Ld. mint eddig.
14. fejezet – Vizsgálatok
Az erős fény ébresztette fel.
Hihetetlen fényesség volt a szobában: fehér, sárga, narancs és arany sugarak és csíkok táncoltak körülötte. És szagok és illatok: egyik a frissen kaszált pázsit illata, másik egyszerűen csak a napfénytől felforrósodott levegőé... És hangok. Madárcsicsergés, levélsuhogás, a hullámzó víz zúgása valahonnan a távolból, és a természet más hangjai. Az öröm és az élet jelei öntötték el: gyönyörű nyári nap volt.
Érezte maga körül a frissen mosott ágyneműt: a lepedőt, a párnát, a könnyű takarót, frissen, melegen és puhán fogadták magába a testét, alvásra csábították, álomra, mintha meg akarnák védeni az ébredéstől. De már nem volt álmos és fáradt, frissnek érezte magát, és egy kicsit talán éhesnek is. Ez nem is csoda, hiszen nem evett már...
Már két hete.
Istenem, két hete.
A Rémálom Kúria.
Voldemort.
Harry.
Csak rövid idő kellett, hogy gondolatban idáig jusson. Harry.
Felült, arca rémületet tükrözött. A napfény gyengéden simogatta a hátát, a takarója majdhogynem kéken világított az erős fényben. Először semmit se látott, a napfény elvakította. A szoba csak lassan kezdett kibontakozni a szeme előtt. És ekkor megismerte. A Roxfort kórtermében volt, biztonságban.
Gombócot érzett a torkában, és a fejét óvatosan először jobbra, aztán balra fordította, hogy lássa a teremben levő többi ágyat is, ahol talán más is fekszik, remélve, hogy meglát egy ismerős, vékony testet maga mellett az egyik ágyon, a könnyű takaró alatt aludni... de egyedül volt. Csak ő és a napfény, semmi más.
Vagyis igaz. Harrynek már nem kell itt lennie, soha többé. Ezzel legszörnyűbb rémálmai váltak valóra. Az előző este emlékei lassan visszatértek: a leomló folyosó, a laboratórium, a nedves alagút, a termek, szobák, amiken átszaladtak (EGYÜTT), a tó, az erdő, a dementorok, a patrónus, és végül – Harry, ahogy a belső kör előtt áll, rájuk várva, tökéletesen tisztában azzal, mi fog vele történni, és aztán meghalt. A zöld fény elérte, és ő holtan zuhant a földre.
Piton nem emlékezett rá, hogyan jutott el idáig, mi történt azután, hogy Harry összeesett. Volt valami... mintha a hoppanállási ponton feküdt volna a tiltott rengetegben, Harryvel a karjában. De... akkor Harry már halott volt. És ő ott akart meghalni mellette. De szemmel láthatóan nem halt meg, vagy legalábbis még nem.
Ó, a fenébe, biztos Albus volt az... Miért nem hagyta őt meghalni? Nem akart megint egy halott fiúval az ölében visszatérni, mint tizenöt, vagy valamivel több éve, hogy mindent elölről kezdjen: hogy újra az alapoktól kelljen felépítenie az életét. Nem, soha többé. Egyszerűen túl öreg már hozzá.
Felkelt az ágyból, belecsúsztatta a lábát az odakészített papucsba, és kinyújtózott. Észrevette, hogy hosszú, fehér hálóing van rajta, és undorodva elhúzta a száját. Ő – fehérben... Ez idegesítette. De egy pillanat múlva megvonta a vállát, és a célja felé fordult: egy apró szoba felé, amit mindjárt Poppy irodája mellett helyeztek el. Csak ritkán használták, legutóbb majdhogynem öt éve, azelőtt, hogy Harry megkezdte volna itt a tanulmányait... Ó, és tavaly is, természetesen...
Lassan kinyitotta az ajtót, de aztán megijedt, nem mert szembenézni a látvánnyal, ami itt fogadta. Végül mély lélegzetet vett, és belépett a szobába. A ravatalozóba.
A ravatalozó nem valami sötét terem volt, ellenkezőleg, ugyanolyan világos volt, ugyanúgy tele volt a napfénnyel, mint a fő kórterem. A narancs, sárga és arany sugarak mindent elöntöttek, még ezt a helyet is, a halál helyét, egyikük egyenesen a kis testre hullott, ami a ravatalon feküdt, olyan nyugodtan, mintha csak aludna. Piton óvatosan közelebb lépett hozzá. A fiú halványan mosolygott halálában. Előző nap ezt nem vette észre, mikor magával húzta Harryt, olyan távol attól az elátkozott helytől, amennyire csak lehetett... Mosolygott, mosolyogva fogadta a sorsát... de vajon miért mosolyog? A megcsalt világon mosolyogna, amely most elvesztette a megváltóját, aki soha nem akarta ezt a szerepet? Vagy Voldemorton, akinek mégsem sikerült megtörnie? Vagy rajta, aki elárulta azzal, hogy hátrahagyta...?
Még egy lépést tett felé.
Harry. Quietus fia. A Piton család utolsó – és most már elveszett – reménye, és milyen ironikus, a Potter családé is. Halott öccsének halott fia.
Cserbenhagyta.
Végül megtette az utolsó lépést is, és most a ravatal mellett állt. Harry még mindig Piton átalakított ruháit viselte, amiket siettében ollóval rövidített le: fekete ruháit, amiket most sár, por és vér borított, ahol a régi zúzódások és sebek átnedvesítették. Térdre hullott a fájdalomtól. Ezeket a sebeket Harry akkor szerezte, mikor még együtt voltak. Együtt... És a fiú ott volt mellette, néha még hozzá is bújt, és mindenféléről beszélgettek, fontos és kevésbé fontos dolgokról, eseményekről, emberekről...
