Az orosz mester elõtt egy zömök, csillogó fekete hajú fiatalember állt. Szégyenét úgy próbálta eltakarni, hogy fejét lehajtotta és sapkáját igazgatta.
A Beauxbaton kastélyparkjában kellemes májusi illatok lebegtek. A két varázsló, a tanuló és a tanár, egy elhagyatottabb kis tisztást választott a gyakorlásra.
- Most nézd meg! - folytatta Kirill Petrovics - Ez csak egy egyakós hordó és csak homok van benne. Talán ha hét bécsi mázsát nyom. Holnapután egy négy ember magas acéledényt kell majd feldöntened, emlékszel? Igen! Hát? Hát akkor? És tudod, hogy mi lesz benne igaz? Rotyogó vas, fiam, rotyogó vas, és nem finom homok! A vas tetején pedig ott úszkál majd a kupa. Igen, a Tûz Serlege! - Azt hiszem fiam, hogy lehet, hogy jobb lenne ha mégis a homokozásnál maradnál! - csóválta torzonborz fejét Kirill Petorvics - Próbáld meg újra!
A fiú újabb kísérletet tett.
- Állj! Állj! Surgul! Te ne bosszants engem, te! Azt meg ki mondta, hogy emeld fel azt a hordót? Csak taszítsd meg, oldalra, hogy a jobb kezed irányába dõljön, hogy a tartalma ne rád, de a hozzád közelebb esõ oldalra folyjon ki.
- Na végre! - emelte égnek a kezét Kirill Petrovics - na végre! És most? Mi lesz már? Ott vagy már? Hányszor megbeszéltük, hogy amikor végre eldõl az a nyomorult edény, te odarohansz és felkapod a kupát. SZEDD A LÁBAD MÁR!
Kirill Petrovics egyre dühösebb lett, szinte már rikácsolt, nem is kiabált.
- Nem! Az egy egyértelmû szabály, hogy invito-t nem alkalmazhatsz, de már ezt is elmondtam százszor! Nem lesz levédve a kupa, elméletileg megtehetnéd..., de a feladat kiírása egyértelmûen megtiltja majd. Pontosan azért, hogy senki se tehesse meg. Se te, se a francia sem pedig az a kis angol ördögfióka.
- Na még egyszer... hogyan lengeted azt a pálcát? Hogyan? Te! Csak érjünk haza, én bezáratlak egy hónapra a Barlangba! Ennyit nem bírsz megjegyezni...
Surgul kezdte elveszteni maradék önbizalmát is. Érthetetlen kis hangokat hallatott és szemmel láthatóan arra készült, hogy visszatérjen a kastélyba.
- Mit mormogtál? Mit? - kiáltotta egészen közel hajolva Kirill Petrovics - Ah! Hogy nem lesz erõd úgysem felborítani a kohót? De hát már megmondtam, hogy ne ezzel törõdj!
Az erõt majd megkapod ott, a megfelelõ formában. Egy kis kulacsban. Meghúzod a kulacsot és magadra sem ismersz. Neked csak a varázsigét kell gyakorolni, meg a futást.
- Nem! Nincsen pihenõ, még egyszer csináld! Pálcát fel! Jobbra! Jobbra! - na csak azért...
És az edzés folytatódott.
A kastély egy másik kertjében, vén fák alatt, egy másik tisztáson a francia bajnok, Pierre Paulis és tanára, Monsieur Spong gyakoroltak.
Egy régen kidõlt, hatalmas fa törzsét kellett a fiúnak varázslat segítségével újra meg újra feldönteni, majd felállítani.
Elegáns talár volt Pierre-en, pálcája kifényezve, frizurája kifogástalan állapotban.
Szinte alig látszódott rajta az erõfeszítés, ahogy karját kecses ívben meglendítette és éles hangon elkiáltotta a varázsigét.
A több ember magas, vastag fatörzs megingott és tompa puffanással a tisztás gyepére esett.
Amikor Pierre látta, hogy a varázslat sikerült, könnyed mozdulattal leengedte karjait és pálcáját egy pompás bársonytokba csúsztatta. Könnyedén megfordult és mosolyogva kérdezte Spong-tól.
- Elégedett, igazgató úr?
