Fordította: Enelen
Átolvasta: jinjang
És ez már TÉNYLEG az utolsó fejezet!
16. fejezet – Végre hazatalálok
Hosszú percekig tartott, míg Perselus megnyugodott.
– Harry...
– Üljünk le a kanapéra – sóhajtott végül Harry. – Egy kicsit kényelmetlen itt a földön... És még mindig nem érzem igazán jól magam...
– De hát hogyan tudtad túlélni...? Pettigrew a Halálos Átkot küldte rád...
– Dumbledore szerint azért sikerült, mert az életével tartozott nekem... Nem tudott megölni. Persze ezt ő nem tudta. Az igazgató úr úgy hiszi, hogy igazán meg akart ölni, de valami mégsem engedte, hogy teljes erővel küldje rám az átkot, és csak elájultam tőle.
– Azt hittem, meghaltál.
– Igen, tudom... Kértem Dumbledore-t, hogy árulja el neked, hogy élek, de nem volt hajlandó beleegyezni, és magamra hagyott. Nem is tudtam utána menni, olyan gyenge voltam, és neki sok dolga volt. Csak jött, ellátta a sebeimet, aztán már ment is. Nem volt időm beszélni vele, úgyhogy jobb, ha most megvárjuk – mondta Harry. – Nem tudom a válaszokat a kérdéseidre, és ő azt mondta, egy órán belül itt lesz.
Piton bólintott, megragadta a szék karját, és nagy nehezen felállt. Szédült, mégis Harryért nyúlt, és őt is felsegítette. Elbotorkáltak a kanapéig, és Piton szinte rázuhant. Üresnek érezte magát.
– Nem tudom elhinni, hogy Albus ezt tette velem... – mondta, elbámulva a kandalló felé. – Nem tudom elhinni...
Harry leült mellé.
– Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka... És talán nem is gondolta, hogy ennyire megvisel, mivel soha nem kedveltél azelőtt...
– Talán igazad van... De mégis... – Piton képtelen volt összeszedni magát.
Harry aggódva nézte az arcát. Óriási megrázkódtatás lehetett a számára. A tény, hogy Piton sírt, csak még inkább elmélyítette a gyanúját. Igen, látta már őt könnyezni, kétszer is az elmúlt két hét alatt: egyszer, mikor a Quietus halálával kapcsolatos rémálmok kínozták, és aztán mikor Avery először kínozta meg Harryt. Igen Perselus könnyezett akkor is. De nem sírt igazán.
Piton – amint sír.
Az idő képes teljesen fejükre állítani a dolgokat. Két hónapja még igazán utálta a jeges, harapós professzort. És most – az ő fájdalmát a sajátjaként érezte át. És Piton sírt, olyat tett, amit – ebben Harry biztos volt –, évek, évtizedek óta egyszer sem...
– Egyébként elég hideg van itt – borzongott meg hirtelen Harry. – UTÁLOM a pincéket...
Piton egy pillanat alatt magához tért. Előhúzta az övéből Quietus pálcáját, egy legyintéssel lángra lobbantotta a fahasábokat a kandallóban, a következővel magához hívott egy takarót, és a harmadik legyintésre gőzölgő teáscsészék jelentek meg mellettük az asztalon. A takarót szorosan Harry köré tekerte, és kezébe nyomott egy csésze forró teát.
– Sajnálom, egy kicsit... megzavarodtam – Halványan elmosolyodott. – Így már jobb?
– Határozottan – mosolygott rá vissza Harry. – És semmi baj. Én is ugyanilyen szétszórt lennék ebben a helyzetben.
– De te gyerek vagy, nekem meg felnőttnek kellene lennem – a férfi zavartan becsukta a szemét. – Nem akartalak idegesíteni az érzéseimmel...
– Perselus, az elmúlt napok egyszerűen túl nehezek voltak. Ezért nem kell zavarban lenned.
Piton bólintott, és Harry elképedt a szigorú professzor engedelmes viselkedésétől.
– És izé... hogy vagy? A sebek... – sóhajtotta végül Piton. Most Harryn volt a sor, hogy zavarba jöjjön.
– Némelyik még mindig fáj... Leginkább azok a mélyebbek a... lábamon és a combomon. – Nagyot nyelt.
– Azok a vágások csontig hatoltak, Harry. Még egy darabig fájni is fognak...
– Az igazgató ugyanezt mondta, mikor begyógyította őket.
– És Fawkes...?
– Nincs itt. Nem tudom, hol van, de nem láttam. Egyébként is, a sebeim már félig begyógyultak, mikor ideértem, és nem vagyok benne biztos, hogy ő ilyen zúzódásokat is gyógyít.
– Értem... De azt hiszem, azokkal a borotvavágásokkal még sok bajod lesz.
– Micsoda? – Harry rémültnek látszott. – Mit értesz a „sok bajon"?
– Hát... Remélem, nincs igazam, de bizonyos helyzetekben fájdalmat okozhatnak... komoly fájdalmat. Olyan helyzetekben, mint az volt.
Harry megint megborzongott, és hirtelen hányingert érzett. Erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen öklendezni.
Mikor Piton észrevette, milyen hatással vannak a fiúra a szavai, elsápadt, és gyorsan hozzátette. – De könnyen lehet, hogy tévedek. Nincs semmi konkrét tapasztalatom ilyen sebesülésekkel.
– És mi van a maga sebeivel? – kérdezte Harry.
– Határozottan jobban vannak. Poppynak eltartott egy darabig, míg rendbe hozta a kezemet...
Harry bólintott. Pár percig csendben ültek.
– Örülök, hogy sikerült túlélnünk azt az egészet – szólalt meg Harry. – Soha nem hittem volna. Teljesen bizonyos voltam benne, hogy meg fogunk halni... De most... Nem is tudom elmondani, mit érzek... mintha kaptam volna egy másik esélyt az életre, hogy mindent újrakezdhessek.
– Neked nincs szükséged második esélyre. Nekem van. És meg is kaptam.
