A kulcs
- Ja, ez? – nézett le a könyvre Fuume, de a legkevésbé sem volt kedve még egyszer elmagyarázni bárkinek is, hogy mi az, hiszen épp az olvasottaktól akart szabadulni – A Belmont - krónika – mondta ki végül egy nagy levegővétel után.
- Hogy, micsoda? – nyelt egyet Mathias is – Az a Belmont - krónika?
- Honnan kellene tudnom, hogy melyik? Miért, hány van- a lányt valahogy nem lepte meg, hogy Mathias tud róla. Vagyis talán inkább az döbbentette volna meg, ha a férfi nem így reagál. Fuume már hozzáedződött, hogy Mathias mindig mindent tud, legtöbbször már az előtt, hogy benne felvetődhetne a gondolat.
- Haha, nagyon vicces – csúfolódott a férfi – inkább azt mond meg, el tudtad olvasni?
- Miért kérdezi ma mindenki ezt tőlem? – dohogott a lány – De igen, el tudtam.
Mathias erre nem szólt semmit, csak az állát dörzsölgetve kissé gyorsított a léptein. Ez a kissé az átlagemberek számára azt jelentette, hogy innentől kezdve képtelenek lesznek lépést tartani vele. Egyébként ha Mathias így viselkedett, az nála az elmélkedés jele volt, vagyis valami olyan dologgal találta szembe magát, amit azonnal meg kellett oldania. De tudta, hogy nem zárhatja le csak ennyivel a beszélgetést, ezért inkább ismét megszólalt.
- Meddig jutottál a szövegekkel? – kérdezteés Fuume nem hitt a fülének, jól hallotta, hogy Mathias ideges?
- Miért olyan fontos ez? Kiolvastam a metrón – makacskodottés élvezte, hogy végre valami bosszantja a férfit. Az eltelt pár száz évben ilyen biztos nem fordult elő vele.
-Mint már mondtam, nagyon vicces – de a hangjából nem csendült ki a legkevesebb mókázhatnék sem , most az egyszer értékelném, ha nem próbálnál az idegeimre menni.
- Miért mikor csinálom? – nézett rá ártatlanul a lány.
- Azt hiszem mindig, csak eddig még nem találtad meg azt a bizonyos határt. Nos meddig jutottál?
Fuume nem értett semmit abból, ami Mathiast így felingerelte. Ennyire fontos lenne ez a krónika? Vagy olyannyira titkos, hogy neki nem is lehetne tudomása róla? De ők is ott vannak a könyvben, emiatt joga van tudni.
- Csak a családfát néztem meg az elején, meg elolvastam valami Belmontról szóló verset – mondta végül és figyelte a férfi reakcióit.
A családfa említésére nem reagált semmivel, sőt inkább megkönnyebbültnek tűnt. A második hír pedig inkább mellbevágásként érte. Azon nyomban megtorpant, hatalmas lendülettel fordult a lány feléés olyan hirtelen ragadta meg a vállait, hogy az elejtette a könyvet. Fuume annyira meglepődött, hogy hirtelen tiltakozni sem tudott.
- És… mit láttál olvasás közben? – tudakolta türelmetlenül a férfi.
- Áh, ez fáj! – kiáltott fel a lány – Mathias, engedj el!
A férfi megdöbbenve hőkölt hátraés nem kevésbé volt meglepve Fuume is. Elég rég óta ismerte Mathiast, azt is tudta róla, hogy mi is valójában, tudta, hogy mi mindenre képes, de azt még sosem tapasztalta, hogy nem tudta volna kordában tartani az erejét. A férfi annyira megdöbbent saját reakciójától, hogy nem is tudott mit mondani, kezei ernyedtem hullottak le Fuume karjáról.
-Én… én… - dadogott.
Pont ekkor lépett oda két jól megtermett férfi, akik végignézték a jelenetetés úgy értelmezték, hogy a lány segítségre szorul. Közrefogták Fuumétés fenyegetően fordultak Mathias felé.
- Jól van kisasszony? – kérdezte egyikük.
Fuume pont ekkor találta meg a hangjátés még dolgozott benne az ijedtség.
- Persze, hogy jól vagyok – dörrent rá önkéntes megmentőire , nem látják, hogy csak beszélgetünk, idióták?
- Akkor nyírasd ki magad, ostoba liba – felelt sértetten az előbbi, majd megalázva kullogott el társával.
Fuume gyors léptekkel indult el a bérház felé, amiben laktak. Vett pár nagy levegőt, próbált megnyugodni. Mathias pedig lehajolt a könyvéert, majd lassú bizonytalan léptekkel indult meg a lány után, majd onnantól, hogy beérte végig ott kullogott a nyomában, jobbnak látta addig nem szólni, amíg a lány nem kérdezi. Fuume ment még pár lépést, majd megállt.
- Miért érdekes ennyire, hogy mit láttam? – kérdezte remegő hangon. Mathias kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a lány nem hagyta szóhoz jutni, szinte azonnal tovább beszélt – Borzalmas volt – mondtaés Mathias megdöbbenve vette észre, hogy potyognak a lány könnyei , miközben olvastamés miután befejeztem nem is tűnt fel, csak most hogy rákérdeztél… én… én… én azt hiszem ott voltam, láttam mindent, a két szememmel. Ez... ez… lehetséges? Vagy megőrültem?
