Fordította: Enelen
Átolvasta: jinjang
15. fejezet – Búcsú és találkozás
Semmi sem tart örökké,
de vannak dolgok, amelyek túl hamar befejeződnek
s íme, azok, amelyek eddig hatalmas, elbűvölő tereknek tűntek,
most már csak kihalt, üres szobák…
Ó, az a véletlen, amely valamit mutatott–
de csukd be a könyvet,
immár sosem fogjuk megtudni, mi is volt az…
(Saudade – Chris Rea. A dal Ayrton Senna halálára íródott.)
Nothing lasts forever
But some things end too soon
Now those fields of fascination
Are just dull and empty rooms...
But, oh, that luck what did it show
Close the book,
Now we will never know...
(Chris Rea)
A következő nap Piton számára teljesen elmosódott. A világ minden tájáról jött ismeretlen férfiak és nők árasztották el az iskolát. Gyászuk álarca csak semlegességet, kíváncsiságot, félelmet, sőt, néha még örömet és megkönnyebbülést is takart, és azok a hivatalos látogatások a halottasházban...
– És most mit tegyünk? – volt a leggyakoribb kérdés.
– Biztosan nem is volt olyan erős, ha egy egyszerű Halálos Átok is meg tudta ölni... Talán nem is ő volt világunk megmentője... – Egy másik népszerű vélemény.
– Úgy hallottam, hogy Tudjukki halálra kínozta... – mondták a jól informáltak.
– Két hétig kínozták... – tették hozzá azok, akiknek voltak kapcsolataik a Minisztériumban.
– Az unokatestvérem a Minisztériumban dolgozik, és azt hallotta, Potter akart lenni az új Sötét Nagyúr, ezért ölte meg Tudjukki... – Ez volt mindennek a teteje. Piton biztos volt benne, hogy ez utóbbi egyenesen Caramel véleményét ismételte.
Hozzá lehet még tenni ehhez azt is, hogy ő, Perselus Piton volt az személyesen, aki megölte a fiút. Igaz, ebben az esetben az kérdéses, hogy jót tett ezzel, vagy rosszat.
És rengeteg hasonló mondat, vég nélkül ismételgetve. Néhány óra múlva Piton feladta, és visszatért a pincéjébe, hogy éjszakáig egyedül maradjon. A temetés előtt Harryvel töltendő utolsó éjszakáig... Elfacsarodott a szíve. Leült a kandalló elé, és órák hosszat csak bámult a sötétbe. Egy idő után jött Black azzal az idegesítő kislánnyal, és ő elmenekült a saját lakásából, és a Tiltott Rengetegben kóborolt még további hosszú órákig. Kétségbeesetten szeretett volna beszélni Dumbledore-ral, de az igazgatót túlságosan lefoglalták a temetési előkészületek, nem volt rá ideje.
Kérdőre akarta vonni az ő és Harry titkos rokonságával kapcsolatban, megkérdezni tőle, hogy miért tartotta ezt tizenöt évig titokban. De várnia kellett. Majd a temetés után... mindenre rákérdez. Megérdemel néhány választ. Vagy még inkább: megérdemli, hogy tudja az összes választ. Már nem volt kém. Most már szabad tudnia a titkos információkat is. Már nem fogja veszélyeztetni ezzel a Rendet vagy a Világos Oldalt.
És mégis... Mi van akkor, ha még mindig nem érdemli meg, hogy a Világos Oldalon harcoljon? Vajon valóban „világos" lett? A Harryvel közös fogságuk előtt Piton hideg szívű rohadéknak tartotta magát, aki csak egy egyszerű, önző ok miatt váltott oldalt, nem azért, mert meggyőzték volna Dumbledore és követői eszményei. Valójában korábban úgy gondolta, hogy az életben a legfontosabb a hatalom, és miután a Világos Oldalra ált, csak annyi változott, hogy ezt a hatalmat nem a sötét mágiában kereste többé... és voltak is előrelépései e téren. De Harry felnyitotta a szemét más dolgokra is. Elsősorban a Quietussal való kapcsolatára, arra, hogy a szeretet, amit a testvére iránt érzett lehetővé tette, hogy örökre elhagyja a Legnagyobb Rohadékot. Valakit jobban szeretett, mint a felkínált hatalmat. És hogy átállásának oka egyáltalán nem volt önző: a legnehezebb és legrögösebb utat választotta, a kémkedést, csak azért, hogy ezzel bosszút álljon a szülein és Voldemorton.
De... ez azt jelenti, hogy ő is „világos"? Hogy joga van a Világos Oldalért harcolni?
Nem.
Biztosan nem. Egy ilyen egyszerű tett nem lehet elég arra, hogy őt világossá tegye. Ő egy sötét család sötét leszármazottja, szörnyű bűnökben vétkes, nem érdemli meg, hogy bárki is megbízzon benne, mint ahogy Harry bizalmát sem érdemelte meg – elárulta a fiút azzal, hogy hátrahagyta...
