Ld. mint eddig.
13. fejezet – Futás!
– Szóval... mit kell tennem? – nézett Harry várakozva Pitonra.
– Ki kell nyitnod az ajtót. Ha sikerült, megpróbálunk minél csendesebben feljutni a harmadik emeletre. Van ott néhány gyógyító és erőt adó bájitalom, és ahogy már mondtam is, ott van Quietus pálcája. Ezzel a bottal – legyintett a Harry kezében levő fáklyára –, még a legegyszerűbb varázslatot se tudjuk rendesen végrehajtani. A legfontosabb, hogy csendesek legyünk... Nem szeretnék futni, hacsak nem muszáj.
Harry bólintott és talpra küzdötte magát, de azonnal megbánta. Szédült, és gyengének érezte magát, és talán a pálca nélküli varázslás is hozzátett a fáradtságához... Nem tudta biztosan. A cella forgott körülötte.
– Attól tartok, hogy... lesz némi problémánk a harmadik emelet elérésével.
– Igen... – nyögött fel Piton, ahogy óvatosan kinyújtózott. – Ezért nem akarok futni. Egyszerűen nem hiszem, hogy tudom használni a lábamat. De ha nem tudunk csendben maradni, kénytelenek leszünk rá. Nyisd ki az ajtót, de... a varázslatot... próbáld olyan halkan kimondani, ahogy csak tudod. Ahogy már mondtam is, az a bot a kezedben nem igazi varázspálca, csak hasonlít rá.
A fiú bólintott, és felemelte a fáklyát.
– Most? – nézett Pitonra, várva, hogy engedélyt adjon rá.
– Most! – bólintott az komolyan, és az arca feszültté vált.
– Alohomora – suttogta Harry csendesen. Hangját még a pince csendjében is alig lehetett meghallani, ahogy az ajtóra fogta a botot.
A következő pillanatban az ajtó kiszakadt a falból, és egy borzalmasan hangos csattanással a szemközti falnak vágódott. A robbanás ereje eloltotta a többi fáklyát a cellában. Harry döbbenten tátotta el a száját, és képtelen volt megmozdulni.
– Én... próbáltam, nem akartam... – motyogta, de Piton nem figyelt rá, hanem az ajtó felé lódította.
– Mozogj! Ez várható volt – felköhögött. – Siess – tette hozzá, és kiugrott a sötét folyosóra. Szerencséjükre kint is teljes volt a káosz: por szállt a levegőben és a folyosó fáklyái is kialudtak. – Fordulj jobbra – hallotta Harry, de a sötétben már nem látta Pitont.
Piton, a betegsége és fáradtsága ellenére nagyon gyors volt, és Harry egyszerűen képtelen volt vele lépést tartani. Minden porcikája fájt, a szállongó portól nem kapott levegőt, és a szemüvege nélkül csak bizonytalan foltokat látott. Mikor észrevette, hogy Piton eltűnt a sötétben, kezdett pánikba esni. Gyorsan jobbra fordult, ahogy a férfi mondta, de elesett egy, a falról lerobbantott kődarabban. Ahogy a földre zuhant, éles fájdalmat érzett a bal oldalában. Egy éles vasdarab felszakította az egyik sebét, és mélyen a testébe fúródott.
Harry felsikoltott az izzó fájdalomtól.
– Perselus! – kiáltotta, de nem hallott választ.
Egyedül maradt.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte Anne aggódva Lupint.
– Nem tudom, kicsim. Ahogy már mondtam, azért megyünk, hogy kiszabadítsuk két barátunkat a gonosz varázsló börtönéből, és ez veszélyes lesz. De biztos vagyok benne, hogy holnap reggelre visszaérünk, jó?
A kislány bólintott.
– És Anne... ha történne velem valami, akkor ez az alak itt mögöttem majd vigyáz rád.
– Micsoda? Remus, ugye nem beszélsz komo... – dadogta Black.
– Csend legyen – mordult fel Lupin, és visszafordult a kislányhoz. – Néha egy kicsit morgós, de szeret téged, és vigyázni fog rád. Jól van?
– De ugye vissza fogsz jönni? – könyörgött a kislány. Lupin nyelt egyet.
– Megpróbálok, oké? Nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor, de megpróbálok még holnap visszatérni. Jó?
– Nem. Ha nem vagy biztos benne, hogy mikor tudsz visszajönni, akkor ne is menj el!
– Anne... muszáj mennem... Egy fiúnak szüksége van ránk. Ha nem megyünk el megmenteni, meg fog halni. Meg kell értened, kérlek...
A kislány nem válaszolt, csak szorosan odabújt Lupinhoz.
– Kérlek, gyere vissza – a könnyei átnedvesítették Lupin ruháját. – Kérlek, Remmy...
Lupin nem szólt semmit, csak nyugtatóan simogatta a kislány haját. Vissza akart térni, igazán, mégpedig Harryvel együtt.
– Ne feledjétek: az erőnk a gyorsaságban és a meglepetésben rejlik... De mindenre fel kell készülnünk... Nem tudjuk, mi vár ott ránk, úgyhogy – Dumbledore arca elsötétült. – Kérlek, legyetek óvatosak. NAGYON óvatosak. Nem akarlak elveszíteni titeket. Egyikőtöket se.
Jól láthatta a szavai hatását a vele szemben állók arcán.
Húsz arc, húsz szövetséges – nem több. Nem akart ennél több életet kockára tenni egy ilyen veszélyes vállalkozásban. Húsz – és odafigyelt rá, hogy hátrahagyjon néhány igazán erős embert arra az esetre, ha... ők nem térnének vissza.
McGalagonyhoz fordult.
– Minerva, tudja, mi a feladata – Dumbledore arca hideg volt, és semmilyen érzelmet sem tükrözött. A szeméből hiányzott a szokásos huncut csillogás. Kollégája bólintott.
– Igen, Albus. A biztonság kedvéért itt várok, amíg visszatérnek, és ha Poppy...
– Nem, Minerva. Nem ide térünk vissza. Ide csak én jövök, ha túlélem. Magának a Piton házban kell várnia a többiekre. Az lesz a találkahelyünk. Poppy ott csatlakozik magához.