- Nem a legkevésbé sem – felelte Mathias és meg sem látszott, hogy épp fél pillanattal ezelőtt zaklatta fel valami annyira, hogy elvesztette az önuralmát – de ezt ne itt beszéljük meg. Majd nálatok vacsora után, addig is próbálj megnyugodni, ez pedig legyen nálad – nyomta a lány kezébe a könyvet – azt hiszem hosszú idő óta először te vagy máltó a könyvhöz.
Fuume nem értett ebből egy szót sem, de beszélgetni sem volt kedve, csak otthon akart már lenni végre. Magához szorította a krónikát és szótlanul baktatott tovább a házuk felé az éjszakában. Most valahogy elege volt a nyomában kullogó férfibólörült volna neki, ha végre kicsit egyedül lehet. Sok dolgot megtapasztalt már, de azért vannak határok.
Tulajdonképpen tisztában volt vele, hogy ő nem egy hétköznapi lány, de azért legalább látszólag szeretett volna az lenniés elhitetni, ha másokkal nem is, de magával, hogy ő is pontosan olyan, mint mindenki más körülötte. Nem több egy 18 éves komolytalan csitrinél, akinek van családja, akikkel egy legkevésbé sem konfliktusmentes életet él, de ezek a konfliktusok nem mások, mint a minden családban előforduló banalitások, egy tipikus tokiói bérház tipikus családjáé. Persze… mert az ő életében minden olyan tipikus… az apja meghalt autó balesetben, az anyját meggyilkolták egyik bátyja, Kouru szeme láttára… ez tényleg annyira mindennapi! De ne is menjünk ilyen messzire, hol is laknak ők pontosan? Persze, hogy a 22 emeletes épület 13. emeletén, azon a szinten, ahol a lakók nem nagyon szoktak fél évnél többet elviselni. Bár az igazat megvallva, őket nem zavarta semmi a tizenharmadik emeleten, itt laktak már talán tizenkét éve. Az állandóan változó szomszédság meg legalább nem vált unalmassá.
De hát ő és az úgynevezett családja, legalábbis ami megmaradt belőle, nem nevezhető normálisnak. De eddig nem zavartaérdekes módon mostanában kezdett el az idegeire menni ez az egész, pedig imádja a bátyjait, a szülei pedig igazán sosem hiányoztak neki, hiszen nem is ismerte őket. Az apja még azelőtt halt meg, hogy ő megszületett volna, róla egyáltalán nem voltak emlékei. Akiért régen sokat sírt, az az édesanyja, ezt pedig azzal magyarázta magának, hogy az ő arcára még ha csak halványan is, de emlékezett, Fuume négy éves volt, mikor őt elveszttették. Apjának valami miatt kissé Mathiast tekintette, mert amióta csak az eszét tudta gondjukat viselte, sőt Fuuménak a gyámja is ez a férfi volt. De azt, hogy pontosan hogy is tekint Mathiasra, azt sosem mondta el senkinek, mivel tudta nem vennék komolyan.
Amíg ezeken elmélkedett, már automatikusan be is szállt a liftbe, Mathiast nem várta meg, mondhatni az orrára csukta az ajtót. Most mindent annyira gépiesen csinált, meg sem fordult a fejében, hogy legalább udvariasságból várjonés rákérdezzen, a férfi nem akar – e vele tartani, holott tisztában volt a válasszal: Mathias irtózott a liftektőlés már csak a show kedvéért is szívesebben vált köddé, csakhogy felbukkanhasson akkor, mikor a többiek is megérkeznek a tizenharmadikra.
De Fuume nyomott hangulata csak addig tartott, míg be nem lépett a lakásbaés ott az előszobában bele nem botlott Burrusba, aki arra várt, hogy számon kérhesse húgán a késést, meg a felborzolt idegeit. De a dolog nem úgy sült el, ahogy eltervezte, ugyanis a lány amint meglátta őt, egyből önfeledt nevetésben tőrt ki, sőt, azt is be kell vallanunk, hogy a mindig pókerarcú Mathias is csak némi küszködés árán tudott elnyomni egy az arcán szétterülni készülő mosolyt.
- Igazán nagyon csinos - mondta nevetéstől fuldokolva a lány, miközben ismét végigmérte bátyjátés megállapította, hogy tündérien áll neki a rózsaszín kötény, ami mellesleg reggel még méregzöld volt.
- Menten gondoltam – dohogott Burrus, aki teljesen véletlenül épp a rózsaszínt utálta szívből , hát még az milyen tündéri – folytatta kitalálva Fuume gondolatait , hogy valaki az összes konyhai edényt rózsaszínűvé változtatta.
- Igen, az is én voltam – csukladozott a lány a nevetéstől.
- Efelől nem voltak kétségeim – morgott a férfi , de nem lennél hajlandó valami emberi színt adni ezeknek?
- Óh, dehogynem – mosolygott Fumme, majd csettintettés puff, már mályva színben pompázott Burrus köténye és a fél konyha is, Burrus épp vacsorát főzött, mikor ők megérkeztek, ez pedig együtt járt azzal, hogy felhasználta a fél konyhai arzenált.