Együtt voltak, és életben voltak.
Mindenük fájt, és kínozták őket, bántották, éheztették őket, de mégis együtt voltak, és átkozott élete során először érezte úgy, hogy valaki közel áll hozzá, és nem csak fizikailag, és most... és most mindez elmúlt, mint egy álom, és fájt a szíve, és a gondolatok egymást kergették a fejében.
Úgy elmúlik, mintha repülnénk...
Óvatosan kinyúlt, és kezébe vette az egyik hideg kezet, hideg, mint a jég, mint lelke és szíve… Megsimogatta, ráhajtotta a homlokát, és szorosan lehunyta a szemét.
Még csak egy napja, vagy annyi sincs, mikor ez a kéz megérintette, mikor ezek a karok szégyenlősen átölelték, mikor ezek a most lezárt szemek még élettől csillogtak, tele voltak reménnyel... Harry szeme, Quietus fiáé, az unokaöccséé, akinek megígérte, hogy apja helyett apja lesz, mindig mellette marad, de akit egyszerűen csak hátrahagyott, és akit kegyetlenül meggyilkoltak.
Miért őt? Miért nem ölték meg inkább őt, Perselus Pitont, a kettősügynököt, a megbízhatatlan, aljas szemetet? Miért maradt már megint életben?
Ez lenne a büntetése a bűneiért?
Hát nem volt elég az az idő, amit ott, a halál gödrében eltöltött?
Miért kell még mindig szenvednie? Miért kellett egyetlen rossz döntésnek ennyi fájdalmat és szenvedést okoznia?
Miért nem tudta feláldozni magát a fiúért?
Kérdések, amikre soha nem kaphat választ.
Kétségbeesett zokogás próbált felszakadni a lelkéből, de nem tudott sírni. A szeme száraz maradt, az arcán nem látszott érzelem, bár érzései fojtogatták. Csak szorosabban markolta a jéghideg kezet. Ha kaphatnának még egy esélyt... mindent megtenne érte. Lehetne az apja, ha Harry azt akarja. Megadná neki a családot, amit megígért – már akkor is komolyan gondolta, nem csak most, de most kétségbeesetten szerette volna megmutatni a fiúnak, vagy bárki isteneknek, akik hallják, hogy kész megtenni, hogy valóban, igazán, komolyan felkészült rá.
Bármit megtenne a fiúért. Odaadná érte még az életét is, ha ezzel visszahozhatná az életbe. Mert ő... cserbenhagyta. Mert nem volt képes arra, amire a szülei: nem tudott meghalni a fiúért, ehelyett Harry halt meg. Harry. A lelke sikoltozott, könyörgött és gyászolt. Arca mégis érzelemmentes maradt.
A napfény glóriát vont Harry feje köré, a hollófekete haj ragyogott, mintha fehér volna, néhol vörössel aláfestve... De az arc sápadtsága elárulta a keserű, fájdalmas valóságot...
Gyengéden megsimogatta a sápadt arcot, és összeborzolta a kócos hajat. Elment. Örökre elment.
És ő is szerette volna követni. Elmenni, mint a fiú.
Hirtelen eszébe jutottak Harry korábbi szavai: „Szeretnélek megkérni... abban az esetben, ha valami... ha történne velem valami, kérlek, ígérd meg, hogy... hogy nem teszel semmi hülyeséget... Nem fogod magad hibáztatni..."
Harry tudta.
A fenébe is! Harry tudta. De honnan?
És miért nem figyelmeztette? Hiszen megelőzhették volna…!
Vagy nem. Már megint ez a hülye elmélkedés azon, hogy „mi történt volna, ha"... Nem. Harry meghalt. Megint egyedül maradt, de ezúttal tudta, mit veszített. Régebben, mikor egyedül volt, nem hiányolta a társaságot, nem úgy, mint most, hogy tudta, milyen érzés megosztani az életét valakivel, aki törődik vele, aki szereti...
– Perselus...
Felemelte a fejét a hideg kézről, és az ajtó felé fordult.
– Albus... – nem volt képes ennél többet mondani. Csak most vette észre, hogy reszket.
Az igazgató odalépett mellé, és a vállára tette a kezét.
– Jöjjön, Perselus. Szüksége van egy kis pihenésre... Nehéz dolgok állnak maga mögött, és még mindig sok nehéz dolog vár magára.
Piton felsóhajtott.
– Itt akarok maradni...
– Nem maradhat. Ne kínozza magát...
– Ez nem kínzás, Albus – rázta meg e fejét. – Én csak... csak nem vagyok képes őt itt hagyni. Most nem.
– Lesz egy napja, hogy elköszönjön tőle, Perselus. De néhány óra múlva itt lesz a Miniszter, hogy felvegyék a tanúvallomását...
– Ez nem egyszerű kihallgatás lesz. Ugyanolyan könyörtelenül fognak kivallatni, mint mindig, Albus.
– Nem hiszem...
– Majd meglátja – Piton megfordult, hogy újra Harryre nézzen. – Nem akarom... Ma nem.
– Meg kell lennie.
– Tudom.
– Harryt is meg akarják vizsgálni – suttogta az igazgató.
Piton megborzongott ezekre a szavakra. Megvizsgálni! Varázslatokat szórni a halott testre, hogy ellenőrizzék a személyazonosságát, hogy valóban Harry Potter fekszik-e előttük. Levetkőztetik, hogy lássák az összes sebét és zúzódását, amiket Harry, ebben Piton biztos volt, senkinek sem akart volna megmutatni.
