Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.
A csapóajtón túl
Harriet később maga sem értette, hogyan tudta letenni a vizsgákat, hiszen végig attól rettegett, hogy egyszer csak nyílik az ajtó, és beront rajta Voldemort. A napok azonban teltek-múltak, és Bolyhoska továbbra is kitartóan morgott odafent a harmadik emeleti folyosón.
Beköszöntött a kánikula. Tikkasztóan meleg volt abban a tágas osztályteremben is, ahol a diákok az írásbeli vizsgafeladatokat körmölték puskázásgátló átokkal megbűvölt lúdtollaikkal.
Az írásbelik mellett gyakorlati vizsgáik is voltak. Flitwick professzor egyenként behívta őket a bűbájtanterembe, hogy lássa, végig tudnak-e táncoltatni egy ananászt az asztalon. McGalagonynál egeret kellett tubákosszelencévé változtatniuk, pluszpontokat ért, ha a szelence míves kivitelűre sikerült, de pontlevonás járt érte, ha bajsza volt. Piton vizsgáján reszkettek, mint a kocsonya, mert a professzor végig ott állt a hátuk mögött, miközben ők igyekeztek előkaparni emlékezetükből a felejtés italának hozzávalóit.
Harriet megpróbálta a legjobbat kihozni magából, nem törődve a homlokába nyilalló fájdalommal, mely az erdei kaland óta szüntelenül kínozta. Neville azt hitte, Harriet súlyos vizsgadrukkban szenved, azért nem tud aludni éjszakánként, pedig az igazi ok az volt, hogy a lányt ismét gyötörte régi lidérces álma, amelyben most már egy vértől csöpögő, csuklyás alak is szerepelt.
Ronniet és Hermant látszólag nem izgatta annyira a varázserejű kő sorsa, talán mert nem látták, amit Harriet és Dryna látott az erdőben és égő sebhely sem volt a homlokuk közepén. Dryna a kaland óta nem beszélt hozzájuk és igyekezett elkerülni őket és zaklatni sem zaklatta a többieket. Voldemorttól ők is nagyon féltek, de nem álmodtak róla és a tanulás egyébként is annyira lefoglalta őket, hogy nem volt idejük Piton vagy akárki más gonosz tervein töprengeni.
A következő vizsga a sötét varázslatok kivédése volt, amit Mógus tartott. A Lumos varázsigét kellett bemutatniuk, ami egy sárga, ragyogó fényt idézett elő a pálcájuk végéből. Mógus egy kisebb vízköpő szobrot rakott az asztalára, ami szürke volt és erősen csukva tartotta a szemét. Herman Naomi-val került egybe, Naomi egész szép és erős fényt idézett elő, amitől a vízköpő félig kinyitotta a szemeit, de Herman fénye olyan erős és vakító volt, hogy az osztályban majdnem kisütötte a többiek szemét és a vízköpőnek erősen, tágra nyíltak a szemei.
Mindketten átmentek, de egyértelműen, Herman kapott több pontot.
Következőnek, Ronnie és Arissa következett, a két lány dühösen végig mérte egymást. Arissa-n még mindig ott volt a monokli nyoma, amit Ronnietól kapott, amikor megvédte Dryna-t. Arissa és Ronnie között volt egyfajta kimondatlan harag, hiszen, Ronnie patkánya harapta meg a vonaton, aminek a nyoma még ott volt az ujján és a monokli is, amit Ronnietól kapott, mindkét seb örök emlékeztető lesz a rivalizálásukra.
Arissa egy pillanatra megingott és Dryna-ra nézett, aki bátorítóan mosolygott rá és ez elég önbizalmat adott a mardekáros lánynak. Megidézték a fényt és mindenki döbbenetére, Arissa elképesztően erős fényt idézett, erősebbet, mint korábban Naomi pálcájából jött és erősebbet, mint Ronnie. Arissa, csak egy kicsivel kapott több pontot, mint Ronnie, de győzelemként élte meg, Naomi és Dryna büszkén vállon veregették a kissé buta barátnőjüket. Arissa megköszönte Dryna-nak, hogy segített gyakorolni.
Az utolsó pár egyértelműen, Harriet és Dryna volt. A két lány azóta nem beszélt, hogy visszajöttek a tiltott rengetegből, de továbbra is érezni lehetett a feszültséget és a rivalizálást. Dryna ment először, akinek a fénye, majdnem olyan erős volt, mint Hermannak korábban, de még így is kevesebb pontott kapott. Büszkén vigyorgott Harriet-re, hogy most ő jön.
Harriet elővette a pálcáját, de Mógus elment mellette és olyan erősen kezdett el fájni a homloka, hogy majdnem elájult, de kitartott, összeszedte minden erejét és használta a Lumos varázslatot.
Sajnos a fénye borzasztóan gyenge volt és Neville után a ő kapta a legkevesebb pontot. Dryna és a mardekárosok csak kinevették, de a griffendélesek csak aggódva nézték Harriet-et, akinek majd széthasadt a feje, de enyhülni kezdett, amint visszaült a helyére.
Az első három 5 pontot hozott a házuknak, Herman volt az első, Dryna a második és Arissa a harmadik. A Griffendél 5, a Mardekár 10 ponttal lett gazdagabb.
Az utolsó vizsgájuk a mágiatörténet volt. Egy álló órán át kellett az önkeverő üst feltalálójának és más, rég elfeledett, vén varázslónak a nevét és tetteit sorolniuk, de vigasztalta őket a tudat, hogy utána egy hosszú, csodálatos hét vár rájuk, amikor nem lesz más dolguk, mint a vizsgák eredményeit latolgatni. Mikor Binns professzor kísértete végre rájuk szólt, hogy tegyék le a pennát és csavarják össze a pergament, Harriet minden kínja ellenére együtt ujjongott a többiekkel.
- Ez könnyebb volt, mint hittem - Szólt Herman, mikor a vidám sisere haddal együtt kitódultak a napfényben fürdő parkba. - Fölöslegesen tanultam meg a vérfarkasok 1637-es etikai kódexét meg Eszelős Elfric felkelésének történetét.
Herman a vizsgák után szeretett utánanézni a helyes megoldásnak, de ezúttal hagyta magát lebeszélni róla. Helyette a három jó barát lesétált a tóhoz és letelepedett egy fa alá. A Weasley ikrek és Lee Jordan is a tónál mulatták az időt, a habok közt lubickoló óriási polip karjait csiklandozták.
- Isten veled, tanulás - Sóhajtott Ronnie és boldogan nyúlt el a puha pázsiton. - Te is lehetnél egy kicsit vidámabb, Harriet. Csak egy hét múlva tudjuk meg, milyen pocsékul sikerültek az írásbelik. Addig nincs miért aggódnunk. - Harriet megdörzsölte a homlokát.
- Csak tudnám, hogy mit jelent ez a fájdalom! - Fakadt ki tanácstalanul. - Folyton sajog a sebhelyem... Korábban is fájt néha, de nem ilyen sokáig.
- Mutasd meg Madame Pomfreynak - Javasolta Herman.
- Ez nem betegség, - Rázta a fejét Harry - hanem figyelmeztetés. Azt jelenti, hogy veszély közeleg... - Ronniet lustává tette a nagy meleg.
- Nyugi, Harriet - Ásított. - Hermannak igaza van, amíg Dumbledore-t látod, nem kell féltened a követ. Különben sincs rá bizonyítékunk, hogy Piton el tud bánni Bolyhoskával. A múltkori kalandja majdnem a fél lábába került. Egyhamar nem mer újra próbálkozni. Egyébként meg, előbb fog Neville bekerülni a kviddics válogatottba, minthogy Hagrid elárulja Dumbledore-t.
Harriet rábólintott az érvelésre, de nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy elfelejtett valamit, valami nagyon fontos dolgot. Mikor ezt elmondta Hermannak, a fiú így felelt:
- Ezt csak a vizsgák miatt érzed. Én például felriadtam tegnap éjszaka és már majdnem nekiültem az átváltoztatástant tanulni, amikor eszembe jutott, hogy azon a vizsgán már túl vagyunk.
