Halo, elérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.
A kétarcú ember
Mógus állt előtte.
- Tanár úr?! - Kiáltott fel döbbenten Harriet. Mógus elmosolyodott. Arcán nyoma sem volt a meglepetésnek.
- Bizony, én vagyok az. - Felelte higgadtan. - Számítottam rá, hogy találkozunk itt, Potter.
- De hát én azt hittem, hogy Piton...
- Penelope? - Mógus felnevetett, nem olyan félénken, mint máskor, hanem hideg, éles kacajjal. - No igen, Penelope-ról inkább feltételezné az ember... Bevallom, kapóra jött nekem az a nagyra nőtt nőstény denevér. Ha ő ott van, ki gyanúsítaná sze-szegény da-dadogós Mógus professzort? - Harriet még mindig nem akart hinni a szemének.
- De hát Piton meg akart ölni...!
- Nem, nem, tévedés. Én próbáltalak megölni. A barátod, Mr. Granger véletlenül belém ütközött, amikor a kviddics-meccsen Piton felé rohant, hogy felgyújtsa a talárját. Elestem és megszakadt a varázs. Még néhány másodperc és leráztalak volna arról a seprűről. Már előbb is sikerült volna, ha Piton nem mormol ellen-átkot, hogy megmentsen téged.
- Piton meg akart menteni engem!?
- Ahogy mondod. - Felelte hűvös nyugalommal Mógus. - Mit gondolsz, miért akarta ő vezetni a következő mérkőzéseteket? Hogy újból ne próbálkozhassak. Túlzásba vitte az óvatosságot, hiszen Dumbledore jelenlétében úgysem tehettem semmit. Az összes többi tanár azt hitte, hogy Piton csak a Griffendél vereségét akarja. Mi tagadás, gondoskodott róla, hogy senki ne kedvelje... De lám, hiába fáradozott, hiszen most úgyis végzek veled. - Mógus csettintett az ujjával. Egy szempillantás múlva erős kötelek hurkolódtak Harriet teste köré. - A kíváncsiságod az életedbe kerül, Potter. Nem volt szép, hogy a mindenszentek előtti ünnepségen elcsatangoltatok a többiektől. Biztosra vettem, hogy megláttatok, mikor elmentem megnézni, mi őrzi a követ.
- Maga szabadította ránk a trollt?
- Természetesen. Nem titok, hogy értek azokhoz a bestiákhoz. Láthattad, hogy eljöttem amellett is, ott a szomszédban. Sajnos, amíg mindenki más fejvesztve szaladgált, Piton, aki már akkor is gyanakodott rám, egyenesen a harmadik emeletre sietett, hogy megelőzzön... Bosszantó volt, nem elég, hogy a troll nem végzett veletek, de az a háromfejű kutya sem harapta le tisztességesen Penelope lábát... Most pedig várj és maradj csendben, Potter. Meg kell vizsgálnom ezt a furfangos tükröt. - Harriet csak ekkor nézett körül alaposabban a helyiségben. Mógus háta mögött Edevis tükre állt.. - Ha megfejtem a tükör titkát, végre az enyém lesz a kő. - Mormogta Mógus a díszes keretet tapogatva. - Ez a varázslat Dumbledore-ra vall... de ő most a minisztériumban van... és mire visszatér, már bottal ütheti a nyomomat. - Harriet lázasan töprengett. Minél tovább szóval kell tartani Mógus-t, hogy ne tudjon a tükörre koncentrálni.
- Láttam magát és Piton-t az erdőben...
- Áh, igen. - Bólogatott szórakozottan a professzor s megkerülte a tükröt, hogy hátulról is szemügyre vegye. - Nagyra becsült kollégám nem hagyott nyugtot nekem. Ki akarta szedni belőlem, mennyit tudok. Gyanús voltam neki és meg akart félemlíteni. Az ostoba... Engem, akit maga Voldemort mester segít... - Mógus kilépett a tükör mögül és éhes tekintettel bámult a bűvös üveglapra. - Látom a követ... Látom, amint átnyújtom a mesternek... De hol lehet? - Harriet a béklyóit feszegette. Meg kellett akadályoznia, hogy Mógus a tükörre figyeljen.
- Végig úgy éreztem, hogy Piton gyűlöl engem!
- Hát nem is vagy a kedvence, az biztos - Felelte félvállról Mógus. - De még mennyire nem... Együtt járt a Roxfort-ba az apáddal és az anyáddal, nem tudtad? Ki nem állhatták egymást. De Piton nem akarta a halálodat.
- Pár napja még azt is hallottam, hogy maga sír... Azt hittem, Piton megfenyegette... - Mógus tekintetében most először félelem csillant.
- Olykor-olykor, - Felelte szégyenkezve. - előfordul, hogy nehezen tudom teljesíteni a mester utasításait... Ő hatalmas és erős, de én gyenge vagyok...
- Úgy érti, hogy ő ott volt magával a tanteremben? - Kérdezte Harriet döbbenten.
- Velem van mindig, bárhová megyek. - Sóhajtott Mógus. - Akkor találkoztam vele, mikor a világot jártam. Bolond ifjonc voltam, dugig volt a fejem nevetséges eszmékkel a jóról és a rosszról. Voldemort mesternek köszönhetem, hogy észhez tértem. Ő tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz, csak hatalom van és azok, akik túl gyöngék hozzá, hogy megszerezzék... Azóta hűségesen szolgálom őt, bár sokszor előfordult, hogy csalódást okoztam neki s ezért szigorúan kellett bánnia velem. - Mógus megborzongott. - A mester nem bocsátja meg egykönnyen a hibákat. Mikor a Gringotts-ban kudarcot vallottam, nagyon megharagudott. Megbüntetett... Elhatározta, hogy attól fogva a körmömre néz...
Mógus elnémult. Harriet-nek eszébe jutott az Abszol úton tett kirándulása Hagrid-al.