- Fuume! – tört ki a férfiból – Nem azt kértem, hogy csináld két árnyalattal sötétebbre!
- Na, elég legyen! – avatkozott csettintés közben a vitába Mathias, mire minden visszaváltozott eredeti színére.
- Én mondtam, hogy ne tanítsd meg erre, mert akkor nem lesz nyugtunk – folytatta a durcáskodást Burrus.
- Lassan hozzászokhatnál, hogy ő is mágus, mint te, csakhogy ő a mágia más ágát örökölte.
Azt azért be kell vallanunk, hogy Burrus varázserejétől még maga Mathias is tartott, nem szívesen szállt volna szembe ilyen ellenféllelépp emiatt szerencse, hogy egy oldalon álltak. Burrus pedig rettegett a saját hatalmától, emiatt nem volt hajlandó varázsolni, azt pedig nem ismerte be, hogy a színeket nem képes megváltoztatni. Mathias ezt is tudta, mivel a fekete mágia nem tűr meg más színt, Burrus pedig hatalmas fekete mágus lehetne, ha akarnàde ő köszöni szépen, már rég úgy döntött kimarad ebből.
Az egész családban Kouru volt az egyetlen, aki nem volt képes semmilyen varázslatra sem, bár ez őt zavarta a legkevésbé. Sokkal fontosabb problémák foglalkoztatták, mintsem holmi gyerekes hókuszpókuszok kössék le a figyelmét. Persze ő is tudta, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, de az ő materialista tudatának szüksége volt valami lekicsinylő magyarázatra. Mathias szerint Kouru a túl földhözragadt emberek csoportjába tartozik, akit csupán azért nem zavar, hogy testvérei varázsolnak, mert a tudja, hogy ő is birtokol valamit, amit a másik kettő nem. Csakhogy arra az apróságra, hogy mit is, senki sem tudott idáig rájönniés ez a gondolat talán egyikükben sem volt ekkor még tudatos.
Most, hogy Mathias rövid úton rendet teremtett a konyhábanúgy döntött nem marad itt továbbúgy sem tervezte, hogy a fiatalokkal vacsorázik. Semmi kedve nem volt Fuume csacsogását hallani, nem azért mert zavarta volna, inkább csak túl öregnek érezte magát ahhoz, hogy egy komolytalan kamaszlány szórakoztassa. Különben is, majdnem ezer évet élt le emberi társaság nélkül, vagy egyedül, vagy a maga fajtákkal, akikről a legkevésbé sem mondható el, hogy szórakoztatóak lennének. Az eltöltött ezer év alatt sosem érezte szükségét az emberi társaságnak, miért is érezte volna, hiszen, ők és az emberiség mindig is ellenségek voltak. De amikor megismerte ezeknek a kölyköknek anyját valami megváltozott az ő örökérvényűnek hitt törvények által irányított világában. És most itt tart, kölyköket pesztrál lassan már huszonöt éve.
Persze húsz év az ő szemszögéből nem tekinthető időnek, de amióta ismét van kapcsolata az emberekkelés ismét szocializálódni kezdettés újra tudatosult benne, hogy egy emberéletében mit is jelent húsz év, valami furcsa bánatot érzett, eddig nem ismert, vagy egyszerűen eddig elnyomott érzések kezdték gyötörni. Valahogy szánalmasnak érezte az örökkévalóságot társak nélkül…
- Hé, Mathias – szakította félbe gondolatait Burrus , te nem eszel velünk?
- Nem terveztem – felelte az teljesen szenvtelenül , van egy kis dolgom, amit még el kell intéznem, de vacsora után még visszajövök.
- Rendben – egyezett bele Burrus, hiszen azt már rég megtanulta, hogy Mathiast felesleges győzködni, ha egyszer határozott, akkor azt nem változtatja meg semmi.
A férfi pedig ezek után, hogy nem volt más mondandója kénes füst kíséretében köddé vált. Burrus ezt az egyet nem tudta egészen mostanáig sem megszokni, morgolódva nyitott ablakot.
- Erről igazán leszokhatna már – morogta csak úgy maga elé , az emberek többsége nem szereti, ha így telefüstölik a lakásukat…
- Az emberek többségének nincs hozzá hasonló ismerőse – mosolygott békítően Fuume.
- Ez igaz, de engem kiűz ezzel a világból.
- Téged nem nehéz kiűzni onnan – élcelődött tovább a lány, a tíz perccel ezelőtti incidensre gondolva , egyébként mikor lesz kész a vacsora?
- Fél óra – felelt a férfi, miközben megkeverte az egyik fazékban készülő ételt.
- Remek, addig megfürdök – azzal Fuume elindult a szobája felé, hogy ledobálja a dolgait, a Belmont – krónikát pedig beszórhassa a legtávolabb eső sarokba.