És kényszerítik majd őt is, hogy levetkőzzön, és bizonyítékként megmutassa a saját sebeit is, hogy ezt is csatolják a róla készült aktákhoz – és sok akta készült róla, több mint 3500 oldal, ahogy Dumbledore egyszer elárulta –, a vallomásával és a kihallgatás jegyzőkönyvével együtt, amit természetesen az igazságszérum hatása alatt tesz majd... Jaj ne, már megint. És bezárják majd az Azkabanba, mert szükségük lesz egy bűnbakra, akit okolhatnak a híres Harry Potter halála miatt...
Az Azkabanba, ahol kénytelen lesz újra meg újra átélni Harry és Quietus halálát, számtalanszor, évekig, évtizedekig, amíg ő is meg nem hal, nem... Nem. Inkább visszatér a Sötét Nagyúr kínzókamrájába, hogy bocsánatot nyerjen és felejtsen...
– Albus, kérem, ne engedje, hogy az Azkabanba csukjanak – suttogta gyenge hangon. – Még egy napra se, kérem...
– Nyugodjon meg, Perselus. Nem engedem meg, hogy elvigyék a Roxfortból, megígérem.
Piton becsukta a szemét.
– Köszönöm, Albus...
Az öreg segített neki talpra állni, és lassan visszakísérte az ágyához.
– Próbáljon aludni még egy kicsit. Ma este kell vallomást tennie előttük Harry haláláról, és szeretném, ha addigra jobban lenne, és felkészülne rá.
Átnyújtott a kollégájának egy üvegcsét.
– Egy kis álomital. Három óráig hat. Igya ki.
Piton bólintott, és leöntötte a torkán az üveg tartalmát.
Már az ágyban volt, szorosan bebugyolálva a takaróba, mikor végül válaszolt az igazgató korábbi szavaira.
– Soha többé nem leszek jobban.
Dumbledore az előtte fekvő férfira nézett, az arca bűntudatot tükrözött.
– Sajnálom, Perselus – suttogta, bár a professzor nem tudta, mit is sajnál valójában Dumbledore.
Három órával és egy könnyű ebéddel később Piton megpróbált felöltözni. Winky, egy házimanó hozott neki néhány ruhát a pincében levő szekrényéből, és egy kissé megnyugodott, hogy a saját ruhái vannak rajta.
Az öltözés nem is olyan egyszerű dolog, jött rá, miután felhúzta a nadrágját. Soha nem volt kövér, de most a saját ruháit is túl nagynak érezte, és kérnie kellett a házimanótól egy övet, hogy magán tartsa a nadrágot. Szokásos fekete köpenye alá csak egy egyszerű fekete inget vett fel, hogy elkerülje a hosszú vetkőzőszámot a Minisztérium küldöttei előtt. Aztán rájött, hogy nem tudja begombolni az inget, és a cipőjét se tudja bekötni, mert a keze nem képes elvégezni az ehhez szükséges pontos műveleteket, úgyhogy végül szólt Winkynek, hogy segítsen. Először persze valami varázslattal akart próbálkozni (Quietus pálcájával, ami már megint nem engedelmeskedett neki), de nem jutott eszébe semmi bűbáj a begombolásra vagy a cipőfűző megkötésére, úgyhogy végül is feladta, és a mellette várakozó házimanó seperc alatt végzett vele.
Ez borzasztóan zavaró volt, majdhogynem megalázó.
Végül aztán készen állt, hogy felmenjen Dumbledore irodájába, ahol az aurorok már bizonyára vártak rá. Igen, aurorok, legalább öt lesz ott belőlük, és szerencséje van, ha elkerülheti az érzéseiről és érzelmeiről szóló kérdéseket... Ez volt a legrosszabb része minden vallatásnak: mikor az érzelmeiről faggatták, aztán nevetségessé tették velük...
Ó, hogy gyűlölte ezért Longbottomot! Neki ez volt a kedvenc játéka!
Szerencsére az átkozott auror most a Szent Mungóban várta csendesen, hogy eljöjjön a vég, nem kérdezett már kérdéseket, nem élvezte többé mások kínjait... már nem, soha többé.
Megpróbált úgy végigmenni az iskola ismerős folyosóin, mint azelőtt, de nem tudott. A mozgása már nem volt csendes, mint a zsákmányra vadászó ragadozóé, ehelyett sokkal inkább szédelgő, tántorgó, úgyhogy inkább csak lassan közelített az iroda felé, időről időre megállva, hogy a falnak támaszkodva kilihegje magát.
Mikor végül a Dumbledore irodáját őrző kőszörny előtt találta magát rájött, hogy nem tudja a jelszót. Jaj, ne. Igazán nem akart itt állni, hosszú percekig sorolva az összes édesség és sütemény nevét, amit ismert... Megörült, mikor meghallotta a háta mögött McGalagony hangját.
– Segíthetek, Perselus? – kérdezte nyugodtan, és Piton ellépett a szobor mellől.
– Nagyon örülnék neki, Minerva – bólintott a professzor felé, aki szomorúan rámosolygott.
– Harry Potter – suttogta a kőszörny felé a Griffendél házvezető tanára, mire az ellépett az útjukból, hogy beengedje őket.
Piton lehajtotta a fejét. Ez váratlan volt, de mégis megörült neki. A mozgó csigalépcső alján megálltak egy pillanatra.
– Jól van, Perselus? – az átváltoztatástan tanárnő aggódónak tűnt.