„Hogy is lehettem ilyen ostoba? Hisz azon a napon találkoztam Mógus-al, ott, a Foltozott Üstben!"
A professzor halkan szitkozódott.
- Nem értem... Talán benne van a kő a tükörben? Össze kellene törnöm?
Harriet kétségbeesetten töprengett. „A legesleghőbb kívánságom most az, hogy meg- találjam a követ, mielőtt Mógus megkaparintja! Tehát ha belenéznék a tükörbe, azt látnám, amint megtalálom, vagyis megtudnám, hogy hol van elrejtve! De hogyan kerülhetnék a tükör elé, anélkül, hogy Mógus gyanút fogna?"
Megpróbált titokban bal felé araszolni, de a bokájára tekeredő béklyó túl szoros volt, megbotlott és hasra esett. Mógus egy pillantásra se méltatta; zavartalanul folytatta hangos töprengését.
- Vajon mit csinál ez a tükör? Hogy működik? Mester, segíts!
Harriet nagy riadalmára egy hang válaszolt neki. Egy hang, mely mintha Mógus testéből szólt volna.
- Használd a lányt... Használd a lányt... - A professzor Harriet-hez fordult.
- Rendben... Gyere ide, Potter! - Tapsolt egyet s Harriet béklyói egy szempillantás alatt lehullottak. A lány nagy nehezen feltápászkodott. - Gyere ide! - Ismételte Mógus. - Nézz bele a tükörbe és mondd el, mit látsz. Harriet elindult a professzor felé.
„Hazudnom kell! Belenézek a tükörbe, aztán hazudok valamit, és kész!"
Mógus odaállt a háta mögé. Harry orrát megcsapta a professzor turbánjából áradó különös szag. Behunyta a szemét és csak akkor nyitotta ki újra, mikor már a bűvös üveglap előtt állt. A puszta tükörképét pillantotta meg, sápadt arcát, a félelemtől csillogó zöld szemeit, a homlokára tapadt izzadt hajszálait. Egy másodperccel később azonban tükörképe elmosolyodott, majd a szoknyája zsebébe dugta a kezét és előhúzott belőle egy vérvörös követ. Azt megmutatta Harriet-nek, aztán ismét zsebre tette s abban a szempillantásban Harriet érezte, egy nehéz tárgy csusszan az igazi zsebébe.
Csodálatos módon, egyszerre nála volt a kő.
- Nos?! - Faggatta türelmetlenül Mógus. - Mit látsz?! - Harriet összeszedte minden bátorságát.
- Látom… amint kezet rázok Dumbledore-ral! - Füllentette kétségbeesetten. - Megnyertem... megnyertem a Griffendélnek a házkupát. - Mógus dühösen szitkozódott.
- Kotródj innen! - Förmedt rá Harriet-re és félrelökte.
A lány a fenekére esett, de a szoknyáján át érezte a kő hűvös érintését.
„Próbáljak meg elszaladni?", Még öt lépést sem tett azonban, amikor felcsendült egy magas vékony hang, pedig Mógus ajkai nem mozogtak.
- Hazudik... Hazudik...
- Potter, azonnal gyere vissza! - Harsogta Mógus. - Mondd meg az igazat! Mit láttál a tükörben?! - A magas hang ismét megszólalt.
- Majd én beszélek vele... szemtől szemben...
- Mester, még túl gyenge vagy hozzá!
- Ehhez van... van elég erőm...
Harriet úgy érezte, mintha ördöghurok szögezné a lábát a földhöz. Mógus a turbánjához emelte a kezét és elkezdte leoldani a fejdíszt.
„Vajon mire készül? Jobban meggondolva, még sosem láttam a turbánja nélkül." A turbán a földre hullott. Így, fedetlenül a professzor feje nevetségesen kicsinek tűnt. Mógus lépett egyet és lassan megfordult a tengelye körül.
Harriet legszívesebben felsikoltott volna ijedtében, de egy hang se jött ki a torkán. Arról a helyről, ahol Mógus tarkójának kellett volna lennie, egy arc meredt rá, a legszörnyűbb ábrázat, amit valaha látott. Az arc krétafehér volt, apró szemeiben vörös tűz égett s orr helyett csak orrlyukai voltak, mint egy kígyónak.
- Harriet Potter… - Suttogta. Harriet hátrálni akart, de lába nem engedelmeskedett. - Látod, mivé lettem? Mit tettél velem? - Folytatta az arc. - Árnyék vagyok csupán... Csak akkor ölthetek alakot, ha valaki megosztja velem a testét... de mindig akadnak olyanok, akik befogadnak a szívükbe és az agyukba. Az elmúlt hetekben erőre kaptam az egyszarvú vérétől... magad is láttad, mikor a hűséges Mógus megitta helyettem az erdőben. Ha pedig megszerzem az életelixírt, végre saját testet teremthetek magamnak... És most... vedd ki a zsebedből a követ, és add ide szépen.
„Szóval tudja!" Harriet lábaiba egyszerre visszatért az élet. Hátratántorodott.
- Ne légy bolond. - Vicsorgott az arc. - Mentsd meg az életed és állj az én oldalamra... Különben ugyanúgy végzed, mint a szüleid... Tudd meg, kegyelemért esedeztek, mielőtt végeztem velük.
- HAZUDSZ! - Tört ki a kiáltás Harriet torkán. Mógus hátrálva indult el, hogy Voldemort szemmel tarthassa Harriet-et. Az ördögi arc gonosz mosolyra húzódott.
- Milyen megható. - Sziszegte. - Én értékelem a bátorságot... Igen, lányom, a szüleid bátrak voltak... Először az apádat öltem meg. Mi tagadás, hősiesen küzdött, nagyon megnehezítette a dolgom... Az anyádnak azonban nem kellett volna meghalnia... de ő meg akart védeni téged... Add ide a követ, mert, ha nem, bizony hiába halt meg érted.
- SOHA! - Harriet a lángfüggöny felé iramodott, de Voldemort felrikoltott.