– A minisztérium miatt, Albus? – kérdezte elfojtott hangon.
Az igazgató bólintott.
– Gyanakodni fognak a Rendre, mint mindig is tették. A legelső hely, amit átvizsgálnak, az iskola lesz. Másrészt viszont nem bízok a tanárokban. Valaki információt szivárogtat ki. Már az is elég baj, hogy majdnem az egész tanári kar az iskolában volt, mikor elkezdtük rendezni ezt a találkozót...
– Igen, a vizsgák miatt – bólintott McGalagony. – De mostanra már Vilma is elment, egyedül vagyunk...
– És a többiek... Ők már tudják, hol találkozunk? – kérdezte hirtelen McGalagony.
– Hogyne tudnánk, professzor... – hallott hirtelen egy öreges hangot a háta mögül. Meglepetten pördült meg.
– Alastor, maga... itt? – a tanárnő szeme döbbenten tágra nyílt, ahogy az öreg aurorra meredt.
Mordon zavartnak látszott.
– Hát... igen. Megkértem az öreg bará... – hirtelen Dumbledore-ra nézett, és kijavította magát. – Megkértem Albust, hogy csatlakozhassak az akcióhoz. De... bocsásson meg... Szeretnék beszélni vele... izé... négyszemközt.
McGalagony nem mozdult, hanem karba tette kezét, gyanakodva összehúzta a szemét, és fenyegetően kérdezte: – Beszélni akar vele... és ugyan miről? Rá akarja beszélni, hogy otthagyja Perselust annak a szörnyetegnek a kezében? Vagy szeretné biztosítani magának a jogot felette, ha majd visszatérnek? Nem, Alastor. Perselus nem... – kezdte volna belelovallni magát, de Dumbledore kezét a vállára téve félbeszakította.
– Minerva, kérem... Megengedtem neki, hogy csatlakozzon a... mentőakcióhoz, és most én is szeretnék beszélni vele... négyszemközt. – Halványan rámosolygott a kolléganőjére. – És ígérem, hogy nem fog tudni rábeszélni arra, hogy Perselust otthagyjuk, jó?
McGalagony bólintott, és egy utolsó rövid, dühös pillantást vetett az aurorra.
– Jól van. – Ezzel megfordult, és csatlakozott a főbejárat előtt álldogáló csoporthoz.
– Miről van szó, Alastor? – fordult hidegen volt barátjához Dumbledore.
Mordon egyenesen a szemébe nézett.
– Bocsánatot szeretnék kérni, Albus. Igazad volt, mikor...
– Nem nekem tartozol bocsánatkéréssel, hanem Perselusnak – mondta Dumbledore, de már valamivel melegebb hangon.
– Tudom, Albus. De valahogy olyan érzésem van, hogy személyesen már nem fogok tudni beszélni vele – vonta meg a vállát az öreg. – De esküszöm, ha mégis lesz rá alkalmam, megteszem. De... szeretnélek megkérni, hogy add át neki bocsánatkérésemet. Tévedtem – mindkét szeme, az igazi és a mágikus is a vele szemben álló férfira szegeződött. – Végig tévedtem. Szörnyű dolgokat követtem el. Igaz, néhányat soha nem fogok megbánni. De Pitonnal kapcsolatban... hibát követtem el. Nincs rá semmi mentségem. Mondd meg neki, Albus. Kérlek, mondd el neki.
Dumbledore egy szót se szólt, csak bólintott. Az öreg auror arca egy kicsit megenyhült.
– Köszönöm – mondta, és ellépett.
Néhány perccel később Dumbledore és a Rend kiválasztott tagjai elindultak a mélyen a Tiltott Rengetegben levő hoppanálló pontra. McGalagony Anne-nel kéz a kézben nézett utánuk az iskola kapujából.
Ki tudja, mi vár erre a kis csoportra? Ők, a Rend mindig magukra maradtak a háborúban, tizenöt éve is, még ha a Minisztérium akkor nem is tagadta Voldemort létezését, de olyan hülye támadásokat vezetett ellene, amelyek szörnyű veszteségei sosem értek föl az eredményekkel. Hány élet veszett el a Minisztérium és Mercury butasága miatt? És micsoda durva erőszakot használtak minden gyanúsított ellen, mint ahogy most is... Úgy tűnik, az elmúlt tizenöt év alatt semmi se változott. Más volt a miniszter, ezúttal egy idióta, aki egyáltalán nem hasonlított a kegyetlen Mercury-re, de az aurorokat továbbra is úgy képezték ki, hogy olyanok legyenek, mint Mordon: könyörtelen szörnyetegek, akik nem foglalkoznak tetteik következményeivel, nem tudják, hogy a gyűlölet mindig gyűlöletet szül, a fájdalom még több fájdalmat, és a bosszú bosszút. Ez egy ördögi kör, és ők még csak észre se vették, sose vették észre. Az átkozott hülyék, Perselusnak igaza volt. Átkozott hülyék, akik most megint ellenük, a Főnix Rendje ellen fognak játszani, mint évekkel ezelőtt, ami így kénytelen lesz ismét nem csupán a Sötét Oldal, de a varázslóvilág butasága és kicsinyessége ellen is harcolni.
Csak nézett a távozó csoport után.
Mi van, ha nem tudják megmenteni Harryt? Mit tehet majd a varázslóvilág az általuk kinevezett, bár még alig tinédzser korú megváltója nélkül? Mit tesznek majd a barátai, mit fognak érezni? És ő maga vajon mit fog érezni?
Mi van, ha nem tudják megmenteni Perselust? A harapós és gunyoros, de mégis segítőkész és elkötelezett munkatársat? A szemét disznót, ahogy a diákok nevezték, aki egyszerűen túlságosan tele volt bűntudattal ahhoz, hogy normálisan viselkedjen? De néha egész jókat tudtak beszélgetni – és persze vitatkoztak is, igen, főleg mióta Harry is a Roxfortba járt, és az ő házának a tagja lett. De Perselus mégis mindig vigyázott a fiúra, és egyszer még azt is bevallotta, hogy Lily Potter kényszerítette rá, hogy megesküdjön Harry védelmére... Igen, és Perselus mindig hűen megtartotta az esküjét... És mindig hűséges volt Quietushoz, akinek végül sikerült őt Dumbledore oldalára állítania az áldozatával, aki kémmé tette, nagyon hasznos, ravasz kémmé, aki semmit nem kért a szolgálataiért cserébe, csak tette, amit Dumbledore parancsolt, sokszor még annál is többet...