Piton már nyitotta a száját, hogy a szokásosat válaszolja, de ahogy a kollégájára nézett, és meglátta az aggódó kifejezést a szemében, meggondolta magát.
– Nem, Minerva. Nem vagyok jól, és... Nem érzem magam felkészülve erre a... kihallgatásra.
McGalagony megnyugtatóan Piton vállára helyezte a kezét.
– Albus, mint képzett auror, a Wizengamot tagja, és az iskola igazgatója magának követelte a kihallgatásod jogát, és a Minisztérium megadta rá az engedélyt. Semmi olyat nem fog kérdezni, ami fájdalmat okozhatna.
A professzor feszültségét elmosta a mérhetetlen megkönnyebbülés.
– Köszönöm, Minerva – mosolyodott el szégyenlősen, míg a tanárnő válaszul csak bólintott.
– Nagyon szívesen, Perselus.
Megkönnyebbülése azonnal elszállt, ahogy belépett az igazgató irodájába. Túl sokan voltak a szobában. A miniszter, az az idióta Caramel, két auror a szokásos egyenruhájukban, Arcus Patil, a Minisztérium hivatalos írnoka, valamint két ismeretlen, akik elmentek, ahogy Piton belépett. Vagyis ők jöttek, hogy azonosítsák a halott fiút... A minisztériumi halottazonosítók...
– Perselus, kérlek, ülj le – mutatott egy székre Dumbledore. – Miniszter? – fordult a láthatólag ideges férfi felé, aki kényelmetlenül fészkelődni kezdett, ahogy meglátta a magas, sötét ruhás férfit belépni a terembe.
– Nézze, Dumbledore... joga van magának vezetni a kihallgatást, de fel kell tennie neki azokat a kérdéseket is, amiket én írtam le... – mikor az igazgató bólintott, folytatta. – De először szeretném látni a... fizikai bizonyítékokat...
– Már átadtam önnek Mrs. Poppy Pomfrey írásos vallomását Perselus sebeiről, és nem hiszem, hogy szükséges őt még egyszer átvizsgálni...
– Minden rendben, Albus – szakította félbe a professzor. – Felkészültem erre.
Felállt, és mielőtt az igazgató kinyithatta volna a száját, megfordult, levetette a köpenyét, a szék karjára fektette, és lehúzta a begombolt inget anélkül, hogy kigombolta volna. Nem emelte fel a pillantását, csak állt ott, szemét a földre szegezve, és elárasztották a régi emlékek. A hasonló események emlékei... Szinte várta a háta mögött felhangzó kötekedő nevetést.
– Remélem ennyi elég lesz – húzta össze a szemöldökét egy idő után, és látva a miniszter meglepett arcát, hozzátette: –Az aurorjai, miniszter, általában nem elégednek meg ilyen rövid műsorral – a hangja jeges volt és egy éles pillantást vetett az aurorokra, akik zavartan sütötték le a szemüket. Patil viszont felállt, és alaposan megnézte a zúzódásokat. Piton szeretett volna elsüllyedni a szégyentől.
– A kezét, legyen szíves – kérte Patil udvariasan, miután végzett a teste átvizsgálásával. Piton homlokán elmélyültek a ráncok.
– Szóval olvasta Poppy vallomását... – jegyezte meg, de mégis engedte, hogy a férfi megvizsgálja őket. Máskor sápad és elegáns ujjai most Perselus rémületére vörösek és dagadtak voltak, és Patil bólintott.
– Madam Pomfrey jó munkát végzett, Perselus. Azt hiszem, néhány hét múlva teljesen rendbe jön...
A hangszíne meglepte Pitont, és kérdően bámult az előtte álló nyugodt férfira.
Rövid csend következett, míg végül a miniszter megszólat:
– Felöltözhet.
Mikor Piton végül visszaült a székre, Dumbledore felállt, megkerülte az asztalt és megállt, szemben Pitonnal, kezében egy apró üvegcsét tartva.
– Remélem nem én főztem, Albus... – mosolyodott el fenyegetően Piton. – Nem szeretném megismételni ezt az egész procedúrát csak azért, mert azt hiszik, csaltam...
– Nem, Perselus – rázta meg a fejét az igazgató. – Ezt Mr. Patil hozta nekünk. McCrann készítette, a Minisztérium hivatalos bájital mestere. Ez így megfelel neked?
– Természetesen – forgatta ő a szemét. – Tökéletesen. Bár már majdhogynem el is felejtettem az ízét... Az öreg McCrann és a bájitalai... – megint elvigyorodott.
– Perselus, kérem! – szólt rá türelmetlenül Dumbledore.
– Rendben van – sóhajtotta Piton, de legbelül borzasztó idegességet érzett. Ez az egész helyzet megalázó volt, de persze az igazgató ennek nem volt tudatában, mert soha nem került ilyen helyzetbe, és biztosan soha nem kényszerítették, hogy Veritaserum hatása alatt kérdésekre válaszoljon. És most ráadásul teljesen ártatlan, de mégis alá kell vetnie magát ennek a zaklatásnak, mintha bűnös lenne, vagy legalábbis gyanúsított. Ó, hogy gyűlölte mindezt! De engedelmesen kinyitotta a száját (a kikérdezett személynek nem volt szabad megérintenie sem a főzetet), és egy pillanatra eszébe jutott, amikor az egyik órán megfenyegette Harryt, hogy Veritaserumot önt a szokásos sütőtöklevébe, és megborzongott. Milyen átkozott rohadék is volt... És most már igazán késő a bánat.
Becsukta a szemét. Valójában nem is szándékozott kinyitni őket az egész procedúra alatt. Így valahogy könnyebb volt kitartani.