- KAPD EL! - A következő másodpercben Harriet már a csuklóján érezte Mógus ujjait. Abban a szempillantásban éles fájdalom hasított a homlokába, úgy érezte, a feje is szétreped belé. Felordított, erejét megfeszítve igyekezett kiszabadulni és nagy meglepetésére Mógus elengedte. A fájdalom nyomban alábbhagyott. Harriet gyorsan körülnézett. A professzor nem messze tőle állt, kínok közt görnyedezve. A fájdalomtól eltorzult arccal meredt az ujjaira, melyeken a szeme láttára hólyagosodott fel a bőr.
- Kapd el! KAPD EL! - Visított fel újra Voldemort s Mógus fájdalmát feledve nekiugrott Harriet-nek. Ledöntötte a lábáról a lányt, közben két kezével elkapta a nyakát és teljes súlyával rajta landolt. Harriet-nek káprázott a szeme a homlokában fellángoló fájdalomtól, de azért látta és hallotta, hogy Mógus felüvölt kínjában.
- Nem tudom megfogni, mester! A kezem... A kezem!
A professzor elengedte Harriet nyakát, így már csak a térdével szegezte őt a földhöz és eszelős tekintettel meredt a kezére. Harriet látta, hogy Mógus tenyerén az eleven húsig átégett a bőr.
- Akkor öld meg, te idióta! - Vicsorgott Voldemort. - Végezz vele!
Mógus felemelte a kezét, hogy kimondja a halálos átkot, de Harriet ösztönösen előre lendült és belemarkolt a professzor arcába.
- ÁÁÁÁÁÁ!
Mógus felhólyagosodott arccal, üvöltve zuhant a földre. Harriet végre megértette, bár tudni nem tudta hogyan, a professzor számára iszonyú kín, ha megérinti az ő bőrét. Nem volt hát más választása, fenn kellett tartania az érintést s így a fájdalmat, hogy Mógus ne tudja kimondani az átkot.
Talpra szökkent, megragadta Mógus karját és teljes erőből belecsimpaszkodott. A professzor felordított és megpróbálta lerázni őt. Közben Harriet homloka is egyre jobban fájt, a szemét már nem is tudta nyitva tartani, de még hallotta Mógus jajgatását, Voldemort üvöltéseit
- ÖLD MEG! ÖLD MEG! - És más, távoli hangokat, amelyek talán csak a fejében csengtek.
- Harriet! Harriet!
Érezte, hogy Mógus karja kiszabadul a markából és tudta, hogy minden elveszett. Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant a feneketlen sötétségbe...
Aranysárgán fénylő tárgyat látott megcsillanni a szeme előtt. „A cikesz!" Megpróbálta elkapni, de a karja ólomsúlyúnak tűnt.
Pislogott egyet. Tévedett, nem a cikesz volt az, hanem egy szemüveg. Milyen különös... Újra pislogott s ekkor Albus Dumbledore mosolygós arca úszott be a képbe.
- Isten hozott, Harriet - Szólt a professzor. - Harriet rámeredt Dumbledore-ra és lassan visszatértek az emlékei.
- Igazgató úr! A kő! Mógus volt az! Megszerezte a követ! Siessen...
- Nyugodj meg, kedves lányom. - Csitította Dumbledore. - Egy kicsit le vagy maradva. A kő nincs Mógus-nál.
- Akkor kinél van? Professzor úr, én csak...
- Nagyon kérlek, csillapodj, különben Madame Pomfrey kiparancsol engem innen. - Harriet nyelt egyet és körülnézett. Úgy tűnt, a gyengélkedőn van. Fehér lepedők között feküdt s az ágya mellett egy asztal állt, melyre egy kisebb édességbolt teljes árukészletét rárakodták. - Ezeket a barátaid és csodálóid küldték. - Mosolygott Dumbledore. - Ami odalent a kazamatákban történt, közötted és Mógus professzor között, az hétpecsétes titok, úgyhogy természetesen az egész iskola tud róla. Egy toalett ülőke is érkezett a nevedre, felteszem Frida és Georgie Weasley kisasszonyok jóvoltából. Bizonyára szórakoztató ajándéknak szánták, de Madame Pomfrey nem tartotta elég higiénikusnak és elkobozta.
- Mióta vagyok már itt?
- Három napja. Rhonda Weasley kisasszony és Mr. Granger igencsak megkönnyebbülnek majd, ha megtudják, hogy magadhoz tértél. Ahogyan Dryna Malfoy kisasszony is. Nagyon aggódtak érted.
- De, professzor úr, a kő...
- Látom, téged csak ez a téma érdekel. Hát jó, beszéljünk a kőről. Mógus professzor nem tudta elvenni tőled. Még épp idejében érkeztem, hogy megakadályozzam, bár te is igen derekasan helytálltál.
- Hát visszaért? Megkapta Herman baglyát?
- Azt nem, de úgy sejtem, félúton repültünk el egymás mellett. Alighogy leszállt a gépem, rádöbbentem, hogy valójában ott volna a helyem, ahonnan épp eljöttem. Kicsit elkéstem, de azért még maradt annyi feladat a számomra, hogy eltávolítsam rólad Mógust.
- Hát a professzor úr volt...
- Bevallom, féltem, hogy későn érkezem.
- Kevés híja volt. Már nem tudtam volna sokáig távol tartani a kőtől...
- Nem a kő volt veszélyben, hanem te! Majdnem belehaltál a nagy erőfeszítésbe! Egy szörnyű pillanatig azt hittem, így is történt. Ami a követ illeti, azt megsemmisítettük.
- Megsemmisítették?! - Hebegte döbbenten Harriet. - De hát a barátja, Nicolas Flamel...
- Áh, szóval Nicolasról is tudsz! - Dumbledore szeme felcsillant. - El kell ismernem, alapos munkát végeztél. Nos, Nicolas meg én elbeszélgettünk a dologról és arra jutottunk, hogy ez a legjobb megoldás.