A gondolatai egy időre megálltak Quietusnál. Quietusnál, aki az évszázad legjobb diákja volt a Roxfortban, és kétségtelenül egyike volt a legtehetségesebb és legjobban képzett varázslóknak – és a legjobb embereknek, akiket valaha ismert. Tökéletes ellentéte volt Voldemortnak, és még Dumbledore is saját utódjává akarta tenni... Mennyire összetört, mikor Perselus halott testvére testével a karjában tért vissza akkor éjjel…! Az öreg napokig alig beszélt, és valójában soha nem sikerült túltennie magát rajta. Mégse Perselust hibáztatta, soha nem tartotta hibásnak a történtekért. A professzor így is magát okolta.
Még egy utolsó pillantást vetett a kis csapatra, amely most eltűnt a Tiltott Rengeteg fái között.
Mi lesz, ha nem térnek vissza? Vajon képes lesz ő vezetni a háborút? Dumbledore bölcsessége nélkül? Fletcher ravaszsága nélkül? Arabella makacs hűsége, Dawn ereje, Andrew jó humora, Ethery buzgósága nélkül...? Lupint és Blacket nem is említve, akik ugyan nem tagjai a Rendnek, legalábbis még nem, de elveszíteni őket... a Tekergők utolsó maradékát...
Húsz hűséges és erős varázsló. Vajon hova mennek?
– Kelj fel, Harry! Gyorsan! – hallott egy éles hangot a sötétből.
– Nem tudok – suttogta gyenge hangon. – Valami... az oldalamban... Vérzik – nyögte megpróbálva visszanyelni a könnyeit.
– Jaj, ne. Ne most – morogta Piton mérgesen, összeszorítva a fogát. Harry megijedt a dühös szavaktól, de aztán rájött, hogy a professzor nem rá dühös, hanem a szerencsétlen körülményekre. – Óvatosabbnak kellett volna lenned – mondta a férfi, és Harry válla köré fonta a karját. – Próbálj meg felállni, lassan... Úgy. Majd én viszlek.
– Nem – rázta meg Harry a fejét, még ha Piton nem is láthatta a sötétben. – Csak segíts felállni, tudok járni, csak... ne hagyj megint egyedül...
– ...sajnálom – hallott valami halk morgást, és érezte, hogy egy kar erősen tartja. – Azt hittem, ott vagy mindjárt mögöttem... – a következő pillanatban Harry érezte, hogy megemelik.
– Tegyél le – sziszegte dühösen. – Tudok járni.
– Valóban? – ez a professzor gúnyos hangja volt, de a karok nem engedték.
A harmadik lépcsőfok után viszont Piton kénytelen volt egyetérteni Harryvel. Letette a földre.
– Kapaszkodj a karomba, Harry – suttogta. Harry azonban a paranccsal mit se törődve egyedül indult el felfelé. Hosszú és fájdalmas út volt ez a harmadik emeletre, érezte, hogy lüktet az oldala, és...
– Állj! – kiáltotta a hátuk mögül egy éles hang. Harry viharosan megpördült, és felemelte a kezében tartott botot.
– STUPOR! – kiáltotta.
A férfit messzire hátradobta az átok ütése, de még a folyosó is kezdett összeomlani mögöttük.
– Nem, Potter, ez most igazán butaság volt... Elég lett volna suttogni azt az átkozott varázsszót... – sziszegte Piton, és magával rángatta a döbbent fiút. – Siess, ha nem akarsz itt helyben meghalni.
Harry kizökkent a dermedtségből, és megfordult, hogy kövesse Pitont.
– Kapaszkodj a karomba, te szerencsétlen – mordult fel mérgesen a professzor. – Én nem tudlak megfogni – tette hozzá gyorsan. Harry már nem mert ellentmondani. Megragadta a férfi felkarját, és néhány percig hagyta magát vonszoltatni. A folyosó teljesen összeomlott mögöttük, és mostanra minden még homályosabbá és sötétebbé vált a levegőben szállongó portól. Harry felköhögött, és próbálta nyitva tartani a szemét.
– Perselus... – szólalt meg egy idő után. – Nem tudok tovább menni. Fáj... az oldalam.
– MUSZÁJ, Potter! – a hangja inkább kétségbeesettnek és aggódónak tűnt, mint dühösnek. – Kérlek, Harry...
Harry elszántan összeszorította a fogait, és lépett egyet. Egy lépcsőfok.. még egy... Az oldalában a fájdalom egyre forróbb és forróbb lett, és valami meleg futott le a bal oldalán, összenedvesítve rongyait. Meztelen talpai fájtak a durva földön való járástól. Az ereje kezdte elhagyni... És kegyetlen forróság égette. Meg fog halni, ebben biztos volt, ahogy minden kezdett elsötétülni, és összemosódni előtte, nem hallott már semmit, és végül már nem is érzett semmit, nem érezte, hogy a teste elernyed, nem hallotta Piton fájdalmas sziszegését, ahogy óvatosan a karjába vette.
Minden elsötétült körülötte.
Arra ébredt, hogy valaki pofozgatja.
– Harry, Harry, fel kell kelned. Nincs több időnk!
– Mi...mi van? – határozottan jobban érezte magát, de nem merte kinyitni a szemét. – Hol vagyok?
– A laboratóriumomban. És most, miután kiittad az összes energiaital-tartalékomat, nem lehetsz olyan beteg, hogy ne tudj járni és futni egy keveset. És vegyél fel valami ruhát. Siess!
Harry kinyitotta a szemét. Egy kis bájital laboratóriumban feküdt egy hosszú asztal tetején. Látta, hogy Piton behajol egy szekrénybe, ruhák után keresgélve. Mikor felegyenesedett, ruhadarabok voltak a kezében. Idegesnek látszott.