Harriet azonban biztos volt benne, hogy nyugtalanságának semmi köze a tanuláshoz. Felnézett a tiszta kék égre s elgondolkodva bámult egy postabagoly után, amely levéllel a csőrében repült az iskola felé. Harriet mindeddig csak Hagrid-tól kapott levelet...
„Hagrid sosem hagyná cserben Dumbledore-t...", biztos volt az óriás hűségében. „Soha senkinek nem árulná el, hogyan lehet Bolyhoskát kijátszani. Soha... hacsak...", a ravaszságában már kevésbé.
Harriet hirtelen felpattant.
- Te meg hova mész? - Kérdezte álmosan Ronnie.
- Eszembe jutott valami! - Hadarta Harriet holtra sápadtan. - Most rögtön el kell mennünk Hagrid-hoz!
- Miért? - Fintorgott Herman, de azért ő is feltápászkodott. Már felfelé haladtak a füves domboldalon, mikor Harriet válaszolt neki.
- Nem tartjátok egy kicsit furcsának, hogy Hagrid leghőbb vágya egy sárkány és erre pont jön egy idegen, akinek véletlenül pont egy sárkánytojás van a zsebében? Hányan sétálgatnak sárkánytojásokkal, ha egyszer tiltja a törvény? Feltűnő véletlen, hogy az illető pont Hagrid-ba botlott, nem gondoljátok? Hogy ez eddig nem jutott eszembe?!
- Mire akarsz kilyukadni? - Csóválta a fejét Ronnie, de Harriet válaszra sem méltatta, csak futott, rohant az erdő széle felé.
Hagrid-ot a háza előtt találták. Az óriás egy karosszékben üldögélt ingujjban, felhajtott nadrágszárral és egy nagy tál borsót tisztított.
- Szervusztok. - Mosolygott a gyerekekre. – Na, túl vagytok a vizsgákon? Nem vagytok szomjasok?
- Én igen... - Kezdte Ronnie, de Harriet a szavába vágott.
- Nem, köszönjük, nagyon sietünk! Mondj meg nekem valamit, Hagrid! Aznap este, amikor Norbert tojását nyerted... Hogy nézett ki az idegen, akivel kártyáztál?!
- Nem t'om - Vonta meg a vállát az óriás. - Végig rajta volt a csuklyája. - Mikor észrevette a lány arcán a döbbenetet, felvonta a szemöldökét. - Nincs ebben semmi különös. Sok fura alak fordul meg a Szárnyas Vadkanban, így hívják a kocsmát lenn a faluban. Lehet, hogy sárkánykupec volt, a fene se tudja. Nem láttam a képét attól a kámzsától. - Harriet rárogyott egy vödör borsóra.
- Férfi volt vagy nő? - Érdeklődött Harriet.
- Nem tudom... - Gondolkodott az óriás. - eléggé eltakarta magát és torzan beszélt.
- Miről beszélgettél vele, Hagrid? Szóba került a Roxfort?
- Lehet... - Felelte töprengve az óriás. - Igen... Kérdezte, mit csinálok, mondtam neki, hogy vadőr vagyok idefent. Erre megkérdezte, hogy miféle vadakat őrzök... Azt is megmondtam... és elmeséltem neki, hogy szeretnék egy sárkányt. És aztán... nem nagyon emlékszem, mert egy kicsit felöntöttem a garatra. Tudniillik ő fizetett... Lássuk csak... igen, azt mondta, hogy van nála egy sárkánytojás és szívesen feltenné, ha lenne kedvem kártyázni... Kíváncsi volt rá, hogy tudok-e bánni vele, mert azt mondta, nem adhatja oda akármilyen kontárnak... Erre én mondtam, hogy Bolyhoska után gyerekjáték lesz egy sárkányt felnevelni...
- És az idegent... érdekelte Bolyhoska?! - Kérdezte színlelt nyugalommal Harriet, kevés sikerrel.
- Igen... Hát persze. Nem mindennap találkozik az ember háromfejű kutyával, még itt, a Roxfort-ban sem. Elmondtam neki, hogy Bolyhoska olyan, mint a kezesbárány, ha tudja az ember, hogy mi kell neki, elég egy kis lágy, altató zeneszó és már húzza is a lóbőrt... - Hagrid rémült arcot vágott. - Elkotyogtam nektek! - Kiáltott fel. - Azonnal felejtsétek el, amit mondtam!... Hé! Most meg hova rohantok?
Harriet, Ronnie és Herman egy szót sem szóltak egymáshoz, amíg a bejárati csarnokba nem értek. Az épület sötétnek és borzongatóan hidegnek tűnt a kinti verőfény után.
- Figyelmeztetnünk kell Dumbledore-t! - Jelentette ki Harriet. - Hagrid elmondta az idegennek, hogyan lehet ártalmatlanná tenni Bolyhoskát! Az alatt a csuklya alatt vagy Piton, vagy Voldemort rejtőzött! Biztosan nem volt nehéz dolga Hagrid-al, miután leitatta. Remélem, Dumbledore hisz nekünk. Firenze talán tanúskodik mellettünk. Hol van Dumbledore szobája? - Mindhárman körül néztek, mintha abban reménykedtek volna, hogy megpillantanak egy útjelző táblát. A tanév folyamán soha nem esett szó arról, hogy hol lakik Dumbledore és nem ismertek senkit, akit valaha is az igazgatóhoz küldtek volna. - Nincs más hátra... - kezdte Harriet, de ekkor egy éles hang a szavába vágott.
- Mit csináltok ti idebent? - McGalagony professzor közeledett feléjük, karjában egy halom könyvvel.
- Dumbledore professzort keressük! - Felelte bátran Herman, kivívva barátai elismerő pillantását.
- Dumbledore professzort? - Kérdezett vissza McGalagony, olyan arccal, mintha roppantul furcsának találná az ötletet. - Mit akartok tőle?
„Erre meg mit mondhatnánk?", Harriet nyelt egyet.
- Az... titok - Felelte végül, de nyomban megbánta vakmerőségét. McGalagony orrcimpái vészjóslóan remegni kezdtek.
- Dumbledore professzor tíz perce távozott - Felelte hűvösen. - Sürgős baglyot kapott a Mágiaügyi Minisztériumból és azonnal elrepült Londonba.
- Elment?! - Hüledezett Harry. - Épp most?!
- Dumbledore professzor nagy hírű varázsló, Potter, rengeteg kötelezettségnek kell eleget tennie...
- De ez most nagyon fontos! – Erősködött Harriet.
- Úgy véli, hogy a maga mondanivalója fontosabb, mint a Mágiaügyi Minisztérium idézése?
- Tanárnő - Sóhajtott Harriet. Úgy döntött, félretesz minden óvatosságot. - A bölcsek kövéről van szó... - McGalagony professzor sok mindenre számított, de erre a válaszra nem. A könyvek kipotyogtak a kezei közül, nem is próbálta elkapni őket.
- Honnan tudtok ti... - Hebegte.
- Tanárnő, az a gyanúnk... sőt, biztosan tudjuk, hogy Pit... hogy valaki el akarja lopni a követ. Beszélnünk kell Dumbledore professzorral. - A tanárnő döbbenetébe gyanakvás vegyült.
- Dumbledore professzor csak holnap érkezik vissza. - Jelentette ki. - Nem tudom, ki beszélt maguknak a kőről, de egy biztos: feleslegesen aggódnak, mert senki nem tudja ellopni.
- De tanárnő...
- Tudom, hogy mit beszélek, Potter! - Torkollta le McGalagony és lehajolt, hogy összeszedje a szétszóródott könyveket. - Azt ajánlom, felejtsék el a követ és élvezzék inkább a napsütést.
A három jó barát nem fogadta meg a tanácsot.
- Ma éjjel megy el a kőért! - Szólalt meg Harriet, mikor McGalagony-t végre hallótávolságon kívül tudták. - Piton ma éjjel lemászik a csapóajtón. Megszerzett minden információt és Dumbledore-tól is megszabadult. Lefogadom, hogy ő maga küldte a levelet. A Mágiaügyi Minisztériumban nagyot fognak nézni, amikor Dumbledore beállít.