- De hát ez azt jelenti, hogy ő és a felesége meg fognak halni, nem?
- Félretettek annyi életelixírt, hogy legyen idejük elrendezni ügyes-bajos dolgaikat. Azután, nos, igen, azután meg fognak halni. - Harriet elképedt arca láttán Dumbledore elmosolyodott. - Egy olyan fiatal lánynak, mint te, a halál gondolata rémisztő és döbbenetes lehet. Nicolas és Perenelle viszont úgy gondolnak rá, mint a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon-nagyon hosszú nap után. Elvégre a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete. Elárulhatom, a kő nem volt olyan csodálatos dolog, mint aminek tűnt. Temérdek pénz és hosszú-hosszú élet, a legtöbb ember s mi tagadás, néhány varázsló is erre a két dologra vágyik mindenekfelett. Csak az a bökkenő, hogy az emberek hajlamosak éppen azt választani, ami a legrosszabb nekik.
Harriet nem tudta, mit feleljen. Dumbledore dudorászni kezdett és mosolyogva nézegette a mennyezetet.
- Professzor úr, - Szólalt meg végül Harriet - azon gondolkoztam... Az jutott eszembe, hogy ha nincs már meg a kő, akkor Vol... mármint, Tudja Ki...
- Nevezd csak Voldemortnak, Harriet. A dolgokat mindig a nevükön kell nevezni. Ha félsz a névtől, félni fogsz magától a dologtól is.
- Értem, uram. Szóval, Voldemort ezután más úton-módon próbál majd visszatérni, nem? Úgy értem, biztosan nem tűnt el örökre?
- Nem, Harriet, nem tűnt el. A világban ólálkodik valahol, talán épp új szolgát keres, aki megosztja vele a testét... Mivel nem él igazán, nem is lehet megölni. A haldokló Mógus-t a sorsára hagyta, a híveivel ugyanolyan könyörtelenül bánik, mint az ellenségeivel. Ki tudja, lehet, hogy csak késleltetted a visszatérését... De hidd el, legközelebb is kudarcot vall, amíg lesz egy olyan ember, akiben van bátorság megvívni a kilátástalannak tűnő harcot ellene. Ha pedig újra meg újra időt nyerünk, akkor lehet, hogy sose jut többé hatalomra. - Harriet bólintott, de rögtön megbánta, mert sajgó fájdalom nyilallt a fejébe.
- Professzor úr, kérem, válaszoljon még néhány kérdésemre. Van egy pár dolog, amiről szeretném megtudni az igazságot.
- Az igazságot? - Sóhajtott Dumbledore. - Az igazság egy kétélű kard, lányom. Egyszerre csodálatos dolog, de szörnyű is lehet, ezért nagyon óvatosan kell bánni vele. Mindazonáltal válaszolok a kérdéseidre, hacsak nincs jó okom rá, hogy ne tegyem. Ez utóbbi esetben, kérlek, légy elnéző velem. Hazudni természetesen nem fogok.
- Nos... Voldemort azt mondta, hogy csak azért ölte meg az anyámat, mert anyám meg akart védeni engem. De egyáltalán miért akart az életemre törni?- Dumbledore ezúttal nagyon mélyet sóhajtott.
- Fájdalom, máris...máris olyat kérdeztél, amire nem válaszolhatok. Itt és most még nem. Egy napon majd megtudod... De egyelőre felejtsd el, ne törődj vele. Ha már nagyobb leszel... Tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de... ha már felkészültél rá, megtudod. - Harriet megértette, hogy nincs értelme tovább firtatnia a dolgot.
- De miért nem tudott Mógus hozzám érni?
- Az édesanyád az életét adta érte, hogy megmentsen téged. Ha van olyan dolog, amit Voldemort nem tud felfogni, az a szeretet. Nem sejtette, hogy egy olyan mély érzés, mint édesanyádnak az irántad való szeretete örök nyomot hagy maga után. Nem sebhely vagy más látható jel formájában... Akit egyszer ennyire szeretett valaki, aki talán már rég nem is él, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi. Ez az erő ott van a bőrödben, Harriet. Ezért nem tudott hozzád érni Mógus, akiben nem volt más, csak gyűlölet, kapzsiság és becsvágy... Neki, aki megosztotta a lelkét Voldemorttal, őrjítő kín volt megérinteni egy olyan embert, akit ilyen tiszta jóság védelmez.
Dumbledore most nagy érdeklődéssel fordult az ablakpárkányon ücsörgő madár felé s így Harriet-nek alkalma volt megtörölni a szemét a lepedő sarkában. Mikor visszanyerte a hangját, így szólt:
- És a láthatatlanná tévő köpönyeg? Tudja, hogy ki küldte el nekem?
- Oh, igen, a köpönyeg... Apád átadta nekem megőrzésre. Gondoltam, hogy örülni fogsz neki. - Dumbledore kacsintott egyet. - Ügyes holmi... Mikor apád a Roxfort-ba járt, abban csente el a legjobb falatokat a konyháról és követte el a legjobb csínyeket.
- És volna még valami...
- Ne kímélj.
- Mógus azt mondta, hogy Piton...
- Piton professzor, Harriet.
- Igen, ő... Szóval Mógus azt mondta, hogy utál engem, mert az apámat is gyűlölte. Igaz ez?
- Hát igen, tény, hogy erős ellenszenvvel viseltettek egymás iránt, sokkal inkább anyád miatt.
- Az anyám miatt?
- Anyáddal olyanok voltak mint te és Malfoy kisasszony, folyton rivalizáltak egymással, de a lelkük mélyén volt egyfajta bajtársiasság és szeretet a másik iránt. Azután apád két dolgot tett, amit Piton soha nem tudott megbocsátani neki.
- Mit csinált?
- Feleségül vette anyádat és megmentette Piton életét.
- Micsoda?