– Vedd fel ezeket – utasította, és Harry látta, hogy ő már felöltözött. Elvigyorodott, és még mindig gyenge émelygéssel küszködve felvette a túlméretezett ruhákat, amiket Piton néhány gyors mozdulattal rövidebbre nyírt.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a férfi.
– Határozottan – vigyorgott Harry, úgy döntve, hogy nem említi a hányingert.
– Hála istennek – morogta Piton. – Néhány percig azt hittem, meghaltál. Az a kampó az oldaladban... hát... – megborzongott. – Érezni fogod, mikor elmúlik az idegzsibbasztó főzet hatása, de remélem, addigra elérjük Roxfortot...
– Hogyhogy még nem jöttek ide? – kérdezte Harry.
– Kik?
– A halálfalók.
– Ja, hogy azok. Azt hiszem, még mindig az összeomlott folyosón kutatnak a hulláink után. – Rövid, száraz nevetés. – De azt hiszem, nincs már sok időnk. Sietnünk kell. Rá fognak jönni, hogy ide jöttem.
Harry bólintott.
– Van más kiút is innen?
– Természetesen – húzta fel Piton sértődötten a szemöldökét. – Van egy rejtett járat a mögött a kép mögött.
A fal felé bökött a fejével. Harry a képre nézett, és rájött, hogy amit lát, nem festmény: egy holló mágikus fényképe volt az. Semmi különös: egyszerű, fekete holló. A madár meglengette a szárnyát, mintha üdvözölné Harryt, és udvariasan meghajtotta a fejét. Harry mosolyogva viszonozta a meghajlást.
Érezte, hogy Piton ott megáll mögötte. Kíváncsian felé fordult.
– Miért tettél éppen egy ilyen képet a falra?
– Ez nem csak egy egyszerű fénykép, Harry. – Piton most úgy látszott, nem siet annyira. – Ez Quietus, animágus formájában.
Harry visszapördült a kép felé, és látta, hogy a holló rábólint a professzor szavaira.
– Jaj, ne.. – nyögött fel fájdalmasan. – És tud róla, hogy...?
A holló bólintott.
– Ezt mondtam el neki először, ahogy idehoztalak – válaszolta Piton nyugodtan. – De nincs több időnk, Harry...
– Nem akarom itt hagyni a képet... – Harry rémültnek tűnt.
– Ismersz valami zsugorító varázslatot?
– Természetesen – válaszolta a fiú – De... inkább nem próbálnám meg ezzel a saját kezűleg gyártott pálcával...
– Nincs már szükséged rá, Harry. Itt van az ap... Quietus pálcája. Tizenhét hüvelyk, meggyfa, hollótoll.
Harry zavarba jött.
– Miért nem MAGA használja?
– Mert a pálca nem engedelmeskedik nekem – válaszolta egyszerűen Piton. – És azt hiszem, most már a tiéd.
Piton kinyújtott kezében ott volt a pálca. A fiú vonakodva nyúlt érte, és először csak gyengéden megérintette: tudta, hogy a varázslóvilágban minden varázserejű tárgy hatással van arra, aki érintkezésbe kerül vele. És ez nem csak egy egyszerű varázstárgy volt – ez sokkal több annál. Ez az apja varázspálcája.
És újra az a furcsa, távoli érzés... Az apjáé, aki még azelőtt meghalt, hogy ő megszületett volna, aki nem is tudta, hogy fia van... És bár Harry Jamest és az anyját se ismerte, de hosszú évek alatt megszokta, hogy ők a szülei... És ott voltak azok a hasonlóságok közte és James Potter között. De Quietus Piton teljesen idegen volt számára.
Miért kellett mindennek éppen vele történnie? Miért?
Nem tudott választ találni a kérdésére, és hirtelen rájött, hogy már késő. Mindennel elkésett. Soha nem lesz már képes úgy gondolni Quietus Pitonra, mint az apjára. Egyszerűen késő volt már rá. És ez az anyja és Dumbledore hibája. Ők voltak, akik mindezt titokban tartották előtte, még ha a férfi nem is érdemelte meg, hogy elfelejtsék...
Ahogy ujjai végül a sima fa köré fonódtak, egy ismerős érzés futott végig a testén. Olyan, mint mikor először érintette meg a saját pálcáját. Hirtelen szorosan megragadta.
Először semmi se történt. De ahogy megmozdította a kezét, és meglengette a pálcát, hirtelen furcsa gondolatok és érzelmek öntötték el, olyan erősen, hogy be kellett hunynia a szemét, és az arca elsápadt.
Piton megrémült.
– Harry? – kérdezte óvatosan. – Minden rendben?
A fiú levegő után kapkodott, és felpattant a szeme.
– Perselus... – fájdalom torzította el a vonásait. – Perselus, kérnem kell valamit... valami fontosat.
– Valami baj van? – Piton rémülete nőttön-nőtt.
– Nem, csak... csak szeretnélek megkérni... – Harry egy pillanatra elakadt – abban az esetben, ha valami... ha történne velem valami, kérlek, ígérd meg, hogy... hogy nem teszel semmi hülyeséget... Nem fogod magad hibáztatni...
– Harry, semmi baj nem lesz – rázta meg a férfi a fejét. – Hidd el nekem. Kijutunk innen. Holnap reggel jól megreggelizünk a Roxfortban, jó?
– Ígérd meg. Kérlek – ismételte meg.
– Jól van, megígérem, de... miért kéred?
– Nem tudom... Talán ez volt a testvéred utolsó kívánsága a halála előtt...
– Talán – sóhajtott fel megnyugodva Piton. – És most menjünk... Mindjárt itt lesznek.
– Egy pillanat – Harry egy gyors pálcasuhintással összezsugorította a képet, és zsebre vágta. – Mehetünk.
Eltűntek a sötét alagútban.
Húsz ember, amint kéz a kézben egy furcsa kört alkotnak a Tiltott Rengeteg közepén – ha valaki látná őket, igencsak meglepődne, gondolta Fletcher gúnyosan. És a gyerekes kör közepén a magatehetetlen Nott állt, elkábítva, míg Dumbledore pálcája egyenesen rá mutatott.