- De hát mit tehetünk? Mi nem...
Herman ledöbbent. Harriet és Ronnie megpördültek a tengelyük körül. Piton állt előttük.
- Lám csak, a jómadarak. - Szólt a professzor asszony furcsa, fanyar mosollyal. A három gyerek rámeredt. - Mit keresnek idebent egy ilyen szép napon?
- Mi csak... - Kezdte Harriet, de aztán rájött, hogy fogalma sincs, mit feleljen.
- Vigyázzanak, - Folytatta Piton - még azt hiheti valaki, hogy újabb csintalanságra készülnek. Márpedig a Griffendél nem engedheti meg magának, hogy még több pontot veszítsen, igaz? - Harriet elpirult és némán sarkon fordult. Barátaival együtt a kijárat felé indult, de Piton visszahívta. - Figyelmeztetem, Potter, még egy éjszakai séta és magam intézem el, hogy kitegyék innen a szűrét. Most már elmehet. - Azzal Piton elindult a tanári szoba felé.
Odakint a lépcsőn Harriet a társaihoz fordult.
- Megmondom, mit kell tennünk - Suttogta izgatottan. - Egyikünk szemmel tartja Piton-t, megvárja a tanári előtt és követi, ha kijön. Herman, ez neked való feladat.
- Miért?
- Pofonegyszerű! - Felelte Ronnie. - Mert te majd úgy teszel, mintha Flitwick professzort keresnéd. - Dünnyögő hangon folytatta: - "Oh, tanár úr, annyira félek, hogy félreértettem a 14/b kérdést..."
- Hallgass már, nem is ilyen a hangom! - Intette le sértődötten Herman. - Rendben, vállalom.
- Mi ketten pedig a harmadik emeleti folyosón állunk őrt. - Fordult Ronniehoz Harriet. - Gyerünk!
A terv második része azonban kudarcba fulladt. Alighogy elérték a lezárt folyosószakasz bejáratát, felbukkant McGalagony professzor s most már végképp elfogyott a türelme.
- Azt hiszitek, titeket nehezebb kikerülni, mint egy rakás varázslatot? - Ripakodott rá a két lányra. - Elég volt ebből a badarságból! Ha meghallom, hogy még egyszer itt ólálkodtok, még ötven pontot levonok a Griffendéltől! Igen, Weasley, a saját házamtól!
Harriet és Ronnie visszakullogtak a klubhelyiségbe. Harriet épp megjegyezte, hogy "Legalább Herman Piton körmére néz.", amikor egyszerre kitárult a portrélyuk és bemászott rajta a fiú.
- Ne haragudj, Harriet. - Szabadkozott. - Piton kijött és megkérdezte, mit keresek ott. Mondtam, hogy Flitwick-re várok, erre bement és képzeld, kihívta nekem. Csak most szabadultam el... Piton közben elment, nem tudom, hova.
- Akkor tényleg nincs más hátra... - Sóhajtott Harriet. Sápadt volt, de a zöld szemében különös fény csillant. - Este elindulok és még Piton előtt megszerzem a követ.
- Neked elment az eszed! - Kiáltott fel Ronnie.
- Nem mehetsz oda! - Tiltakozott Herman. - Azok után, amit McGalagony és Piton mondtak? Rögtön repülsz a Roxfort-ból!
- Nem mindegy!? - Kiabálta Harriet, mire a barátai megdöbbentek. - Hát nem értitek? Ha Piton megkaparintja a követ, Voldemort újra eljön! – Mindketten megrémültek a név hallatán, de Harriet-et nem érdekelte. - Nem hallottatok róla, hogy milyen világ volt itt, amikor a hatalomra tört? Ha visszatér, nem lesz Roxfort ahonnan kirúgjanak minket! Voldemort porig rombolja, vagy feketemágia-iskolát csinál belőle! A pontok már rég nem érdekesek! Azt hiszitek, Voldemort békén hagy titeket és a családotokat, ha a Griffendél megnyeri a házkupát? Ha elkapnak, mielőtt megszerezhetném a követ, visszaküldenek Dursleyék-hez és várhatok majd, amíg Voldemort eljön értem. Akkor egy kicsit később fog végezni velem, de előbb-utóbb megteszi, mert én soha nem fogok átállni a sötét oldalra! Mondhattok, amit akartok, én ma este lemászom azon a csapóajtón! Ha nem tudnátok, Voldemort meggyilkolta a szüleimet!
Ronnie és Herman tágra nyílt szemekkel meredtek rá.
- Igazad van. - Suttogta Herman.
- Majd használom a köpönyeget. - Folytatta Harriet. - Még szerencse, hogy visszakaptam.
- Be fogunk férni alá mind a hárman? – Kérdezte Ronnie.
- Hogyhogy... mind a hárman?
- Térj magadhoz! Csak nem képzeled, hogy elengedünk egyedül?
- Még csak az kéne. - Toppantott Herman. - Azt hiszed, meg tudod szerezni nélkülünk a követ? Megyek és átnézem a könyveimet, hátha találok bennük valami hasznosat...
- De ha elkapnak minket, titeket is kicsapnak!
- Engem aztán nem. - Vágta rá Herman mogorván. - Flitwick megsúgta, hogy százhúsz százalékot értem el a vizsgáján. Engem most már senki nem csaphat ki innen!
Vacsora után a három jó barát feszült izgalommal várakozott a klubhelyiségben. Senki nem kérdezte, hogy mi ütött beléjük, hiszen a griffendéles diákok továbbra sem álltak szóba velük. Most először ez nem is zavarta Harriet-et. Herman a jegyzeteit lapozgatta, hátha olyan varázslattal lesz dolguk, amiről tanultak a tanév folyamán. Harriet és Ronnie csöndben üldögéltek. Mindkettőjüknek a rájuk váró megpróbáltatások jártak a fejében.
Végül a diákok sorban szedelőzködni kezdtek és a klub lassan kiürült.
- Indulhatsz a köpönyegért. - Suttogta Ronnie, mikor a sereghajtó Lee Jordan is felkelt a székéből és ásítva elvonult lefeküdni. Harriet felszaladt a sötét hálószobába. Ahogy elővette a köpenyt, pillantása a Hagrid-tól kapott furulyára tévedt. Bolyhoskára gondolt és zsebre tette a hangszert. Nem sok kedve volt énekelni. Visszasietett a klubhelyiségbe.
- Legjobb lesz, ha már idebent belebújunk a köpönyegbe, hogy lássuk, eltakar-e mindnyájunkat. Ha Frics meglátja, hogy a lábunk gazdátlanul kóborol a folyosón...
- Ti meg mit csináltok? - Csendült egy hang a szoba sötétjében. Az egyik karosszék mögül Neville mászott elő, kezében Trevorral. A fiú nyilván a béka újabb szökési kísérletét hiúsította meg.
- Semmit, Neville, semmit - Hadarta Harriet és gyorsan a háta mögé rejtette a köpönyeget. Neville-t azonban nem volt olyan könnyű becsapni. - Már megint ki akartok menni... - Állapította meg.
- Nem, nem, dehogyis - Tiltakozott Herman. - Még csak az kellene. Te meg miért nem vagy már ágyban? - Harriet az ajtó mellett álló ingaórára nézett. Nem késlekedhettek tovább, Piton talán már álomba is zenélte Bolyhoskát.
- Ne menjetek sehova! - Kérlelte őket Neville. - Megint elkapnak titeket és a Griffendél még jobban lemarad!
- Te ezt nem értheted! - Rázta a fejét Harriet. - Ez most nagyon fontos! - Neville azonban szemmel láthatóan elhatározta, hogy ezúttal nem hagyja magát.
- Nem engedlek el titeket! - Jelentette ki, és a portrélyuk elé ugrott. - Ha... ha megvertek, akkor sem!
- Nem akarunk megverni. – Harriet próbálta meggyőzni.
- Neville! - Csattant fel türelmetlenül Ronnie. - Tűnj el az útból és ne viselkedj úgy, mint egy féleszű...