- Bizony... - Bólogatott révedező arccal Dumbledore. - Furcsán jár az emberek agya, még ha varázslók is, igaz? Piton professzor nem bírta elviselni, hogy apád lekötelezte... Úgy hiszem, azért is védelmezett téged olyan elszántan egész évben, hogy kvittek legyenek apáddal... és nyugodt lélekkel utálhassa tovább az emlékét. - Harriet eltöprengett a dolgon, de belefájdult a feje, ezért inkább abbahagyta.
- Még egy kérdésem lenne...
- Csak egy?
- Hogyan került hozzám a kő a tükörből?
- Áh, köszönöm, igazán örülök, hogy feltetted ezt a kérdést. Itt legpazarabb ötleteim egyikével van dolgunk és ez köztünk legyen mondva, nem csekélység. A lényeg az, hogy csak olyan ember juthatott hozzá a kőhöz, aki arra vágyott, hogy megtalálja, nem pedig arra, hogy használja. Aki valamely célra akarta megszerezni, az csak azt láthatta a tükörben, amint aranyat csinál, vagy épp az életelixírt fogyasztja. Néha magam is meglepődöm az eszemen... De most már elég a kérdésekből. Inkább láss hozzá ehhez a rengeteg édességhez. Ah! Bogoly Berti féle Minden ízű Drazsé! Ifjúkoromban az a szerencsétlenség ért, hogy kifogtam egy hm... hányásízű darabot. Azóta, sajna, nem sok kedvem van kísérletezni vele, de ettől a finom tejkaramellától nem kell félnem, igaz-e? - Dumbledore mosolygott, és bekapta az egyik aranybarna drazsét. Nyomban köhögni kezdett tőle. - Mordizomadta! Fülviasz!
Madame Pomfrey kedves, de szigorú nőszemély volt.
- Csak öt percet kérek – Könyörgött Ronnie, Herman is ott volt vele.
- Szó se lehet róla...
- De hát Dumbledore professzort is be tetszett engedni...
- Az más. Ő az igazgató, persze, hogy beengedtem. De most már pihenned kell.
- Pihenek, tessék megnézni, fekszem, meg minden. Jaj, Madame Pomfrey, tessék megengedni!
- Na jó, nem bánom, - Sóhajtott az asszonyság - de csak öt perc, egy másodperccel se több. - Azzal beengedte Ronniet és Hermant.
- Harriet!
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Herman kitörő örömében megint ölelkezni akar, de a fájós fejű Harriet őszinte örömére végül visszafogta magát.
- Jaj, Harriet, tényleg azt hittük, hogy meg fogsz... Dumbledore is nagyon aggódott érted!
- Az egész suli rólad beszél! - Mondta Ronnie. - Mondd már el, mi történt!
Azon ritka esetek egyike volt ez, amikor az igaz történet sokkal izgalmasabb és cifrább, mint a fantázia szülte pletyka. Harriet mindenről beszámolt barátainak, Mógus-ról, a tükörről, a kőről és Voldemortról is. Ronnie és Herman nagyon jó közönség voltak, a hatásos részeknél elakadt a lélegzetük s mikor Harriet elmondta, mi volt Mógus turbánja alatt, Ronnie még fel is sikított.
- Szóval a kő megsemmisült? - Kérdezte végül Herman. - Flamel meg fog halni?
- Igen, de Dumbledore úgy gondolja… hogy is mondta? "A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete".
- Mindig mondtam, hogy nincs ki mind a négy kereke. - Csóválta a fejét Ronnie és látszott rajta, hogy büszke rá, milyen bolond a kedvenc igazgatója.
- Na és veletek mi történt? - Kérdezte Harriet.
- Hát, először is, szerencsésen átjutottam a tűzön, - Fogott bele a történetbe Herman. - magához térítettem Ronniet és Malfoy-t, ez eltartott egy darabig. Aztán együtt elindultunk a bagolyházba, hogy üzenjünk Dumbledore-nak, de már az előcsarnokban összefutottunk vele. Tudott a dologról és csak annyit kérdezett: "Harriet utánament, igaz?" Azután rögtön felrohant a harmadikra.
- Talán ő maga akarta, hogy közbeavatkozz - Ráncolta a homlokát Ronnie - és azért küldte el neked az apád köpönyegét.
- Szép dolog! - Csattant fel Herman. - Úgy értem, ha tényleg szándékosan rendezte így a dolgot, az elég szörnyű... Bele is halhattál volna!
- Nem szörnyű. - Felelte töprengő arccal Harriet. - Fura egy ember ez a Dumbledore. Azt hiszem, csak meg akarta adni nekem a nagy lehetőséget. Nem hinném, hogy sok minden titokban maradhat előtte, ami az iskolában történik. Szerintem nagyon is jól tudta, hogy miben törjük a fejünket és ahelyett, hogy megakadályozta volna, mindig egy kicsit segített nekünk. Az sem volt véletlen, hogy elárulta nekem a tükör titkát. Talán úgy gondolta, hogy jogom van szembenézni Voldemorttal, ha tudok...
- Mindig mondtam, hogy Dumbledore nem semmi! - Lelkendezett nagy büszkén Ronnie. - Figyelj, Harriet, holnap este lesz az évzáró lakoma, addigra pattanj ki az ágyból. A pontversenyben persze a Mardekár győzött, az utolsó kviddicsmeccsen, amit kihagytál, a Hollóhát lesöpört minket a pályáról, de a kaja azért jó lesz.
Váratlanul Madam Pomfrey csörtetett be a betegszobába.
- Majdnem tizenöt percetek volt. Most aztán sipirc kifelé!
Másnap reggelre Harriet már sokkal jobban érezte magát.
- Szeretnék elmenni a lakomára! - Mondta Madame Pomfrey-nek, miközben a híres-neves gyógyító rendet rakott a temérdek bonbonosdoboz között. - Elmehetek, ugye?