Eközben elhaladt az előszoba fölé épített galéria mellett is, amit eredetileg lomtárnak használtak Kouruvel, mivel a kétszobás lakásban épphogy elféretek a dolgaik. A dolog akkor változott meg, mikor körülbelül egy éve Fuume rávette Kourut, hogy hadd lakjon Burrus is náluk. Az egyik szoba természetesen a lányé voltés ő kerekperec kijelentette, hogy nem osztozik a birtokán senkivel, amire persze Kouru sem volt hajlandó. Ekkor jött az ötlet, hogy a negyedszobányi galériát rendezzék be Burrusnak. A fiúnak pedig ez a variáció tökéletesen megfelelt.
Fuume visszagondolt az akkori eseményekre. Kouru és Burrus iszonyatosan utálták egymástés csak annak köszönhető, hogy egyik sem ölte meg a másikat, mert Fuume akkor tudott a legmeggyőzőbb lenni, mikor épp hisztizettés ha valamelyik bátyja kiakasztotta, bizony könnyen ez lett a dolog vége. Fuume tudta azt, hogy a fiúk semmit viselnek nehezebben, mint mikor ő hisztizikés mint egyetlen taktikát a békés együttélés biztosítására, be is vetette. Kezdetben csak annyi volt a célja mindezzel, hogy bátyjai legalább hajlandóak legyenek hosszabb távon is megmaradni egymás mellett, azt viszont álmaiban sem gondolta volna, hogy terve ilyen jól sikerülés azok ketten majdnem olyan szintre jutnak el együtt, mint Gozu és Mazu.
A lánynak pedig nem is tűnt fel, hogy Burrus is, Kouru is igyekeznek mindig más mederbe terelni a beszélgetést, ha esetleg előkerül beszédtémaként az egy évvel ezelőtt. Mint a gyanúsítottak, akik nem akarnak ellentmondásokba keveredni. Fuume élete viszont most túl tökéletes volt ahhoz, hogy ilyen apróságok szemet szúrjanak neki, boldog volt, hogy minden úgy megy ahogy mennie kell, ha már a szüleiket elvesztették, akkor legalább a testvérek éljenek együtt családhoz méltóan. És tavaly óta minden olyan jól alakult, hogy a lány azt kívánta, bárcsak az idők végezetéig így maradna, amit eddig elértek.
De Fuumenak már nem volt kedve gondolkozni ezen, valljuk be, ilyen késő este nem volt kedve gondolkozni semmin sem. Ennek az oka pedig oly egyszerű apróságban keresendő, mint az, hogy tudta, mennyire sehogysem áll a szemináriumi dolgozatávalés akármin is kezdett el gondolkozni, végül mindig ehhez lyukadt ki. Igazság szerint rengeteget dolgozott rajra, csak egyszerűen nem jutott előre vele. Néha persze eljátszott a gondolattal, hogy mennyivel könnyebb lenne más nyelvről írnia, de már nem lehetett. És talán nem a téma miatt nem talál elég adatot, hanem a saját tehetségtelensége miatt. De lassanként azzal is tisztába kellett jönnie, hogy ez igenis a téma hibája. Hogy lehet olyan nyelvet feladni szemináriumi dolgozatnak, amihez nincs semmi? Vagyis van, de az még egy bukáshoz is kevés.
Inkább befeküdt egy kád forró vízbeés nem gondolt semmire, csak a plafont nézte, majd egyszercsak lemerült a vízbe, haja gesztenyeszín függönyként úszott körülötte. Kellemes volt az a pár perc, ott feküdni úgy gondolatok nélkül. Ilyenkor érezte csak mennyire csak kimerültés ilyenkor irigyelte csak igazán Gozut és Mazut a teherbírásukért. Bár a fiúk mindig azt mondták neki csak annyi az egész kulcsa, hogy fel kell venni a tempót, ez nekik is csak a harmadik év elejére sikerült, igaz ők eleinte úgy álltak az egész egyetemhez, hogy jobb híján ellinkesedik. De ahogy mondták, végül megjött az eszükés ha másért nem, hát az ösztöndíj miatt, ami lehet, hogy nevetségesen kevés, de nekik a lakbért az utolsó yenig fedezte, ez pedig nagy könnyebbséget jelentett az ikreknek.
Fuume talán sosem veszi rá magát, hogy egy ilyen hosszú és fárasztó nap után, mint eddig bármelyik az eltelt másfél hétben kimásszon a kádból, legalábbis másnap reggelig nem, ha Burrus nem kiabál be neki, hogy egyrészt telefonon keresik, másrészt kész a vacsora.
- Ki keres? – kiabált ki a kádból
- Berlin az, a táncszínházból – felelt Burrus.
- Nem kell bemutatnod nekem, képzeld, hetente öt estémet az ő társaságában szoktam eltölteni – duzzogott Fuume, amiért megzavarták a jólmegérdemelt kinyújtózás közben.
- Ő is épp erről akar veled beszélni – makacskodott Burrus.
- Akkor mondd meg neki, hogy hívjon egy fél óra múlva, mert most nem alkalmas – sóhajtott a lány.
- Mondtam neki, hogy hol vagy, de azt mondta addig vár, amíg nem beszélsz vele.