Hirtelen egy furcsa hang szakította félbe a sötét gondolatokat. A közelében valaki... vonyított? Vérfarkas? Egy pillanatra Piton megrémült, aztán előhúzta a pálcáját, és arrafelé fordította, ahonnan a hangot hallotta, és várt. Semmi se történt. Van ott egyáltalán valaki? Felsóhajtott, és úgy döntött, hogy körülnéz egy kicsit, csak hogy leellenőrizze...
Egy kis tisztás volt előtte. És Hagrid. Hagrid volt ott, egy csúnya kutyával, egy fa mögött ülve, a törzsnek támaszkodva, és kétségbeesetten sírt. A félóriás a hatalmas kutya köré fonta a karját, arcát a nyakába temette, és sírt, zokogott, vonyított a fájdalomtól.
A gyász első őszinte jele, amit Piton aznap látott. Csak állt ott, a tisztás másik oldalán, megdermedve. Úgy látszott, hogy Hagrid nem veszi észre. Piton tudta, hogy a kollégája elég érzelmes típus, akit még az sem zavarna, ha egy egész tömeg látná sírni – épp ezért most a tény, hogy elbújt mindenki elől, azt mutatta, hogy amit lát, nem a szentimentalizmus megnyilvánulása. Ez fájdalom, ugyanolyan mély, mint az övé, szomorú és elkeseredett, mint az övé...
Ahogy ott állt, és nézte a félóriást, furcsa irigységet érzett: irigyelte Hagridot, amiért az tud sírni, összetörni, így kiengedni az érzéseit. Ő maga is vágyott a sírásra, arra, hogy a könnyei lecsurogjanak az arcán, amíg már nem kap levegőt, nem tud gondolkodni, nem tud élni többé... és nem képes rá, talán már soha. Biztosan ez a büntetése. Soha nem találhatja meg a békét, amire vágyik. Soha nem kaphat megváltást.
A szíve kemény volt, mint a kő. És ő sötét. A sötétséghez tartozik.
Harry talán megmenthette volna ettől. De most Harry már halott, megölték, és ő a sötétségben maradt, az átkozott szó minden értelmében. És ez fájt. Ez jobban fájt neki, mint az előző napok átkai, kínzásai, jobban, mint tízezer Cruciatus és Tormenta együttvéve. Ez olyan volt, mint tehetetlenül nézni Harry megkínzását...
Harry kínzását... És azok után felemelte a fiú testét, és visszatértek a cellájukba, és Harry felébredt, mindig felébred, mindig erős volt, tele élettel – talán amiatt a hatalmas szeretet miatt, ami a szülei áldozata után körülvette? Nem tudta, nem is érdekelte, csak az számított, hogy Harry újra meg újra felébredt...
Hirtelen egy szimatoló, nedves orrot érzett az arcán, és egy gyengéd hangot hallott a feje fölül.
– Jól van, professzor?
Szeretett volna barátságtalanul visszavágni, mikor észrevette, hogy a földön térdel, reszket, és az arcát a tenyerébe rejtve. Biztos az az átkozott kutya vezette hozzá Hagridot.
– Hagyj magamra, Hagrid – mondta végül csendesen. Aztán még hozzátette: - Kérlek.
Hagrid még egy pillanatig állt felette, aztán megfordult és elment.
Piton összeszedte magát, és felállt. Erősnek kell lennie, legalább másnap estig. Akkor majd, a temetés után lesz elég ideje, hogy gyászoljon, hogy összetörjön, vagy amit csak akar. Egy napig kell még kitartania. Még egy nap, amíg játszania kell, megmutatnia a világnak, hogy ő még mindig ugyanaz, aki volt, és semmi más nem számít. Mindenki tudta, hogy együtt volt Potterrel abban a pokolban, hála a Minisztérium „diszkréciójának". És most mindenki őt fogja figyelni, hogy lássák, mi is történhetett pontosan kettőjük között, és mit tett velük a Rohadék.
Méltóság a végsőkig. Ha képes volt kitartani, és megőrizni a méltóságát Voldemort előtt, akkor nem adja meg magát ezeknek a hülye, fürkésző idiótáknak se. Nem.
Nem válik bőgő kisbabává, őrjöngő őrültté vagy összetört szívű hőssé. Az marad, ami, aki mindig is volt: Perselus Nobilus (NOBILUS, az Isten szerelmére!) Piton, első osztályú bájital mester, a Roxfort tanára, a Mardekár házvezető tanára (igen, természetesen ő marad a házvezető tanár!), büszke és félelmetes, mint mindig, aljas, zsíros hajú szemét, a megrögzött magányos.
Hosszú órákig tekergett az erdőben, elmerülve gondolataiban, de mikor végül visszatért az iskolába, látta, hogy a tömeg nem tűnt el, sőt tovább nőtt, és az előcsarnokban egy csupa ismerős vörös hajúakból álló népes társaság álldogált, mintha csak rá várnának.
A Weasley család. Harry barátai.