- A legteljesebb mértékig Pierre - felelte a kövér varázsló. Remélem, futni is olyan jól tudsz, mint ezt a taszító bûbájt alkalmazni.
- Két ellenfelemnél mindenesetre jobban - válaszolta önbizalomtól telt hangon a fiú. A kupát mindenképpen én kaparintom meg, ebben biztos vagyok.
- No no, csak óvatosan - mosolygott Spong - inkább koncentrálj és biztosra menj.
Pierre egy hajszálnyit meghajtotta magát az igazgató elõtt.
- Értettem uram, igyekezni is fogok, bár nem hiszem, hogy lenne bármilyen okunk az aggodalomra.
- No no... - mondta másodszor is a Beauxbaton igazgatója, most már egy kicsit élesebben - egy óriási edény teli folyékony fémmel... ez nem játék fiam, akárhogy is nézzük. Még ha jók is az esélyeink... Pierre! Nagyon kell vigyáznod.
Hirtelen elhallgatott. Nem akarta, hogy iskolája bajnokát az õ aggodalmai hátráltassák, de közben nagyon félt egy esetleges botránytól.
- Vigyázz magadra fiam! - mondta aztán kicsit halkabban és sietve magára hagyta a bajnokot.
Pierre ismét elõhúzta pálcáját, a fatörzset megint álló helyzetbe bûvölte és megint ledöntötte. És még egyszer. Aztán megint. Gyakorolt.
Mortimer Marchbanks, az angol mágiaügyi minisztérium oktatásügyi biztosának ajtaján kopogtattak.
- Tessék, lehet bejönni!
Az ajtón egy nyúlánk, kékszemû, szõke fiú lépett be.
- Jó napot kívánok Mr. Marchbanks, hívatott.
- Üljön le kérem, Mr. Dumbledore - mutatott az egyik székre Marchbanks. - Mint azt sejti, a holnaputáni tusa ügyében hívtam ide erre a beszélgetésre.
A fiú szemében huncut fény csillant. Marchbanks nem is hagyta szó nélkül.
- Mondja csak a gondolatait, ne tartsa vissza!
- Csak eszembe jutott uram, hogy már régen azon töröm a fejem, hogy vajon milyen probléma adódhatott.
- Probléma? - húzta fel a szemöldökét Marchbanks, de lelke mélyén ismét csodálattal adózott a fiú éles eszének. Aztán úgy döntött, hogy elsõ reakciójával ellentétben õszinte lesz. A sok kavargó érzést, amely megtámadta hirtelen, éles hanggal és határozott, egyszerû mondatokkal próbálta csitítani:
- Igen, Mr. Dumbledore, adódtak problémák. Elõször is ugye a megszerzett pontok eltörlése. Aztán a feladat kijelölése. - A fiú kérdõ arcára pillanatot.
- Ön ezt nem tudja, de most kénytelen vagyok elárulni. A tusa szervezõi közt éles ellentét áll fenn. A döntnökök többsége úgy határozott, hogy az angol küldöttség nem tudhatja meg, hogy mi a harmadik feladat. Csak ma reggel, néhány perccel ezelõtt közölték velünk is.
Dumbledore szemén látszódott, hogy a hallottak elgondolkoztatják. Néhány másodpercig elrévedt, majd megkérdezte:
- Azért mert az elsõ két fordulóban gyõztem?
- Igen. Úgy vélik, hogy csaltunk.
Albus elmosolyodott.
- Nem csaltunk uram.
- Tudom! - csattant fel Marchbanks, de aztán gyorsan hozzátette, már sokkal szelídebben - Elnézést, Dumbledore, nem kellene a belsõ feszültségeimet magára zúdítanom. De folytatnám is. Én, úgy gondolom, hogy a korábbi teljesen sportszerû helyzetet egy tisztességtelen és tarthatatlan állapot váltotta fel. Ezért úgy döntöttem, hogy a szokásos jel helyett én egyszerûen elmondom magának, hogy mi a feladat, és ha igényli, közösen kitalálhatjuk, hogy hogyan lehet megoldani.
- Uram én nem.
- Halgasson egy percig fiatalember! - Marchbanks szavaiban valami tûz bújkált - Én nem tudok beletörõdni, sohasem tudtam, hogy ilyen igazságtalanul bánjanak bárkivel is! Értse meg egyszerûen nem tûröm magam körül az ilyesmit!