- Dumbledore professzor úgy rendelkezett, hogy elmehetsz. - Felelte Madame Pomfrey kissé megvetően, mintha úgy gondolná, hogy Dumbledore nem tudja, milyen szörnyű veszélyeket rejthet egy lakoma. - És látogatód is érkezett.
- Oh, de jó! - Élénkült fel Harriet. - Kicsoda?
Még ki sem mondta a kérdést, már meg is pillantotta az ajtóban Hagrid-ot. Az óriás most is, mint mindig, ha épületekben járt, különösen nagynak tűnt. Leült Harriet ágya szélére, rápillantott a lányra és sírva fakadt.
- Én tehetek... az egészről...! - Zokogta, kezébe temetve arcát. - Tőlem tudta meg az a gazember, hogy mit kell csinálni Bolyhoskával! Én mondtam meg neki! Az volt az egyetlen, amit nem tudott és én kifecsegtem neki! Meg is halhattál volna! És mindezt egy sárkánytojásért! Egy kortyot se iszom, soha többet! Megérdemelném, hogy a muglik közé száműzzenek!
Harriet-et megdöbbentette, hogy így kell látnia Hagrid-ot, a bánattól és a szégyentől megtörten, kövér könnycseppekkel a szakállán.
- Hagrid! - Szólt rá az óriásra. - Hagrid, hidd el, mindenképp rájött volna. Ne felejtsd el, hogy Voldemortról van szó, a te segítséged nélkül is megtalálta volna a megoldást.
- Meg is halhattál volna. - Szipogott Hagrid. - És ne mondd ki a nevet.
- VOLDEMORT! - ordította Harriet s Hagrid úgy megdöbbent, hogy még a sírást is abbahagyta. - Szemtől szemben álltam vele és igenis kimondom a nevét! Ne emészd magad, Hagrid, hiszen megmentettük a követ. Már nem is létezik, úgyhogy végképp elmúlt a veszély. Egyél inkább egy csokibékát. Van itt egy egész zsákra való... - Hagrid megtörölte az orrát a kabátujjában.
- Jut eszembe, - Szólt. - hoztam neked egy ajándékot.
- De nem hermelines szendvicset, ugye? - Kérdezte gyanakodva Harriet s ezzel végre sikerült halvány mosolyt csalnia az óriás arcára.
- Nem. Dumbledore-tól kaptam egy szabadnapot, hogy összetákolhassam. Pedig inkább ki kellett volna rúgnia... Na mindegy, szóval ezt hoztam neked.
Az ajándék egy szép, bőrkötéses könyvszerűség volt. Harriet kíváncsian kinyitotta. Nem könyv volt, hanem album, telis-tele varázsfényképekkel... és minden lapról az édesanyja meg az édesapja mosolygott, integetett felé.
- Baglyokat küldtem a szüleid régi iskolatársainak. Képeket kértem tőlük. Tudtam, hogy neked egy sincs... Örülsz neki?
Harriet nem tudott megszólalni, de Hagrid így is értette a választ.
A nap már kezdett lenyugodni és Harriet is elkezdett összekészülődni, felvette a talárját, de mielőtt még elhagyhatta volna a gyengélkedőt, egy utolsó látogatója érkezett.
- Látom, mindenki a kis Pottert pátyolgatja. – Dryna Malfoy volt az. A mardekáros lány önelégülten vigyorgott, a kezeit a háta mögé rejtve, azzal amit fogott.
- Aggódtál értem, Malfoy? – Kérdezte Harriet, mosolyogva, mire Dryna zavart és döbbent arcot vágott és oldalra fordult, nehogy meglássa, hogy egy kicsit elpirult.
- Dehogy is! – Csattant fel. – Csak… - Hirtelen kifogyott a szóból.
- Csak?
- Csak ezt akartam odaadni! – Egy kis, díszes fadobozt adott neki, ami tele volt varázskártyákkal. – Mondtad, hogy gyűjtöd őket… és… ezek persze… buta és gyerekes dolgok… meg a többsége sárvérű vagy véráruló… szóval…
- Köszönöm, Dryna. – Harriet tényleg hálás volt. – Köszönöm, hogy megmentettél és köszönöm, a segítségedet.
- Ne szokj hozzá! – Dryna a világért nem hagyta volna, hogy Harriet akárcsak azt gondolja, hogy örömet akar neki okozni. – Csak vigaszdíjként hoztam, hiszen a Griffendél lett az utolsó a pont versenyen! – A szokásos, gonosz vigyorát öltötte fel. - Méghozzá, a te hibádból!
Azzal sarkon fordult és otthagyta, „Még mindig egy öntelt liba."
Este Harriet egyedül indult el a lakomára. Madame Pomfrey olyan sokáig tartóztatta mindenféle "utolsó vizsgálat" ürügyén, hogy mire megérkezett, a nagyterem már zsúfolásig tele volt. A tágas helyiséget a Mardekár zöld és ezüst zászlói díszítették, annak tiszteletére, hogy a ház hetedszerre is elnyerte a kupát. A fő asztal mögötti falon a Mardekár címerállatát, a kígyót ábrázoló hatalmas zászló díszelgett.
Mikor Harriet belépett a terembe, egy másodpercre néma csend lett, azután viszont mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Harriet a Griffendél-asztalhoz sietett. Leült Ronnie és Herman közé s közben igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre, hogy mindenki őt nézi, pedig sokan még fel is álltak a helyükről, hogy jobban láthassák.
Szerencsére hamarosan megérkezett Dumbledore és a diákok lassan elcsendesedtek.