Nem beszéltek róluk sokat a fogságban, talán mert Piton mindig történeteket mesélt, de hallotta Harry hangján, ahányszor csak megemlítette őket, mennyire törődött a barátaival, leginkább Ron Weasley-vel és Miss Grangerrel... Megint valaki, akinek mondania kellene valamit. De miért? Nem érezte felkészültnek magát egy ilyen jelenetre, nem, nem készült fel rá, egyáltalán nem!
Valójában még mindig nem állhatta a fiatal Weasleyt, túlságosan is hasonlított Blackre. Hirtelen érzések és döntések, önsajnálat, és a kiváló (vagy legalább megfelelő) képességek teljes hiánya... Jó, talán túlságosan erősen ítélkezik felette, de nem tehetett róla.
Ahogy észrevették a professzor magas alakját a belépni a terembe, mind elhallgattak.
Piton dühös lett, ahogy a tíz szempár rászegeződött, de nem mondott semmit, csak egy bólintással üdvözölte őket, aztán eltűnt a pincék irányába. De mielőtt még levette róluk a pillantását, hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Volt valami Weasley-ék szemében, valami, ami leginkább a gyűlöletre hasonlított, és ez bántotta. A család soha nem szerette őt, egyik gyerek sem és a szüleik sem, de ez a gyűlölet most váratlan volt, és túlzottnak tűnt.
Gondolatban megvonta a vállát és folytatta az útját, de fellélegzett, mikor végül kijutott a teremből. Egy pillanatra megállt, és mély lélegzetet vett, hogy lerázza a döbbenetet. A falnak dőlt, és megpróbálta túltenni magát a fizikai és lelki fáradtságon. A teste még nem gyógyult meg teljesen, a csontjai fájtak, a sebei égtek, az ujjai lüktettek, a lelke össze volt zavarodva, és vágyott valamire, valakire... valakire, aki törődik vele. Albus? Talán. De Albusnak nincs rá ideje. Most még nincs.
Valójában Harry után vágyott. Csak hogy ott legyen vele, semmi többre.
Harry.
Miután lezuhanyozott és átöltözött, vissza fog térni hozzá a hullaházba. Remélte, hogy senki más nem akarja meglátogatni éjjel a halott fiút.
– Biztos vagy benne, hogy szabad...? – kérdezte Hermione remegő hangon.
– Nem érdekel, hogy szabad-e, vagy sem. A legjobb barátom volt. Szeretném még egyszer az életben utoljára látni, és nem érdekel mit mondana az igazgató vagy a szüleim, ha rájönnének. Nem érdekel! Megértetted? – az utóbbi szavak már inkább hisztérikusnak tűntek, de Ront ez nem izgatta. Azóta remegett, hogy megtudta a szörnyű hírt Harryről, mikor az apja néhány órája visszatért a Minisztériumból...
És egyszerűen nem tudta elhinni.
Harry – halott?
Hogyan lehetne ez igaz?
Harry nem lehet halott, vagy mégis? Hiszen mindent túlélt. Egy évesen túlélte Voldemort támadását, túlélte a Titkok Kamráját, a dementorokat, rengeteg Kviddicsbalesetet, a Trimágus Tusát, múlt évben túlélte az ő árulását is (erre a gondolatra megborzongott), és így nem halhat meg. Nem. Egyszerűen csak: nem! Ő mindig is túlélő típus volt, a Fiú, Aki Mindent Túlél.
Ron elhatározta, hogy megnézi Harryt, még mielőtt... még a temetés előtt. Mielőtt a föld örökre eltakarja, mielőtt örök búcsút venne a világtól.
A szülei nem egyeztek bele ebbe az ötletbe, de őt ez nem érdekelte. Látnia kellett Harryt, hogy biztos legyen benne, hogy el bírja viselni ezt a tényt.
De... hogyan? Miért?
Magával rángatta a rémült és tiltakozó Hermionét is.
A hullaház ajtaja előtt megálltak, félve a látványtól, ami odabent vár rájuk.
– Én nem tudok... – nyögte Hermione. – Ron, én nem akarom őt holtan látni. Nem akarom elhinni. Ne, kérlek, ne.
– Muszáj, 'Mione... Ha biztosat akarunk tudni, látnunk kell a saját szemünkkel...
– De azután semmi reményünk nem marad, Ron... – sikerült valahogyan kinyögnie, bár a torka úgy összeszorult, hogy levegőt is alig kapott.
– Biztosat akarok tudni erről. Nem bízom Dumbledore-ban... se a Minisztériumban. Többé már nem. – mondta Ron, ahogy eszébe jutott, amit Percy mondott el nekik néhány napja. A szülei olyan furcsán viselkedtek... Nem tudta, hogy vajon szabad-e megosztania ezt a bizonyos információt Hermionéval, vagy inkább nem. Mély lélegzetet vett, és lassan, hogy ne csapjon zajt, kinyitotta az ajtót.
– Ron... – hallotta a barátja könyörgő hangját, de nem törődött vele, belépett a homályos szobába. Csak két fáklya égett a sötétben, és a terem közepén ott volt a ravatal, és azon... Harry.