– Ó, már megint ez a jól ismert szónoklat arról, ki mit érdemel meg? – Harry oldalba bökte Pitont, és elvigyorodott. Piton visszavigyorgott.
– Jól van, jól van, nem folytatom...
– Hála istennek. Igazán unalmasak azok a hosszú önostorozó beszédek...
– Potter!
– Piton!
– Micsoda?
– Nem vagyok Potter, már nem emlékszik, nagybácsikám? És ha jól emlékszem, Harry Pottert néhány órája eltemették...
Pitonnak a temetés említésére elsötétült az arca, és az elméjét elöntötték az előző napok eseményei. Észre sem vette, hogy már megint remegni kezdett, csak amikor Harry mozdulatai kizökkentették a kábulatból. A fiú letette az üres csészét az asztalra, a takarót mindkettőjük köré tekerte, mint ahogy a cellában is tették, és köré fonta a karját.
– Túléltük, Perselus. Vége. Élek. Te is élsz – addig ismételgette ezeket a mondatokat, míg Piton remegése alábbhagyott, és a férfi kezdett megnyugodni.
– Azt hiszem, egyszerűen... túl sok volt nekem – motyogta végül a professzor. Harryre emelte a szemét. – Tényleg azt hittem, hogy meghaltál, Harry. El se tudod képzelni, mit éreztem... Én... láttalak meghalni. És az... szörnyű volt. Én is meg akartam halni... Az én hibám volt...
– Egyáltalán nem a te hibád volt. Egyáltalán nem.
– Hátrahagytalak.
– De túléltem. A te segítségeddel. Te hoztál vissza a Roxfortba.
– Annyira Quietus halálára emlékeztetett az egész... – suttogta Piton.
– De én élek.
– De meghalhattál volna.
– De nem haltam meg – mondta Harry éles hangon. – Kérlek. Nem tudnád ezt abbahagyni? Megmentetted az életemet. Nélküled már első este megöltek volna, vagy később a kínzások alatt. Nélküled feladtam volna a méltóságomat, és még ha valahogy túl is éltem volna a kínzásokat, még mindig otthontalan lennék... – az utolsó szavakat már nagyon halkan mondta. És valami más is érződött a hangján. Remény? Félelem?
Piton kiszabadította az egyik karját Harry öleléséből, és a fiú válla köré fonta.
– Nem bántam meg, amit ígértem neked, Harry... – kezdte, de hirtelen hangos kopogás szakította félbe. – Biztos az igazgató. Jöjjön be – vicsorogta az ajtó felé.
Ha pillantással ölni lehetett volna, az igazgató holtan esett volna össze a küszöbön. Piton arca még a szokásosnál is sápadtabb volt, és Harrynek úgy tűnt, még soha nem látta ilyen dühösnek, különösen nem Dumbledore-ra. De meg tudta érteni. Az elmúlt két nap még Harry számára is nehéz volt, és bár tudta, hogy mindketten túlélték a szörnyű kalandot, hiányzott neki Perselus társasága. Egyedül kellett maradnia az igazgató sötét szobájában egész éjjel, míg az elmúlt napok képei és emlékei üldözték, megrémült minden árnyéktól és hirtelen hangtól, még aludni sem tudott igazán. A szoba kényelmes volt, s bár az igazgató igazán értett a gyógyításhoz, de nem volt ideje Harryvel maradni, és hiányzott neki egy felnőtt társasága, aki átsegíthette volna ezen a helyzeten... És ha emellett még azzal a ténnyel is szembe kellett volna néznie, hogy Perselus meghalt, biztos, hogy megőrült volna. Harry megborzongott, és egy pillanatra szorosabbra vonta az ölelését, mielőtt elengedte a férfit.
Dumbledore úgy tűnt, kerüli a professzor gyilkos pillantását. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapéval szembeni széken, majd az előtte közös takaró alatt ülő párosra nézett, látta, ahogy Piton karjával még mindig átkarolva tartja Harry vállát, és elmosolyodott.
Harry valahogy megnyugodott az igazgató mosolyától, Piton viszont éppen ellenkezőleg, még dühösebbé vált.
– Remélem élvezte! – csattant fel, és megpróbálta karba fonni a kezét maga előtt, de Harry vállában megakadt, úgyhogy csak bámult az igazgatóra a leggyilkosabb halálfalói nézésével.
Dumbledore nem ijedt meg a jelenettől. De a mosolya lehervadt.
– Nem élveztem, Perselus. Egyetlen pillanatra sem. De szükséges volt. Sajnálom. – Az arca halálosan komollyá vált.
– Nem az elmúlt néhány napra gondolok, Albus – Piton hangja hideg volt és éles. – És mi van az elmúlt néhány évvel? Az elmúlt tizenöt évvel? Jó vicc volt, ugye?
Harry egy pillanatra biztos volt benne, hogy Dumbledore is dühbe gurul, de az öreg valahogy mégis nyugodt maradt, és csak... szomorúnak látszott.
– Azt hiszem, tartozik nekünk egy magyarázattal – folytatta a professzor. – Nem a tényekről. Azokat valahogy sikerült kitalálnunk. Inkább az érdekelne, miért tartotta mindezt titokban.
Az egész beszélgetés kezdett annyira kényelmetlenné válni, hogy Harry legszívesebben valahol máshol lett volna. Igen, ő is kíváncsi volt, de a beszélgetés hangvétele annyira jeges lett... a korábbi bájitaltan órákra emlékeztette, vagy az első napjukra a Rémálom Kúriában. Nem tetszett neki ez az érzés.
– Nem az én döntésem volt, Perselus – sóhajtott mélyet az igazgató. – Egyáltalán nem. Nem értettem egyet vele, de a helyzetem ebben az esetben leginkább a tiédre hasonlított...
– Éspedig? – a fagyosság nem tűnt el Piton hangjából.
– Kényszerítettek, hogy megesküdjek, hogy titokban tartom.
Piton arcán a megértés apró jele futott át.
– Lily? – kérdezte óvatosan.