„Akkor csak várjon" – gondolta, miközben kelletlenül kimászott a kádból, törölközőbe csavarta magátés elindult a fürdőszoba ajtó felé, hajából patakokban folyt a víz, de nem törődött vele, ahhoz most túl dühös volt. Berlin, a tácszínház koreográfusa voltés mellesleg Fuume egyik elszánt pártfogója, egyetlen szépséghibával, hogy nem lehetett tőle megszabadulniés mindig a leglehetetlenebb pillanatokban talált ki valami sürgős megbeszélni valót.
Fuume odaért az ajtóhoz, felrántotta, szó nélkül kikapta Burrus kezéből a telefont, majd ugyanazzal a lendülettel be is vágta. „Azt hiszem, most nem, szívesen lennék ennek a dőre szerencsétlennek a helyében – fintorgott Burrus , Hugi most igazán dühös, ilyenkor pedig jobb nem szólni hozzá." Ezalatt Fuume visszamászott a kádbaés próbálta minél rövidebbre fogni a beszélgetést.
- Mi volt olyan fontos, hogy a kádból kellett kiugranom? – dörrent a kagylóba a lány – Remélem jó okod volt ràmert most a felrobbanás határán állok.
- Igen azt hallom, sejtettem, hogy most elég nyűgös leszel én mégis gondoltam, megkérdezem, számíthatunk – e még rád – felelt közömbösen egy kellemes férfihang a vonal másik oldaláról.
- Ne bosszants fel még jobban, Berlin! – Fortyogott Fuume – Megmondtam, hogy ebben a két hétben nem biztos, hogy minden próbán ott leszek. Mintha te nem tudnád, milyen a szemeszter végi utolsó két hét.
- Dehogynem tudom, csakhogy a szentestei nagyfellépésre is készülnünk kellene, különösen neked, hiszen te táncolod a főszerepet.
- Ez mind így van, de osztódni nem tudok…
- Persze, hogy nem. De hadd mondjak neked még valamit, már rég nem a tiéd lenne a főszerep, ha nem lennék biztos benne, hogy ilyen körülmények között is megcsinálod. Szóval nagyon remélem, hogy a szombati próbán végre ott leszelés hozod legalább a többiek szintjét.
- Hiszen ismersz – Fuuménak már kezdett az agyára menni ez a beszélgetés.
- Épp emiatt hívtalak. Akkor szombaton.
- Rendbenés köszönöm – mondta halkan a lány. Sokat jelentett neki ez a szerepés hálás volt Berlinnek, hiszen biztos nem könnyű csatákat vívott azért, hogy ne vágják ki a darabból azok után, hogy az utóbbi két hétben végig hiányozta a próbákat.
- Szívesen, de most már valamit igazán fel kell mutatnod, mert az én szavam sem elég a végtelenségig az egész stáb ellen.
- Persze, persze. Akkor jó éjszakát.
- Neked is, kisasszony – ezzel befejeződött a telefonbeszélgetés, a lány pedig ledobta a kagylót a kád melletti pizsamás és tusfürtös polcra.
Fuume ezek után tartott egy kicsit a szombati próbától, hiszen a színházban a legtöbb kolléga eszelős féltékenységgel figyelte tánctudását, azokat a mozdulatokat, amikre a legtöbb ember sosem lesz képes, ő mégis minden nehézség nélkül megcsinálta őket. És hogy miért csak egy kicsit tartott a szombattól? Egyszerű: mert az ő oldalán ott állt Berlin, míg a többiekén legfeljebb csak a féltékenység. Berlin pedig olyan vehemenciával tudta védeni az ifjú tehetségeket, amellyel szemben legfeljebb csak egy hadsereg tudott volna esetleg helyt állni.
Aztán természetesen inkább úgy döntött, ezen nem aggódik feleslegesen, ráér még idegesíteni magát rögtön a megpróbáltatások előtt. Ezzel rövid úton jegelte is a problémát, vagyis félretette akkora mikor több ideje és energiája lesz rá. Senki sem értette, hogy tud a lány néhány helyzetben olyan természetellenesen nyugodt maradni. De ennek mindössze annyi volt a titka, hogy egyszerűen elfelejtette az éppen nem aktuális dolgokat.
Miután ezt is lerendezte magában, lebukott a víz alàhogy ismét átnedvesítse a haját. Majd miután előbukkant valamivel jobb hangulatban nyúlt a samponért. Nem kapkodta el, hiszen a haját tartotta a legszebbnek magán, tehát csaknem szentségtelenítheti meg azzal, hogy nem fordít rá elég időt. „Egyébként is hadd hűljön ki a vacsora – gondolta , semmi kedvem a forró étel felett ülni." Igaz a tisztálkodás már nem tartott sokáig, bedörzsölte magát kedvenc tusfürdőjével, leöblítette a sampont hajáról, majd magát is. Végezetül pedig kimászott a kádbólés törölközőbe csavarta magát. Már csak annyi volt hátra, hogy haját bekenje gyümölcsillatú hajbalzsamávalés megszárítsa. De annyira fáradt volt, hogy ezt az utolsó mozzanatot inkább kihagyta. Nem volt kedve még közel egy órát a tükör előtt állni, míg hajkoronája megszárad a hajszárító unszolására, egyébként is azt a munkát reggelig elvégzi a szobahőmérséklet.