Határozottan Harry. Nem keverné össze senkivel.
A látvány úgy megdöbbentette, hogy mély lélegzetet kellett vennie. Harry, aki család és melegség nélkül élt egész életében. Csak ő volt neki és Hermione... És ők csak idióta kölykök...
Lélegezz, parancsolt magára.
Harry, akire mindig irigykedett.
Lélegezz!
Harry, akit elárult.
Lélegezz!
Harry, akit soha nem szeretett annyira, mint ahogy megérdemelte volna...
Lélegezz.
Harry, aki ugyanúgy csak ember volt, mint mindenki más, őt is beleértve.
Lélegezz.
Harry, akiről mindig azt hitte, hogy messze felette áll mindenkinek.
És csak ember volt. Tele érzésekkel. Tele célokkal. Vágyakkal. Fájdalmakkal. Gyengeséggel.
És most halott.
Harry... Újra és újra mélyet lélegzett. A légzése egyre gyorsult, míg a szoba forogni kezdett előtte.
Harry meghalt. Az élete egy része véget ért. Hirtelen és durván. És tudta, hogy ezután már semmi se lesz olyan, mint régen.
Harry meghalt. A háború elkezdődött. A gyerekkorukat elvették tőlük, örökre.
Ájultan zuhant a padlóra.
Amikor Hermione meghallotta a halk puffanást a szobából, rögtön gondolta, hogy valami baj van odabent. Összeszedve minden lelkierejét, és így felkészítve magát a látványra, belépett. Csak egy rövid pillantást mert vetni a ravatalon fekvő testre, aztán Ron ájult teste mellé lépett.
– Ron, Ron – szólongatta rémülten, megragadva a barátja vállát. – Ébredj fel, Ron, kérlek...
De úgy tűnt, Ron nem fog felébredni, és Hermione kezdett kétségbe esni. Ronnak segítségre volt szüksége, de nem merte itt hagyni a barátját egyedül. Megvizsgálta, és úgy látta, hogy még lélegzik, túlságosan is gyorsan, és a pulzusa is túl szapora.
– Ron – próbálkozott újra, és megrázta az ájult testet. – Ébredj fel, Ron – de az utolsó szavakat már pánikban suttogta.
Remegni kezdett. Egyedül maradt a két barátjával, akik közül az egyik holtan fekszik, a másik ájultan, és most kénytelen felnőttként gondolkodni és cselekedni, de nem volt rá képes. Nem, most nem, ilyen körülmények között nem.
Érezte, hogy forró könnyek csurognak le az arcán.
– Ron, kérlek... – motyogta, aztán felnézett, és hozzátette – Harry, kérlek, valaki...
Kétségbeesetten zokogni kezdett.
Harry már meghalt. Mi van, ha most Ron is meghal?
Zokogás közben újra és újra megrázta Ront.
– Ron, Harry, kérlek – a teste vadul remegni kezdett. – Kérlek, kérlek... – Már nem látott semmit maga körül, a könnyek elöntötték a szemét, az egész világ elhomályosult körülötte. A szikrázó fáklyafény, Harry békés arca és Ron élettelen teste... hangosan sírni kezdett, és feltörtek belőle az egész nap elfojtott érzelmek. Arthur Weasley arca, amint egyszerűen csak annyit mond: „Harry halott.", Ron makacs tagadása: „Nem lehet igaz! Apa! Mondd hogy csak..." A szülei döbbent arca, a Weasley család ideges pillantásai (úgy tűnt, titkolnak valamit, amit neki nem mondtak el). És az útjuk a Roxfortba, a rövid beszélgetés az igazgatóval... Mintha mindez valaki mással történt volna, és ő csak kívülről nézte volna az egészet... mostanáig.
Szeretett volna az anyjához rohanni, hogy kisírja magát, de a szülei elmentek, hogy elhozzák a Dursley családot a temetésre... és most tennie kellene valamit az ájult Ronnal... Ez már túlságosan sok volt neki.
És Harry valóban halott. Ez most már kétségtelen.
Csak térdelt ott Ron mellett, fejét lehajtva, és rázta a zokogás.
Hirtelen egy gyengéd kezet érzett a vállán.
– Miss Granger? – kérdezte egy ismerős hang. – Mi történt?
– Ron... elájult... – próbálta kipréselni a szavakat az összeszorult torkán, de nagyon nehéz volt. Alig kapott levegőt. A hangja rekedt volt, és érezte, hogy a nyelve nem hajlandó megformálni a hangokat.
Az ismerős hang gazdája felemelte Ron testét, és kivitte a szobából, de ő mégsem volt képes felkelni, csak térdelt ott, rémülten meredve maga elé. Hallotta az előző hangot, amint halkan suttog valamit Madam Pomfrey-val. Aztán megint az a gyengéd kéz.
– Miss Granger... jobb lenne, ha felállna, és elmenne lefeküdni... Holnapra erősnek kell lennie.