- Nem vagyok féleszű! - Vágott vissza Neville. - Nem akarom, hogy megint megszegjétek a szabályokat! Ti mondtátok nekem, hogy álljak a sarkamra!
- De ne velünk szemben! - Mérgelődött Ronnie. - Neville, el se tudod képzelni, mibe avatkoztál. - Egy lépést tett Neville felé. A fiú elejtette Trevort s a béka habozás nélkül kihasználta hirtelen jött szabadságát.
- Nem szívesen ütök meg lányokat! - Kakaskodott Neville és felemelte mindkét öklét. – De megteszem, amit kell! - Harriet Hermanhoz fordult.
- Csinálj valamit. - Herman előrelépett.
- Neville, – Szólt. - bocsáss meg, de nincs más választásom. - Azzal felemelte varázspálcáját. - Petrificus totalus! - Kiáltotta, és Neville-re szegezte a pálcát.
A fiú nyomban vigyázzállásba ugrott. Karja lehanyatlott, bokái összekoccantak, és egész teste megmerevedett. A következő pillanatban megingott, és úgy bukott orra, mint egy kőszobor. Herman odasietett hozzá, hogy a hátára fordítsa, hogy tudjon lélegezni. Neville-nek a szája is összezárult, így beszélni sem tudott. Csak a szemei forogtak rémülten.
- Mit csináltál vele? - Suttogta Harriet.
- Sóbálványátokkal sújtottam. - Felelte bűntudatosan Herman. - Sajnálom, Neville, remélem, nem haragszol nagyon.
- Később majd megérted, Neville - Szólt Ronnie, miközben átlépett a fiú testén és magára kanyarította a köpönyeget. Akárhogy is, a megbénult Neville a hátuk mögött nem volt éppenséggel jó előjel. A kővadászok nagy izgalmukban minden szobrot Fricsnek néztek és minden fuvallatról azt hitték, hogy Hóborc suhan el mellettük.
A legelső lépcső tetejéről Mrs Norris fénylő szeme pislogott le rájuk.
- Jaj, istenem, rúgjunk bele, csak most az egyszer - Könyörgött suttogva Ronnie, de Harriet megrázta a fejét. Mikor elhaladtak a macska mellett, az megfordult utánuk, de nem mozdult.
Senki mással nem találkoztak, amíg a harmadik emeletre vezető lépcsőhöz nem értek. Ott megpillantották Hóborcot. A kopogószellem félúton lebegett a lépcső fölött, és a szőnyeget lazítgatta, hogy az arra járók elbotoljanak benne.
- Ki vagy? - Kérdezte hirtelen Hóborc, mikor a közelébe értek. Összehúzta gonosz kis fekete szemét, úgy fürkészte a semmit. - Tudom, hogy itt vagy, akkor is, ha nem látlak. Mi vagy te, szellemecske, kósza lelkecske vagy csúnya-rosszcsont nebulovacska? - Beszéd közben felemelkedett a magasba és onnan pislogott le arra, ahol a jövevényeket sejtette. - Szólnom kellene Fricsnek. Úgy bizony, szólnom kellene neki, hogy láttam valakit, akit nem láttam. - Harriet-nek támadt egy ötlete.
- Hóborc, - Morogta rekedten, a hangját amennyire csak lehet, megmélyítve. - a Véres Bárónak jó oka van rá, hogy láthatatlan maradjon. - A szellem kis híján a földre pottyant ijedtében. Mikor összeszedte magát, alázatosan leereszkedett a lépcsőfokok fölé.
- Jaj, bocsánat, báró úr. Az én hibám, nem láttam fővérességedet... Hogy is láthattam volna, hiszen láthatatlan! Bocsássa meg ezt a kis tréfát a vén Hóborcnak, kegyetlen uram...
- Dolgom van itt, Hóborc! - Recsegte Harriet. - Kerüld el ezt a helyet ma éjjel!
- Hogyne, uram, messze elkerülöm - Hóborc gyorsan felemelkedett. - Remélem, jól megy majd a dolga. Rám számíthat, én nem zavarom. - Azzal sietve elsuhant.
- Zseniális volt, Harriet! - Suttogta Ronnie.
Néhány másodperccel később megérkeztek a tiltott folyosó bejáratához és az ajtót félig nyitva találták.
- Na tessék - Csóválta a fejét Harriet. - Piton már kicselezte Bolyhoskát. - A nyitott ajtó láttán újra tudatosodott bennük, hogy mire is készülnek és megriadtak a feladattól. Harriet a köpönyeg alatt két társához fordult. - Ha vissza akartok fordulni, megértem. Elvihetitek a köpenyt, most már nem lesz rá szükségem.
- Szó se lehet róla! - Felelte Ronnie.
- Veled megyünk! - Bólintott Herman.
Harriet levetette a láthatatlanná tévő köpenyt és ledobta azt a folyosó sarkába és belökte az ajtót. Az ajtó nem csukódott be, mert valaki, a lábával megtámasztotta. A három jóbarát megtorpant, de amikor meglátták ki az, a félelmük idegességbe váltott át.
- Csak nem tilosban járunk, Potter, Weasley? – Dryna Malfoy volt az, aki ismét azon volt, hogy kihágáson kapja a griffendéles diákokat.
- Tűnj el innen, Malfoy! – Csattant fel Ronnie. – Ehhez semmi közöd!
- Semmi közöm? – Vigyorgott Dryna, a szokásos, gonosz és magabiztos vigyorát felöltve. – Ha egy tanár megtudja, hogy itt ólálkodtok, biztosan… - Az ajtó becsukódott és a sarokvasak megcsikordultak s szinte azonnal fenyegető, mély morgás hangzott fel. – Mi volt ez?! – Rémülten kérdezte.
- Ssshhh! – Csitította a két lányt Harriet, de késő volt.
A kutya ugyan még nem látta őket, de összes orrlyuka kitágult s mindhárom fejével vadul szimatolt feléjük.
- Mi az ott a lábánál? - Suttogta Herman.
- Hárfának tűnik - Felelte Ronnie. - Biztos Piton hagyta el.
- Mit keres itt egy hárfa?! – Suttogta Dryna.
- Hosszú történet, a rövid változat, rögtön felébred, amint elhallgat a zene! - Mondta Harriet. - Hát akkor kezdjük... Szájához emelte Hagrid furulyáját és belefújt. Nem sikerült igazi dallamot kicsalnia a hangszerből, de a bestia már az első hangok után elkezdett laposakat pislogni.
Harriet egyre csak játszott, levegőt is alig vett közben. A kutya lassan felhagyott a morgással. Végül megtántorodott, lábai megbicsaklottak és mély álomba merülve a földre rogyott.
- Játssz tovább! - Figyelmeztette Ronnie Harriet-et és elindultak a csapóajtó felé. Dryna ledöbbent.
- Mit csináltok?! El kéne tűnnünk, amíg alszik! – Nem értette, „A griffendéleseknek, talán halálvágyuk van?!".
- Fogd be! – Parancsolt rá Ronnie. – Segíts, vagy tűnj innen! – Tovább mentek a kutyához. Az óriási fejekhez érve orrukat megcsapta a kutya leheletének bűze. - Úgy látom, az ajtót könnyű lesz kinyitni - Szólt Ronnie, átpillantva az állat háta fölött. – Malfoy menjen előre.
- Dehogy megyek!
- Hölgyek előre. – Viccelődött Herman.
- Rendben.
Ronnie összeszorította a fogát. Óvatosan átlépett a kutya lába fölött, majd lehajolt és a karikánál fogva egyetlen rántással felnyitotta a csapóajtót.
- Mit látsz? - Kérdezte Herman.
- Semmit, csak nagy feketeséget. Lemászni se lehet. Azt hiszem, le kell ugranunk.
Harriet, aki még mindig furulyázott, szabad kezével megbökte Ronniet, majd önmagára mutogatott.
- Előre akarsz menni? - Kérdezte Ronnie. - Biztos? Vigyázz, mert nem látni, milyen mély. Add oda a furulyát Hermannak, hogy tovább fújhassa az altatót.