A hideg főzet lecsurgott a torkán és nem kellett sokáig várnia, hogy megérezze az ismerős érzést: mintha egy erős kéz fájdalmasan megragadná az elméjét, és kényszerítené, hogy szembenézzen hibáival és bűneivel, és ilyenkor nem volt képes elmenekülni a támadó bűntudattól.
– Kössék meg – hallotta a miniszter hangját. – Nem szeretném, ha rátámadna valakire...
Az undorító szemét... Mintha nem tudná, hogy a vallatott személy csak akkor válik erőszakossá, ha igazán személyes kérdéseket tesznek fel neki.
„Hányszor voltál már lánnyal? Kivel? Élvezted? Pontosan hogyan történt? Miért? Megmosakodtál előtte? És utána? Szokta Miss Black a nevedet sikoltozni, mikor..." NEM! Hirtelen eszébe jutott, hogyan harcolt a szérum ellen, milyen kétségbeesetten próbálta csukva tartani a száját, szorosan összeszorítani a fogát, de ez már a kezdetektől vesztett csata volt, és Longbottom csak nevetett a próbálkozásán, hogy kiszabaduljon, hogy elmeneküljön... Nem. Nem akart rátámadni senkire. Csak szeretett volna elbújni, meghalni a szégyentől...
– Nem, miniszter úr. Nem hiszem, hogy szükséges. – rántotta ki őt Dumbledore hangja az emlékek közül.
– Kössék meg. Ez nem kérés. Ez parancs. Az én személyes biztonságom...
– Tegye meg, Albus – hallotta a saját hangját. – Adja meg neki ezt a lehetőséget, hogy megalázhasson valakit... aki nem is ember, csak egy halálfaló...
– Perselus! NEM vagy letartóztatásban, nem gyanúsítanak semmivel, úgyhogy nem kérheti tőlem, hogy megkötözzelek. – az igazgató igazán dühösnek tűnt.
– Követelem, vagy a Minisztériumban fogjuk kivallatni...
– Tegye meg, Albus, és legyen végre vége – sziszegte dühösen Piton. – Én nem bánom. Csak szeretnék végre túl lenni rajta. – Nem nyitotta ki a szemét, csak Patil felé fordította a fejét.
– Arcus, kérem, tegye meg. Nem akarok holnapig itt ülni – megint gúnyosan elmosolyodott, bár a hangjából hiányzott a szokásos fenyegetés.
– Rendben van, Perselus. Lego! – válaszolt Patil halkan.
Piton érezte, hogy a karja és a lába a székhez ragad, és próbált nem megborzongani. Hallotta, McGalagony meglepett felszisszenését a szemközti sarokból, ahol idáig állt, de gondolatban megvonta a vállát. Ha tudnák...
– Neve? – Ó, szóval kezdődik.
– Perselus Nobilus Piton. – a hangja hideg volt és tompa.
– Halálfaló?
Nem, Albus, ez nem jó kérdés. A teste megmerevedett és a hátgerince fájdalmasan meggörbült. Egyszerűen nem tudott erre válaszolni. Igen, valójában halálfaló volt, a sötét jegy kétségtelenül örökre bele volt égetve a bal karja bőrébe, de már nem szolgálta Voldemortot, úgyhogy többé már nem halálfaló.
– Hűséges halálfaló?
– Nem. Tizenhat éve elhagytam Voldemortot, és azóta magának kémkedtem. – ahogy a szérum kezdte teljesen átvenni felette a hatalmat, bárhogyan is próbálkozott, többé már nem volt képes gúnyt csempészni a hangjába. Elégedetten nyugtázta, hogy Caramel felszisszent, ahogy Voldemort nevét a szokásos félelem nélkül hallotta említeni, és úgy döntött, hogy olyan gyakran fogja kimondani, ahányszor csak lehetősége adódik rá.
– Mi történt két hete?
– Július 17-én Voldemort magához hívott – csak azért használta a nevet, hogy idegesítse vele azt a hülyét. – Részt kellett vennem Harold James Potter megkínzásában, akit Voldemort hűséges szolgái aznap fogtak el. – Ó, ez így jó lesz. Hallotta, hogy Caramel a NÉV minden említésére idegesen összerándul.
– Miért nem tért vissza a Roxfortba a kínzás után?
– Mert megpróbáltam megmenteni Harry életét, és Voldemort úgy döntött, hogy hosszabb kínzásnak vet alá minket a Rémálom Kúriában. Voldemort közös cellába csukott bennünket, és két hétig különféle módon kínoztak minket. A pincebörtönben voltunk bezárva, így nem tudtam visszatérni, hogy beszámoljak az eseményekről. – Két alkalma is volt, hogy ráijesszen a hülyére.
– Potter az egyik ilyen kínzásba halt bele?
– Nem. Akkor halt meg, mikor megpróbáltunk megszökni. Egy halálfaló, név szerint Peter Pettigrew küldte rá a Halálos Átkot. Nem tudtam megmenteni. A szemem előtt halt meg. Aztán felvettem, és visszatértem vele a Roxfortba.
– Ez alatt a két hét alatt bántalmazta őt?
– Igen, az első nap én is megkínoztam. Időre volt szükségem, hogy megmenthessem, és úgy döntöttem, hogy részt veszek az átkokban.
– Használta valamelyik Főbenjáró Átkot?
– Nem.
– Később bántalmazta őt valamilyen módon?
– Nem.
Dumbledore egy pillantást vetett az asztalán heverő papírra.
– Mutatott Potter bármilyen jelet arra, hogy nincs józan eszénél?
