Fordította: Enelen
Átnézte: jinjang
És hogy a kérdéseket megelőzzem: Igen, akaratlagos a tegezés/magázás kevert használata a fejezet 2. felében.
10. fejezet - Blackek, Pitonok, Potterek
– Mit gondol, mikor jönnek újra? – kérdezte Harry halkan.
– Nem tudom. Miért?
– Hát már... legalább húsz órája békén hagytak itt minket. Ez olyan... szokatlan tőlük.
– Igen, bár én örülök, hogy egy időre megfeledkeztek rólunk. Nem érzem magam... felkészülve egy újabb...
– Én sem... – válaszolta Harry, és ásított egyet. – Egy kis vizet? Nem szomjas?
Piton csak bólintott. Amikor Harry felállt, és az ajtóhoz vánszorgott a korsóért, végre szemügyre vehette a fiút. Alvadt vér borította mindenhol, néhány még mindig vérző seb, beléjük ragadva pedig a ruhája nevetséges maradványai...
– Szörnyen nézel ki – mondta szomorúan.
– Maga is – válaszolta a fiú, majd hozzátette: – Meg fogunk halni.
– Igen. Meg fogunk halni. – visszhangozta Piton Harry szavait. Mikor a fiú felemelte a korsót, hogy megitassa, önkéntelenül is kinyújtotta a kezét, hogy megmarkolja a fülét... aztán le is engedte, olyan gyorsan, ahogy csak tudta, és elrejtette a köpeny alatt. Nem akarta látni – és nem akarta azt sem, hogy Harry lássa.
– Ugyan – rázta meg Harry a fejét. – Már tegnap is láttam őket, nem emlékszik? Nem fogok megijedni tőlük.
– De én igen – válaszolta Piton gyenge hangon. – Nem akarom látni őket.
– Fájnak? – Harry hangján aggodalom érződött.
– Egy kicsit... jobb lett mára. Csak... lüktetnek, és vigyáznom kell, hogy meg ne mozdítsam – megpróbált biztatóan mosolyogni, de nem sikerült úgy, ahogy szerette volna. Harry nyugtalanul figyelte Pitont. A professzor hirtelen olyan... emberinek tűnt. Vagy gyengének?
– Jól van, tanár úr?
– Nem, Harry. - Fekete szemei üresen meredtek a távolba. Harry emlékezett rá, hogy látta már ezt az ürességet ezekben a szemekben az elmúlt négy év alatt, de az megint más volt... AZ az üresség az érdeklődés és az érzelmek teljes hiányából eredt, míg ez beletörődést, a helyzet és a fájdalom elfogadását tükrözte.
Miután maga is ivott, egy szó nélkül letette a korsót a földre, és óvatosan mosni kezdte a vért a professzor arcáról.
– Láza van – állapította meg.
– Igen, úgy látszik, most én jövök... – válaszolta a férfi keserűen, és Harry keze megrezzent.
– Túlságosan ki van merülve.
Ezután egyikük se szólalt meg egy darabig. Amikor Harry végzett, letette a rongyot.
– Köszönöm – mondta.
– Mit? – Piton meglepettnek látszott.
– Hogy családot adott nekem. – Leült a professzor mellé. – Hogy törődik velem. Tudja, a tegnapi volt az életem legjobb napja. Mikor azt mondta, hogy magánál élhetnék.
– Nem csak élhetnél. Hiszen már most is velem élsz.
– Nem, tanár úr. Most éppen magával halok meg. – javította ki Harry vigyorogva.
– Ó, valóban.
– Tudta, hogy Sirius is felajánlotta nekem, hogy lakjak nála?
– Hol lakj nála? Hiszen ő se lakik sehol, ha jól emlékszem. Szökésben van, nem?
Harry értékelte Piton próbálkozását, hogy viccesnek tűnjön, és elmosolyodott.
– Hát, most igen. De volt olyan pillanat, mikor úgy tűnt, hogy vele élhetek majd.
– Mikor? – A kérdés rövid volt, de Harry hallotta, hogy Piton igazán kíváncsi. Hirtelen zavarba jött.
– Hát... A Szellemszálláson történtek után, mikor... elkábítottuk magát... – alig mert a professzorra nézni, és teljesen megdöbbent, mikor látta, hogy az mosolyog.
– Emlékszem – mondta Piton elgondolkodva. – Az egy határozottan szépen kivitelezett varázslat volt tőletek...
– Akkor nem tűnt boldognak tőle... – kockáztatott meg Harry egy rövid megjegyzést.
Piton mosolya kiszélesedett.
– Hát NEM voltam túl boldog. Képzeld csak el, Harry... Én, a jól képzett, felnőtt varázsló hagytam, hogy három gyerek elkábítson... arról nem is beszélve, hogy mindez egy olyan ember orra előtt történt, aki egész életében erre a pillanatra várt...
– Nem gondolja, hogy ez azért túlzás, tanár úr?
Piton elkomorodott.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a történetet is szeretnéd hallani.
– Milyen történetet?
– Annak a történetét, hogy miért gyűlöljük egymást annyira Blackkel.
Harry kényelmetlenül érezte magát.
– Hát... tanár úr, ha nem akar erről beszélni, én nem haragszom meg érte... talán csak egy kicsit... csalódott leszek. – Harry becsukta a szemeit. – Tudja, amit a legjobban utálok az életemben, az az, hogy mindenki többet tud rólam és a családom múltjáról, mint én. Ez igazán... idegesítő.
– Elmondhatom, bár hozzátenném, hogy ennek a történetnek semmi köze a te életedhez, vagy a szüleidéhez, vagyis nem igazán... Hol is kezdjem?
Piton a falnak dőlt, és becsukta a szemeit. Harry érezte, hogy reszket egy kicsit, és óvatosan megérintette a homlokát. Piton felsóhajtott.