Dumbledore csak bólintott.
– Igazán megkönnyebbültem, amikor ma elmondta, hogy sikerült megfejtenie ezt a rejtélyt – Harry megdöbbent az igazgató arcán tisztán látható haragtól. – Nem tudom, hogy mondtam volna el, ha nem jött volna rá magától, anélkül, hogy megszegjem az eskümet... De szerencsére megúsztam.
– Jól van, Albus, hallhatnánk akkor az egész történetet? – dőlt hátra Piton a kanapén. Harry fellélegzett, ahogy a feszültség csökkenni kezdett.
– Természetesen – bólintott Dumbledore. – Ahogy már mondta is, Perselus, joga van tudni... Lássuk csak... Az egész a testvére ötödik évében kezdődött. Ő és Lily mindig barátok voltak, de próbálták titokban tartani a barátságukat. Quietus félt attól, hogy mit szólna maga, és a szülei, és nem akarta veszélybe sodorni Lilyt. De ahogy közelebb kerültek egymáshoz, szükségük volt egy tervre, hogy találkozhassanak anélkül, hogy gyanút keltenének. Akkora James már Quietus egyik legjobb barátja volt, és bár Siriusnak és Peternek nem tetszett ez a barátság, mégis elfogadták, mert... akkoriban ők is mással voltak elfoglalva... – az igazgató halványan elmosolyodott. – Black egy hollóhátas lánnyal járt, Peter pedig azon kínlódott, hogy minél több RAVASZ-t tudjon szerezni, mert a Minisztériumban szeretett volna dolgozni. Ez az év a maga utolsó éve volt, Perselus. Azt hiszem, semmit sem vett észre, tekintve, hogy megvolt a saját problémája.
Piton nem tűnt boldognak ettől a megjegyzéstől.
– Igen, akkoriban készültem arra, hogy csatlakozzam Voldemorthoz – mordult fel sötéten.
Az igazgató arca keserű kifejezést öltött.
– Én Anne Black-re gondoltam, Perselus.
– Akkoriban már nem sokat gondoltam rá. – Az önutálat tisztán érződött Piton hangján. Harry oldalba bökte.
– Hé, ne kezdd már megint... – morogta oda neki, és az igazgató halványan elmosolyodott. Harry egy pillanatra zavarba jött, de aztán visszamosolygott. – Folytatná a történetet, professzor, kérem?
– Szóval... James és Lily eljátszották, hogy egymással járnak, hogy Lily Potteréknél tölthesse a hétvégéket és a szüneteket, főleg miután James levizsgázott, és így Quietus és Lily ott találkozhattak, anélkül, hogy gyanút keltettek volna... – az igazgató hangja távolivá vált. – Ez borzasztóan nehéz lehetett James számára, mert ő is szerelmes volt a lányba. De azt hiszem, ezt soha nem mondta el neki – tette hozzá halkan.
– De mikor összeházasodtak, biztos elmondta neki... – Harry könyörögve nézett az öregre. Már a gondolata, hogy az apja... nem, nem az apja, vagyis igen, a férfi, aki bizonyos tekintetben mégis az apja volt, ahogy Perselus néhány napja kifejtette, vagyis James Potter úgy élt együtt az anyjával, hogy az érzéseit soha nem viszonozták... Érezte, hogy elszorul a torka.
– Nem tudom, mi történt a házasságuk ideje alatt, de nem hiszem, hogy... közel lettek volna egymáshoz, olyan értelemben, ahogy gondolod, Harry. James tisztelte az anyádat, és mindent megtett, hogy megnyugtassa Quietus halála után.
– Nagyon nehéz lehetett neki... – suttogta a fiú, még mindig az előző gondolat hatása alatt.
Piton bólintott.
– Soha nem hittem volna, hogy James ilyen... nemes lelkű volt – ismerte be.
– Mint ahogy az apja és az anyja is – Dumbledore arcáról eltűnt a mosoly. – Túlságosan is jók voltak... és teljesen önzetlenek, és mások védelmében haltak meg. Mindegyikük. De ez már egy másik történet. Ahogy már tudja is, mikor Quietus meghalt, Lily már tudta, hogy terhes a testvére fiával. És csak két nappal Quietus halála után történt, hogy maga megmentette az életét.
– Csak két nap lett volna? Nekem sokkal többnek tűnt... – motyogta Piton. – De végül is lehet, hogy igaza van. Mikor megmentettem, ő még nem is tudta... Én mondtam el neki... de a temetésen ott volt.
– Igen. A temetés után sok időt töltött Quietus sírjánál. Egy ilyen alkalommal találtam rá, és beszéltem vele. Tél volt, és félig átfagyott, mert órák hosszat ült ott, miután észrevette, hogy maga soha nem látogatja a sírt. Ettől nagyon megkönnyebbült, mert nem akart magával találkozni. Felvittem az irodámba, és ő elmondta nekem, hogy terhes a maga testvérétől. Teljesen kétségbe volt esve. Nem voltak összeházasodva, és a szeretője meghalt. Megrémült a gondolatra, hogy mindenki kineveti és megalázza, amiért házasságon kívül fog világra hozni egy gyereket... Azt hiszem, a fő oka, amiért úgy döntött, hogy megtartja a gyereket, téged, Harry, az volt, hogy nagyon szerette az apádat, és te maradtál az egyetlen, ami rá emlékeztette.
Először azóta, hogy megtudta az igazságot, Harry bizonytalan melegséget érzett. Ez olyan... jó volt és szomorú is egyszerre.
„Az apádat" – Dumbledore olyan magától értetődően és természetesen mondta ezt, hogy ez megmozdított benne valamit, valami olyan érzést, hogy tartozik valahova.
„Az apádat." „Szerette az apádat." – Quietust, nem Jamest. Harry szorosan lehunyta a szemét. Úgy érezte, a szoba forog körülötte.