- Mr. Marchbanks! Nekem nincsen szükségem arra, hogy.
- Ne haragudjon Mr. Dumbledore - vágott közbe Marchbanks ismét - de az ön szükségleteinek semmi köze az én igazságérzetem diktálta dolgokhoz.
Felpattant székébõl és járkálni kezdett.
- Amit most elmondok magának, azt én... Az utolsó feladatban önöknek meg kell tanítaniuk beszélni egy állatot - tört ki belõle végül - A feladatnak, ahogy én látom, két fõ része van. Az egyik az állat megszelídítése, a másik pedig a beszédre való megtanítása.
- De Mr. Marchbanks, hiszen nem lehet.
- Tudom, Mr. Dumbledore, ne szóljon közbe! Én is tudom, hogy nem lehet az állatokat megtanítani beszélni. A feladat nem is ez, hanem inkább az, hogy egy rövid ideig, csupán öt homokórányi ideig, az emberek képesek legyenek megérteni mindazt, amit az állat "mond"... Ez nem lehetetlen, de nagyon nehéz feladat. Erre nem lehet felkészülni három nap, de még három hét alatt sem. És erre volt azoknak a gaz... akarom mondani... az ellenfeleidnek három hónapjuk!
Ahogy a biztos elhallgatott csend ereszkedett a szobára. Az ablak nyitva volt, néhány fehér pehely libbent be, finom szélükön játszott a délutáni napsugár. Marchbanks néhány ideges lépés után megint a fiú felé fordult.
- Nem gyanús valami, Albus? - hangjából kicsendült, hogy egyenrangúként kezeli.
Dumbledore összeráncolta homlokát:
- Ezen morfondírozom uram.
- Igen, folytassa!
- Van egy olyan érzésem, hogy - bár önöknek ezt mondták - mégsem ez lesz a feladat - válaszolta a szõke bajnok, miközben tekintetét Marchbanks szemébe fúrta.
- Magam is ettõl tartok - válaszolta az.
- Valahogy nem tûnik elég veszélyesnek - folytatta Dumbledore. Nem olyan, mint amilyeneket eddig kaptunk.
- Egyetértünk. Eddig mind a két alkalommal valami jellemzõen mardekáros feladatot kaptak. Most pedig ez... ...ez nem illik a képbe.
- Nem.
- Dumbledore! - Mr. Marchbanks elfojtotta ugyan az indulatait, de ez az utolsó szólás mégis, mint egy kiáltás fakadt ki belõle. Egy pillanatra zavarba is jött, de hamar úrrá lett aggodalmán.
- Ide figyeljen Dumbledore! Az egyetlen, amit tehet, hogy nagyon-nagyon óvatos lesz a tusán. Megértette?
A fiú engedelmesen bólintott, de szemében, arcán megint megjelent a huncut, derûs mosoly.
- Ez nem vicc fiam! - lépett közelebb az oktatási biztos - mint tudjuk, voltak már halálesetek a tusán... És én ismerem a résztvevõket, és tudom, semmi sem tartja vissza õket, ha dicsõségrõl, pénzrõl, erõfitogtatásról van szó.
- Nem félek uram és vigyázni fogok.
Marchbanks megérezte a tudásnak, és az alapos önbizalomnak azt a végtelen mélységét, ami a fiú szavai mögött állt. Mellét felemelõ érzés feszítette. Nem tudta szavakba önteni azt, ami eltöltötte, csak a bizonyosságot érezte, hogy Albus Dumbledore, fiatalságától és vékony termetétõl függetlenül, ura saját életének, erejének és cselekedeteinek.
Még néhány kutató pillantást vetett az ifjú bajnokra, aki egyre kellemetlenebbül érezte magát a megsûrûsödött csendben, majd intett neki, hogy távozhat.
Ahogy egyedül maradt megint megrohanta a bizonytalanság. Tudta, hogy álnokság és rosszindulat veszi õket körül és kutyaszorítóban érezte magát. De eszére hallgatva végül felülkerekedett a gyengeséget sugalló érzéseken.
Majd nyitva tartom a szemem és vigyázni fogok rá... És persze ott lesz az egész Dumbledore-család, Blackék, McGalagonyék... Résen leszünk!