– Tudod, Harry, néha annyira hasonlítasz a testvéremre, Quietusra... Szóval akkor kezdem. – Piton mély lélegzetet vett. – A háborúnk, mármint hogy a háború köztem és az apád csapata között a második évünk utolsó hónapjában kezdődött, a Griffendél és a Mardekár kviddicsmérkőzésén. Már nem is emlékszem, ki nyerte meg azt a játékot, csak a balesetre. És igazán csak baleset volt. Én terelő voltam a csapatomban, és az az átkozott... szóval Black hajtó volt, mint az apád is. De James Potter akkor még nem játszott, csak a következő évben választották be a csapatba. De Black átkozottul jól repült, és McGalagony engedte, hogy játsszon.
– Mindig azt hittem, hogy az apám volt a legjobb... – csodálkozott Harry. – Mindenki azt mondta. És azt is, hogy azért vagyok olyan jó a kviddicsben, mert tőle örököltem a tehetségemet.
– Tényleg jó volt, de te jobb vagy nála. Sokkal jobb. És azt hiszem, a repülési képességeid nem örökölted, hanem... hogy is fejezzem ki magam: egyszerűen a te saját... képességeid. Azért vagy olyan jó a kviddicsben, mert te magad vagy jó, nem pedig azért, mert az apád jó volt...
Harry elmosolyodott. Olyan jó volt hallani, hogy nem csak a szülei miatt lett ő a híres Harry Potter. Hogy saját képességei és tulajdonságai teszik azzá, aki.
– Szóval abban a játékban a keresztapádra küldtem az egyik gurkót. Ő leesett a seprűjéről, és majdnem meghalt. Csak egy átkozott baleset volt, de attól kezdve meg volt róla győződve, hogy meg akartam ölni. Nem tudom, hogy az apád miért hitt neki, de a következő évben, a harmadikban, állandó célpontjukká váltam. Nem értettem, miért, de nem is igazán érdekelt, amíg... – elbizonytalanodott a hangja.
– Amíg...?
Piton kinyitotta a szemeit, és Harry szemébe nézett.
– Amíg úgy nem döntöttek, hogy megtréfálnak, és ez a tréfa majdhogynem Quietus életébe került.
– Ho...hogyan? – Harry megdöbbent. – De nem akarták bántani, ugye?
– Nem, azt hiszem nem. – rázta meg Piton a fejét. – De akkor halálosan bizonyos voltam benne, hogy igenis bántani akarták. Egy hülye csíny volt a bájital hozzávalókkal. Azt mondták Quietusnak, hogy minden harmadévesnek szüksége lesz mandragórára a következő bájital órára, és én nagyon örülnék neki, ha hozna nekem egyet a hármas üvegházból, ami természetesen tiltott terület volt az összes elsős számára, de ezt Quietus nem tudta. És nem tudott semmit azokról az átkozott mandragórákról... – Piton hirtelen igazán dühösnek látszott. – Azok a hülyék elfelejtették megmondani neki, hogy ne vegye ki a növényt a cserepéből, és Quietus nem akarta ellopni a cserepet, úgyhogy kihúzta...
– A mandragóra sikolya... – suttogta rémülten Harry. – Hogy élte túl a testvére...?
– A növények még fiatalok voltak. Már nem kisbabák, de még csak kamaszok... úgyhogy a sikoly nem ölte meg őt, de azért majdnem egy hétig kellett Quietusnak a kórházi szárnyban maradnia, mire teljesen meggyógyult. Én persze őrülten dühös lettem. Annyira, hogy elhatároztam, hogy bosszúból megölöm mind a kettőt, Blacket és Pottert is... De amíg Quietus fel nem épült, ott maradtam vele, úgyhogy ott voltam akkor is, mikor... – Piton újra lehunyta a szemeit. – A nagyapád, aki akkor még nem volt tanár, és Dumbledore eljöttek őt meglátogatni, és kikérdezték arról, hogy mi is történt pontosan. Az én hülye testvérem először semmit nem akart bevallani, és azt mondta, hogy csak kíváncsi volt, és minden az ő hibája. Mérges lettem rá, de mielőtt még kinyithattam volna a számat, Dumbledore kiküldött. De én... – Piton idegesen összehúzta magát. – Hallgatóztam... – Harry hitetlenkedve pislogott. Egyszerűen nem tudta elképzelni Pitont, amint a kórterem ajtaja előtt hallgatózik, a füle a kulcslyukon... Ez a gondolat mosolygásra késztette, de Pitont annyira lefoglalták az emlékei, hogy észre se vette. – Dumbledore nem hitt neki, és az öreg Potter azt mondta, hogy ő tudja az igazságot, mert a fia elmondta neki. Dumbledore és Potter egyetértettek, hogy a két fiút ki kell rúgni az iskolából, mert pontosan tudták, milyen következményekkel járhat a dolog. De Quietus megvédte őket. Elég heves vita alakult ki hármójuk között, de végül Quietus győzött. Biztosította a két férfit, hogy azok a hülyegyerekek senkit se akartak bántani. Csak egy csíny volt – veszélyes, de csak egy egyszerű csíny. Azt mondta, hogy ha arra kerül a sor, letagadja az egészet. Dumbledore annyira meglepődött, hogy percekig szóhoz se jutott. Nehéz volt elhinnie, hogy egy „sötét" családból jött gyerek megvédje a kedvenc „világos" griffendéleseit. Azt hiszem, ekkor változott meg a véleménye rólunk, „sötét" gyerekekről. Ettől kezdve megváltozott a mardekárosokkal szembeni viselkedése, és ezt még én is észrevettem. Sokkal kedvesebb és nyíltabb lett. Természetesen ezt még magamnak se vallottam volna be, és hónapokig, sőt évekig nem is tettem, amíg Anne el nem ismertette velem, hogy így van. De ez már egy másik történet. Szóval Black és Potter végül a Roxfortban maradhattak. El se akartam hinni. Olyan dühös voltam Quietusra, hogy hetekig nem beszéltem vele. Aztán egy éjszaka belopózott a hálószobámba és könyörgött, hogy bocsássak meg neki. – Piton arca összerándult a fájdalomtól. – Ő könyörgött NEKEM bocsánatért... Olyan átkozott bolond voltam akkor...