Ezek után belebújt abba a selyem pizsamába, amit Burrustól kapott legutóbbi születésnapjára, haját törölközőbe tekerte és turbánszerűen a fejére tornyozta, aztán éjfél előtt fél órával végre oda jutott, hogy vacsorázzon. Most érezte csak, mennyire éhesés tulajdonképpen azt sem értette, hogy nem ájult el, mikor egész nap nem evett semmit, legalábbis reggeli óta. „Egyetemista népbetegség – szokta mondani durcásan Kouru, mindig mikor megdorgálta húgát , mindenre van idejük, csak arra nem, ami igazán fontos.
- Mi ma a vacsora? – kérdezte Fuume a konyhába lépveés úgy döntött most nincs kedve meglepődni azon, hogy Mathiast az asztalfőn (szokott helyén) ülve találja.
- Zöldséges tésztaés sült hal - tett egy adagot művéből a lány elé Burrus, miután az helyet foglalt.
- Utálom a halat… - nyújtotta ki a nyelvét Fuume, olyan torz fintorba vágva az arcát, ami igazán ritkaságszámba ment tőle.
- És szabad tudnom, hogy mióta? – tudakolta Burrus, láthatóan még nem döntötte el, hogy megsértődjön, vagy viszonozza a húga fintorát.
- Amióta kitaláltad, hogy a hal egészségesés nem vagy hajlandó mást főzni – válaszolt készségesen a lány.
- Ebben igaza van – szólalt meg Mathias –, körülbelül két hete minden este halat főzöl. Egyébként – mosolygott Fuuméra – azt hiszem én is utálom a halat.
Burrus ekkor döntötte el, hogy megsértődik, tüntetően leült a helyére egy hatalmas adag tésztávalés egy megtermett hallal.
- Áh, már vissza is jöttél? – fordult Fuume Mathias felé ártatlanul, mintha csak most vette volna észre, hogy a férfi is ott van , nem azt mondtad, hogy csak vacsora után jössz vissza?
- Úgy terveztem, azt hittem, már végeztetek – a férfi ezek után elhallgatottúgy döntött, nem mond semmit abból, amit közölni akart, hagyja nyugodtan enni a fiatalokatúgyis elég nehéz lesz megemészteniük azt, amit hallani fognak. Legalább is Fuuménak, végülis ez inkább rá tartozik.
Fumme és Burrus elég régóta ismerték Mathiast, tudták, hogy az a hirtelen némasági fogadalom mit jelent nála. Ilyenkor semmivel sem lehet szóra bírni. Fuume épp emiatt a legkevésbé sem zavartatta magát, nagyon is jól tudta, hogy Mathias el fogja mondani, hogy tulajdonképpen miért is jött, azt pedig régen kitapasztalták már, hogy ha ilyen tüntetően hallgat, akkor az a legjobb, ha nem sürgetikés mert azzal eddig még sosem jártak jól, amit ilyen körülmények közt közölt. Tehát Fuume mohón ragadta meg a tálja mellé készített pálcikákatés enni kezdett, de olyan tempóval, minta már egy egész hete koplalna. Félre is nyelt már a második falat után. Burrus mosolyogva töltött neki egy pohár teát, amit a lány ugyanolyan mohón ivott meg, mint ahogy az előbb evett. Persze a halhoz nem nyúlt, már tényleg pikkelyeket látott, ha lecsukta a szemét, de bölcsen úgy döntött nem tesz megjegyzést, a halat pedig odarakta bátyja tányérjára. A békesség kedvéért inkább az sem szólt semmit, hanem magában duzzogott.
Mathias csak nézte őketés megint eltűnődött azon, mi lesz pár év múlva? Vele valószínűleg semmi, ugyanaz, mint most, de mi lesz azokkal, akikhez most tartozik? Sosem volt filozófus alkatés a fajtájából sem ismert senkit, akit az elmúlás foglalkoztatott volna, hiszen számukra az idő csak egy üresen csengő szó, valami, ami számukra áll, nem létezik, de elrohan a többi élőlény mellett. Számukra letelik, csak nekik nem a hozzá hasonlóknak állandó. Egészen mostanáig úgy érezte, a filozófia azok jussa, akiket rengeteg kétség nyomaszt, akik létét határok közé szorították az istenek. De akkor is? Mi lesz ezekkel a faitalokkal pár év múlva? Mit jelent az a pár év? Számukra biztos sokat, korokatévezredeket… halált.
Tényleg, az elmúlás… Mathias olyan régen volt már ember, már nem is emlékezett azokra az érzésekre, félelmekre, amik akkor gyötörték. Örökéleteés szerettei múlandósága tükrében nem értette, hogy feledkezhetett meg ideje rövidségéről akárcsak egy pillanatra is, míg ember volt. Most hogy újra tanult érezni, be kellett látnia, hogy érzések fájnakés mégiscsak ezek az érzések tették hajdan emberréés most ez teszi mássàmint ami eddig volt.