Ezeket a szavakat hallva még erősebben kezdett remegni. Holnap – holnap valami visszafordíthatatlan történik: valami örökre véget ér, és ezután már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
– Anya... – motyogta sírva. Hirtelen szerette volna, ha itt van az anyja, hogy odabújhasson hozzá, mint régen, mikor még kisgyerek volt... De anyja elhagyta élete legnehezebb pillanatában. Ahogy ezek a gondolatok elérték, még erősebben kezdett sírni, és ő is a földre zuhant, mint Ron, csak annyi volt a különbség, hogy ő magánál volt, fájdalmasan tudatában mindennek, bárhogyan is erőlködött, hogy elveszítse az eszméletét.
Akkor őt is felemelte valaki, mint ahogy korábban Ront, és kivitték abból a szörnyű szobából, amit soha többé nem akart látni. Az arcát az őt cipelő férfi vállába temette, értelmetlen szavakat, mondatokat motyogva. És aztán lefektették egy ágyra, és valaki betakargatta. Hangtalanul sírt tovább.
– Szükségem lesz az álomitalra, Poppy – mondta az ismerős hang.
– Egy pillanat, Perselus – sóhajtotta Poppy Pomfrey. – Már majdnem sikerült stabilizálnom a fiatal Weasley állapotát.
– Sokkban volt?
– Igen, túl gyorsan kapkodta a levegőt. Valójában nem is lett volna szabad eljönnie ide a hullaházba az éjszaka kellős közepén...
– Harry a legjobb barátja volt. Látni akarta őt még egyszer utoljára, Poppy – válaszolta a professzor szokatlanul barátságos hangon, és megtörölte Hermione arcát egy zsebkendővel.
– Még szerencse, hogy maga is éppen itt volt...
– Igen... – ez már csak suttogás volt.
– És Miss Granger? Vele mi a baj? – kérdezte Madam Pomfrey.
– Azt hiszem, ő is sokkban van, bár neki sikerült eszméleténél maradnia. Jobban érzi már magát, Granger kisasszony?
Hermione csak bólintott, és hitetlenkedve bámult a professzorra. Annyira nem vallott Pitonra ez a viselkedés... Furcsa... De alighogy sikerült összeszednie magát annyira, hogy megszólalhasson, a professzor felé fordult.
– Tanár úr, ön miért jött a hullaházba ma éjjel? – a kérdést alig lehetett hallani, de Piton mégis tökéletesen értette. A lányra fordította pillantását, és furcsa, távoli hangon mondta:
– Ugyanazért, mint Ronald Weasley. Én is el akartam búcsúzni Harrytől...
Harry... Piton már másodszor mondta ki Harry nevét... És milyen szomorú... vajon azért viselkedik ilyen szokatlanul, mert annyira megrázta Harry halála? Dumbledore azt mondta, két hétig egy cellában voltak... Talán a fagyos bájital professzornak is vannak érzései, mint mindenki másnak...
Néhány perc múlva Piton átnyújtott neki egy üvegcse főzetet. Hermione engedelmesen kiitta, és hátradőlt az ágyon. De mielőtt még álomba zuhant volna, halkan ezt motyogta:
– Köszönöm, tanár úr...
Piton szomorúan elmosolyodott, és végigsimított a lány hosszú haján.
– Szívesen. Jó éjszakát.
A Minisztérium próbálkozása, hogy a muglik előtt titokban tartsák az eseményt, teljesen hatástalannak bizonyult. A híres Harry Potter halála megrázta az egész varázslóvilágot, és nem csak Angliában. És míg a Kviddics Világkupa idején volt elég idő, hogy elrendezzék a terepet a rengeteg érkező számára, most erre nem volt lehetőségük. Az emberek már a temetés előtti nap szállingózni kezdtek, teljesen elfoglalták Roxmortsot és még a környező mugli városokat és falvakat is. A Roxfortba viszont csak a diákokat, és azok családját engedték be.
Minden teljesen más, mint a testvére temetésén, gondolta Piton. Akkor csak pár ember volt jelen: a tanárok, néhány iskolatárs, néhány más barátjuk – és az összetört, gyászoló Lily Evans, akit a holtsápadt James Potter kísért, senki más.
Quietus csendben született, csendben élt és csendben is halt meg. És ez soha nem zavarta: Quietus szerette a csendet.
Csakúgy, mint Harry. De a fiú mindig kénytelen volt a nyilvánosság bámuló szeme előtt élni az életét (most Piton kezdte megérteni, hogy miért döntött úgy Dumbledore, hogy a Dursleyéknél helyezi el), mindenki a sebhelye után ítélte meg, nem pedig az anyja önfeláldozása után... És soha nem vágyott semmi másra, mint egy nyugodt, csendes helyre, ahova visszatérhet, ahova tartozik, ahol elfogadják és ahol szeretik.
Késő.
Piton a hullaházban ült Harry mellett, és már csak néhány percük maradt... És akkor mindennek vége...
– Perselus, egy pillanatra, kérlek – hallotta hirtelen Dumbledore hangját.
Fenébe! Ne most!