– Miért kellett belopóznia a hálótermébe? Hát ő nem mardekáros volt? – kérdezte Harry.
– Persze, hogy nem. Hollóhátas volt.
– Ó... – Harry meglepődött. – Ezt eddig nem említette.
– Még nem? – kérdezte Piton zavartan. Harry megrázta a fejét.
– Nem. De ez azt jelenti... hogy ő és az anyám osztálytársak voltak, nem?
– Tényleg, erre eddig nem is gondoltam.. De most hogy mondod, igen, ugyanabba az évfolyamba jártak...
– A halott anyám ismerte a maga halott testvérét.. milyen furcsa.
Csönd telepedett rájuk. Harry látta, hogy Piton megpróbál visszaemlékezni a régi időkre.
– Hmmm... most hogy említetted, úgy tűnik valamikor még barátok is voltak... – motyogta Piton bizonytalanul. – Mindketten prefektusok voltak, és végtelen órákat töltöttek a könyvtárban. Sokszor láttam őket együtt tanulni, mint te meg Mr. Weasley szoktatok azzal a Granger lánnyal... Valójában anyád és Miss Granger sokban hasonlítanak egymásra... Megvan az az idegesítő szokásuk, hogy mindent tudjanak, és mindehhez még ott van az én-mindent-jobban-tudok-nálad viselkedésük is...
– Hermione nem idegesítő – válaszolta Harry élesen, aztán kicsit halkabban tette hozzá: – Vagy időnként talán egy kicsit az, de... igazán jó barát, és ő TÉNYLEG majdnem mindent tud, vagy legalábbis tudja, hogy melyik könyvben kell keresni a választ.
– Ez fontos tulajdonság – értett egyet Piton. – De az, hogy ezt mindenkinek az orra alá dörgöli, idegesítő.
Hirtelen megremegett a fény a cellában. Az egyik fáklya fellobbant, majd elhalványult a lángja. Néhány másodperc múlva kialudt.
– Öregszem – jegyezte meg szórakozottan Piton.
Harry meglepve nézett rá.
– Micsoda?
– Úgy látszik, öregszem. Én készítettem azt a főzetet, amit a fáklyákban használunk, a Világító Főzetet, és egy egész évig ki kellene tartania. Csak egy hónapja készült. De ez a fáklya mégis... kialudt valahogy.
– Egy évig? – Harry meglepődött. – Mit kever abba a főzetbe, hogy egy egész évig égjen?
– Lám, lám, Mr. Potter. Ha jól látom, a kedvenc tárgyáról érdeklődik... – Harry elvörösödött, és csendben maradt.
– Jól van, elmondom. A hozzávalók: főnixtoll, sárkányfog, porított kén, porított faszén, nyers heliantusolaj és néhány jól elvégzett varázslat a készítés folyamán.
– A kén és a faszén meghatározott összetevői egy hasonló mugli... izé... varázslatnak is. Puskapornak hívják, de abban van salétrom is.
Erre Piton is megelevenedett.
– És mire használják ezt a főzetet? – kérdezte.
Harry felkuncogott. Főzetet?
– Ez nem főzet, ez olyan porszerűség. Háborúkban használják. A mugliknak is vannak fegyvereik, amikkel ölhetnek, és a puskapor ezeknek fontos összetevője. Sokféle van belőlük. Például bombák... Ez a... keverék könnyen robban, csak egy kis szikrára van szüksége, és akkor... szörnyű. Óriási ereje van, ha felrobban. Egész épületeket lehet romba dönteni egyetlen marék ilyen porral.
– Érdekes... azt hiszem, erről már olvastam... Azt írták, hogy emberek százait ölte meg. De egy kicsit... eltúlzottnak tartottam ezt az állítást.
– Eltúlzottnak? – Harry nem akarta elhinni Piton szavait. – Tanár úr, hallott már valamit a mugli háborúkról?
Most Pitonon volt a sor, hogy elvörösödjön. Érdekes látvány volt, és Harry biztos volt benne, hogy a világon csak nagyon kevés ember létezett, aki láthatta a professzort zavarba jönni.
– Hát, biztosan hallottam néhányról, de...
– Csak a második világháborúban több mint 40 millió ember halt meg hat év alatt! – kiáltott fel Harry mérgesen.
– Micsoda? – Harry látta Piton arcán, hogy nem hisz neki.
– Jól hallotta – vonta meg a vállát Harry. – És mindkét oldal fő fegyvere ez a puskapor volt, bár nem ebben az egyszerű formában, ahogy én leírtam, de a lényeg ez volt... – megint megvonta a vállát, és hozzátette. – Folytathatnánk a Világító Főzettel?
– Hol hallottál erről a... mugli fegyverről? – kérdezte Piton.
– Általános iskolában. Volt egy kémia nevű tantárgyunk. Ez hasonlít a bájitaltanra, csak mugli módszerekkel... ráolvasások és varázslatok nélkül, természetesen.
– Értem.
Harry felállt, és felnyújtózkodott a fáklyáért. Mikor végre sikerült megragadnia, kiemelte a tartójából, és visszaült vele a professzor mellé.
– Lássuk csak... – mormogta.
Rövid vizsgálódás után Piton arca felderült.
– Már értem. Nézd, itt van egy kis lyuk a fában. A folyadék biztosan ott folyt ki belőle... – Harry látta, hogy a professzor megnyugszik, és eldobta a fáklyát a másik sarokba.