Harriet átadta a hangszert. A néhány másodpercnyi csönd is elég volt ahhoz, hogy a kutya álmosan felmorduljon, mikor azonban Herman játszani kezdett, ismét elnyomta a buzgóság.
Harriet átmászott a bestián és lenézett a mélybe. Feneketlen sötétséget látott maga alatt. Óvatosan leereszkedett a nyíláson, míg végül már csak az ujja hegyével kapaszkodott. Akkor felnézett Ronniera és Dryna-ra és így szólt:
- Ha történik velem valami, ne gyertek utánam. Menjetek egyenesen a bagolyházba és küldjétek el Hedviget Dumbledore-hoz. Rendben?
- Rendben. - Bólintott Ronnie.
- Vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon őrült. – Tette hozzá Dryna.
- Furcsa, ez a két szokás milyen gyakran jár egy párban. – Harriet elmosolyodott. - Hamarosan találkozunk. Remélem...
Azzal elengedte a csapóajtó keretét. Nedves, hideg levegő csapott az arcába, ahogy zuhant és zuhant, egyre mélyebbre, míg végül...
PLUPF. Furcsa, tompa puffanással landolt, valami puha dolgon. Felült és körül tapogatózott, mert szeme még nem szokta meg a homályt. Úgy érezte, valamiféle növényen ül.
- Minden rendben! - Kiáltott a csapóajtó felé, mely a nagy távolságból bélyeg nagyságúnak tűnt. - Ugorhattok, puhára estem!
Ronnie és Dryna nyomban követte és nemsokára kitárt karokkal lehuppant mellé.
- Mi ez az izé? – Kérdezte Ronnie, miután felült.
- Nyálkás! – Dryna elundorodott.
- Nem tudom, valami növény. Biztos azért van itt, hogy rá lehessen ugrani. Jöhetsz, Herman!
A távoli furulyaszó elhallgatott. A kutya szinte azonnal ugatni kezdett, de Herman addigra már a mélybe vetette magát és néhány másodperc múlva ő is ott hevert Harriet oldalán.
- Kilométerekkel az iskola alatt lehetünk - Jegyezte meg.
- Még szerencse, hogy itt van ez a fura növény. - Szólt Ronnie.
- Fura és gusztustalan növény, Weasley! – Tette hozzá Dryna.
- Szerencse!? - Kiáltott fel Herman. - Nézzetek magatokra!
A fiú felpattant és a dohos fal felé evickélt. Csak nagy nehezen jutott előre, mert amint földet ért, a növény nyomban körül fonta kígyószerű indáival a bokáját. Harriet, Dryna és Ronnie lábát, anélkül, hogy észrevették volna, már combig benőtték a vendégmarasztaló kacsok.
Hermannak sikerült kiszabadítania magát s a fal mellől figyelte a három lány kétségbeesett küzdelmét a növénnyel. Kilátástalan harc volt, minél inkább kapálóztak, a burjánzó indák annál szorosabban bilincselődtek a tagjaikra.
- Maradjatok nyugton! - Kiáltott rájuk Herman. - Tudom, hogy mi ez, ördöghurok!
- Örülök, hogy már a nevét is tudjuk! - Nyögött fel Ronnie és hátradőlt, hogy kihúzza nyakát a fojtogató indák közül. - Kösz a felvilágosítást!
- Csinálj valamit! – Kiabált Dryna.
- Fogjátok be! - Csattant fel Herman. - Azon gondolkozom, hogy mivel lehet kiirtani!
- Gyorsan gondolkozz, mert már alig kapok levegőt - Hörögte Harriet a mellkasát körül fonó indák szorításában.
- Azért csak figyelj, hova nyúlsz! - Dryna dühösen kiabált a növényre, miután egy inda a szoknyája alá vándorolt.
- Ördöghurok, ördöghurok... Mit is mondott róla Bimba professzor? A sötét, nedves helyeket kedveli...
- Akkor gyújts tüzet! - Kiáltotta Harriet.
- Jó... persze... de honnan vegyek hozzá fát? - Tördelte a kezét Herman.
- TELJESEN ELMENT AZ ESZED!? - Üvöltötte Ronnie. - VARÁZSLÓ VAGY, TE SZERENCSÉTLEN!
- Tényleg! – Az ötlet villámcsapásként csapott Herman fejébe. Előkapta a varázspálcáját, meglengette és egész nyalábra valót szórt a növény felé abból a kék lángocskából, amivel Piton talárját is lángra lobbantotta. Alig néhány másodperc múlva a lányok érezték, hogy meglazulnak a tagjaikra fonódó indák. A növény láthatóan menekült a fény és forróság elől, kígyózva letekeredett foglyairól s a lányok kiszabadultak.
- Még szerencse, hogy odafigyeltél gyom és gyógynövénytanórán. - Zihálta Harriet és letörölte homlokáról a verejtéket.
- És hogy Harriet helyetted is gondolkodott - Sopánkodott Ronnie. - "Honnan vegyek fát?" Te jó ég, Herman... Pasik, nekünk kell helyettetek is gondolkodni.
- Ezt én is meg tudtam volna oldani! – Dryna csak a rémületét próbálva palástolni, kimászott az ördöghurok közül, de valamit még érzett mozogni a lábán. - Hé! Adod vissza! - Egy utolsó inda kúszott vissza, de észrevétlenül lehúzta Dryna fehér bugyiját és úgy kúszott vissza, eltüntetve a ruhadarabot.
- Arra már keresztet vethetsz. - Rázta a fejét Ronnie.
- Perverz egy hurok. - Herman kicsit meglepődött ezen.
- Ez a ti hibátok! - Dühöngött Dryna, kissé zavarban az elvesztett alsóneműje miatt. - Egyáltalán minek jöttetek ide?!
- Nem lehetne, hogy őt itt hagyjuk? – Ronnienak kezdett elege lennie Dryna-ból.
- Csak próbáld meg, Weasley! – Mindketten elővették a pálcáikat és a két lány egymásra szegezte.
- Elég! – Harriet közéjük állt, amitől mindketten leeresztették a pálcát. - Arra megyünk – Az egyetlen kivezető út, egy kőpadlós járat felé mutatott és elindultak arra.
Saját lépteiken kívül nem hallottak mást, csak a falakról csöpögő víz hangját. A járat enyhén lejtett, Harrynek a Gringotts jutott róla az eszébe, a bankról pedig a kincseket őrző, tűzokádó sárkányok.
„Ha most szembe találnánk magunkat egy kifejlett sárkánnyal... egy Norberttel a köbön..."
- Ti is halljátok? - Suttogta Ronnie.
Harriet, Herman és Dryna is füleltek. Halk suhogást és fémes csörrenéseket vélt hallani.
- Talán egy kísértet? – Találgatott Harriet.
- Talán egy óriáspók. – Dryna is tippelt.
- Nem tudom... nekem inkább szárnynak tűnik. – Herman elhessegette ezeket a tippeket.
- Fényt látok... és mozog is valami. – Ronnie mondta és az alagút végéhez közeledtek.
A járat végéhez érve fényesen kivilágított terem bejáratánál találták magukat. A boltíves mennyezetű helyiség telis-tele volt apró, gyémántfényű madarakkal, melyek sűrű rajokban röpködtek a magas falak között. A terem túlsó végében súlyos faajtót pillantottak meg.
- Mit gondoltok, ránk támadnak, ha bemegyünk? - Kérdezte Ronnie.
- Valószínűleg - Bólintott Harriet. - Nem tűnnek ugyan vérengzőnek, de ha egyesült erővel ránk vetik magukat... Nincs más ötletem... átszaladok.
Vett egy nagy levegőt, karjával eltakarta az arcát és rohanni kezdett a másik ajtó felé. Éles csőrök és karmok záporára számított, de meglepő módon nem történt semmi. Sértetlenül érte el az ajtót. Gyorsan lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. A három társa követte és hamarosan már együtt feszegették az ajtót, de az meg se mozdult. Még Herman és Dryna Alohomora bűbája sem nyitotta ki.
- Most mi lesz? - Kérdezte Ronnie.