„Az apádat." – A halott apját. Miért kell mindennek éppen vele megtörténnie? Napokkal ezelőtt, mikor Perselus és ő rájöttek, valahogyan sikerült elfogadnia ezt a tényt. De akkor az egész inkább csak azt jelentette, hogy ő és Perselus rokonok. Tetszett neki az ötlet, hogy rokonságban áll Perselussal, de valahogy nem bírta felfogni, hogy Quietus az apja. Ez hihetetlennek tűnt. Távolinak. De Dumbledore természetes szavai szíven találták. Vagyis biztos. Quietus. A férfi, akiről ezelőtt még csak nem is hallott.
– És megtiltotta, hogy elmondja nekem az igazságot, ugye? – Piton hirtelen halálosan fáradtnak tűnt. – Azt hitte, hogy gyűlöltem Quietust... mert soha nem látogattam a sírját...
– Talán ez volt az egyik oka, nem tudom, ezt soha nem említette.
– Akkor mi baja volt velem? – sóhajtotta a professzor.
– Tudta, hogy maga halálfaló. Quietus elmondta neki. És nem hitt nekem, mikor bizonygattam, hogy átállt hozzánk. Látta, ahogy megölte azt a három kölyköt, és teljesen megrémült. Azt mondta, nem akarja, hogy bármilyen hatással legyen Harryre. Félt, hogy a Sötét Oldalra sodorná, vagy kényszerítené, hogy Voldemort mellé álljon.
– Még akkor se kényszerítettem volna, ha halálfaló lettem volna! – Piton arca hamuszínűre váltott. – Hiszen Quietust se próbáltam rávenni, soha. Soha!
– Tudom, Perselus. De ő mégis gyanakodott. És azt hiszem, erősen tarthatott a Piton családtól is...
– Nem is csoda... – morogta a professzor sötéten. – De maga, Albus, az ő halála után igazán elmondhatta volna...
– Maga akkor az Azkabanban volt, Perselus. Másrészt viszont nem törhettem meg az eskümet. És azt sem akartam, hogy Harry túlságosan el legyen kényeztetve...
A két felnőtt csak ekkor vette észre, hogy valami baj van Harryvel. Nem vett részt a beszélgetésükben, csak ült a kanapén, az arca sápadt volt, a szeme csukva, és könnyezett.
– Mi a baj, Harry? – kérdezte Piton aggódóan.
Harry a könnyeivel küszködött, hogy válaszolni tudjon.
– Ez olyan szörnyű... Soha nem ismertem... Soha nem is hallottam róla. És nem is hasonlítok rá. És ő az apám, aki még a születésem előtt meghalt – megrázta a fejét. – És maguk olyan... természetesen beszélnek róla, mintha... mintha... – igazán dühös volt magára, hogy így elgyengült, de egyszerűen nem volt képes befejezni a mondatot. A könnyek fojtogatták, és beleharapott az alsó ajkába, hogy ne sírjon fel hangosan.
Piton hirtelen felállt.
– Egy pillanat – mondta, és kilépett a szobából. Szerencsére Dumbledore csendben maradt, és Harrynek sikerült megnyugodnia egy kicsit, mire Piton visszatért, kezében egy dobozzal. Leült a fiú mellé, és az ölébe ejtette a dobozt.
Harry kérdően felnézett rá.
– Fényképek... – sóhajtotta Piton.
Teljes csend volt, mikor Harry remegő kézzel kinyitotta a dobozt. Már megint fényképek, csak fényképek, semmi más. RENGETEG fényképe volt már... de nem voltak ÉLŐ szülei. Csak képek és emlékek. És most egy újabb emlék jön a többi mellé...
Élete végére teljesen el fogják borítani a fényképalbumok, amik tele lesznek képekkel a férfiakról és nőkről, akiket soha nem ismert, gondolta gúnyosan.
Aztán meglátta őt. Perselus mellett állt: magas, jóképű fiú, bár nem olyan magas, mint a bátyja. Igazán hasonlított a professzorra, leszámítva annak örökös gúnyos vigyorát. Csak állt ott, és szégyenlősen mosolygott, de a szeme ugyanúgy csillogott, mint Dumbledore-nak, szikrák táncoltak benne és... igen. Erő vette körül, tagadhatatlan erő, mint az igazgatót. Az egyetlen különbség az volt, hogy Dumbledore ereje nem volt ennyire nyilvánvaló, csak néhány esetben, mint például két hónapja, mikor elkábította Barty Kuport. Az apja viszont egyáltalán nem volt mérges vagy izgatott. Nyugodtnak látszott, kiegyensúlyozottnak, igazán szégyenlősnek, de mégis erő sugárzott belőle.
Harry hirtelen kíváncsi lett, hogy vajon csak ő vette-e észre ezt a tulajdonságát. Anélkül, hogy felemelte volna a képről a pillantását, csendesen megkérdezte.
– Mindig ilyen erősnek látszott?
Hallotta, hogy Piton csodálkozva megmoccan mellette, és szemben a széken Dumbledore nyel egyet.
– Mire gondolsz? – kérdezte Perselus, míg Dumbledore azt mondta:
– Nem csak látszott, Harry. Az is volt. Erős volt... talán még nálam is erősebb.
Pitonnak leesett az álla erre a csendes megjegyzésre, de Harry nem nézett fel. Inkább a kezébe vett egy másik fényképet. Perselus és Quietus megint. A tó partján nevettek valamin, a háttérben láthatta a Roxfort kastélyát. Perselus biztosan nem vette észre, hogy valaki fényképezi őket... Ezen a képen valóban ikreknek néztek ki.
Aztán egy másik: Quietus és egy ismeretlen férfi állnak egymással szemben, pálcával a kezükben: a szokásos párbajozó testtartás. Ahogy Harry rájuk nézett, leengedték a pálcát, rámosolyogtak, és integettek neki.
A férfi valahogy ismerősnek tűnt. Néhány vonása...
– Harold Potter – hallotta Piton hangját. – Nem tudom, mikor készült ez a fénykép. Quietus holmija között találtam a halála után... mint a fényképek többségét.