– Olyan furcsán érzem magam... – mondta.
Harry kinyújtotta a kezét, és megint megérintette a homlokát.
– A láza... emelkedett, azt hiszem. Jól van, tanár úr? – kérdezte aggódva.
A fiú aggodalma felderítette. Óvatosan megérintette Harryt, amennyire ez összetört kezeivel lehetséges volt.
– Harry? Tegezhetsz. És szólíts nyugodtan Perselusnak, mert az a nevem. Ami pedig a kérdésedet illeti: egészen jól vagyok.
Harry zavarba jött.
– De tanár úr...
– Nem, Harry. Komolyan beszéltem, mikor azt mondtam, hogy velem lakhatsz – ha te is úgy akarod. De ha egy házban vagy lakásban fogunk élni – hiszen tudod, az időm nagy részét a Roxfortban töltöm –, akkor nem hívhatsz mindig „tanár úr"-nak. Ez egy idő után felettébb idegesítővé válik. Rendben?
– Rendben, tanár úr – sóhajtott mélyet Harry. Ekkor viszont elkapta Piton pillantását, és gyorsan kijavította magát. – Rendben, Perselus. – motyogta, és elvörösödött. A professzor szélesen elmosolyodott.
– Harry, elsősorban emberi lény vagyok, s csak másodsorban tanár...
Harry arca erre már majdhogynem téglavörössé vált.
– Tudom, tudom, de szükségem lesz egy kis időre, hogy hozzászokjak.
– A gondolathoz, hogy én is emberi lény vagyok? – Piton szemei szokatlanul csillogtak.
– Ez nem vicces – Harry zavarába már egy kis bosszúság is vegyült. – Úgy értettem: hozzászokni, hogy tegezzem. Tegezzelek.
– Értem... – Piton a falnak döntötte a fejét, és becsukta a szemeit.
– Tanár.. izé... biztos benne, hogy jól van? – Harry már kezdett nagyon aggódni.
– Igen, Harry...
– De a láz... Ha tovább emelkedik...
– Nem fáztam meg. – szakította félbe Piton. – Van néhány törött csontom, és ezek körül a szövetek begyulladtak. A gyulladás okozza a lázat. Ez nem ugyanaz, mint ami néhány napja veled történt. Jobban leszek.
– Biztos?
– Nem. De remélem.
Megint csend ereszkedett közéjük. Egy idő után Harry észrevette, hogy a professzor elaludt. Úgy döntött, hogy ő ébren marad. Nem volt álmos, és szeretett volna gondolkodni, újra átgondolni a beszélgetésüket, és az elmondhatatlan örömet, ami Piton szavaira eltöltötte. Elfogadták. Törődnek vele. Piton megengedte, hogy a tegezze. Ez azt jelenti...
EZ VALÓBAN AZT JELENTI...?
Milyen ironikus! El kellett fogatnia magát, és ide kellett, hogy kerüljön ahhoz, hogy megtalálja az otthont, amire egész életében vágyott...
Eszébe jutott Piton csendes motyogása néhány nappal ezelőtt: Boldog napok a pokolban. Vajon ő is ugyanerre gondolt? Harry elgondolkodott. Ezt talán soha nem tudja meg. De nem is számít. Harry csak bámult a sötétbe hosszú órákon keresztül, és szeretett volna felugrani, táncolni, hangosan énekelni, hadd lássa mindenki, mennyire boldog. Ezek az érzések kavarogtak benne, a mellkasában, a szívében, annyira, hogy alig kapott levegőt tőlük.
– Mennyit aludtam? – Ez volt Piton első kérdése, mikor végül felébredt.
– Néhány órát. Nem tudom pontosan. Az idő itt olyan... folyamatos és végtelen – magyarázta Harry. – De még mindig idegesít, hogy még nem vittek el egy újabb körre...
Piton óvatosan kinyújtózott.
– Attól tartok, semmi jót nem várhatunk a közeljövőben.
A levegő mintha megfagyott volna. Harry nyelt egyet.
– Úgy érti, hogy... – nem merte befejezni a kérdést. Érezte, hogy pánik kerülgeti.
– Csitt... – ölelte át gyorsan Piton. – Nyugodj meg. – De ő se tudta, hogyan nyugtathatná meg a fiút. A halállal soha nem könnyű szembenézni.
– Nem a haláltól félek – motyogta Harry. – Hanem a kínzásoktól. Nem akarom, hogy megint megkínozzanak. Nem akarom, hogy Avery... És nem akarom újra végignézni, ahogy magát kínozzák – elcsuklott a hangja. Pitont elöntötte a keserűség. A tehetetlenség ismerős érzése szorította össze a torkát. – Olyan nehéz erősnek maradni. Nem tudom, hogy meddig bírom még. – Tette hozzá Harry alig hallhatóan.
Piton csendben ült egy darabig. Kétségbeesetten kutatott valami után, amivel megnyugtathatná Harryt, de nem jutott eszébe semmi. A helyzet teljesen reménytelen volt. Mély lélegzetet vett.
– Még nem fejeztem be a történetet Siriusról. – mondta végül, próbálva elterelni Harry figyelmét. A fiú hálásnak látszott a témaváltásért. – Szóval... hol is tartottam?
– Quietus könyörgött, hogy bocsásson meg neki, amiért megvédte az apámat és Siriust attól, hogy kicsapják őket.
– Aha, igen... – egy kicsit gondolkodott, aztán folytatta. – A Quietussal történt incidens után az apád bocsánatot kért tőle. Nem voltam ott, de a testvérem elmondta. Nem tudom, miért tette, az apja miatt, vagy saját elhatározásából, de mégis bocsánatot kért. De soha nem hallottam, hogy Black is bocsánatot kért volna. Soha.