Merengéséből Fuume billentette ki, mikor is felálltösszeszedte az edényeketés épp mosogatni készült, mikor Burrus finoman odébb tolta, mondván, hogy ne várassa tovább Mathiast, hiszen biztosan tűkön ül már, hogy elmondhassa azt, ami miatt jött. Egyébként is, ő majd elmosogat, ha már úgy sincs más dolga. Fuume erre megadóan bólintott, majd intett az őt néző férfinak, hogy kövesse a szobájába. Mathias egy hang nélkül állt felés most nem sétált át a falakon szívbajt hozva a mit sem sejtő szomszédokra, csak azért, hogy pár pillanattal a lány előtt érkezzen. Inkább követte Fuumét, aki a szobába lépve leült az ágyáraés várta a férfit.
Mathias is belépett, de még nem ült le, inkább odalépett a sarokba dobott könyvhöz, felvette, letette a lány mellé az ágyraés csak ezután foglalt helyet a lánnyal szemben az íróasztalhoz állított széken. Ezek után a zsebébe nyúltés egy rongyos papírcafatokba csomagolt valamit vett elő, majd lassan kibontotta. Fuume értetlenül meredt rá. Mikor mond már végre valamit? Mégis, arra is nagyon kíváncsi volt, hogy mit is tart Mathias a kezében. Ez pár pillanat múlva ki is derült, miután minden papírcafat lehullt a csomagról. Egy kis doboz volt, benne egy gondosan összehajtogatott papírlappal, mintha egy könyvből kitépett oldal lett volna, valamint valami furcsa kőből készült ékszer.
Mathais kiemelte a dobozból a kecses ezüstláncon függő díszt. Egy óra volt fekete obszidián foglalatban. Fuume még nem látott ilyen rusnya ékszert. Az obszidián megfakultösszekarcolódott, az óraüveg berepedezett, a mutatók elgörbültekés talán már századok óta egyhelyben álltak.
- Nyújtsd a kezed! – szólalt meg tőle szokatlan hangszínnel a férfi.
Fuume bizonytalan mozdulatot tett, majd visszahúzta a kezét, megtörölte tenyerét a pizsamája szárábanés csak ezek után nyújtotta Mathias felé ismét. Volt valami leírhatatlanul magasztos ebben a pillanatbanés abban is, ahogy a sápadt férfi a vele szemben ülő lány tenyerébe engedte az ékszert. Amint a csúnyácska tárgy a puha bőrhöz ért, felfénylettés hihetetlen dolog történt vele. A fekete, alaktalan obszidián gyöngyházfényű holdkővé változott, valamint szitakötő alakot öltött, az óralap pedig a fényes szárnyak alá rejtőzött el, ezek szétpattintásával vált láthatóvá. Csodálatosan szép lett, a mutatói kiegyenesedtek, ismét járni kezdtekés a pontos időt mutatták, vidáman ketyegve jártak körbe a kristályként csillogó üveglap alatt.
A lány hirtelen szóhoz sem jutott, Mathias pedig hagyott neki egy pár pillanatot a megdöbbent csodálkozásra, majd kivette az összehajtogatott papírlapot is a dobozból, finoman megfogta Fuume még szabad kezétés tenyerébe helyezte.
- Olvasd fel – buzdította csendesen.
Fuume az órát még mindig tenyerében tartva szétnyitotta az oldaltés hangosan olvasni kezdte a fegkalult sorokat, egy kecses kézírással jegyzett verset:
„Nincs szó, nincs jel, nincs rajzolt világ -
Nem szállhat az égen szárnya tört madár.
Nincs szó, ami jó – nincs már, aki felel,
Nincs hely, ahová visszatér, ki útra indul el.
Hol az arc, hol a kéz? Akiért, s csak azért?
Hol a tér, ahol a fény – hozzád még elér.
Kell te legyél, ki Nap lesz Éj után,
Te légy ki megtalál egy régi balladát.
Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény –
Ki szívét osztja szét, az élet csak övé –
Ki szívét osztja szét, követik merre jár,
Hegyeken és tengereken túl értik majd szavát.
Így légy te a jel, ki új útra talál,
Ki elmeséli valamikor egy lázas éjszakán,
Ami volt, s amiért: az minden a miénk!
De szava lesz a megbocsátás, szava a szenvedély.
Ki szívét osztja szét, ő lesz a remény –
Ki szívét osztja szét, az élet csak övé –
Ki szívét osztja szét, követik merre jár,
Hegyeken és tengereken túl értik majd szavát.
Az légy, ki sose fél – ki a szívek melegét
Összegyűjti két karjába, mit nem téphet senki szét.
Választott ki a múltat magában oldja fel,
Őrző ki érzi a hajnalt – tudja ébredni kell.
Ha félsz, gyere bújj mellém
Az új fény átölel."
Miközben Fuume átszellemülten olvasott, a mellé fektetett Belmont – krónikának felemelkedett a fedele, mintha szellemkezek nyitnák ki, majd lapozódni kezdettés a vers végére ott állapodott meg, ahonnan hiányzott egy oldal.
- Mathias, mi ez? – kérdezte letaglózva a lány, miközben zavartan tartotta kézben mindkét tárgyat, a lapotés az órát.
- Ez Belmont végrendelete – felelte kedvesen a férfi – a lányának csináltatta az obszidián medált, majd elvarázsolta, mivel azt akarta, hogy az ékszerben elrejett kulcs csak a megfelelő családtagok kezében vegye fel rendes alakját.