Néhány perc csend után Dumbledore az előtte ülő két alakra nézett.
– Azt hiszem, ideje, hogy együnk egy könnyű vacsorát – mondta, és egy könnyed pálcasuhintással a kávézóasztalra varázsolta az ételt, a tea mellé. Az igazgató a csészéket is megtöltötte, és egyiket a kezébe vette.
Harry nem érezte magát éhesnek, úgyhogy a helyén maradt, és folytatta a fényképek átlapozását, Piton viszont előrehajolt, és maga elé húzott egy tányért. Mikor látta, hogy Harry nem mozdul, a tányért a fiúnak adta.
– Muszáj enned valamit, Harry.
– Nem vagyok éhes – vonta meg a vállát Harry, egy másik képet szemlélve. James és Harold Potter, Lily Evans és Quietus ültek egy nagy mahagóni asztal mellett. Olyan nyilvánvaló volt... Az anyja és Quietus mindjárt egymás mellett, míg James velük szemben ült, furcsán mosolyogva. Szomorúan? Harry felsóhajtott. Közben hallotta, hogy Piton morog valamit.
– Nem kérdeztem, hogy éhes vagy-e vagy sem. Muszáj enned, legalább egy keveset. Ha meg akarsz gyógyulni, szükséged van energiára. Enned kell.
– Jól van – adta meg magát Harry, még mindig a képet nézve. A tányért az ölébe vette, és rágcsálni kezdett, közben pedig elővett egy másik képet. – Utálom a mágikus fényképeket... – motyogta egy idő után. – Majdhogynem elhiszi az ember, hogy a rajtuk levő emberek még mindig élnek: rád néznek, integetnek, mintha még mindig tudnának érezni, szeretni... de nem tudnak. Nem tudják, mit érzel, nem tudják, mire vágysz. Halottak. Csak úgy tesznek, mintha léteznének, élnének. És ha leteszed őket, megint egyedül vagy...
Perselus hirtelen elhatározással kivette a tányért Harry kezéből, és letérdelt elé, hogy szemük egy vonalba kerüljön. Harry felemelte a pillantását a képről, és Piton szemébe nézett.
– Harry... túl késő már ezeken a dolgokon töprengeni. Igen, halottak, és igen, a fényképeik nem lesznek képesek szeretni téged. Ezek csak képek, a múlt emlékei. De nem vagy egyedül. Emlékszel még, mit ígértem neked?
– Igen, Perselus – a fiú hangja alig volt több suttogásnál. – Azt mondtad, hogy te leszel a családom...
– ...és halálosan komolyan gondoltam, ahogy most is – tette hozzá Perselus tisztán, mintha kisgyerekhez beszélne.
– De az AKKOR volt... a fogságban. Egyikünk se hitte komolyan, hogy túléljük...
– Számít ez valamit? Ahogy már mondtam is, komolyan gondoltam. Most is. Csak az a kérdés, te hogyan döntesz.
Harry nem tudott válaszolni. Csak ült ott, szemben Perselussal, és a szeme hitetlenkedve tágra nyílt.
– Mit tegyek még, Harry? – rázta meg a fejét kétségbeesetten Piton. – Mit kell még tennem, hogy meggyőzzelek, hogy én IGAZÁN szeretném, ha megoszthatnám veled az otthonomat, hogy elhidd: nem csak a te érdekedben tettem ezt az ajánlatot, hanem magam miatt is. Ez nem szívesség, nem teher, nem kötelesség. Igazán szeretném. Érted?
– De nem kell, hogy... csak mert a testvéred fia vagyok... – suttogta Harry halkan.
– NEM! – kiáltott fel türelmét vesztve Piton. Most már igazán dühösnek tűnt. – Figyelsz te rám egyáltalán, vagy ugyanaz a bolond gyerek vagy, akinek mindig is képzeltelek? Nem Quietusról van szó. Ha jól emlékszem, ezt napokkal azelőtt ajánlottam fel neked, hogy megtudtuk, hogy a testvérem az apád volt.
– Igen, de azt hittem...
– Rosszul hitted – sóhajtott fel. – Esküszöm, egyszerűbb meggyőzni egy vonakodó lányt, mint téged... – elmosolyodott, de aztán megint komollyá vált. – Szóval mi a válaszod? Akarsz velem élni?
Harry egy szót sem volt képes kinyögni, úgyhogy csak bólintott.
– Na végre – nagy nehezen felállt, és visszaült a fiú mellé. – Néha egészen biztos vagyok benne, hogy egy kicsit tényleg hülye vagy... – oldalba bökte Harryt, aki erre szégyenlősen visszamosolygott.
– Talán igazad is van...
– Uraim, úgy látom, nem lesz semmi komoly probléma a tervemmel – szólalt meg hirtelen Dumbledore. A másik kettő idegesen pislantott rá.
– Miféle tervvel, Albus? – Piton határozottan gyanakvó arcot vágott.
– A tervvel, hogy megvédjük Harryt. Aminek a temetés is a része volt.
Piton nem válaszolt, csak ült, és gyanakvóan méregette. Aztán lassan megszólalt.
– Azt hiszem, már értem, Albus...
– De én nem értem – jegyezte meg Harry bosszúsan. – Mi ez az egész a halálommal? És hogyan sikerült elhitetnie velük, igazgató úr, hogy én voltam az, akit eltemettek?
Nem az igazgató volt az, aki válaszolt Harry kérdésére.
– Voldemort most azt hiszi, hogy meghaltál. Többé már nem üldöz téged. Gondolom ez volt a célja, Albus? Azért nem mondta el az igazságot, hogy tökéletesen játszhassam a szerepemet a temetésen, az egész varázslóvilág és a szörnyeteg követői előtt?
– Igen, Perselus – Dumbledore egyetértően bólintott. – Nem hiszem, hogy sikerült volna eljátszania az összetört és gyászoló férfit, akit látniuk kellett, ha elmondtam volna az igazságot. Maga ahhoz túlságosan is büszke. És a büszkesége veszélyeztette volna Harry biztonságát.