- Eltelt egy újabb év! - Csendült az igazgató kedélyes hangja. - Sajnos néhány percig még kénytelen vagyok egy öregember szikkadt szavaival untatni a kedves egybegyűlteket s csak azután mélyeszthetjük sóvár fogainkat az ünnepi asztal ínycsiklandozó csodáiba. Micsoda évünk volt! Remélem, hogy szeptember óta sikerült beletöltenünk ezt-azt a jelenlévő hölgyek és urak fejébe... Ha igen, ne bánják, hiszen önök előtt áll az egész nyár, hogy fejüket ismét szép tisztára és üresre varázsolják... - Ha nem tévedek, - Folytatta - eljött az ideje, hogy ünnepélyesen átadjuk a házkupát. Nos, a pontverseny állása a következő, a negyedik helyen a Griffendél áll háromszáztizenkét ponttal, harmadik a Hugrabug háromszázötvenkettővel, a Hollóhátnak négyszázhuszonhat, a Mardekárnak pedig négyszázhetvenkét pontja van. - A mardekáros asztaltársaság üdvrivalgásba tört ki. Harriet megpillantotta közöttük Dryna Malfoy-t is, akit hasonlóan vettek körbe az osztálytársai, mint őt magát és a serlegével vadul csapkodta az asztalt. Egyáltalán nem bánta, hiszen, ő is segített a kő keresésében. - Hát igen, gratulálhatunk a Mardekárnak a szép teljesítményhez. - Folytatta Dumbledore. - Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közelmúltban lezajlott eseményeket. - A teremben néma csönd lett. A mardekárosok jókedve kissé lelohadt. - Ha megengedik - nézett körül Dumbledore -, szeretnék kiosztani néhány kiegészítő pontot. Nos, lássuk csak... Először Rhonda Weasley kisasszonyt említeném... - Ronnie a feje búbjáig elpirult. Úgy festett, mint egy leégett cékla. -...aki az utóbbi évek legszebb sakkjátszmájával ajándékozta meg iskolánkat. Teljesítményéért ötven pont jár a Griffendélnek. - A griffendélesek ujjongásába a bűvös mennyezeten pislákoló csillagok is beleremegtek.
Priscy fennhangon büszkélkedett a többi prefektusnak:
- Ő a húgom, tudtátok? A legkisebb húgom! Ő győzte le McGalagony óriás sakk-készletét! - Lassanként újra csend lett.
- A második Herman Granger úr... Aki a tűzzel szemben is hideg fejjel tudott gondolkodni. Jóvoltából ötven pont illeti a Griffendélt. - Herman a karjaiba temette az arcát, Harriet gyanította, a fiú könnyekbe tört ki. A griffendélesek önkívületben tomboltak az asztal körül, néhány perc alatt száz ponttal gazdagodtak! - A harmadik, Dryna Malfoy kisasszony, akinek nem kevés erő és elhatározottság kellett, hogy a jó ügy érdekében, segítséget nyújtson annak, akit a legjobban megvet. 50 pont a Mardekárnak! – Kissé megdöbbenve, de a Mardekárosok is ünnepelni kezdtek és közrefogták Dryna-t, mint valami hírességet. - A negyedik, Harriet Potter kisasszony, - Szólalt meg újra Dumbledore. A teremben néma csend lett. - Az ő lélekjelenléte és bátorsága hatvan pontot ér a Griffendélnek.
A griffendéles diákok ujjongása most már egyenesen fülsiketítő volt. Azok, akik képesek voltak egyszerre számolni és rekedtre ordítani a torkukat, tudták, hogy ezzel a Griffendélnek négyszázhetvenkét pontja lett, pont annyi, amennyi a Mardekárnak volt az imént, de Dryna jóvoltából, ez a szám ötszázhuszonkettőre növekedett. Még mindig a Mardekár vezetett.
Az igazgató felemelte a kezét és a diákok lassan elcsendesedtek.
- Sokféle bátorság van. - Szólt mosolyogva Dumbledore. - Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy szembe szálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy a sarkunkra álljunk a barátainkkal szemben. Ezért 60 ponttal jutalmazom Neville Longbottom urat.
Ha valaki kívülről hallgatta az eseményeket, azt hihette, hogy a nagyteremben bomba robbant. A Griffendél asztalánál a hangulat tetőfokára hágott. Harriet, Ronnie és Herman felállva ünnepelték a holtsápadt Neville-t, aki lassan eltűnt a gratulálók gyűrűjében. A fiú még soha nem nyert egyetlen pontot sem Griffendélnek. Harriet könyökével megbökte Ronniet és Dryna-ra mutatott. A mardekáros lány olyan arcot vágott, mintha kimondták volna rá a sóbálványátkot.
- Ez azt jelenti... - Harsogta bele Dumbledore az általános hangzavarba, hiszen a hugrabugos és hollóhátas diákok is ujjongtak, a Mardekár vereségét ünnepelve. - ez azt jelenti, hogy ideje változtatnunk a dekoráción.
Az igazgató tapsolt egyet, mire a zöld díszek nyomban skarlátvörössé, az ezüst pedig arannyá változott. A hatalmas Mardekár-kígyó köddé vált s helyén a Griffendél oroszlánja tűnt fel. Piton vicsorgásszerű mosollyal az arcán kezet rázott McGalagony professzorral, majd tekintete találkozott Harriet-ével. A lány nyomban látta, hogy Piton iránta táplált érzései jottányit sem változtak, de cseppet nem búsult emiatt. Ez is csak azt mutatta, hogy az iskolában az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba, ha ugyan a Roxfort-ban bármit is rendesnek lehetett nevezni.
Ez volt Harriet életének legszebb estéje, még a kviddics-győzelem, a karácsony és a troll legyőzése is elhomályosult mögötte... Tudta, hogy erre a napra élete végéig emlékezni fog.
A nagy öröm közepette Harriet el is felejtette, hogy még hátra van a vizsgaeredmények kihirdetése. Végül a bizonyítványosztás is kellemes élménynek bizonyult, ő és Ronnie, őszinte csodálkozásukra, jó jegyeket kaptak, míg Herman, természetesen, évfolyamelső lett. Még Neville is vette az akadályt, elfogadható gyógynövénytan jegye ellensúlyozta a bájitalórákon nyújtott szánalmas teljesítményét. Remélte, hogy kidobják Arissa-t, de a buta, szeplős lány is átment, mert Dryna segített neki. Ez nem volt túl jó hír, de, ahogy Ronnie mondta, nem lehet minden fenékig tejfel.