- Kulcs? Rendes alak. És nem óra? Nem értem – motyogott elhűlve Fuume.
- Senki sem tudja, hogy minek a kulcsa ez a medál, ahogy a rendes alakját sem ismeri senki sem, anyád kezében például türkizkék pillangó formát öltött… - Mathias próbált egyszuszra minden kérdésre választ adni, mindent megmagyarázni, már a sorrendet is eldöntötte, csakhogy Fuume félbeszakította.
- Anyáé volt? – Tőrt ki belőle majdnem könnyek közt – Ő tudta, hogy ez mire valóÉs egyáltalán, miért csak most adtad oda? Nálad volt végig?
- Igen nálam volt, anyád bízta rám a halála előtt, arra kért, akkor adjam oda neked, ha elérkezettnek látom rá az időt. Az idő pedig most érkezett el, most, hogy a krónika is nálad van, ideje mindent megtudnod. Ez egy olyan ékszer, ami a kezdetek óta anyáról leányra száll. Csakhogy Fiume sem tudta megfejteni, hogy minek is lehet a kulcsa, a megoldást Belmont rejtette el a versében, nem mondhatta ki nyíltan, hogy mire jó a medál, annyira rettegtek akkoriban a boszorkányüldözésektől.
- Akkoriban még csak medál volt – mondta csak úgy magának Fuume.
- Igen – erősítette meg a férfi , az órát évszázadokkal később tetette bele egy Belmont leszármazott, mivel jegyajándékba szánta.
- Honnan tudsz te ennyit? – csodálkozott a lány.
- Elég régóta élek már, nem meglepő, hogy tudok dolgokat – felelte szerényen Mathias, az igazat pedig elhallgatta, ráér még a lány megtudni mindezt. Először eméssze csak meg azt, ami feltétlenül szükséges. Épp emiatt a férfi ügyesen témát váltott, mikor ismét megszólalt, teljesen másról beszélt – Mint láthattad, a krónika nem teljes. Hiányoznak belőle lapok.
Erre Fuume a kezében tartott papírt, mintha csak ki nem mondott utasításokat követne, a kitépett lap helyére illesztette, ami fényesen felvillanva forrt vissza oda, mintha sosem vették volna ki.
- Te jóságos ég! – adott hangot megdöbbenésének Fuume.
- A könyvet – mondta Mathias , Belmont lánya kezdte írni, kezdetben csak az anyja verseités a róla szóló történeteket akarta összegyőjteniés csak később jött a gondolat, hogy egy monumentális emléket állítson a családnak. Elvarázsolta, egyrészt, hogy megvédje, másrészt, hogy biztosítsa, azt hogy minden leszármazotta írhasson bele. Lapozd csak fel az utolsó oldalon!
Fuume engedelmeskedett. Hangosan olvasta az előbb említett helyre jegyzett sorokat:
- „Vedd eme emléket és olvasd, kérdésedre mindig lészen felelet, majd vett a tollat, hisz e könyv elporladtunkban is jegyzi még sorainkat, ha emlékezni akarsz, számodra mindig lészen egy lap."
- Pontosan – nyitotta ki szemét Mathias, aki eddig lehunyt pillákkal hallgatta eme régen élt leány szavait épp emiatt ha megtudsz valami titkot a családról leírnod mindig lesz hely, ahogy a családfán is nő mindig egy újabb ág, ha gyermek születik a családba.
- Szóval, nem mondtál igazat – suttogta értetlenül Fuume , mégiscsak el tudtad olvasni.
- Csak egyes részleteit – magyarázkodott a férfi , megint csak a koromra tudok hivatkozni, beszélek néhány mára már kihalt nyelvet és rég elfeledett dialektust. A könyv nagyrészt ilyenekben íródott. De be kell vallanom azt is, hogy a krónika sokáig az én tulajdonomban voltés hiába igyekeztem a töredékénél többet sosem sikerült megfejtenem, végül talán 150 éve elvesztettem szem elől.
- De… -értetlenkedett a lány , ha ezek rég nem létező nyelvekén miért vagyok képes elolvasni?
- Őszintén mondom, ezt az egyet nem tudom. Sajnálom.
Fuume nem is tudta mit mondjon. Azt eddig is tudta, hogy elvarázsolt világban él, de azért mindig voltak bizonyos határok, melyek most összeomlani látszottak, mióta hozzákerült egy eddig nem létezett történelem. Mathias tudta, vagyis legalábbis sejtette, mit érezhet most a lány, mennyi kérdés kavarog benne, jól látta, hogy nem ért szinte semmités azt is pont ilyen tisztán mérte fel, hogy Fuumenak most magányra van szüksége, hogy mindent átgondolhasson. Ezért egy hang nélkül állt felés csendben távozott. A szobából kilépve Burrusnak sem mondott semmit, tudta, hogy a fiatal férfi végig hallgatózottés igazság szerint mindez rá és Kourure is legalább annyira tartozott, mint húgukra, de mégiscsak könnyebb volt négyszemközt elmondani.
-
Sacra Corona: Ki szívét osztja szét