– Miért? – kérdezte a fiú.
– Mert láttak minket együtt, Harry. – magyarázta Piton elgondolkodva. – Soha nem hitték volna el, hogy képes vagyok a szokásos keményszívű rohadék maradni a TE temetéseden azután, amin együtt keresztülmentünk. És azt hiszem, Albusnak igaza van. Nem lettem volna képes megalázni magamat azok előtt a hülyék előtt, ha tudtam volna az igazságot... De olyan nehéz volt...
– És a test? – Harry igazán kíváncsi lett. – Azt mondta, hogy a Minisztérium megvizsgálta az én... izé... hullámat, mielőtt engedélyt adtak volna a temetésre.
– Ó, Harry, ez egy érdekes kérdés. Főleg, mivel Harry Potter holttestére volt szükségem, nem pedig a tiédre, hogy átverhessem a Minisztériumot.
– Micsoda? – pislogott rá összezavarodva Harry.
– Mikor a Minisztérium megvizsgál egy holttestet, különféle azonosító varázslatokat végeznek rajta, amik a halott származását mutatják ki. A te esetedben ezek a varázslatok azt mutatnák, hogy te Lily Evans és Quietus Piton fia vagy. És nem akartam, hogy a Minisztérium tudjon erről, főleg, mivel így azt gondolhatnák, hogy te, Harry POTTER, még mindig életben vagy, úgyhogy két hajszálat alakítottam át a testeddé: az anyád és James Potter egy-egy hajszálát. Így is elég nehéz átalakítás volt. De megcsináltam! – mosolyodott el huncutul.
– De miért kellett átvernie a Minisztériumot? – kérdezte Harry még mindig zavarodottan.
– Mert ők is téged üldöztek, csakúgy, mint Voldemort. Először Cedric haláláért akartak felelőssé tenni, de később Caramel és a csapata kifőzték, hogy most készülsz a következő Sötét Nagyúrrá válni, vagy legalábbis Voldemort szövetségesévé, mert te segítettél neki visszanyerni az erejét... Nem tudom biztosan, de megvan a véleményem a terveikről. – az igazgató arcáról eltűnt a mosoly.
– Meg akarnak szabadulni magától, nem, Albus? Már megint Lucius az, ha nem tévedek – mosolyodott el gúnyosan Piton. – Mint mindig.
– Nem tudom, miről beszélnek – jegyezte meg szárazon Harry.
– A szokásos. Albus hibái: Mógus, Hagrid, a félóriás, Lupin, a vérfarkas, Kupor, a halálfaló, és te, mint a következő Sötét Nagyúr, mind Dumbledore bizalmas emberei... csak tájékoztatni kell a varázslóvilágot ezekről a hibákról, és el is veszítik a bizalmukat Dumbledore-ban. És akkor kényszeríthetik, hogy lemondjon. Jól mondom?
– Pontosan. Caramel Lucius Malfoy hatása alatt áll, és ő akar a Roxfort igazgatójává válni.
– De hát... az katasztrófa lenne! – kiáltott fel rémülten Harry.
– Igen, az lenne – bólintott Dumbledore. – Másrészt viszont ha elárultam volna nekik, hogy te élsz, kivallattak volna a Minisztériumban, és miután Perselus... – Dumbledore hirtelen félbeszakította magát, de Perselus csak elutasítóan legyintett.
– Már beszéltem neki a Minisztérium vallatási szokásairól, és a magának tett vallomásomról is. Úgyhogy nyugodtan folytathatja.
– Hát akkor... hadd fejezzem így ki magam: nem akartalak átadni nekik, hogy kivizsgálják az ügyedet. És ha egyszer rájönnek, hogy életben vagy...
Harry elsápadt.
– Ez azt jelenti... azt jelenti, hogy soha többé nem lehetek önmagam... – motyogta. – Voldemort meg akar ölni, a Minisztérium meg akar kínozni... – lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát – Miért kellett egyáltalán túlélnem? Csak normális életet szeretnék, félelem és fenyegetés nélkül, nem akarok rejtőzködni, vagy valami ilyesmi...
Piton Harry vállára tette a kezét.
– Nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy az igazgató úr már kitalált valamit. Hallgassuk meg az ő ötletét, és azután majd közösen eldöntjük, hogy mit tegyünk, jó?
Harry felsóhajtott és bólintott, de nem emelte fel a fejét.
– Már meg is tettem néhány előkészületet, Perselus. Ha visszafogadod Harryt a családodba, James varázslata megtörik, és ő úgy fog kinézni, mint ahogy az örökbefogadás nélkül kinézne.
– Úgy érti, úgy fogok kinézni, mint az apám? – nyelt egyet Harry.
– Nem úgy, mint az apád. Hanem mint az apád és anyád fia. De többé biztosan nem fogsz Jamesre hasonlítani. És ezután felvehetünk a Roxfortba, mint Perselus fiát.
– MICSODA? – kiáltott fel a professzor. – Miért nem lehet egyszerűen Quietus fia?
– Gyanút keltene. Van egy pár ember, aki tudott Quietus és Lily kapcsolatáról. A tanári kar majdnem minden tagja ismeri Trelawney róla mondott jövendölését. Csoda, hogy eddig senki nem jött rá az igazságra Harry valódi származásával kapcsolatban. És most különösen nem szeretném, ha bárki is töprengeni kezdene ezen. Csak mi tudjuk az igazságot. Mi hárman. Senki más. És nem akarom, hogy bárki más megtudja.
– De... de... mi lesz Ronnal és Hermionéval...? – dadogta Harry. – Ők a barátaim. Tudniuk kell!
– Harry, tudom, hogy kegyetlenségnek tűnik, amit mondok, de nem árulhatod el nekik. Mindenki számára veszélyes lenne.
– De igazgató úr...