Bárhogyan is szerette volna Piton csukva tartani a szemét, erre döbbenten felpattant.
– Mit? Hogy nem volt józan eszénél? Nem, természetesen nem. Végig tökéletes volt az elmeállapota. – A hangja nem mutatta a megdöbbenését, a monoton hang a szérum mellékhatása volt.
– Említett valamit Cedric Diggory haláláról?
– Igen. Azt mondta, Cedric Diggoryt ugyanaz a halálfaló, Peter Pettigrew ölte meg, akit már korábban is említettem, Voldemort parancsára.
– Mutatta bármi jelét annak, hogy érdekelné a fekete mágia?
– Nem, egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg. Ellenállt Voldemort csábításának, bárhogy is próbálta az a fiút a saját oldalára állítani.
Dumbledore bólintott, és az ideges Caramelhez fordult.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz, miniszter úr. – mondta magától értetődő hangon. – Nem szándékozok több kérdést feltenni Mr. Pitonnak. Hallotta a vallomását. Minden kérdésre válaszolt, amit feltettünk.
– De... vannak hiányosságok a meséjében...
– Természetesen vannak benne hiányosságok, miniszter úr. De azt hiszem, amit hallottunk elég lesz. Nem akarok holnapig itt ülni, és végighallgatni a fogságuk minden apró részletét, amik nem is fontosak ahhoz, hogy megtudjuk Harold James Potter elhalálozásának körülményeit. És mint hallotta is, Mr. Piton tökéletesen ártatlan a halálában. Nem értek egyet azzal, hogy tovább faggassuk a saját vagy Harry Potter megaláztatásáról, vagy más olyan kérdésekről, amik túlságosan személyesek ahhoz, hogy a szérum hatása alatt válaszolni lehessen rájuk. Mr. Piton nem gyanúsított, hanem tanú, és nekünk nincs jogunk tovább folytatni a vallatását.
– Dumbledore-nak igaza van, uram – állt fel Patil nyugodtan. – Nem követett el semmi bűnt, így nincs jogunk személyes kérdéseket feltenni neki, hacsak nem akar rájuk önként válaszolni.
Caramel arca hamuszürkére váltott.
– Csak nem áll egy halálfaló pártjára?
– Egy volt halálfalóéra, miniszter, akit a Wizengamot tizenöt éve felmentett.
Az ajtón hirtelen felhangzó kopogás szakította félbe a vitát.
– Jöjjenek be! – mondta Dumbledore. A két halottazonosító lépett a szobába.
– Végeztünk, miniszter úr.
– Igen? – kérdezte türelmetlenül Caramel.
– Hivatalosan megállapítottuk, hogy a halott fiú biztosan Lily Evans és James Potter fia, Roxmortsban született, 1980. július 31-én, meghalt 1995. július 31-én. Itt a temetési engedély – adott át egy iratot az igazgatónak. – Két napon belül el kell temetniük. Védővarázslatot helyeztünk el rajta, hogy a test egyetlen részét se tudják eltávolítani és illegális célokra felhasználni. A sírját a minisztérium lezárja, és hivatalos szervek fogják őrizni az elkövetkező két hétben, amíg a tetem el nem veszíti mágikus tulajdonságait.
A hideg, szívtelen beszéd fájt Pitonnak. Tetem! Hiszen Harryről beszélnek! Nem valami DOLOGRÓL, amit „illegális célokra" lehet használni! Összerándult, de még mindig a székhez volt kötözve.
– Jól van – bólintott Dumbledore. – Akkor azt hiszem, végeztünk is.
Az ajtó felé terelte a csoportot, és a következő pillanatban Piton egyedül találta magát az irodában, odakötözve a székhez, mozdulni képtelenül. Fenébe! Dumbledore is öregszik már... de remélhetőleg gyorsan visszaér. Most legalább egyedül volt, a Minisztérium képviselői elmentek.
Megint becsukta a szemét, és megjelent előtte Harry arca, ahogy mellette ült, várva a megnyugtató szavakat, várva, hogy elfogadja őt... Legalább ezeket a szavakat nem tagadta meg a gyerektől. Legalább úgy halt meg, hogy tudta, Piton elfogadja, és törődik vele...
Egy mérges hang zökkentette ki a gondolataiból.
– Szóval most boldog vagy, mi? – támadt rá a keserű hang.
Piton kinyitotta a szemét, és egy pillanat alatt megmerevedett. Black állt előtte, arcán gyűlölet keveredett a fájdalommal. Piton erőlködött, hogy felálljon, de a mágikus kötelékek erősen a székhez szorították. A fenébe is! Black szája kegyetlen mosolyra húzódott.
– Nem vagyok boldog, Black. Egyáltalán – válaszolta meg a professzor a kérdést, összeszorított fogakkal. A „folyékony Imperius", ahogy egyszer valaki a Veritaserumot nevezte. Igen, az volt. De a Minisztérium, és ez nem is csoda, nem találta főbenjárónak a használatát. Az Imperius világos verziója, hogy uralkodhassanak mindenki felett, aki bevette.
– Talán mert nem tetszik a jelenlegi helyzeted, és ez bosszant téged, nem, zsíros dög? Hogy te meg vagy kötözve, én meg szabad vagyok?
Harrynek nem volt igaza Blackkel kapcsolatban. A koszos kutya kegyetlen, brutális rohadék volt, semmi több, és most megint kénytelen volt válaszolni a kérdésre.