– Talán csak elfelejtette... – próbált Harry valami magyarázatot találni Sirius viselkedésére, de Piton arcán láthatta, hogy ezzel nem sokra ment, és saját magát sem sikerült meggyőznie.
– Elfelejtette... ez szép. Majdnem megölt valakit, és egyszerűen csak… csak elfeledkezik róla. Mint ahogy tőlem is elfelejtett bocsánatot kérni a Lupinos „baleset" után. Akkor már nem is egyszerűen feledékeny, egyenesen amnéziás – mondta Piton mérgesen. – Úgy tett, mintha semmi se történt volna. És a fő ok, amiért gyűlölöm: ő is mindig gyűlölte Quietust, és csúfnevekkel illette, amiket én biztosan megérdemeltem volna, de ő nem! Ezért nem bocsáthatok meg neki. Nem bocsátok meg neki. És nem is értem, miért tette. Miért?
– Talán csak nem mert szembenézni a saját tévedésével. Nem akarta elhinni, hogy ilyen kegyetlen lehetett – rázta meg Harry a fejét, aztán feladta. – Nem tudom. De hiszek benne, hogy nem lehet ennyire kegyetlen. Egyszerűen csak túlságosan is... elhamarkodott, először cselekszik, és csak azután gondolkodik, úgyhogy rengeteg dolgot elkövet, amit később meg kell bánnia. Azt hiszem, ha egyszer lehetőséget ad neki rá, hogy beszéljen a múltról, és ad neki időt is, ELÉG időt, hogy túljusson a hirtelen jövő hülye érzésein, akkor bocsánatot fog kérni.
– Szereted őt – ez nem kérdés volt.
– Igen, szeretem. – bólintott Harry. – Tudja, ő ugyanolyan gyorsan megszeret valakit, mint amilyen gyorsan megutál. És ő szeret engem, feltételek nélkül, és felajánlott nekem egy családot anélkül, hogy ismert volna. Igaz, ez talán azért is van, mert annyira elfogult velem szemben a szüleim miatt... De soha nem vonta vissza az ajánlatát, hogy törődni fog velem.
– Értem, hogy mire gondolsz.
– Mint ahogy én is értem, hogy maga miért nem szereti. Csak szerettem volna elmagyarázni a saját érzéseimet. Nem értem Siriust, de elfogadom olyannak, amilyen. Néha Ronra emlékeztet. Annyira... egyformák.
Piton halványan elmosolyodott.
– Ebben azt hiszem igazad van. Talán ez az oka annak, hogy én annyira nem bírom Mr. Weasleyt...
– Van egyáltalán olyan diákja, akit bír? – kérdezte Harry szemtelenül.
– Diákod. És bírsz. És természetesen van. – bólintott Piton. – Például itt vagy mindjárt te.
– És...? – Harry igazán kíváncsivá vált. – Draco?
– Ő Lucius fia. És az én keresztfiam... – válaszolta Piton halkan.
– De hiszen – tátotta el a száját Harry – Lucius volt az, aki... EZT tette a kezével...
Piton arca mély szomorúságot és kétségbeesést tükrözött.
– Tudom. Ezelőtt soha nem hittem volna, hogy képes nekem fájdalmat okozni... – Harry szeretett volna mondani valamit, de semmi nem jutott eszébe, amivel témát válthatott volna. Fellélegzett, mikor a professzor végül folytatta. – De nem hiszem, hogy másképp viselkednék a fiával szemben, ha végül mégis sikerülne visszatérnem a Roxfortba...
– Miért?
– Nem ő volt az, aki bántott.
– És Neville sem az apja – Ahogy kicsúszott a száján, Harry már rá is jött, hogy túlságosan is élesre sikeredett a megjegyzése, de már késő volt. Piton megborzongott, és Harry felé fordult.
– Talán igazad van. De azt hiszem, a Mr. Longbottommal szembeni viselkedésem nem változtatja őt halálfalóvá. Draco és a többi gyerek esete viszont, akiknek a szülei halálfalók, ez sokkal problémásabb lehet. Próbálom őket visszatartani attól, hogy elkövessék ugyanazokat a hibákat, amiket én, mikor annyi éves voltam, mint ők most. Próbálom rávezetni őket, hogy a sötét mágián és az erőszakon kívül más úton is lehet sikereket elérni. Próbálom a világos oldalon tartani őket, de úgy látszik, ebben Dumbledore néha ellenem játszik...
– Micsoda...?
– Mikor első évben megnyertétek a házkupát, felháborító volt, ahogy a Mardekárral bánt. Egész nyáron nem szóltunk egymáshoz azután a záróünnepi műsor után. Teljesen felesleges volt így megaláznia azokat a gyerekeket. Nem maga a pontosztás, hanem ahogy tette...
– Igazad van – bólintott Harry. – Bár akkor ezt nem vettem észre.
– Nem is neked kellett volna észrevenned. Albus volt az igazgató, nem te. Előre át kellett volna gondolnia. Sokáig tartott, míg ezután sikerült megnyugtatnom a gyerekeket, és azt hiszem ezek után sokan soha többé nem lesznek már képesek megbízni az igazgatóban. De ez a megkülönböztetés annyira ösztönös... Pedig ezek csak gyerekek. Nem gonosz sötét varázslók, csak bolond gyerekek.
Harry erre nem tudott mit válaszolni, úgyhogy csak ült dermedten, míg Piton hirtelen folytatta a mesélést.
– A nagyapád és Quietus később egészen jól kijöttek egymással.
– Hogyhogy? – kérdezte Harry meglepve.
– Azt hiszem, az öreget mélyen meghatotta Quietus önzetlensége, vagy talán valami más tetszett meg neki benne, nem tudom biztosan. Mondtam, hogy Quietus nagyon rendes ember volt. Majdnem mindenki szerette.