– Harry. Ez már nem játék többé. Valójában soha nem is volt játék, de most már igazán háború van. HÁBORÚ. Érted ezt, Harry? Egy ilyen tudás komoly veszélybe sodorhatná őket. Véletlenül elárulhatják a titkot a barátaiknak, a családtagjaiknak, vagy egy komoly helyzetben felhasználhatnák ellened és Perselus ellen... Nem is beszélve arról, hogy legalább maguk között biztosan beszélnének róla... Már maga a tény, hogy veled barátkoznak, gyanús lenne. Tudod, Harry, még az is előfordulhat, hogy a Minisztérium vagy Voldemort kivallatja őket a haláloddal kapcsolatban, csak mert a barátaid...
– Ó, Istenem... Erre soha nem gondoltam... – suttogta Harry. – De ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek mindent elölről kezdeni.
– De újra összebarátkozhatsz velük – jegyezte meg Piton biztatóan.
– Igen, mint a te fiaddal, Ron biztosan rohanni fog velem barátkozni... – csattant fel Harry. – Túlságosan is sok benne ehhez az előítélet. El fogom veszíteni... Igazgató úr, nincs semmi más lehetőség?
– Megpróbálhatnánk elváltoztatni... talán valami átváltoztató bűbájjal... – mondta Piton vonakodva.
– Az aurorok először a Revelo varázslatot fogják elvégezni a diákokon, ha eljönnek átvizsgálni az iskolát, és ezzel már oda is a megtévesztés. Egyébként nem is annyira Harry álcázása a fontos, mint hogy megpróbáljuk eltitkolni, hogy életben van. És azt hiszem, az álcázás legbiztosabb módja, ha azt mondjuk, hogy a maga fia.
Harry felhúzta a térdét a mellkasához. Átkarolta a lábát, és a fejét a térdére támasztotta. Mit kellene most tennie? Nem akarta elveszíteni a barátját, de meg tudta érteni az igazgatót, amiért meg akarja tartani a titkot. Egyetlen rossz szó, egy rossz megszólítás („Harry!"), egyetlen kis utalás a közös kalandjaikra, és már fel is fedezték, és mehet a Minisztérium pincebörtönébe, ahol majd úgy kezelik, mint a következő Sötét Nagyurat... kínzások megint... nem. Talán önző, de nem akarta, hogy megint megkínozzák. Lehetőleg soha. És azt sem akarta, hogy a barátait megkínozzák. Neki és Pitonnak is nagyon kell majd vigyázniuk, hogy ne sodorják veszélybe Dumbledore-t. Piton biztos képes rá. Évekig kém volt, megtanulta, hogyan kell csinálni. De mi lesz vele? Meg kell változtatnia a viselkedését, a szokásait... Nem játszhat majd kviddicset, ahhoz túlságosan is jó benne, még felismernék.
Beszélnie kell ezekről a dolgokról Pitonnal. Ő biztosan segít neki. Piton. Harry hirtelen izgatott lett.
– Te mit gondolsz erről? – fordult Piton felé, aki elmosolyodott.
– Mit? Hogy el kell játszanom az apádat? – kérdezte. Mikor Harry bólintott, a mosolya egy kissé elhalványult. – Most mondom utoljára, úgyhogy jó lesz, ha idefigyel Mr... izé... Harry. Örülnék neki. Sőt, boldog lennék, ha megtehetném, mert ezzel több esélyem lenne veled lenni. Úgyhogy – bólintott az igazgató felé – Azt hiszem, készen állunk.
– Harry? Te hogy döntesz? Szeretnél a Piton család tagja lenni?
Harry mély lélegzetet vett, aztán bólintott.
– Igen, szeretnék – mondta olyan határozottan, ahogy csak tudta.
– Jól van akkor. Perselus, tedd a kezedet a vállára, és fogadd be a családodba a saját szavaiddal. Ez egy egyszerű varázslat, nem lesz szükséged pálcára vagy mágiára, hogy elvégezd, csak a szándék számít.
Piton bólintott, és Harry vállára tette a kezét.
– Készen állok rá, hogy visszafogadjalak a Piton családba. Úgy fogadlak vissza, mint Quietus fiát, de úgy fogok rád vigyázni, mint a saját fiamra. – Rámosolygott a fiúra. – Így jó lesz, Albus?
– Tökéletesen. Szükségünk lesz egy új névre is, Perselus.
– Igen, tudom. Azt hiszem... nevezhetnénk az apja után. Ha ez neki megfelel. Mit gondolsz, Harry?
– Vagyis... a nevem ugyanaz lesz, mint a testvéréé?
– Quietus Piton – mondta a professzor, érezte, hogy a torkát elszorítják az érzelmek. A szeme találkozott Harryéval. – Azt hiszem, az anyád egyetértene velem...
Egy pillanatra megállt közöttük az idő.
– Quietus Piton... – suttogta Harry. Megint az a távolságérzés. De most úgy döntött, hogy valahogyan megpróbálja csökkenteni ezt a távolságot. Meg fogja tanulni, hogyan érezzen iránta. – Ez megfelelő lesz – bólintott egyetértően.
Dumbledore felállt.
– Nagyon jó. Azt hiszem, már késő van. Magatokra hagylak benneteket, hogy pihenhessetek. Azt hiszem, Mr. Potter holnap reggelre Mr. Pitonná változik. Már ha képes elfogadni a gondolatot. A többit majd a következő hetekben elrendezzük. Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezeket a heteket a Piton házban töltitek, hogy hozzászokjatok a helyzethez. Jövő héten meglátogatlak benneteket, hogy megbeszéljük az esetleges kérdéseket. Ez így megfelel?
– Igen, Albus. És... köszönöm.
– Szívesen, barátom. Jó éjt Perselus, Quietus.
Harry hason feküdt a kanapén, de nem tudott aludni. Túlságosan félt a sötétben, mert álmai, gondolatai tele voltak az előző napok eseményeivel, a Rémálom Kúriabeli emlékekkel. Szörnyen egyedül érezte magát a pincében, itt még rosszabb volt, mint Dumbledore szobájában.
Aztán a jövőre gondolt... úgy érezte, mintha feneketlen szakadékba bámulna: szédült, és rémült volt.