– Igen, gyűlöllek, és gyűlölöm ezt a helyzetet, Black, de nem ez bosszant. – Izzadni kezdett a tehetetlen erőlködéstől, hogy csukva tartsa a száját. Hiába. A szérum egyszerűen erősebb volt.
– Igazán? – a kegyetlen vigyor tovább szélesedett ellensége arcán. – Miért? Beteljesült az álmod. Harry meghalt, nincs több Potter a világon. Remus haldoklik, a gyógyítók úgy gondolják, nem éli túl az éjszakát – ahogy Black elkeseredetten kiabálni kezdett, Piton hirtelen észrevette a fájdalmat a gyűlölt arcon. – A Minisztérium még mindig üldöz engem. Peter elárult minket. És te NEM vagy boldog! És ugyan miért nem, Pitonkám? Mondd el nekem! Ez mind nem elég neked? Sajnálom, nem fogom megölni magamat itt a kampós orrod előtt, csak hogy kielégítsem a vágyaidat! – a végén Black már teljes tüdőből ordított.
Mielőtt válaszolt volna, Pitonnak úgy tűnt, hogy Black pontosan úgy viselkedik, mintha ő is bevette volna a szérumot. Minden fájdalma és félelme kiterítve hevert előtte, és hirtelen megsajnálta a férfit.
– Nem akartam, hogy Harry meghaljon – válaszolta nyugodtan, és többé már nem harcolt a szavak ellen. – Megpróbáltam megmenteni, de nem sikerült. És sajnálom Lupint...
Black szeme hitetlenkedve tágra nyílt. Aztán közelebb lépett, és agresszíven megragadta Piton vállát.
– Mi folyik itt, te szemét? – a hangja fenyegetővé vált. – Ez a legújabb szórakozásod, hogy eljátszott a Roxfort szerető, és másokkal törődő bájital tanárát?
– Engedd el a vállam, Black. Nem viccelek. Nem vetted még észre, hogy az az átkozott szérum kényszerít, hogy az igazságot mondjam, és te, rohadék, arra kényszerítesz, hogy kiteregessem előtted az összes érzésemet?
Ez határozottan nevetségesen hangzott. Kimondani, hogy „rohadék", ezen a teljesen semleges hangon... Black teljesen megdöbbent.
– Ó, istenem... – suttogta. – Jaj nem... Nem... Hogy én milyen átkozott hülye vagyok...
Felemelte a pálcáját, és Pitonra szegezte. Az meglepetten felvonta a szemöldökét. Black talán meg akarja őt ölni? Ezzel szívességet tenne neki, de... nem.
– Libero – mondta Black, és a mágikus kötelek lehullottak róla. Piton mégse mozdult.
– Szóval? – kérdezte Black néhány perc múlva. – Mire vársz? Gyere, üss meg, te hülye! – kiáltott rá az animágus idegesen. Piton meglepetten rázta a fejét. Nem értette, mit akar ezzel Black.
– Miért kellene megütnöm téged? – Igen, rengeteg oka volt rá, de most kíváncsi volt a kutya magyarázatára.
Most Blacken volt a sor, hogy eltátsa a száját.
– Mert rád támadtam, és kihasználtam, a kiszolgáltatottságodat, Piton. Ezt gondolom észrevetted... – A férfi elfordította róla az arcát.
– És a kérdések? – Piton hangja még mindig nyugodt volt.
– Nem akartam... Csak nem vettem figyelembe, hogy a szérum... Sajnálom.
– Micsoda...? – az utolsó szót biztosan félreértette. Ki kell mosnia a fülét. Vagy a kínzások...
– Tudom, milyen az, ha... ha kivallatnak. Amikor kényszerítenek, hogy válaszolj olyan kérdésekre, amikre gondolni se akarsz, vagy amik túlságosan személyesek... úgyhogy sajnálom, ami történt, Piton. Egy rohadék voltam, ahogy mondtad.
„Azt hiszem, ha egyszer ad neki lehetőséget rá... bocsánatot fog kérni..." – visszhangoztak a fejében Harry szavai. Harrynek igaza volt. Harry megmondta, és igaza volt. Megint elöntötték az érzelmek, lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Harry...
– Mi a baj, Piton? – Black hangja most aggódó volt, de az a nyavalyás bolhazsák már megint elfeledkezett róla, hogy ő még mindig a szérum hatása alatt áll. Felnyögött, de mégis megválaszolta a kérdést.
– Harry... Harry mondta nekem, hogy bocsánatot fogsz kérni, ha adok rá lehetőséget... Igaza volt... de most halott... – motyogta a tenyerébe.
– Te... te beszéltél ott vele? – Black hangján tiszta hitetlenség érződött. Istenem, hát tényleg ennyire szemétnek látszott?
– Természetesen, te idióta. Két hétig egy cellában voltunk.
– És hogyan... mit...
Piton gúnyosan elmosolyodott.
– A szérum nem működik rendesen, csak ha világos és tisztán érthető kérdéseket teszel fel...
– Jaj, ne... – Black most jött rá, hogy már megint kérdést tett fel Pitonnak. – Én csak...
– Te teljesen hülye vagy, Black.
Black felsóhajtott, bólintott, és végül Piton szemébe nézett.
– Kedveled Harryt. – mondta. Ez nem kérdés volt, gondolta Piton. Black vigyázott rá. Szóval szabadon válaszolhat, ha akar. Piton eltűnődött rajta egy darabig.
Mit kellene válaszolnia erre? Igen, természetesen kedvelte Harryt. Sőt, megtanulta szeretni a fiút, amíg együtt voltak, de... ez nem Blackre tartozik, vagy igen? Harry meghalt, és...