– Kivéve Siriust – motyogta Harry zavartan. Piton nem válaszolt.
– Potter felajánlotta Quietusnak, hogy tanítani fogja a sötét varázslatok kivédésére, és Quietus elfogadta az ajánlatot, mert az iskolában egyszer se volt rendes tanárunk ebben a tantárgyban. A korkülönbség ellenére valahogyan sikerült összebarátkozniuk, legalábbis Quietus ezt mondta. Dühös voltam érte, de nem tehettem semmit. Nem akartam elmondani a szüleimnek, biztos, hogy elvitték volna őt a Roxfortból, és akkor egyedül maradtam volna ott... Csak annyit tehettem, hogy segítettem eltitkolni ezt a kapcsolatot a szüleink elől, és könyörögtem Quietusnak, hogy legyen óvatosabb, de ő nem foglalkozott már velük. Az utolsó három évben Potteréknél töltötte a téli szünetet, míg a szüleink úgy hitték, hogy egy hollóhátas barátjánál van. Akit gondolom névről ismersz is.
– Ki az?
– Az ikerlányai közül az egyik az osztálytársnőd.
– Patil? – nyíltak tágra Harry szemei.
– Pontosan. Akkoriban Arcus Patil és Quietus elválaszthatatlanok voltak. De Quietus mindig is idősebbnek tűnt a társainál, úgyhogy azt hiszem sokkal jobb barátok voltak az öreg Potterrel, mint bármelyik osztálytársával. Az apádnak egyáltalán nem tetszett ez a kapcsolat, és azt hiszem az ő csalódottsága volt az, Black gyűlöletével együtt, ami háborúvá mélyítette a köztünk levő nézeteltérést.
– Háborúvá? Hogy érti ezt?
– Szó szerint. Ők világos varázslóknak hívták magukat, és kinevezték az egész Mardekár házat „Sötét Háznak", úgyhogy a személyes vitánk a sötétség ellen vívott keresztes háborúvá fajult. És ez annyira idegesített minket, hogy úgy döntöttünk, valóban sötét varázslókká válunk, hogy legyőzhessük őket, főleg Blacket. Lucius csatlakozott hozzám, és egy idő után egy harmadik fiú is, akit Rosiernek hívtak. Mindez a házak közti vitával kezdődött... aztán találkoztam Anne-nel. – Piton szemei a távolba révedtek. – Azután már nem akartam folytatni ezt az értelmetlen háborút. Féltem, hogy elveszíthetem őt a hülye rivalizálás miatt. Mindenhova követtem Blacket és a társait, és reméltem, hogy egyszer majd alkalmam adódik, hogy beszélhessek vele a húgáról. Mikor végül sikerült, bedühödött, és... összeverekedtünk. Eltörtem a kezét, ő meg eltörte az orromat. – Piton megérintette az említett testrészt. – És ezután már nem volt esélye a békekötésnek. Folyamatosan harcoltunk egymással, míg végül majdnem sikerült megöletnie engem Lupinnal. De akkor Anne megfenyegette, hogy megöli, ha bármit is merészel tenni ellenem... úgyhogy ezután volt két nyugodt évünk. De addigra már teljesen a sötét mágiának szenteltem magam, és nem akartam kiszállni. Csatlakoztam Voldemorthoz, és Anne elhagyott. Néhány évvel később Voldemort kiirtotta a Black családot, Anne-nel együtt, és én annyira utáltam magam... Megmenthettem volna, ha nem állok a Sötét Oldalra. Összeházasodhattunk volna, és biztonságban lett volna mellettem... – Piton megrázta a fejét. – De a sötétséget választottam és Anne halott. Black gyűlöl engem, és én is gyűlölöm őt, és Quietus is halott, csakúgy, mint Harold Potter és James Potter, és Lily Potter, és Rosier... Néha úgy érzem, csak én éltem túl a mészárlást, és a legnagyobb ellenségeim: Black, Lupin és Voldemort...
Ezután egyikük se szólalt meg egy darabig. Aztán Harry megköszörülte a torkát.
– Tan... Perselus – kezdte. – Nem hiszem, hogy Lupin gyűlölne téged...
– Nem? – vonta fel Piton a szemöldökét. – Azok után, amit egy éve vele tettem? Lehet, hogy megpróbált velem kibékülni, mikor együtt voltunk az iskolában, de Black szökése után olyan dühös lettem, hogy egyáltalán nem gondoltam a következményekre, és sikerült őt alaposan tönkretennem...
– Vagyis úgy tűnik, nem csak Black az, aki nem gondol időben a következményekre.
– Hogy mersz engem összehasonlítani azzal a...? – kérdezte Piton fenyegetően.
– Igenis merem. Sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten elhamarkodottak, csökönyösek és tele vannak előítéletekkel, és mégis, mindemellett mindketten jószívűek is tudnak lenni. Csak nehéz ezt észrevenni. És mindketten a kelletténél több időt töltöttek az Azkabanban...
Piton arca még jobban elsötétült.
– Ez ne merd még egyszer megemlíteni, Potter.
– Sirius tizenkét évet töltött el ott – jelentette ki nyugodtan Harry. – El tudja ezt képzelni?
– NEM AKAROM elképzelni. Nem – megrázta a fejét, aztán folytatta. – Az volt életem legrosszabb pár hónapja. SENKI sem érdemli meg, hogy oda kerüljön. A halál is jobb annál. A kínzás is jobb annál. Annál bármi jobb, hidd el nekem. Bármi.
– ...és Sirius tizenkét évig volt ott – ismételte meg csendesen Harry.
– TUDOM, Mr. Potter! – Piton hangja éles lett.
– És ártatlan volt.
Piton keserűen felkacagott.
– Ártatlan...
– Éppen most mondta, hogy senki sem érdemli meg, hogy oda kerüljön.