- Biztos van valami megoldás. – Gondolkodott Dryna és a madárrajra nézett.
- Ezek a madarak... biztos, hogy nem csak dísznek vannak itt - Töprengett hangosan Herman.
Most már figyelmesebben szemügyre vették a csillogó, szárnyas... csillogó?
- Ezek nem madarak! - Kiáltott fel hirtelen Harriet. - Hanem kulcsok! Szárnyas kulcsok! Látjátok? Ez azt jelenti, hogy... - Körülnézett a teremben, míg társai a röpködő kulcsokat bámulták. - Ez az! Ott vannak a seprűk! El kell kapnunk az ajtó kulcsát!
- De hiszen több száz van belőlük! - Ronnie megvizsgálta a zárat. - Egy nagy, ódivatú kulcsot keresünk. Valószínűleg ezüstből van, mint a kilincs.
Felkaptak egy-egy seprűnyelet és elrugaszkodtak a padlóról. A kulcsfelhő sűrűjét célozták meg. Kapkodtak-markolásztak a levegőben, de a megbűvölt kulcsokat szinte lehetetlen volt nyakon csípni.
Harriet azonban nem véletlenül volt az évszázad legfiatalabb fogójátékosa és Dryna is rengetegett hencegett, hogy milyen jó fogó. Értettek hozzá, hogy olyan dolgokat is észre-vegyenek, amit senki más. Még egy perce sem röpködtek a tarka szárnyrengetegben, amikor egyszerre megpillantott egy jókora ezüstkulcsot, aminek görbe volt az egyik szárnya, mintha egyszer már elkapták és durván a kulcslyukba gyömöszölték volna.
- Ott van! – Kiáltotta a két lány egyszerre.
- Az a nagy! - Harriet folytatta.
- Ott... nem, ott! - Dryna is magyarázta.
- Az a kék szárnyú... - Harriet sem adta fel. - amelyik olyan gyűrött!
Ronnie sebesen elröppent abba az irányba, amerre Harriet és Dryna mutatott, majd nagyot koppant a mennyezeten és kis híján leesett a seprűről.
- Szép volt, Weasley! – Nevetett Dryna.
- Be kell kerítenünk! - Kiáltotta Harriet, s közben, Dryna-val ellentétben, egy pillanatra sem vette le a szemét a szárnyaszegett kulcsról. - Ronnie, te felülről közelíted meg. Herman, alulról álld el az útját! Dryna, te balról közelítsd meg, én pedig megpróbálom elkapni. Indulás!
- Aki előbb kapja el, az nyer, Potter! – Mosolygott és egyenesen Harriet-re nézett, kihívóan.
- Legyen. – Harriet visszamosolygott és különös izgalmat érzett a gyomrában. Nem idegesség volt, hanem a versengés öröme.
Dryna számára nem ez volt a legideálisabb körülmény, de most végre revansot vehet, a sérelemért, amit az okozott, hogy Harriet-et elsős létére beválogatták a kvidics csapatba és Harriet is szerette volna legyőzni Dryna-t a sok megaláztatás után, főleg, hogy annyit hencegett a saját fogói képességeivel.
Ronnie lebukott, Herman pedig kilőtt a magasba. A kulcs mindkettőjüket kikerülte és a fal felé repült. Harriet és Dryna üldözőbe vették, Harriet előrehajolt és tenyerével a hideg kőhöz akarta szorítani a virgonc fémdarabot, de valami nekiment és elvétette.
Dryna volt az, aki nekiment és majdnem lelökte a seprűről és üldözőbe vette a menekülő kulcsot. Harriet csak dühösen fújt egyet és a riválisa után repült.
- Ez mi volt? – Herman megdöbbent a jelenettől.
- Versengés. – Válaszolta Ronnie. – Mindketten fogók és ki nem állhatják egymást. Ők akarják elkapni a kulcsot, megelőzve a másikat.
- Ennek most nagyon nincs itt az ideje! - Herman odakiabált nekik, de a két lány meg sem hallotta.
A seprűk egyformák voltak, szóval, nem lehetett azt hibáztatni, itt csak a tehetség számított, hogy melyik lány kapja el a kulcsot. Dryna majdnem elkapta, amikor egy szempillantás alatt irányt váltott és az arcába csapva egyet, megzavarta és el is húzott.
Harriet ezt látva, lehetősége volt elkapni a kulcsot, de az eltűzött mellette, mielőtt elkaphatta volna, így meg kellett fordulnia, de ez a seprű lassabb volt mint az ő Nimbusza, így Dryna beérte.
A két lány fej-fej mellett repült a kulcs irányába, próbálták egymást félrelökni, de nem hagyták magukat. Ismét kinyújtották a karjukat, hogy elkaphassák, amikor a rakoncátlan kulcs ismét egy gyors megfordulásra készült és nekicsapódott Dryna arcának, amitől leesett a seprűről.
Harriet megfordult, de sehol sem látta a kulcsot. Két lehetőség volt, vagy elrepült, vagy Dryna kapta el, nem tudta, melyik a rosszabb.
- Jól vagy, Malfoy? – Ronnie és Herman, ha nem kedvelték Dryna-t, nem akarták, hogy megsérüljön.
Dryna felállt, de öklendezni kezdett, mintha rosszul lenne. Egy hangos köhögés következtében, a kulcs kirepült a szájából, egyenesen a kezébe és büszkén felmutatta Harriet-nek, jelezve, hogy ő nyert.
- Én nyertem, Potter. – Vigyorgott Dryna, miközben Harriet leszállt.
- Ezentúl, a Mardekár fogója is egy szélesszájú béka lesz. – Vágott vissza Harriet, Dryna saját tréfáját fordítva ellene, emlékezve az első kvidics meccsére, amikor ő nyelte le majdnem a cikeszt.
Dryna kissé fújtatott a dühtől, de a kulcsot, egy szó nélkül bedugta a zárba és elfordította, működött. Abban a minutumban, hogy kattant a zár, a kulcs ismét szárnyra kapott, immár igencsak megviselt állapotban.
- Készen álltok? - Kérdezte társaitól Harriet és megfogta a kilincset. Dryna, Ronnie és Herman bólintottak, mire Harriet kitárta az ajtót.
A következő teremben vaksötét volt. Mikor azonban beléptek, egy csapásra kigyúltak a fények és bámulatra méltó látvány tárult a kővadászok szeme elé.
Egy hatalmas sakktábla szélén álltak, a sötét figurák háta mögött. A fekete kőből faragott bábuk egytől egyig magasabbak voltak, mint ők. Szemben velük, a terem túlsó oldalán sorakoztak a világos figurák. Harriet, Ronnie, Herman és Dryna megborzongtak, a szoborszerű bábuknak nem volt arcuk.
- Itt mi lehet a feladat? - Suttogta Harriet.
- Egyértelmű - Felelte Ronnie. - Sakkcsatában kell eljutnunk a túloldalra. A fehér figurák mögött újabb ajtót pillantottak meg.
- De hogyan? - Kérdezte nyugtalanul Herman.
- Szerintem nekünk is sakkfigurákká kell válnunk. - Ronnie odalépett az egyik sötét huszárhoz és megérintette a lovát. A kőszobor nyomban életre kelt. A ló a földet kapálta, lovasa pedig Ronnie felé fordította sisakos fejét.
- Be kell állnunk közétek, hogy átjussunk a táblán? - A fekete harcos bólintott. Ronnie barátaihoz és Dryna-hoz fordult. - Lássuk csak... Gondolom, el kell foglalnunk négy sötét bábu helyét... - Harriet és Herman nem szóltak, hagyták, hogy Ronnie végig gondolja a teendőket.
- Ki tett meg téged vezérnek, Weasley?! – Dryna volt az egyetlen, aki nem engedelmeskedett.
- Akarsz valamit, Malfoy?! – Ronnie és Dryna már megint azon voltak, hogy összeverekedjenek, de Harriet ismét a verekedni készülő lányok közé állt.