Harry meghalt. És Black is szerette a kölyköt. Ő is elvesztette Harryt, éppúgy, mint Piton. Ugyanúgy gyászolja ő is. Mindent egybevetve joga van megtudni a választ.
És egyenesen is rákérdezhetett volna, de mégsem tette. Megérdemli, hogy tudja. Egy részét legalábbis. Egy bizonyos, nem túl személyes részét.
– Igen, kedveltem. Azután békültünk ki, hogy láttam, ahogy elviselte a fájdalmat és a kínzásokat, és megváltozott róla a véleményem. Úgy viselkedett, mint egy felnőtt. Nagyon erős volt. Black, én még senkit se láttam olyan bátran viselkedni, mint őt. És... és az utolsó pillanatban halt meg, mikor a szabadság már annyira közel volt... – lehajtotta a fejét, az utolsó szavakat már úgy suttogta. – Nem tudtam megmenteni. Az én hibám volt...
– Izé... én... én nem így gondolom, Piton – motyogta Black, és elvörösödött. – Csak ketten voltatok Voldemort fő ereje ellen.
– Megmentett engem a dementoroktól, és ezért nem volt ideje, hogy szembeszálljon a halálfalókkal... miattam történt az egész... – Miért mondja el mindezt az átkozott kutyának? Miért mutatja ki előtte a gyengeségét?
– Aznap éjjel Remus is megmentett engem a dementoroktól... Nem tudtam harcolni ellenük, ezért nem vettem észre a közeledő vérfarkasokat, és ő most haldoklik... – De Black legalább nem használta ki a gyengeségét, hanem ráadásul bevallotta neki a saját esendőségét. Aztán Black felsóhajtott, és hozzátette. – Azt hiszem, túl sokat veszítettünk már ebben a háborúban, és ez még csak a kezdet. És... ugyanazon az oldalon harcolunk, úgyhogy... ideje lenne véget vetni ennek az egésznek, és... izé...
Piton meredten bámult Blackre.
– Fegyverszünetre gondolsz?
– Nem – rázta meg a fejét Black. – Nem fegyverszünetre. Békét ajánlok.
Néhány percre teljes csend borult rájuk, aztán Black kinyújtotta a kezét. Piton a felé nyújtott kézre, majd Black arcára nézett.
– Békét? – kérdezte komolyan.
– Igen. Békét – válaszolta Black határozottan.
– Jól van – bólintott egyetértően, és elfogadta Black kezét. – Sirius – tette hozzá.
– Perselus – bólintott viszonzásul Black. – És mindenért bocsánatot kérek... Quietusért is...
Piton keze megremegett, ahogy meghallotta a testvére nevét Black szájából. Kinyitotta a száját, hogy valami durva megjegyzést tegyen, de az ajtó kinyílása félbeszakította.
Az igazgató lépett be egy barna hajú kislánnyal. Black megdermedt, ahogy meglátta őket.
– Albus... ez azt jelenti... Remus... – dadogta rémülten. – Nem halt meg, ugye?
– Nem, Sirius. A kislánynak azonban szüksége van valakire, aki a felépüléséig vigyáz rá, és azt mondta, hogy Remus téged jelölt ki erre a feladatra.
Piton hátradőlve élvezte Black döbbenetét és zavarát.
– De... de én nem is tudom, hogyan kell... – Black idegesen toporgott. Dumbledore elengedte a lány kezét.
– Más problémánk is van, Sirius, egy sokkal komolyabb problémánk. Nem tudom, hol lakhatnál, amíg Remus felépül...
– Meg fog gyógyulni? – Black tompa szeme megtelt élettel. – Úgy érti hogy...?
– Igen. Poppy azt mondta, hogy néhány hét múlva felépül. De addig is találnunk kell egy lakhelyet kettőtöknek... Még mindig szökésben vagy, Sirius, mert a miniszter nem volt hajlandó elfogadni Perselus vallomását, még Harry esetében sem...
Harry... már megint Harry... Piton előtt hirtelen megjelent a fiú arca, ahogy Siriust védte... és ő hogy megharagudott rá érte... ó, ő volt csak igazán idióta, nem Black. Ha tudta volna, hogy nincs idejük ilyen hülye vitákra...
– Lakhatnak nálam, Albus – nem volt benne biztos, miért mondja ezt. Talán Harry miatt? Biztosan Harry is így akarná, ha élne... – A ház elég nagy. Mindenkinek lesz elég hely, anélkül, hogy állandóan látnunk kellene egymást... – tette hozzá, mikor észrevette az igazgató meglepett pillantását.
– De ti ketten...
– Már vége, Albus – sóhajtott fel Black. Dumbledore kérdően a professzorra nézett, aki bólintott.
– El sem hiszem... – mondta, de Piton észrevette, hogy a hangja egy kicsit hamisan cseng.
– Szóval előre eltervezte az egészet, így volt, ugye? – kérdezte, karba téve a kezét a mellkasa előtt. Az igazgató nem válaszolt, de egy kis mosoly jelent meg a szája szegletében. – Tudhattam volna... És mi is a neve? – váltott témát hirtelen és a kislány felé biccentett.
– Izé... Anne – válaszolt Black a lány helyett, aki csak állt, és szégyenlősen bámulta őket.
– Biztosan van családi neve is, nem? – húzta össze a szemöldökét Piton, aztán a lányhoz fordult. – Mi a neved? – kérdezte.
– Anne Black, uram – válaszolta engedelmesen a kislány, és a professzor érezte, hogy a világ megpördül körülötte.
– Jaj ne... – hallotta Black elkeseredett nyögését. – Ez nem lehet igaz.