Ezután egy csapásra kiürültek a szekrények és megteltek az utazóládák. Neville varangyára a vécében találtak rá, a szabadságszerető állat ott lapított az egyik sarokban. Minden tanuló kapott egy elbocsátó levelet, amiben figyelmeztették, hogy otthon ne varázsoljon
- Azt hittem, az idén végre megfeledkeznek erről. - Szomorkodott Frida Weasley.
Hagrid lekísérte őket a csónakokhoz, melyek aztán sebesen átszelték velük a tavat. Már meg is érkeztek az állomásra, amikor valami fejen találta Ronniet.
- Szerencsétek, hogy Dumbledore kivételezett veletek! – Dryna volt az, Arissa, akinek még mindig meg volt a monoklija és Naomi kíséretében. – A kis védenceivel! – Elég rossz kedve volt. – Jövőre lemosunk titeket a pályáról!
Azzal a mardekáros lányok felszálltak a vonatra, de Dryna egy pillanatra megállt és visszanézett, Harriet gyönyörű zöld szemeibe, aki visszanézett, az ő, szép és szürke szemeibe és mindketten azt látták, hogy a másik mosolyog. Amint ez eljutott az agyukig, gyorsan észbe kaptak és mogorva nézéssel félrenéztek. Dryna fel szállt a vonatra, Harriet visszament a barátaihoz.
- Az az öntelt kis...! – Idegeskedett Ronnie, fel véve a kis barna zsákot, amivel Dryna megdobta. – Áldoztam volna fel odalent!
- Ne emészd magad, Ronnie, - Nyugtatta Herman. – ilyen a természete.
- Meg se köszönte! – Ronnie dühösen megnézte, hogy mi van a zsákban és elállt a szava. – Mi a… - Egy halom varázslókártya volt. – Ezek… nagyon ritka lapok! Agrippa és Ptolemaiosz is köztük van! Meg egy csomó nagyon drága lap, amikből csak néhány létezik. – Egy halom csokibéka is volt közöttük, amik sokkal finomabbak voltak az eddigieknél.
- Szerintem, - Herman megállapította. – ez felér köszönömmel.
- Még… - Ronnie csodálkozva eltette a kártyákat. – mindig utálom.
Nem tellett bele sok idő, és már a Roxfort Expresszen ültek. Az utazás vidám beszélgetéssel telt. Lassan megváltozott a táj arculata, a zord erdőket zöld mezők váltották fel s miközben ők Bogoly Berti Minden ízű Drazséit rágcsálták, mugli városok suhantak el mellettük. Ideje volt átöltözni, levették varázslótalárjaikat és mire a vonat befutott a kilenc és háromnegyedik vágányra, Harriet már egy fehér, aranycsíkos nyári ruhában és szandálban volt.
Jó darabig eltartott, mire az utolsó diák is kijutott a peronról. A kapunál álló tapasztalt öreg vasúti őr kettes-hármas csoportokban engedte ki őket, nehogy a kőfalból kitódulva megriasszák a muglikat.
- El kell jönnötök hozzánk valamikor! - Invitálta barátait Ronnie. - Majd küldök baglyot.
- Kösz! - bólintott Harriet. - Legalább valami jó is vár rám a nyáron. - A diákok lökdösődve araszoltak a mugli világba vezető kapu felé.
- Szia, Harriet! - Kiáltották többen.
- Viszlát jövőre, Potter!
- Te vagy a nagy kedvenc. - Jegyezte meg vigyorogva Ronnie.
- Ott nem, ahova megyek, abban biztos lehetsz. - Felelte Harriet. Ő, Ronnie és Herman együtt lépték át a falat.
- Ott van, anya, ott van, nézd!
A kiabáló Jerry Weasley volt, Ronnie egyetlen öccse, de lelkesedése nem a nővérének szólt.
- Harriet Potter! - Kiáltott. - Anya, nézd! Látom...
- Maradj már csöndben, Jerry és ne mutogass, mert illetlenség! - Mrs Weasley a három gyerekre mosolygott. - Nehéz évetek volt? - Kérdezte.
- Nagyon. - Válaszolt Harriet. - Köszönöm a karamellát és a pulóvert, Mrs Weasley.
- Ugyan, nincs mit, drágám.
- Mehetünk végre?! - Vernon bácsi lépett oda hozzájuk. Bajuszos arca szokás szerint paprikapiros volt és ugyancsak szokás szerint majd megpukkadt a dühtől, látva, hogy Harriet egy kalickába zárt bagollyal mászkál a sok normális ember szeme láttára. Mögötte ott állt Petunia néni és Dudley. Arckifejezésük elárulta, hogy Harriet puszta látványától is halálra rémültek.
- Áh, szóval maguk Harriet rokonai? - Szólt Mrs Weasley.
- Bizonyos mértékig. - Felelte mogorván Vernon bácsi. - Gyerünk, lányom, siess! Nem fogunk estig várni rád!
Azzal elvonult. Harriet a barátaihoz fordult és elbúcsúzott tőlük.
- Akkor hát látjuk még egymást a nyáron.
- Remélem, hogy... öhm... kellemesen telik majd a vakációd - Szólt Herman és bizonytalanul nézett Vernon bácsi után. Fel sem tudta fogni, hogy lehet valaki ilyen goromba pokróc.
- Oh, biztos vagyok benne! - Felelte Harriet és széles vigyor terült el az arcán. „Ők nem tudják, hogy itthon nem szabad varázsolnunk. Az idei nyár Dudleyval roppant szórakoztató lesz..."
Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre, valamint, ne felejts el kritikát írni.
Nos, véget ért az első könyv. Mit gondoltok, jó, rossz? Folytassam a másodikkal, vagy inkább hagyjam és csináljak valami kreatívabbat?