– Abban a pillanatban, hogy megérkezünk, mindenkinek legyen kézben a pálcája – parancsolta az igazgató komolyan.
– Tudjuk, Albus. Nem a RAVASZ-ra készülő diákjaiddal beszélsz – mordult fel mérgesen Fletcher. – Nem kell elismételned a legalapvetőbb...
Black morgott valamit, ami egyetértésnek hangzott, de Lupin egy gyors oldalpillantással elhallgattatta.
– Tudom, Mundungus – sóhajtott mélyet Dumbledore. – Megbízok bennetek, mindnyájatokban. Csak szerettem volna... – Nem tudta befejezni a mondatot. Fletcher megérezte a zsupszkulcs ismerős rántását, és az erdő eltűnt a szeme elől. Csak annyi volt a különbség, hogy esetükben most Nott volt a zsupszkulcs.
A földre zuhantak, ahogy megérkeztek, és első mozdulatuk az volt, hogy előrántották a pálcájukat.
Halálos hideg vette körül őket. Olyan hideg, mint egy különösen fagyos sarkköri tél. A nemlét, az űr hidege. Gonosz és kegyetlen.
– Jaj ne, Remus – nyögött fel kétségbeesetten Black. – Dementorok...
– És vérfarkasok – tette hozzá csendesen Lupin. – Minden oldalról körülvesznek minket.
– Tudták, hogy jövünk. – jegyezte meg sötéten Fletcher.
– Csend – hallották most Dumbledore hangját. – Pálcát kézbe, és ha közelebb jönnek, a fehérek végrehajtják a Patrónus bűbájt, a sárgák megpróbálják megkötözni a közeledő vérfarkasokat. A vörösek tartalékban maradnak, a zöldek pedig létrehoznak egy védőpajzsot, amint a patrónusok elindultak.
Lupin és Black egymásra néztek.
– És a színtelenek? – kérdezte Black.
A kör irányából kuncogás hallatszott.
– Black, te fehér leszel – mondta Dumbledore, és valaki idegesen felkacagott. – Lupin, te zöld, Alastor, sárga.
Black becsukta a szemét. Nem jó. Ő, mint fehér? Nem tud megidézni egy patrónust sem. Teljesen megdermedt és megijedt, ahogy az ismerős érzés egyre közelebb ért hozzá.
Arctalan árnyak jelentek meg körülöttük. Úgy tűnt, mintha hullámzanának a levegőben, és erősen beszívták az előttük álló emberek érzéseit.
– MOST! – kiáltotta Dumbledore olyan hangon, amit Black soha nem nézett volna ki az öregből.
Felemelte a pálcáját, hogy megpróbálkozzon a varázslattal, bár tudta, hogy teljesen felesleges, de a következő pillanatban Lupin oldalba bökte.
– Zöld – suttogta a fülébe, míg hangosan azt mondta tiszta, eltökélt hangon: Expecto Patronum!
Öt különböző alak jelent meg a sötétben, és elindultak az arctalan, fenyegető árnyak felé. A levegő egy kissé melegebbé vált. Black meglengette a pálcáját, ahogy a zöldek mágikus pajzsot varázsoltak maguk köré. De gyorsan kiderült, hogy ez nem tarthatja vissza a támadó vérfarkasokat. Legalább harminc ugrott elő az erdőből, és feléjük szaladtak.
– Maradjatok együtt. Ne mozduljatok – ért el rémült agyukig az igazgató hangja.
A sárgáknak nyolcat sikerült elintézni közülük, mielőtt azok elérték a kört. De a többinek sikerült áttörnie. A kör rendje megtört. Az egyik óriási állat a fehér szakállú igazgatóra támadt, egy másik Fletcherre ugrott rá, aki egyszerre próbált harcolni vele, és fenntartani a patrónusát. Ez persze lehetetlen volt. A vérfarkas kitátotta a pofáját, a fogai villogtak a félhomályban. Fletcher feladta a patrónust, és megpróbálta megakadályozni, hogy a vadállat megharapja. Majdnem sikerült is neki, mikor az elsőhöz egy második is csatlakozott, majd egy pillanat múlva megjelent a harmadik is.
Dumbledore is kénytelen volt felvenni velük a harcot, mint a többi fehér, és egy perc múlva már csak egyetlen patrónus harcolt a közeledő dementorok ellen: Lupiné, akit valahogy elkerültek a fajtársai.
Black ellenállása kezdett megszűnni, ahogy a dementorok megint közelebb jöttek. A látása elhomályosult, és hirtelen Anne-t látta, halottan a romba dőlt szobában, a szüleit a földön fekve, összetörve, megkínozva, halottak, mint a lányuk... Látta Judith levelét, amiben megírta, hogy feleségül megy valaki máshoz... Lassan térdre hullott, és összerándult.
– Stupor! – egy hideg hang legalább öt vérfarkast elkábított, de több jött a helyükre.
– Expecto Patronum!
– Capitulatus!
– Stupor!
– Evapores!
A harc egyre dühödtebbé és kétségbeesettebbé vált. Egy idő után teljesen megfeledkeztek arról, miért is jöttek, mert már a saját életükért harcoltak. Szétszóródtak, és elvágták őket egymástól, kénytelenek voltak egyenként megküzdeni az ellenséggel.
– Nincs már remény – gondolta Black, mikor érezte, hogy valaki a karjánál fogva talpra rántja.
– Állj fel, te hülye – mordult fel egy hideg hang. Mordon.
– Hagyj békén, rohadék – rántotta ki a karját az auror szorításából Black.
– Megmentettem az életed, idióta.
– Fogd be, te rohadék.
– Ti ketten, hallgassatok már el – csatlakozott hozzájuk egy harmadik, valamivel barátságosabb hang. – Gyerünk! Minket nem követnek. A többiek lefoglalják a szörnyetegeket. Nekünk kell megtalálnunk Harryt és Perselust.
Black felnézett a barátjára, és látta, hogy Mordon egyetértően bólint. Talpra rántották, és csendesen futni kezdtek, távol a társaiktól, az óriási épület felé. Mielőtt még elhagyták az erdőt, megálltak.