- Fogd be, Malfoy! – Csattant fel. – Nincs sem időnk, sem kedvünk a sértett büszkeségedhez! Ronnie nagyon jól tud sakkozni, jobban mint bárki más! Segíts, vagy állj félre az útból! – Dryna csak dühösen nézett végig Harriet-en, az apró, szemüveges lány most sokkal bátrabbnak és magabiztosabbnak tűnt mint bármikor, ami tetszett neki, de nincs az az isten, hogy ezt hangosan is kimondja.
- Felőlem. – Csak keresztbe tette a karjait és oldalra nézett, jelezve, hogy engedelmeskedni fog Ronnienak
- Csak mondd, hogy mit csináljunk? – Kérdezte Harriet.
- Nos, Harriet, te a fehér futónak a helyére állj be, te pedig, Herman a mellette álló bástya leszel. – Most Dryna-ra nézett. – Malfoy, te lehetnél egy gyalog. – Dryna szürke szemei szinte villámokat szórtak a haragtól, de mielőtt megszólalhatott volna.
- Ronnie! – Harriet kiáltott rá, hogy ne sodorja veszélybe az életét feleslegesen.
- Jó-jó, Malfoy legyen a fekete futó. – Dryna egy szó nélkül engedelmeskedett.
- És te? – Kérdezte Harriet.
- Én az egyik huszárt váltom fel.
Úgy tűnt, a sakkfigurák hallják, amit mondanak, mert ezekre a szavakra egy huszár, mindkét futó és egy bástya hátat fordítottak a világos bábuknak és lesétáltak a tábláról. Harriet, Ronnie, Herman és Dryna elfoglalták a helyüket.
- A sakkban mindig a világos kezd. - Magyarázta Ronnie a tábla túlsó oldalát fürkészve. - Igen... nézzétek... - Az egyik világos gyalog két kockát előrelépett. Ronnie sorban hadba küldte a fekete figurákat, s azok némán teljesítették utasításait. Harriet-nek remegett a térde.
„Mi lesz, ha veszítünk?"
- Harriet, menj négy kockát átlósan jobbra! – Utasította Ronnie. Akkor döbbentek meg először igazán, amikor levették a másik huszárjukat. A világos bajnok egyetlen csapással leterítette a lovast, majd levonszolta a tábláról. A leütött figura arcra borulva, mozdulatlanul hevert a földön. - Nem volt más választásom. - Csóválta a fejét Ronnie. - De így Herman le veheti azt a futót. Menj, Herman. - Valahányszor védtelenül hagytak egy-egy figurát, a világos bábuk könyörtelenül leütötték.
A megbénult feketék egyre növekvő halomban hevertek a fal mentén. Kétszer is előfordult, hogy Ronnienak csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie Harriet-et és Hermant, de még Dryna-ért is komoly felelősséget érzett, hiszen ahogy a barátai, úgy ő is a kezébe helyezte az életét. Ő maga lóugrásban száguldozott keresztül-kasul a táblán és szorgalmasan irtotta a világos bábukat.
- Közel vagyunk a célhoz. - Szólalt meg végül. - Lássuk csak... Hadd gondolkozzam... - A világos bajnok feléje fordította üres arcát.
- Hát igen. - Szólt csendesen Ronnie. - Nincs más megoldás... Fel kell áldoznom magam.
- NE! - Kiáltották kórusban barátai, még Dryna is megdöbbent a bátorságán
- A sakkban nincs kegyelem! - Csattant fel Ronnie. - Valamit valamiért! Odalépek és ő levesz engem... de te, Harriet, akkor mattot adhatsz a királynak!
- De hát...
- Meg akarod állítani Pitont, vagy sem?
- Ronnie...
- Ha nem sietsz, ő megszerzi a követ!
Nem volt mit tenni, bele kellett egyezniük.
- Talán mártírkodni akarsz, Weasley? – Vetette oda Dryna, gúnynak szánva, de érezve az együttérzést a hangjában. – A szegény ember szolgálva hal meg.
- Már bánom, hogy nem áldoztalak fel, Malfoy. – Felé sem nézett, csak megragadta a lova nyergét. - Készen álltok? - Kérdezte, sápadtan, de eltökélten. - Indulok. Ha győztetek, azonnal menjetek tovább!
Ronnie lépett egyet s a világos bajnok azonnal odaugrott hozzá. Kőkarjával fejbe suhintotta a lányt, aki nyomban eldőlt, mint egy zsák. Hermannak összeszorult a gyomra, de nem mozdult a kockájáról. A világos bajnok félrevonszolta barátjukat. Úgy tűnt, Ronnie elvesztette az eszméletét.
Harriet az apró, remegő lábaival elindult és három kockát lépett átlósan balra.
- Sakk-matt. – Válaszolta reszkető hangon.
A világos király nyomban levette a koronáját és Harriet lába elé dobta. A csatát megnyerték. A világos figurák meghajoltak és félrevonultak, utat nyitva nekik az ajtó felé. Harriet, Dryna és Herman egy utolsó aggódó pillantást vetettek Ronniera, azután kirohantak az ajtón, ahol újabb folyosó várta őket.
Herman és Dryna remegett az aggodalomtól.
- Mi van, ha szegény Ronniet...
- Magához fog térni! - Vágott a szavába Harriet és magában fohászkodott, hogy igaza legyen.
- Nem néztem volna ki belőle. – Dryna csak csendben lehajtotta a fejét. A lány, akit talán a legjobban utál, feláldozta magát, hogy ő és a többiek tovább juthassanak.
- Mit gondoltok, mi lesz a következő akadály?
- Túl vagyunk Bimba csapdáján, az volt az ördöghurok. A bűvös kulcsokat bizonyára Flitwick készítette. McGalagony átváltoztatta a sakkfigurákat élő szobrokká... vagyis már csak Mógus és Piton próbája van hátra...
Újabb ajtó elé érkeztek.
- Mehet? - Suttogta Harriet.
- Mehet. – Dryna és Herman egyszerre válaszoltak.
Harriet kitárta az ajtót. A helyiségben olyan szörnyű bűz terjengett, hogy az arcuk elé kellett emelniük talárjuk ujját. Mikor könnyező szemmel körül néztek, egy hatalmas, szürke testet pillantottak meg az ajtó előtt tornyosulva. Egy hatalmas troll volt az, még nagyobb, mint az, amelyikkel mindenszentek előestéjén megküzdöttek.
Herman és Dryna idegesen nyeltek egyet a felismeréstől, de Harriet sokkal magabiztosabbnak tűnt. Az óriás, a kezében egy hatalmas, szöges buzogánnyal nézett rájuk.
- Szerintetek, ez annak az apja? – Kérdezte Dryna, miközben óvatosan hátráltak.
- Lehet, - Válaszolt Harriet. – remélem, nem ismer minket.
- Szét kéne válnunk, hogy ne egyszerre csapjon le ránk. – Javasolta Herman. – Én elterelem a figyelmét, ti Vingardium Leviosa-val csináljátok azt, amit a fiával, Halloween-kor.
- Hogy tereled el a figyelmét? – Kérdezte Harriet.
- Tudni fogjátok, csak álljatok készen.
- Én készen fogok állni. – Harriet magabiztosan vette elő a pálcáját.
- Csak tartsd az iramot, Potter. – Dryna is.
Harriet jobbra, Dryna balra ment, de Herman ott maradt, egy helyben, várva, hogy a troll elég közel érjen hozzá. A monstrum kíváncsian meredt a fiúra, akinek a szívében dobogott a torka, de megőrizte a nyugalmát. Egy szempillantás alatt, Herman elővette a pálcáját.
- Lumos! – Olyan erős és éles fényt varázsolt, hogy elvakította és megijesztette a szörnyet, aki haragjában felkapta a buzogányát, hogy lecsapjon a fiúra.
- Vingardium Leviosa! – Harriet és Dryna tökéletes szinkronban kiáltották a varázsigét.
A buzogány kirepült a troll kezéből és csak egy kis fáziskésés után esett le neki, hogy ott lebeg a feje felett, majd a két lány eleresztve a varázslatot, fejbe verte a saját fegyverével és elájult, ugyanúgy, mint a kisebbik a múltkor. Ahogy a földre esett, az egész csarnok megremegett.