– Mit akar, Albus? – a hangja élesebb volt a kelleténél. Legbelül rémületet érzett a közelgő eseményekre gondolva. – Miért nem hagyhat még magamra, csak egy...
– Harry családja van itt. Beszélni akarnak magával...
Piton gúnyosan elhúzta a száját. CSALÁD? Dursleyék? Nevetséges. Talpra ugrott, és fenyegetően kiviharzott a hullaházból. A Dursley család. Az a család, amelyik pokollá tette Harry életét, sokkal inkább, mint ő maga a bájital órákon.
De abban a pillanatban, hogy meglátta Petunia Dursleyt, döbbenten megállt.
– Maga? – kérdezte óvatosan.
– MAGA! – kiáltott fel a nő.
Vernon hirtelen nagyon elsápadt, és Dudley, látva az apja szokatlan viselkedését és a magas, félelmetes férfit, megpróbált elbújni a háta mögött. Sikertelenül.
Piton karba fonta a kezét.
– Igen, én vagyok – mordult fel hidegen.
– Maguk ismerik egymást? – lepődött meg Dumbledore. – Honnan?
– Ez a... férfi az egyike volt azoknak, akik megtámadták a családomat – bökött a fejével Petunia a fenyegető alak felé.
– Én nem a támadójuk voltam. Megmentettem a testvére életét – válaszolta a professzor dühösen.
– Hogyne – váltott vörösre Petunia arca. – És ott hagyott három halott férfit, és a nővérem halálra ijedt maga miatt! Miért lett volna annyira megrémülve, ha maga MEGMENTETTE volna? Talán meg akart halni, nem?
Piton haragosan nézett rá.
– Az, hogy mitől volt rossz kedve, nem magára tartozik...
– Maga a fő oka annak, amiért gyűlölöm a maguk... fajtáját – vágott vissza dühösen a nő. – A maga fajtája gyilkolta meg a szüleimet. És maga is köztük volt. Gyilkos.
– Önvédelemből öltem meg az a hármat... – kezdte Piton, de megint félbeszakították.
– Szóval, maga ÖLTE meg őket! Nem is csoda, hogy Lily nem akarta többet látni magukat... Igazán kár hogy... az a James Potter mégis magával vitte, és nem is csoda, hogy a végén meghalt!
– Hogy merészeli... – csattant fel a professzor, de Petunia már megint félbeszakította.
– A fiú halála is a maguk lelkén szárad! Ha békén hagyták volna, még életben lenne...
– Igen! Életben lenne, még most is a gardróbba zárva, megvetve és elutasítva!
– Talán igaza van, de akkor is ÉLNE, nem úgy, mint az én hülye nővérem, és az a beképzelt férje!
– A létezés és az élet nem ugyanaz – mordult fel Piton, és dühösen meredt rájuk. Kezdett kijönni a sodrából. Már készült, hogy folytassa, de Dumbledore megragadta a karját.
– Perselus, Mrs. Dursley, kérem... Nem ez a legmegfelelőbb hely, hogy elintézzük ezt, és nem is ez a legmegfelelőbb módja a dolognak – a kollégája felé fordult. – Mindannyian követtünk el hibákat és bűnöket Harry ellen. Egyikünknek sincs joga, hogy ítélkezzen a másik hibái, tettei felett...
Dumbledore hangja lágy volt, mégis erősen szíven ütötte a professzort. A saját hibáira emlékeztette, arra, ahogy ő kezelte a fiút, a saját viselkedésére. Nyelt egyet, és lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, Albus. Nem kellett volna kiabálnom...
Láthatólag Mrs. Dursley is kezdett megnyugodni, és megrántotta a vállát.
– Magunkkal hoztuk a... dolgait – bökte ki végül, hangjában némi undorral. – Nekünk nincs szükségünk rájuk.
– Köszönöm – bólintott udvariasan az igazgató. – És Harry bankszámlájával kapcsolatban: befagyaszttattam a Gringotts-beli számláit.
Mikor Dumbledore Pitonra nézett, az csak megrántotta a vállát.
– Mit akar tőlem, Albus? Nekem nem kell az ő pénze...
Nagy meglepetésére Mr. Dursley ugyanezt motyogta a bajsza alatt.
– Jól van akkor – sóhajtott fel végül Dumbledore. – Addig úgy marad, amíg másként nem döntünk róla...
Valami fojtogatta, mikor a kicsi és törékeny testet a koporsóba tették. Sírni akart, üvölteni a fájdalomtól, szerette volna visszakapni őt... Remegett a keze, a lába tántorgott alatta, ahogy ment Harry után, hogy elkísérje utolsó útjára... Látta, hogy a fiatal Weasley és a Granger lány mellette mennek, de nem érdekelte. Nem vette észre a Weasley család gyűlölködő pillantásait, Hermione hálás nézését, csak tette egyik lábát a másik elé, érezve maga mellett Dumbledore csendes, támogatást nyújtó alakját.
Köd.
Fájdalom.