– Ez lehet, hogy csapda – suttogta Lupin.
– Ez az egész egy csapda – morogta Mordon mérgesen. – De nincs más választásunk... várjatok itt. Közelebb megyek. Ha történik velem valami, ne kövessetek – egy gyors pillantással elcsendesítette a két jóbarátot, és eltűnt.
Csak pár lépést tehetett előre... Legalább húsz alak jelent meg az épület ablakaiban.
– Crucio!
– Jaj, ne – Lupin arca elszürkült, és hirtelen betegnek érezte magát. – Hússzoros Cruciatus... Egy percen belül meghal... STUPOR! – ugrott ki a fedezékéből, hogy megvédje az öreg aurort.
– Finite Incantatem! – követte Black a barátját.
A pillanatnyi szünetet kihasználva megragadták az öreg, és eszméletlennek látszó férfit, és visszahúzták az erdő fedezékébe.
– Idióták! – az öreg nem volt eszméletlen. – Ott kellett volna hagynotok! Fussatok! Mindjárt itt lesznek! Hagyjatok magamra!
– Nem! – kiáltott fel Lupin mérgesen.
– De igen! Dolgotok van. Szabadítsátok ki Pottert és Pitont. Menjetek! Hagyjatok itt!
Lupin szeretett volna még valamit mondani, de a következő pillanatban lépéseket hallott.
– Menjetek! – kiáltotta az auror. – AZONNAL!
Lupin hirtelen elhatározással megragadta a barátja karját, és mire a halálfalók elérték a korábbi tartózkodási helyüket, ők ketten eltűntek a fák között. De tisztán hallhatták, mi történik ott.
– Adava Kedavra! – Mordon hangja. De a következő már nem az övé volt.
– Adava Kedavra!
Minden elcsendesedett.
– Nem tudjuk megmenteni Harryt. – sóhajtotta Black. – Nem jutunk az épület közelébe. Kíváncsi vagyok, vajon a többiek még életen vannak-e.
– Gyerünk, Sirius. Valahogyan meg kell próbálnunk.
A sötét alagút nem volt hosszú: néhány méter után véget ért. Innen már másik útvonalat választottak: rejtett, sötét folyosókat, félhomályos előcsarnokokat, majd újabb alagutakat, gyalogjárókat, szobákat és termeket. Egy idő után Harry elvesztette tájékozódási képességét, csak zsibbadtan követte Pitont, életén és a frissen megtudott híreken töprengve.
Végül beléptek egy óriási fürdőszobába, ahol Piton kinyitott egy aknát, és intett Harrynek, hogy másszon bele. Mikor végre mindketten benne voltak, Harry megkockáztatott egy csendes kérdést.
– Most hova megyünk?
– Az udvarra. Van ott egy tó, ez az akna oda vezet.
– Nem tudok úszni – nyelt egyet Harry, és kezdett kétségbe esni.
– Nem is kell. Csak ragadd meg a karomat, ha szólok, és vegyél egy mély lélegzetet, mielőtt lemerülnénk.
Harry megborzongott, ahogy előremászott. Nem érzett fájdalmat, de nem is érezte jól magát. Piton megmagyarázta neki, hogy nem gyógyultak meg, arra nem volt idő. Egyszerűen csak túl vannak adagolva fájdalomcsillapítóval és energiát adó főzetekkel. Csoda, hogy egyáltalán tudnak mozogni.
Harry látta, hogy Piton keze sem működik igazán jól, mert nem tudott megfogni vagy megragadni semmit, és nem tudta ökölbe szorítani sem. A férfinál, érthetően, nem volt pálca, de az átalakított fáklyát az övébe tűzte. „Szükség esetére" jegyezte meg, látva Harry meglepett arckifejezését.
– Mi van, ha már várnak az alagút végén? – kérdezte hirtelen a fiú.
– Nem tudom. Akkor nincs sok esélyünk a túlélésre – megvonta a vállát. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy tudnak-e egyáltalán erről a kijáratról. Az az alagút kifelé a laboromból... azután csináltam, ahogy átálltam a másik oldalra, hogy legyen esélyem a menekülésre, ha... lelepleznének. Aztán felfedeztem ezt az utat. Elneveztem „vészkijáratnak."
– Értem...
Ahogy egyre közelebb értek a kijárathoz, már nem volt teljes a csend. Jó pár távoli hangot hallottak, elfojtott kiáltásokat, ordításokat.
– Mi ez? – kérdezte idegesen Harry.
– Nem tudom – jött a válasz. – Talán készülnek az ünnepségre. Mostanra már elég izgatottak lehetnek: leleplezték az árulót és elfogták uruk legnagyobb ellenségét...
– De hiszen tudniuk kell a szökésünkről...
– Nem tudom... Senki nem követ bennünket, ami azt jelenti, hogy még nem értek el az irodámba. Eddig még nem. Vagy elvesztették a nyomunkat... Furcsa... Valami nincs rendben...
– Vagy valami eltereli a figyelmüket... – suttogta Harry reménykedve.
– Gondolod, hogy Dumbledore ránk talált? – Harry meglepődött, hogy Piton hangja is reményt tükrözött.
– Ez lehetséges, nem?
– Igen, de... – a professzor arca elsötétült. – Attól tartok, ebben az esetben vártak rájuk.
– Micsoda?
– Ahogy már mondtam is, az az érzésem, hogy valaki Dumbledore környezetéből szivárogtatja ki az információt...
– Ez azt jelenti...? – Harry nem merte befejezni a mondatot.
Piton bólintott.
– De legalább nem sejtik, hogy mi is jövünk. És talán lehetőségünk nyílik elmenekülni, anélkül, hogy felfedeznének.
– Nem hagyhatjuk itt őket! – nézett Pitonra Harry dühösen. – Ha bajban vannak...
– ...akkor nem te vagy a legmegfelelőbb ember a megmentésükre. Azért jöttek, hogy téged kiszabadítsanak. Ha el tudsz menekülni a segítségükkel, meg kell tenned. Ne akard, hogy az áldozatuk értelmetlenné váljon, azért, mert hülyeséget csinálsz, Harry. Ki kell jutnunk innen.