– Ó, már megint ez a hülye játékod, hogy ellenem fordítsd a saját szavaimat. Mit gondolsz, ki vagy te, hogy ítélkezz a viselkedésem, az érzéseim felett? Ki adott erre engedélyt? Csak egy hülye, szemtelen kölyök vagy, aki azt hiszi, mindenre tudja a megfelelő választ, aki azt hiszi magáról, hogy mindenkinél bölcsebb, aki...! – Piton dühösen meredt Harryre, aki nem mert válaszolni. Ez a nézés megrémítette, és érezte, hogy összeszorul a torka. Elvesztette Piton barátságát egy teljesen értelmetlen vita miatt, amit úgyse nyerhetett volna meg. Lehajtotta a fejét.
– Sajnálom – szakította félbe Pitont. – Sajnálom, tanár úr. Nem akartam megbántani...
Megint csak nehéz volt ezt kimondania. Nem mert megmozdulni, ahogy várta, hogy a férfi folytassa. Milyen ismerős helyzet: Piton dühösen mered rá, gúnyosan mosolyog, aztán kiabál, és ő csendben várja a büntetőmunkát, a pontlevonásokat, vagy idióta viselkedése más kellemetlen következményeit. Igen, idióta. Mindig is idióta volt, ha vitába szállt Pitonnal.
A kellemetlen csend kezdett túlságosan hosszúra nyúlni. Piton egyetlen szót se szólt, és úgy tíz perc elmúltával Harry úgy döntött, hogy megpróbál témát váltani.
– Tanár úr, én... – próbálkozott, de az ajtó nyikordulása belefojtotta a szót.
Voldemort állt az ajtóban.
– Ne – nyögött fel halkan Harry, és látta, hogy Piton arca elfehéredik.
– Azt hiszem, ideje megegyeznünk a kivégzés dátumában – mosolygott a szörnyeteg. – A holnapi nap megfelelő?
– ...és azt mondták, van ott a folyó mellett valahol egy nagyobbacska kúria – fejezte be Lupin. – És az elmúlt két hónapban láttak arra álarcosokat járkálni.
Sirius türelmetlenül fészkelődött.
– Akkor menjünk! - mondta, és felállt.
– Nem biztos, hogy ez egy jó ötlet, Sirius...
– Micsoda? – mordult fel Black bosszankodva.
– Egyedül oda menni. Egyedül próbálni megmenteni őket...
– ŐKET? Én BIZTOSAN ott hagyom azt a csúszómászó...
– Hallgass, Sirius, vagy itt hagylak. Megmentjük mindkettőt, vagy egyiket se. De először beszélünk Dumbledore-ral.
– NEM! – kiáltott fel Black. – Nem – ismételte meg aztán nyugodtabban. – Először ellenőriznünk kell, hogy jó helyen járunk-e. Körül kell szimatolnunk egy kicsit, mielőtt jelentjük a helyzetet Dumbledore-nak.
Lupin felsóhajtott.
– Jól van, igazad van. Gyerünk.
Black egy pillanat alatt felvette megszokott animágus formáját. Lupin természetesen emberi formában maradt. A telihold csak három hét múlva lesz, és nem tudott szabadon átváltozni, nem mintha nagyon akart volna. Ez igen fájdalmas művelet volt a farkasölőfű-főzet nélkül. És ha Piton nem tér vissza, akkor még számtalan fájdalmas átváltozásra számíthat.
A kúriáig az út hosszú volt és eseménytelen, majdhogynem unalmas. Black ment elöl, hátrahagyva Lupint, amint átkeltek a folyón. Lupin nem bánta: vérfarkas érzékeivel képes volt felfogni a környezete hangtalan üzeneteit, és Black, mint kutya nem kelthetett gyanút a kúria lakóiban.
Már késő este volt, de a nap még mindig nem nyugodott le a horizonton, és képtelenség volt többet megtudniuk a kúriát látogató emberekről, amíg világos van. Meg kellett várniuk a sötétséget. De így legalább rendesen körülnézhetnek a környéken, mielőtt cselekszenek.
A kúria egy nagy erdő közepén épült, amit nagyobbrészt erdeifenyők alkottak. Ez azt jelentette, hogy nem volt köztük aljnövényzet, amiben elrejtőzhettek volna. Ha menekülniük kell, csak a fák törzsét használhatják fedezékül. Nem túl biztató. A kúria maga óriási, emeletes épület volt és valamiféle fekete, vulkáni kőből épült. Ez reménnyel töltötte el Lupint, bár volt egy olyan érzése, hogy EZ a kúria nem az a kúria, amit ők keresnek.
De hogyan tudnák ellenőrizni, hogy ez-e az a hely?
A válasz egyszerű volt. Be kell jutniuk valahogy, és megkeresni a foglyokat. A fenébe! És ha ő, Lupin erre a következtetésre jutott, akkor Black, ebben Lupin biztos volt, azóta már bent is van.
Lupin megborzongott. Soha. Soha többé nem hajlandó Siriussal együtt dolgozni. Most már valószínűleg három embert kell megmentenie kettő helyett...
– Remus! – hallotta meg hirtelen a barátja hangját. Lupin felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Biztos voltam benne, hogy már bent vagy... – suttogta vissza.
– Hát, voltam is – mosolyodott el szélesen Black.
Lupin elsápadt.
– Te teljesen megőrültél! – Förmedt rá mérgesen a barátjára. – Jó, hogy előremész, de ez a felesleges kirándulás egy halálfaló...
– Hé, Remus, minden rendben van! – tiltakozott Black. – Miért kell csinálnod a balhét?
– Sirius, egyszer még a sírba viszel ezzel a gyerekes, idióta viselkedéseddel! – sziszegte ingerülten.
– Ugyan, hallgass, Remus. Azért mentem be, mert éreztem, hogy csak két ember van odabent...
