyű gaztett lemészárolni egy unikornist - Mondta Firenze. - Csak az tesz ilyet, akinek nincs vesztenivalója. Az egyszarvú vére életben tartja a halandót, bármily gyenge... de szörnyű áron. Aki megöl egy tiszta és védtelen lényt, hogy ő maga megmeneküljön, arra átok sújtotta, félélet vár, attól a pillanattól fogva, hogy az egyszarvú vére az ajkához ér.

- Igaza van, - Meglepetésére, Dryna is tisztában volt ezzel, miközben épp igazította a haját és eltávolította a beleragadt ágakat. – az unikornis egy szent állat a varázsvilágban, a lehető legtisztább lény és a legsúlyosabb bűnök közé tartozik a bántalmazásuk. - Harriet rámeredt Firenze tarkójára. A kentaur haját ezüstös fénybe vonta a hold.

- De hát ki szánná rá magát ilyesmire? - Töprengett fennhangon. - Átkozottként élni rosszabb, mint meghalni.

- Rosszabb - Bólintott Firenze. - Kivéve, ha az illető csak azért akar életben maradni, hogy ihasson egy másik italból, ami visszaadja a régi erejét... ami halhatatlanná teszi. Harriet Potter, tudod-e, mit őriznek odafent az iskolában?

- A bölcsek kövét! Hát persze, az életelixír!

- A micsodát?! – Dryna megdöbbent. – Azt a bölcsek kövét, ami halhatatlanná tesz?!

- Igen. Kis híján ellopták a Gringotts-ból és most a Roxfort-ban rejtegetik. De nem értem, hogy kicsoda...

- Nem ismersz olyan embert, aki réges-rég foggal-körömmel ragaszkodik nyomorult életéhez és csak arra vár, hogy visszanyerhesse a hatalmát?

Harriet és Dryna teljesen megdöbbentek, Dryna inkább megrémült, Harriet úgy érezte, mintha hideg acélujjak markolnának a szívébe. A zörgő ágak között a fülébe csengtek a szavak, amelyeket Hagrid szájából hallott első találkozásukkor, "Sokan úgy tartják, meghalt. Szerintem szó sincs róla. Meghalni csak emberek tudnak, de benne nem volt már semmi emberség."

- Azt akarod mondani, - Szólt Harriet rekedten - hogy az imént az a valami nem volt más, mint Vol...

- Harriet! Harriet, nem esett bajod?!

Herman szaladt feléjük az ösvényen. Hagrid ott szuszogott a nyomában.

- Jól vagyunk! - Felelte Harriet. Csak nagy nehezen tudta összeszedni a szavakat. - Az egyszarvú elpusztult, ott van a teteme a tisztáson, ahonnan jöttünk.

- Itt elválnak útjaink - Morogta Firenze, mikor Hagrid elsietett, hogy megnézze az egyszarvút. - Most már biztonságban vagy. - Harriet lecsusszant a kentaur hátáról, de Dryna megcsúszott és arccal a földre esett, de szitkozódva felállt. - Sok szerencsét, Harriet Potter. - Búcsúzott Firenze. - Velünk kentaurokkal is előfordult már, hogy félreértettük a bolygók üzeneteit. Remélem, ezúttal is így történt. - Azzal megfordult és elporoszkált, magára hagyva a rémülten pislogó Harriet-et és Malfoy-t.

- Szóval, - Kezdte Dryna, miután leporolta magát. – mi ez az egész a bölcsek kövével?! - Herman megdöbbent a hallotton.

- Honnan…

- Harriet elmondta, hogy valakinek arra fáj a foga! Honnan tudjátok, hogy tényleg itt van-e az iskolában?

- Kinyomoztuk, Malfoy. – Válaszolt Harriet. – Voldemort azt akarja. – Herman, Neville és Dryna összerezzentek a név hallatán. – Voldemort megtámadott minket és…

- Fogd be! – Kiabált Dryna dühösen. – Ne mondd ki még egyszer a nevét! - Harriet egy darabig csendben és dühösen állta Dryna haragos nézését.

- Tudod Ki támadott meg minket, Dryna.

- Az van a tiltott folyosón, ugye, - Dryna csípőre tette az egyik kezét. - a bölcsek köve?

- Igen. Malfoy… én…

- Nem szólok egy szót sem. – Csak megvonta a vállát, hátat fordított neki, majd bevárták Hagrid-ot, hogy visszakísérje őket az erdő kijáratához.

Ronniet, aki meg akarta várni barátai visszatértét, a klubhelyiség egyik foteljében nyomta el az álom. Épp valami kviddics szabálytalanságról kezdett kiabálni, mikor barátai felrázták.

Mihelyst azonban Harriet elkezdte mesélni neki és Hermannak, hogy mi történt vele az erdőben, nyomban tágra nyíltak a szemei. Harriet annyira izgatott volt, hogy leülni sem bírt. Fel-alá járkált a kandalló előtt, s még mindig egész testében remegett.

- Piton Voldemortnak akarja adni a követ... Voldemort az erdőben várja... és mi mindeddig azt hittük, hogy Piton csak meg akar gazdagodni...

- Ne mondd ki a nevet! - Suttogta rémülten Ronnie, mintha attól tartana, hogy Voldemort meg- hallhatja őket. Harriet nem figyelt rá.

- Firenze megmentett engem és Dryna-t, pedig nem szabadott volna beleavatkoznia... Goron nagyon dühös volt rá... Azt mondta, Firenze szembe szegült a bolygók akaratával. Biztos azt olvasták ki a csillagokból, hogy Voldemort visszatér... Goron szerint Firenzének hagynia kellett volna, hogy Voldemort megöljön... Talán azt is megjósolták a csillagok...

- Ne mondd ki többet a nevet! - Sziszegte Ronnie, ugyanúgy mint Dryba korábban.

- Most már csak meg kell szerezniük a követ. - Folytatta lázas hévvel Harriet. - Akkor aztán Voldemort könnyedén végezhet velem... és Goron örülhet. - Hermanon látszott, hogy igencsak megszeppent, de azért igyekezett megnyugtatni barátját.

- Harriet, mindenki tudja, hogy Tudod Ki egyedül Dumbledore-tól fél. Amíg Dumbledore közelében vagy, Tudod Ki nem mer bántani. Különben is, honnan tudod, hogy a kentaurok igazat jósolnak? McGalagony professzor is megmondta, hogy a jövendőmondás az egyik legmegbízhatatlanabb mágiaág.

A beszélgetésnek csak a közelgő pirkadat vetett véget. A három jó barát kimerülten, fájós torokkal bújt ágyba. De az éjszaka utolsó meglepetése még hátra volt.

Mikor Harriet felemelte a takarót, alatta ott találta a láthatatlanná tévő köpönyeget. Aki hozta, szépen összehajtogatva tette le s még egy cédulát is dugott mellé:

„Jól jöhet még..."

Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre, valamint, ne felejts el kritikát írni.