Nem. Nem akarta ezt az új életet. Szerette volna inkább visszakapni a régit, Dursleystül ugyan, de mégis, a barátaival együtt... De ez lehetetlen volt, jól tudta. A párnába temette az arcát. Egyedül volt.
Nem tudta, mióta sír már, mikor egy kezet érzett a hátán.
– Harry... mi a baj? – kérdezte Perselus aggódva.
– Én csak... nem tudok aludni – motyogta bele Harry a párnába.
A férfi elgondolkodva guggolt a kanapé mellé.
– A múlt éjjel tudtál aludni?
Harry nem válaszolt, csak megrázta a fejét.
– Gondoltam... – sóhajtotta a másik fáradtan. – Én se tudtam. Neked is rémálmaid vannak?
Harry csendben bólintott.
– Tudhattam volna...
Felállt, és elhagyta a szobát. Egy pillanat múlva visszatért, kezében kis üvegcsével.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha velem töltenéd az éjszakát – mondta végül. – Gyere.
Harry valamit motyogott a párnába, de nem mozdult.
– Harry...?
– Nem akarlak zavarni.
Piton már nyitotta a száját, hogy valami éles megjegyzést tegyen, de végül sikerült visszanyelnie. Ehelyett takaróstól, párnástól a karjába emelte Harryt, és átvitte a saját hálószobájába. A fiú szerencsére nagyon könnyű volt – az étel nélkül töltött két hét mindkettőjükre rányomta a bélyegét. Letette az ágyra, aztán felkapta Quietus pálcáját, és először a kandalló felé lendítette, hogy felszítsa a tüzet, aztán meggyújtott két fáklyát.
– Nem lesz sötét többé, jó? – elővette az üvegcsét, és Harrynek nyújtotta. – Idd ezt ki. Álomital. Nem lehet rendszeresen használni, mert nem engedi, hogy természetesen kialudd magad, és rá lehet szokni. De ezúttal...
– Nem lesz rá szükségem, Perselus. Így jó lesz. Én csak... egyedül éreztem magam, és... olyan nagyon... sötét volt, és néha úgy érzem, még mindig a Rémálom Kúriában vagyok, és ez csak álom, és ha felébredek, majd megint jönnek, hogy megkínozzanak... – Harry remegni kezdett.
– Még csak két napja, hogy kiszabadultunk onnan... Nem csoda, hogy még nem tetted magad túl rajta. El fog tartani egy darabig. Még nekem is.
– És aztán ez a többi dolog. Tudod, ez az egész olyan... szörnyű. Félek a jövőtől, és elborzadok a múlttól. Csak szeretnék úgy élni, mint a többi gyerek. De nem. Én mindig más vagyok. És ezt utálom.
Perselus felsóhajtott, és átölelte a síró fiút.
– Harry... Minden rendben lesz. Hidd el nekem. Voltunk mi már ennél sokkal rosszabb helyzetben is, és túléltük. Most szabadok vagyunk, és senki se akar bántani minket. Képesek leszünk megbirkózni a problémákkal, ebben biztos vagyok. Soha ne feledd: nem vagy egyedül ebben a helyzetben. Segíteni fogok, ígérem. De azt hiszem, most szükséged van a pihenésre. Már két napja nem aludtál, vagy talán még régebben. Idd ki a főzetet, és aludj jól. Én itt leszek veled – nyugtatóan simogatta Harry hátát. – Itt leszek veled.
– Nem, nincs szükségem arra a főzetre – rázta meg a fejét Harry, majd ásított egyet, és összegömbölyödött Perselus mellett. – Már jobban érzem magam. Most úgy beszéltél... mint egy... igazi apa... – elmosolyodott. – Tudod, örülök az igazgató tervének. Tetszik az ötlet, hogy te leszel az apám – motyogta csukott szemmel, még mindig mosolyogva.
Piton elvigyorodott, és igazán örült, hogy senki sem látja. Harry szavai olyan melegséget keltettek benne, mint eddig még semmi. Hihetetlenül boldognak érezte magát, bár nem értette, miért... talán azok a pszichológiai tényezők, mosolyodott el még szélesebben. Biztos azok. De kit érdekel? Talán mégsem lehetetlen, hogy saját családja és fia legyen... Talán végre bocsánatot nyert, és kapott egy második esélyt a normális életre. Olyan normálisra, mint ahogy mostanában lehetséges...
– Nekem is tetszik az ötlet, hogy a fiam leszel – suttogta Harry fülébe, aki erre kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.
– Jó éjt, Perselus – kacsintott rá, és megint becsukta a szemét.
– Jó éjt, Harry.
– Quietus, ne felejtsd el – motyogta a fiú a párnájába.
– Persze. Jó éjt, Quietus.
Piton ébren marad, míg Harry el nem aludt.
Egyiküknek se lesz könnyű. Nem mondta el a fiúnak, de őt is hasonló rémálmok kínozták, mielőtt meghallotta volna őt sírni a nappaliból.
Vér... kínzások... fájdalom... de most már szabadok. És nem fogja hagyni, hogy ezek az emlékek tönkretegyék az életüket. Nem csak fizikailag lesznek szabadok, de érzelmileg is, erre megesküszik.
És egyszer majd... megküzdenek Voldemorttal, és le fogják győzni.
Szorosabbra vonta a karját az alvó fiú körül, és ő is elaludt. A következő napok mindkettőjük számára nehezek lesznek.
VÉGE
Néhány záró megjegyzés:
1. Remélem, hogy tetszett.
2. A trilógia egy mellék-novelláját a következő napok egyikében lefordítom. A címe: Elhagyott a félelem. Enelen vállalta, hogy a vizsgaidőszak végén nekiugrik a Coming off the Ropes-nak is, hogy mi lesz a magyar cím, még nem tudom ;-)
Kérlek, bátorítsátok és buzdítsátok!
3. Nem tudom, mit írjak még ide. Ezért nem írok többet.
Enahma