FÁJDALOM! Izzó fehér, mintha felforrósított vasrudat böktek volna a mellkasába. Minden fájt, jobban, mint ahogy a fizikai fájdalom képes, jobban, mint a tízszeres Cruciatus, jobban, mint bármi, amit eddig érzett.
De csak ment tovább... Mintha halott lenne... Nem volt már halálra ítélve, de éppen úgy érezte magát. Az élete nem több mint lassú kínlódás, amíg csak véget nem ér. Életre ítélték. Milyen... undorító.
Újra meg újra megrázta a fejét.
És a sír... Potterék sírja: ugyanaz a hely, ahol az öreg Potterékat eltemették, és később Jamest és Lilyt, aki valójában Quietus szeretője volt... És most Harry PITONT is melléjük temetik el... De Potterék megérdemlik.
A fenébe is, megérdemlik!
De... Quietus is megérdemelné... Megérdemelné, hogy a fiát őmellé temessék el.
De Piton nem volt képes kinyitni a száját, hogy tiltakozzon.
Nem. Harry James Potter fiának tartotta magát, csak néhány órával a halála előtt tudta meg az igazságot Quietusról és Lily Evansről... Igen, Potterék sírja lesz a legmegfelelőbb hely számára.
Egyszerre érezte magát bűnösnek és elárultnak. Kinek a hibája ez az egész?
Aztán az egész műsor... Dumbledore halotti beszéde, a miniszter hosszú és unalmas szónoklata... Aztán a koporsót leengedték a gödörbe, és az első rögök kopogni kezdtek a tetején... Kénytelen volt az igazgatónak támaszkodni, nem akart az egész varázslóvilág szeme láttára összeesni. De bármilyen titokban is tette, látta, hogy Black észrevette.
A nyamvadt animágus a sír másik felén állt (százfűléfőzettel elváltoztatva), Fletcherre támaszkodva, és semmivel sem nézett ki jobban nála.
A Granger lány rázkódott az elviselhetetlen fájdalomtól, a Weasley kölyök viszont úgy látszott, még mindig dermedt a korábbi sokktól. Piton remélte, hogy nem ájul el megint.
Piton egész idő alatt egyetlen hangot se hallott, teljesen süket volt mindenre, de a koporsóra hulló rögök éles hangja a fülébe hasított, és még több fájdalmat okozott, ha ez ugyan egyáltalán lehetséges...
Mikor a föld végre befedte a koporsót, és a vendégek kezdtek elszállingózni, Piton otthagyta az igazgatót.
Mindenkit otthagyott. A vágy, hogy meglátogassa testvére elhagyatott sírját minden más gondolatot elnyomott. Úgyhogy csak ment.
A sír annyira egyedül állt ott... Annyira elhagyatott volt.. Piton elszégyellte magát. Csak ritkán látogatta, évente egyszer, minden december másodikán, hogy emlékezzen, hogy megerősítse az elhatározását, hogy harcolni fog a Sötét Oldal ellen... Szüksége volt rá, szüksége volt erre a megerősítésre magányos életében. Ez adott neki erőt, hogy talpon maradjon, bárhogyan is gyűlölte az életet.
A földre zuhant, és hálás volt, hogy senki se látja.
Csak feküdt ott hason, végtelen órákig, karjával takarva az arcát, küszködve, hogy sírhasson végre, hogy megkönnyebbülhessen, de nem tudott sírni...
MIÉRT?
– Quietus, Quietus, bocsáss meg nekem, hibáztam... Az én hibám, hogy meghalt a fiad. Jobban vigyázhattam volna rá. Jobban oda kellett volna figyelnem. Jobban kellett volna őt szeretnem. Cserbenhagytam...
Újra és újra.
És nem érezte a szokásos megkönnyebbülést és megerősítést. Mintha Quietus úgy döntött volna, hogy most már valóban, örökre elhagyja. Csak a fiára várt eddig? Ujjaival a homokba markolt, a földet, a köveket kaparva az elviselhetetlen fájdalomtól. EZ FÁJT!
Quietus elhagyta. Most már egyedül maradt, sokkal inkább, mint ezelőtt. Hogyan folytathatná ezután az életét? Hogyan viselhetné továbbra is szokásos álarcát (vajon valóban csak álarc volt az?) a közömbösségnek, gyűlöletnek? Nem tudott gyűlölni többé... Nem gyűlölte Voldemortot, nem gyűlölte Pettigrew-t, nem gyűlölte Dumbledore-t se, soha többé.
– Ideje visszatérnie az iskolába, Perselus... – hallotta Dumbledore csendes hangját az este sötétjéből. – Késő van. Mindenki elment már.
Az igazgató talpra segítette.
– Még Quietus is elhagyott, Albus – motyogta rekedten. – Még ő is úgy gondolja, hogy nem érdemlem meg a békét...
– Csitt, Perselus, nyugodjon meg...
– Nem tudok, Albus! – kiáltotta kétségbeesetten. – Egyszerűen nem megy! Egészen eddig, ahányszor meglátogattam Quietust, mindig... mindig kaptam tőle valami megerősítést, erőt, amire szükségem volt... és békét, gyenge és törékeny békét, de amit itt mégis megtalálhattam, de most...