– És azt hiszed, hogy...? – szakította félbe Lupin.
– Nem, nem... két barátunk szagát éreztem: Crak és Monsto az személyesen, szolgálatára!
– És gondolom egyedül vannak.
– Nem. Volt ott más is – ahogy ezt mondta, Black arca elsötétült.
– Halál? – csuklott el Lupin hangja.
– Igen. Halál és vér.
– Istenem... – suttogta Lupin. – És gondolod, hogy...?
– Nem tudom. Nem ismertem fel őket... A testek szaga már túlságosan régi, két vagy három napos, és csak a vért éreztem. Semmi mást. – felpillantott. – Remus, be kellene mennünk. Azt hiszem ott vannak. És most tökéletes lehetőségünk van a megmentésükre. Csak az a két idióta van itt...
– Nem, Sirius – tiltakozott Lupin. – Szólnunk kell Dumbledore-nak.
– Remus, te annak szólsz, akinek akarsz, de én bemegyek. Viszlát...
– Mit csinálsz, hé! Nem SZABAD egyedül bemenned! Túl veszélyes...
– Crak és Monstro NEM veszélyesek. Két hülye disznó. Elbírok velük, hidd el.
Lupin megrázta a fejét.
– Teljesen elment az eszed.
– Akkor most velem jössz, vagy inkább visszatérsz Dumbledore-hoz?
A vérfarkas csak egy pillanatig töprengett.
– Veled megyek. – morogta végül kétségbeesetten. – De ha biztonságban hazaérünk, esküszöm, millió darabra átkozlak!
A kúria túlságosan is nagy és félelmetes volt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, bár Lupin maga is érezte, hogy csak két élő ember van az épületben. Csak megtalálni volt nehéz őket, de azután már minden gyorsan és egyszerűen ment.
Lupin elkábította a két mamelukot, és törölte az agyukat, míg Black elvette tőlük a mágikus kulcsokat.
Aztán elindultak a pince felé.
– Sirius, nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok erre... – suttogta Lupin szokatlanul vékony hangon. Már a gondolat is, hogy megtalálják Harryt holtan…
Pitont is sajnálta. Nem volt éppen a rajongója, egyáltalán nem. A férfi kellemetlen alak volt: rosszindulatú, jeges, gúnyos, gyakran aljas és mindent egybevetve kibírhatatlan.
De mégis minden hónapban megfőzte azt az átkozott farkasölőfű-főzetet, és is küldte neki (bár lehet, hogy ezt csak azért tette, mert bűntudatot érzett, amiért megfosztotta Lupint a munkahelyétől), elsőben megmentette Harry életét, és harmadikban is megpróbálta – tőlük. És most valószínűleg együtt haldoklik a legnagyobb ellensége, James Potter fiával, aki valaha majdnem megölte az öccsét egy hülye viccel...
Nem. Perselus élete se volt problémamentes.
Voldemort megölte a testvérét.
Albus azt mondta, ezután állt át a Világos Oldalra. Vagy éppen emiatt? Ez a második tűnt valószínűbbnek. A zsíroshajú, gunyoros szörnyeteg igazán szerette a testvérét. Sokszor látta őket egymás mellett ülni az iskolában, vitatkozni vagy csak egyszerűen beszélgetni, és láthatóan élvezték egymás társaságát. Ilyenkor következtek be azon ritka alkalmak, mikor mosolyogni látta Perselust.
Egy halk hang verte fel a rövid álmodozásból. Black kinyitotta a börtön mágikus ajtaját.
– Maradj itt – fordult Black Lupin felé. – Fedezz. Körülnézek idelent.
Lupin bólintott, és óvatosan felemelte a pálcáját, ahogy a barátja eltűnt a sötétben. Végignézett a szobán, ahol a két szörnyeteg feküdt a földön. A funkciója egyértelmű volt: kínzókamra.
Nem, nem voltak kínzóeszközök a falakon és nem lógtak láncok a mennyezetről: egy átlagos látogató számára ez a helység csak egy egyszerű szoba volt: néhány székkel és középen egy hatalmas asztallal.
De a földön... a falakon... az asztalon... a székeken... mindenhol az erőszak nyomai. Vér és veríték és fájdalom és félelem – gyakran gyűlölte magát, amiért vérfarkas, de most annyira szeretett volna bármi más lenni, hogy kis híján beleőrült. Azok az átkozott érzékek! Remegni kezdett, és egy idő után érezte, hogy hánynia kell...
– Remus, kérlek, gyere le!
Visszafojtva az öklendezési kényszert leszaladt a lépcsőn. Egy hosszú és igen sötét folyosón találta magát.
– Hol vagy, Si...?
– Itt – suttogta egy hang hirtelen a háta mögül.
A következő pillanatban egy pálca nyomódott Black nyakához.
– Sirius, te átkozott, szerencsétlen hülye! Majdnem megöltelek – rázta meg a fejét Lupin, aztán leengedte a pálcát. Látta, hogy a barátja arca elfehéredik.
– Hé, Remus, te igazán gyors vagy – nyelt egyet Black.
– Mit gondolsz, Dumbledore csak azért vett fel a sötét varázslatok kivédését tanítani, mert vérfarkas vagyok?
– Hát... nem. – vörösödött el Black. – De... van itt valami, amit látnod kell... Én nem mertem...
A legközelebbi ajtó felé intett.
Ahogy benézett, azt hitte eláll a szívverése.
A földön két, láthatólag halott ember teste hevert.
– Elkéstünk, Remus – hallotta Black rekedt hangját a sötétből.
Megint kérdem: olvassa ezt valaki? sóhaj Olyan, mintha csak magamnak töltögetném fel a fejezeteket...
Megállapítottam: ma már nem így írnám meg. De hát ez van.
:-DDD
E.