- Szinte túl könnyű volt. – Dryna tettetett magabiztossággal tette el a pálcáját.
- Én végeztem a munka nagyját. – Harriet csak önelégülten tette keresztbe a karját, mintha nem is lett volna szüksége segítségre, de mindkét lány tudta, hogy ez csapatmunka volt.
- Szerintem, ez mindannyiunk érdeme. – Herman volt az egyetlen, aki nem próbált hazudni önmagának.
- HARRIET! – Dryna gyorsan félrelökte Harriet-et egy nagy szikla elől, ami a mennyezetről zuhant le, a troll hatalmas teste okozta rázkódás miatt és Dryna-t találta el.
- DRYNA! – Harriet látva, hogy a kő majdnem agyonnyomta Dryna-t, aggódva letolta róla, Herman segített neki.
- Életben van, csak elájult. – Válaszolt Herman, miután meghallotta, hogy Dryna lélegzik és szerencse, hogy nem tört el semmije.
- Megmentette az életem. – Állapította meg Harriet.
- Amúgy… van valami köztetek? – Kérdezte Herman.
- Hát… ezt nehéz lenne megfogalmazni. – Vakarta a fejét Harriet, miközben óvatosan a hátára fordította Dryna-t és vonszolni kezdte. – Amikor először találkoztam vele, nagyon kedves volt, de miután megtudta, hogy Ronnieval barátkozom, követelte, hogy válasszak közte és Ronnie között. Nem akartam olyan lenni, aki a származása alapján ítél meg másokat, ezért megsértődött és azóta mindent megtett, hogy megkeserítse az életem. Az iskolában folyamatosan versenyeztünk egymással, hol én, hol ő nyert. - Visszavonszolták a sakk terembe, hogy a troll, ha felébred, ne bánthassa. - Most megmentette az életem. Nem tudom, mit gondoljak.
- Tovább kell mennünk. – Herman sem tudott mit mondani. – Ha Piton megszerzi a követ, minden, amit itt csináltunk, értelmetlen lesz.
- Hála istennek ez már nem áll az utunkba. - Suttogta Harriet, miközben átlépett az ájult monstrum lába fölött. - Menjünk innen, mert mindjárt megfulladok.
Azzal kinyitotta a következő ajtót és óvatosan belesett rajta. Valami szörnyű, még a trollnál is iszonyatosabb dologra számított, de félelme szerencsére alaptalannak bizonyult. A helyiségben nem volt más, csak egy asztal és rajta hét, különböző alakú kis palack, szépen sorba állítva.
- Ez Piton próbája. Vajon itt mi a dolgunk?
Besiettek a helyiségbe, de nyomban meg is torpantak és hátra fordultak. A küszöbből bíborszín tűz csapott ki, lángfüggönnyel zárva el a visszautat. Ugyanabban a pillanatban fekete tűz lobbant a következő terembe vezető ajtó előtt is. Csapdába kerültek.
- Nézd!
Herman egy papírtekercset fedezett fel az üvegek mellett. Kezébe vette, és olvasni kezdték Harriet-el:
„Fordulj meg, s menekülj, vagy lépj be a vészbe; Két üveg megsegít, azokat vedd kézbe.
Az egyik visszaküld, a másik előre: Átkelhetsz a tűzön, ha iszol belőle.
Hétből két üvegben jámbor csalánbor van, De három méreg is rejtőzik a sorban.
Válassz! Csak úgy vethetsz rabságodnak véget.
Segítségül kapsz, ím, jó tanácsot, négyet. Egy, ravasz a méreg, de gondolj csak arra, mindkét bor mérget lát, ha elfordul balra. Kettő, a két szélső más ízt rejt, meglátod, De ha tovább mennél, egyik sem barátod. Három, küllemében mindegyik palack más,
Tudd meg, nem rejt mérget se törpe, se óriás. Négy, a két második balról s jobbról nézve Hasonló nedűt rejt, vésd ezt, vándor, észbe."
Herman megkönnyebbülten felsóhajtott s Harriet csodálkozva látta, hogy a fiú mosolyog.
- Csodás. – Herman teljesen nyugodt volt. - Ez nem mágia, hanem logika. Egy egyszerű rejtvény. Sok híres varázsló gyenge matekból és a logikai feladványokhoz hozzá se tudnak szagolni. Ők aztán itt álldogálnának ítéletnapig!
- Mi is itt fogunk, nem? – Harriet feje még kavargott a rejtvénytől.
- Dehogyis fogunk - Méltatlankodott Herman. - Itt van a papíron minden információ, amire szükségünk van. Hét üveggel van dolgunk, háromban méreg van, kettőben bor; egy átsegít a fekete tűzön, egy pedig szabaddá teszi az utat visszafelé.
- De honnan tudjuk, melyiket kell meginnunk?
- Várj egy percet. - Herman többször egymás után elolvasta a rímbe szedett sorokat. Fel és alá járkált a palackok mentén, motyogott magában és időnként rámutatott egy-egy üvegre. Végül összecsapta a tenyerét. - Megvan! - Kiáltott fel izgatottan. - A legkisebb fiola tartalma juttat át minket a fekete tűzön túlra, ahol a követ találjuk. - Harriet a parányi üvegre nézett.
- Ez csak egyikünknek elég. - Szólt. - Alig egy korty van benne. - A két barát egymásra pillantott.
- Melyikkel lehet átmenni a bíborszínű tűzön? - Herman a sor jobb szélén álló, gömbölyded palackra mutatott. - Te azt iszod meg - Jelentette ki Harriet. - Ébreszd fel Ronniet és Dryna-t és szálljatok fel egy-egy seprűre a repülőkulcsos teremben. Úgy kijuttok a csapóajtón és Bolyhoska sem tud elkapni titeket. Siessetek a bagolyházba és küldjétek Hedviget Dumbledore után. Szükségünk van rá. Egy ideig talán fel tudom tartóztatni Piton-t, de előbb-utóbb elbánik velem.
- De Harriet... Lehet, hogy Tudod Ki is vele van.
- Egyszer már megúsztam. - Felelte Harriet, kissé megtorpanva, de a villám alakú sebhelyre mutatott. - Talán ezúttal is szerencsém lesz. - Herman alig hitt a fülének.
- Harriet… - Hihetetlen, ebbe a pici lányba mennyi bátorság szorult.
- Herman, örültem, hogy a barátod lehettem. – Azzal átölelte a fiút, aki visszaölelt.
- Harriet... te nagyon nagy boszorkány vagy.
- A nyomodba sem érek. - Szabadkozott zavartan Harriet, miután engedett az ölelésből.
- Ugyan már! - Legyintett Herman. - Könyvek és okoskodás! Ezeknél sokkal, de sokkal fontosabb a barátság és a bátorság meg... Jaj, Harriet, nagyon vigyázz magadra.
- Te idd ki először - Szólt a lány. - Biztos, hogy jól választottál?
- Holtbiztos. - Bólintott Herman és az ajkához emelte a gömbölyded üveget. Mikor kiitta, megborzongott.
- Ugye nem méreg?
- Nem... de olyan, mint a folyékony jég.
- Indulj gyorsan, nehogy elmúljon a hatása.
- Sok szerencsét... és légy óvatos...
- MENJ!
Herman sarkon fordult és átsétált a bíborszínű lángfüggönyön.
Harriet nagyot sóhajtott, kezébe vette a legkisebb üveget és a fekete tűz felé fordult.
- Isten hírével! - Szólt, és egy hajtásra kiitta a fiola tartalmát. Neki is olyan érzése támadt, mintha jég áradna szét a testében. Letette az üveget és elindult a tűz felé. Ahogy a lángfüggönybe lépett, akaratlanul is összerezzent, látta, hogy a fekete lángok a testét nyalogatják, érezni azonban semmit sem érzett. Egy másodpercig minden oldalról tűz vette körül, azután egyszerre ott találta magát az utolsó teremben.
Már volt ott valaki, de nem Piton. Még csak nem is Voldemort.
Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre, valamint, ne felejts el kritikát írni.