– De valahogyan figyelmeztetnünk kell őket, hogy...
– Nem. El kell jutnunk a Roxfortba, mielőtt még elmúlik a főzetek hatása, és képtelenek leszünk mozdulni anélkül, hogy csillagokat látnánk a fájdalomtól. Megértetted?
Harry nem volt teljesen meggyőzve, de bólintott.
– Akkor rendben. Ide hallgass. Ha kimászunk a tóból, el kell érnünk az erdőt, amilyen gyorsan csak tudjuk. A hoppanálásgátló varázslatok ott érnek véget. Amint átjutunk a védővarázslatokon, azonnal dehoppanálunk. Semmi hülye ötlet, ne akarj elszaladni, hogy megvédd a többieket. Most TE vagy a legfontosabb.
Harry látta, hogy már víz van előttük.
– Milyen messze van innen a tó? – kérdezte vékonyka hangon.
– Körülbelül tizenöt méter. Csak egy perc. De ahogy kiértünk a vízből, futnunk kell. – Piton egy pillanatra elhallgatott. – Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon, és Harry látta a fáradt ráncokat az ismerős arcon.
– Jól vagyok. És – közelebb lépett a magas férfihez, és egy pillanatra átölelte – köszönöm.
– Izé... – Piton nem tudta, mit válaszoljon erre. – Akkor... ragadd meg a karom. Mély lélegzet, most!
Eltűntek a víz alatt.
– Remus, ezek itt vannak... – suttogta Black kétségbeesetten. – Érzem őket, jaj, Istenem...
Vadul remegni kezdett.
– Sirius! Sirius, nyugodj meg, itt vagyok veled...
– Anne... – Black térdre esett.
– Sirius, szedd össze magad! – Lupin felemelte a pálcáját. – Megvédelek. Expecto Patronum! – kiáltotta, és a másik kezével megpróbálta felemelni a barátját a földről. – Sirius, ennyire nem lehetsz gyenge! Most nem!
– Igen – nyögte Black – Csak...
– Muszáj dehoppanálnunk, Sirius, mert ha...
– De Harry...
– Meg fogunk itt halni, és nem tudunk rajta segíteni, Sirius... Értesz engem?
– Cserbenhagytuk... – suttogta Black.
– Nem a mi hibánk volt. Ez csapda. Valaki elárult minket. És biztosan nem Piton volt az.
– Hát... igazad van, csak...
– CRUCIO!
Három halálfaló jelent meg előttük, és Lupin átkozta magát, hogy ennyire figyelmetlen volt, miközben a földre zuhant a kibírhatatlan fájdalomtól. Patrónusa eltűnt, és a dementorok közelebb jöttek.
– Neeeem! – sikoltotta Black, rángatózva az erős fizikai és érzelmi fájdalomtól.
Lupin viszont csendben szenvedett. Ez hát a vég. Soha nem így képzelte...
Két magas alak lépett a rángatózó férfiakhoz, és leeresztették a csuklyájukat, ahogy előrehajoltak, hogy végrehajtsák a csókot.
Black sikoltása az elviselhetetlenségig erősödött, de Lupin rémülten megdermedt. Nem. Ne így! Fájdalom és a dementorcsók egyszerre...
– Stupor!
– Expecto Patronum!
A két erős varázslat elűzte a támadóikat.
– Ez közel volt, Ari – Lupin megörült, ahogy meghallotta Fletcher hangját. – Keljetek fel! – kiáltott a barna hajú férfi az előtte fekvő kettőre. – Még nincs vége a harcnak!
– És a többiek? Mi van a többiekkel?
– Etherny és Noah meghaltak. Mordon eltűnt valahova...
– Őt is megölték... – suttogta Black gyenge hangon.
– Értem. A többiek kezdik megközelíteni az épületet. A dementorok nagyobb része eltűnt, nem tudjuk, miért. A vérfarkasok is... valami nagy baj van. – Figg hangja határozott volt és érzelemmentes. – Keljetek fel! Csatlakoznunk kell hozzájuk...
Black és Lupin nagy nehezen feltápászkodtak.
– Jól van, akkor... – kezdte Fletcher, de nem tudta befejezni. Egy rémisztő, szörnyű sikoly hallatszott a sötétből.
– HARRY! NEEEEEEEEEEEEM! STUPOR!
Aztán csend.
Ahogy felértek a víz felszínére, Piton a partra dobta a fiút, és utána mászott.
Az erdő olyan távolinak tűnt...
– Futnunk kell, Harry...
– Gyerünk! – bólintott a fiú egyetértően.
Elrúgták magukat a földtől, és rohanni kezdtek a távolban álldogáló fák felé. Harry szédült, és a háta fájni kezdett. A lába is. Aztán a mellkasa. A karjai. És végül az oldala, majdhogynem elviselhetetlen fájdalommal.
Két óra mászás és kínlódás után a főzetek kezdték elveszíteni a hatásukat.
Harry erőlködött, de futása egyre lassult. És megint. A feje zúgott, és a fájdalom... Miért? Talán ennyire rossz állapotban vannak, a testük túl van hajszolva, összetörve... Harry nem tudta biztosan, de többé már nem tudott futni. Kínlódott, hogy utolérje Pitont, aki, szemmel láthatóan még nem érezte, hogy múlna a bájitalok hatása, és olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt... De Harry nem volt képes utána kiáltani. Túl gyenge volt hozzá.
Térdre esett. NEM! Erősebbnek kell lennie!
Küszködve a fájdalmával és a gyengeségével, felállt, és a professzor után támolygott. Túl nagyra nőtt köztük a távolság. Harry valahogy biztos volt benne, hogy ebben az életben már nem érheti el.
És akkor... Ismerős, hideg érzés állította meg a professzort, és tompította el Harry érzékeit. Egy pillanatra minden elsötétült, és anyja könyörgő hangját hallotta: „Ne Harryt, kérem...", de a következő pillanatban előhúzta az apja pálcáját, és erősen a nagybátyja megmerevedett, remegő alakjára koncentrált, aki többet kínált neki, mint eddig bárki, aki megosztotta vele a fájdalmat és a kínzásokat, az életét... Felemelte a pálcát, és a hangja nyugodt, de erős volt.