– Túlságosan ki van merülve érzelmileg, Perselus. Meg fogja találni a békéjét, higgye el nekem...
– Hogyan hihetnék magának, Albus?
Megálltak. Az igazgató meglepett pillantást vetett a kollégájára.
– Miért gondolja, hogy nem vagyok méltó a bizalmára?
Piton már nyitotta a száját, hogy dühösen az öreg szemébe vágja a választ, de aztán rájött, hogy itt bárki kihallgathatja őket, úgyhogy elfordult, és megvonta a vállát.
– Elmondom, amint sikerül négyszemközt beszélnünk.
Kellemetlen csend hullott rájuk.
– Szóval tudja – sóhajtott fel Dumbledore egy idő után.
Piton csak bólintott.
– Honnan?
– Albus – mosolyodott el gúnyosan. – Két hetünk volt rá, hogy beszélgessünk. És egyszerűen... rájöttünk.
– Vagyis.. akkor EZ az oka, hogy annyira törődött vele. – Az igazgató hirtelen elszomorodott.
– Nem, Albus – a professzor szinte átszúrta a tekintetével. – Ebben nagyon téved. Még ha Harry nem is lenne az, aki, akkor is törődtem volna vele. Mert ő... ő nagyon jó gyerek volt, Albus. Jószívű, kedves, törődött másokkal. Annyira boldog voltam, mikor mondta, hogy örül, hogy rokonságban állhat velem... – Megrázta a fejét. Számít ez még valamit?
Ahogy elérték az iskola kapuját, Dumbledore megállt, és Piton szemébe nézett.
– Sajnálom, Perselus – motyogta.
– Ezzel nem tudja megváltoztatni a múltat, Albus – válaszolta Piton keserűen, és elindult a pincék felé, magára hagyva az öreget.
Alighogy elérte az ismerős, és szerencsére Black-mentes nappalit, megint teljesen összetört. Térdre hullott egy szék mellett, fejét a karjára hajtva.
Ez hát a vég.
Ez mindennek a vége.
Most mit tegyen?
Hosszú percekig térdelt ott, mikor egyszer csak egy halk kopogás törte meg a csendet.
Nem válaszolt.
Az ajtó kitárult mögötte.
Csak az igazgató lehet olyan szemtelen, hogy így rátörjön.
– Hagyjon magamra, Albus. Kérem – motyogta bele a tenyerébe.
– Én nem az igazgató úr vagyok, Perselus – hallott egy ismerős, TÚLSÁGOSAN IS ISMERŐS hangot a háta mögül.
Megborzongott.
Csodálatos! Már alvás nélkül is rémálmai vannak!
Megrázta a fejét.
– Nem.
– Perselus...
– Nem.
– Tanár úr...
Ekkor már közvetlenül maga mellől hallotta a hangot. Lassan, óvatosan felemelte a fejét a székről.
Aztán pislantott egyet.
És még egyet.
A látomás nem akart eltűnni. Mellette ott állt... nem, ez nem lehet igaz! Ott állt Harry. Élve. Vagy csak élőnek látszott?
– Mi folyik itt, Potter? Úgy döntöttél, hogy csatlakozol Hisztis Myrtle, a Véres Báró és Hóborc társaságához? Vagy te csak engem fogsz kísérteni? – kérdezte szárazon.
– Élek, Perselus. Nem haltam meg – a fiú hangja nyugodt volt, de a szeme megtelt könnyel. – Könyörögtem Dumbledore-nak, hogy mondja el neked, de nem volt hajlandó...
– Ez nem lehet igaz... Láttam a testedet. Ott feküdtél a hullaházban a ravatalon. Beletettek egy koporsóba, és eltemettek, láttam, mindent láttam, VÉGIGNÉZTEM AZ EGÉSZET! – kiáltotta a férfi kétségbeesetten.
És akkor... Harry közelebb lépett, és letérdelt Perselus mellé.
– Élek...
Piton kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a térdeplő fiú arcát. Lassan. Óvatosan. Reménykedve.
Az ujjai szilárd anyagot éreztek.
A tenyere meleget érzett. És nedvességet: könnyeket.
Könnyek csurogtak le Harry arcán.
– Élek, tanár úr.
– Harry...
És EKKOR történt. Mintha egy fal omlott volna le körülötte: keserűségből, szomorúságból, kétségbeesésből és fájdalomból épült fal, hirtelen úgy érezte, hogy él... hogy újra él. Szorosan a fiú köré fonta a karját, magához szorította, és az elmúlt tizenöt évben először, sírni kezdett. Úgy sírt, ahogy csak a férfiak tudnak: a testét csendes zokogás rázta, a könnyei összenedvesítették a fiú haját és vállát, és csak sírt, sírt hosszú perceken keresztül...
És cserébe Harry is átölelte, nyugtatóan szorítva magához.
– Élek, Perselus. Életben vagyok.