– Expecto Patronum! – és a patrónusa, a szarvas, a második apja, a védelmezője megjelent előtte, meghajtotta a fejét, és valami olyasmit csinált, amit – Harry biztos volt benne – a patrónusok NEM szoktak csinálni: nem csak elkergette, de elpusztította őket, és azok elhalványultak, eltűntek a levegőben, és többé már egy sem volt ott, sehol. Soha többé.
Piton visszafordult, furcsa kifejezéssel az arcán... Meglepetés és csodálat... de ez hirtelen átadta a helyét a rémületnek: a szeme kimeredt, eltátotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
Az idő úgy tűnt, mintha megállt volna, vagy csak lelassult? Harry nem tudta, de egy pillanatra mindent tisztán látott: Piton rémületét, az eltűnő patrónust, és a közeledő halálfalókat maga körül, és egyet, aki egyenesen felé fordította a pálcáját.
Harry azonnal felismerte.
Féregfark. Peter Pettigrew. Az áruló. A szülei gyilkosa. Bertha Jorkins és Cedric Diggory gyilkosa. A Sötét Nagyúr kicsinyes, undorító szolgája.
Valaki, aki az életével tartozott Harrynek.
Valaki, aki ezzel láthatóan egyáltalán nem törődött.
– Adava Kedavra – mondta csendesen. Ismerős, zöld fény lőtt ki a pálcájából, és egyre közelebb, közelebb ért.
Harry képtelen volt mozdulni. Tudta, hogy már nincs több ideje. Tudatában volt annak, hogy csak az agya érzi úgy, hogy lelassult az idő, a teste a másik világban volt, a normális világban, és nem lehet elég gyors, hogy odébb ugorjon.
Csak bámult a zöld fényre.
Ez hát a vég.
Olyan, mint az anyjáé.
Olyan, mint az apjáé.
Olyan, mint James Potteré.
Voldemort elérte, amit akart. Meg fog halni.
Most már nem félt tőle. Már nem harcolt ellene. Elfogadta: ez a sorsa.
Quietus leszármazottjának szembe kell néznie a halállal, hogy élhessen.
Harry nem tudta, mit jelent ez a mondat. De most a halállal nézett szembe.
Csak a szíve fájt még. Perselus... Perselus teljesen össze fog törni, elveszíti minden reményét.
Beleszúrt a fájdalom. Még egy utolsó pillantást vetett Perselusra.
– Sajnálom – suttogta, és ekkor a zöld fény végre elérte.
Minden elsötétült. Örökre.
Piton nem hitt a szemének.
A dementorokat legyőzte Harry patrónusa. Harryé... Harry!
Hirtelen rájött, hogy már megint magára hagyta a fiút. Megfordult, arcán biztató kifejezéssel.
De mindjárt Harry mögött... ott állt az egész belső kör. Voldemort épp a közepén, és mellette Pettigrew egyenesen Harryre fogta a pálcáját...
Zöld fény.
A halálos átok.
Nem.
Harry meghal.
Nem.
A zöld fény elérte Harryt.
Nem!
A fiú a földre zuhant.
NEM!
A teste mozdulatlan maradt.
Harry halott VOLT.
Harry HALOTT volt.
Harry halott volt.
– Harry! NEEEEEEEEEEEEEEEM! STUPOR! – kiáltotta fájdalmas hangon, a belső körre fogva a házilag készített varázspálcát, ahogy rohanni kezdett a fiú felé.
A halálfalók eltűntek, ahogy az átok hátradobta őket, de Piton nem is törődött velük. Csak Harryt látta.
A szíve kettészakadt. A teste fájni kezdett. Minden fájni kezdett. Már az élete is fájt.
Hibázott.
Ez az Ő hibája.
Megint magára hagyta a fiút.
Ahogy elérte az élettelen testet, térdre zuhant. Óvatosan, ahogy csak tudta, átölelte Harryt, a karjába emelte a testet, és felállt. Egy pillanatig csak állt ott, a fiúval a karjában. A fiú hihetetlenül könnyű volt, mint egy tollpihe, gondolta, ahogy tántorogva elindult az erdő felé. Nem érdekelték a halálfalók. Talán azt remélte, hogy őt is megölik, de senki se próbálta megállítani, senki se küldött utána átkot, ahogy egyenletesen ment előre.
Milyen ismerős helyzet. Ez az egész ceremónia. A fiú a karjában. A halott fiú. Quietus fia.
Halott, mint Quietus.
És ő csak cipeli tehetetlenül, el innen, el erről az átkozott helyről.
Ahogy ment, érezte, hogy a test egyre nehezebbé és nehezebbé válik... mint minden halott test. Vagy csak ő lenne ennyire gyenge?
Quietus nehezebb volt, jutott hirtelen az eszébe. – De hiszen idősebb is volt akkor, már felnőtt.
Felnőtt? Átkozott, hülye kölykök voltak csak, mind a ketten... Quietus még húsz sem volt!
De Harry még ennél is sokkal fiatalabb. Csak egy gyerek. Egy gyerek!
Szorosan a mellkasához ölelte.
Nem tudott sírni. AKKOR sem tudott sírni. Akart – de nem tudott.
Minden érzés eltűnt a szívéből. Nem maradt más, csak a hideg, dermedt űr.
– Sajnálom, Quietus. Sajnálom, Harry, sajnálom – ismételgette számtalanszor, mint egy mantrát, amíg csak el nem érte az erdő szélét. Akkor kivette Quietus pálcáját Harry elgyengült szorításából, és ökölbe szorította a kezét a sima fa körül.
A következő pillanatban a Tiltott Rengetegben voltak, a hoppanállási ponton.
Piton nem tudott továbbmenni. A földre zuhant, még mindig szorosan ölelve Harry testét, és védelmezőn a halott fiú köré tekeredett, mintha a saját testével megvédhetné...
– Soha többé nem akarok felébredni... – ez volt az utolsó gondolata.