Írta: Csabai Donát

Disclaimer: a Harry Potter történet szereplőinek, helyszíneinek és eddigi eseményeinek jogtulajdonosa J.K. Rowling. Ez egy rajongói novella, melynek története, új szereplői, új lényei immár az enyémek. Semmilyen kapcsolatban nem állok se Rowlinggal, se a kiadóval, anyagi előnyöm nem származik ebből a történetből.

Besorolás: 12 év alatt nem ajánlott.

A novella keletkezésének időpontja: 2005. 06. 17.

Elöljáróban: Az írás a „Nyári történet" című mű második fejezetéhez készült, kiegészítő jellegű, az elbeszélésben leírtakat a szerző a főcselekményben felülírhatja.

Köszönet: Köszönet a családomnak, mert elviselik a Harry Potter és Star wars mániámat.

Egyéb megjegyezés: Az észrevételeket, véleményeket, kritikákat megírhatjátok a csabaidonatfreemail.hu – ra.

Jó olvasást mindenkinek!

Kiegészítő a második részhez

Mundungus Fletcher egy hangos pukkanással hoppanált. A szűk sikátorban lopva körülnézett, majd kitapogatta talárja zsebében a pálcáját. Következő mozdulata a másik zsebébe irányult; ellenőrizte a nála lévő galleonok számát. Pár másodperc gyors fejszámolással telt, majd Mundungus elindult a sikátor északi kijárata felé.

– Hiába, – gondolta – a legjobb vásárlásokat mindig feketén lehet lebonyolítani… igaz, ezek jóval veszélyesebbek, mintha csak besétálnék egy-egy boltba.

Néhány perc után a varázsló kiért a szűk utcából, és rálépett az azt keresztező betonútra. Körülnézett az üzletek hosszú során, majd meglátta, amit keresett. Egy piszkos, poros, elhagyatott üzletet a szemközti sarkon. Mundungus gyanította, hogy a muglik semmit nem látnak az egészből, de ez jelen pillanatban cseppet sem érdekelte. Miután megvárta, hogy elszáguldjon előtte egy kétemeletes busz, lassan átbandukolt a túl oldalra. A bolt még annál is lerobbantabb volt, mint amire Fletcher számított. Ajtaján egy több éves tábla hirdette, hogy üzlethelyiség kiadó. Csak tudnám, miért tesznek ki rá táblát, ha egyszer a muglik úgy sem látják – futott át a gondolat a férfi fején, mire elmosolyodott. Akaratlanul is Arthur Weasley szavai jutottak eszébe. „Szegények olyan vakok, ha mágiáról van szó." Igen, a muglik és az ő butaságaik. Na, erről egy külön könyvet lehetne írni… bár igen valószínű, hogy ezt már meg is tette valaki.

A varázsló lenyomta a kilincset, és átlépte a küszöböt. A kirakatból látott poros, csupasz falak helyett azonban egy újabb, az előzőhöz képest még szűkebb sikátorban találta magát. Íme, itt van hát a város varázsló része – gondolta derűsen.

Ám alighogy elindult az utcán, két sötét talárt viselő alak lépett elé.

– Dung, te vagy az? – recsegte egy érdes hang. Mundungus feltartotta a kezét, majd bólintott.

– Igen, én vagyok. Örülök, hogy látlak, Bill – válaszolt félvállról.

– Mond csak, mi a fene tartott ennyi ideig? – szegezte neki a kérdést a másik alak, akit Fletcher a sikátor sötétsége miatt nem ismert föl.

– Eltévedtem – vonta meg a vállát Dung. – De térjünk rá az üzletre. Elhoztátok az árut?

– Az attól függ – jelentette ki vigyorogva Bill. – Ha te is hoztad a pénzt.

– Lopott a szajré? – érdeklődött a vevő.

– Hová gondolsz! – vágta rá tettetett sértettséggel a másik, aztán vigyorogva hozzátette – Hát persze! Tízfontnyi sárkány taréj, ahogy kérted. Harmadosztályú veszélyességi besorolás, úgyhogy garantáltan nem kapod meg máshol. Húsz galleon.

– Elérkezett alkudozás ideje – gondolta Dung.

– Húsz galleon? Te viccelsz? – dörmögte. – Ezért a kis vacakért? Öt galleont, ha adok érte…

– Ugyan már, Mundungus – vágott vissza Bill. – Első osztályú az áru, te is tudod. A sárkány taréj bolti ára öt galleon per font! Ez pedig itt tíz font!

– De lopott! – vágta rá Dung. – Mi van, ha elkapnak vele? Nem, fiúk, én ezt nem vállalom! – majd derűs hangon hozzátette – Tíz galleon.

– Tíz? Semmiképpen. Értsd már meg, hogy máshol nem kapsz ilyet! – rázta a fejét a Bill mellett álló varázsló, ám társa leállította.

– Rendben, Dung, tizenöt, de csak neked. Ez az utolsó ajánlatom.

– Ez esetben, – morogta Mundungus, és kijátszotta aduját – azt hiszem, hogy ideje indulnom. Charlie Weasley épp most ajánlott egy jó vételt a legújabb szerzeménye, egy Svéd Sróforrú kapcsán – a varázsló hátrafordult, és úgy tett, mintha el akarna indulni a sikátor felé. Bill várt pár másodpercet, majd utána kiáltott.

– Tizenkettő Dung. De ennél lejjebb nem mehetek – morogta.

Mundungus visszafordult, és vigyorogva ránézett a bosszús varázslóra.

– Ez a beszéd, Bill! – mondta. – Tizenkét galleon tíz font sárkány taréjért… Ilyen jó üzletet nem csináltam azóta, hogy Will kétszer vette meg tőlem a saját varangyait – Fletcher egyből tudta, hogy túl sokat mondott. A vele szemben álló két férfi egyből talárja felé nyúlt, Dung is hasonlóképpen tett. Már épp mondta volna ki a kábító átkot, amikor a Bill mellett álló varázsló megállította:

Capitulatus! – kiáltotta Mundungusra, mire annak pálcája az ő kezében landolt. A férfi kicsit kijjebb lépett a sikátor árnyékából, így Dung felismerte annak arcát. Ragyás Harris volt, akitől Will a varangyokat vette. – Fel tudod fogni, hogy mibe került nekem a te kis jó üzletet? – sziszegte a férfi. – Will azóta engem gyanúsít, hogy elloptam tőle a varangyait! Már pedig ő sok embert ismer… és ha valaki haragban van vele, akkor túl sok jóra nem számíthat! – fenyegetően Dung felé bökött, ám Mundungusnak nevetnie kellett a helyzet iróniáján. Will, aki ellopta Harristől a békákat, őt gyanúsítja, hogy az meg visszalopta tőle. – Rendkívül szórakoztató lehet, igaz, Dung! – recsegte élesen Bill. – Én pedig már majdnem leálltam üzletelni egy tolvajjal…

– Ne hülyéskedj már, Bill, hisz te magad is zsebes vagy – vágta rá Mundungus, de érezte, hogy a helyzet menthetetlen.

– De soha nem lopnék… tőled! – szegezte rá a pálcát a varázslóra.

– Nézzétek, nem hinném, hogy ezt az ügyet nem lehetne elintézni pár darab galleonnal…

– Itt erkölcsökről van szó, Dung! – vágta rá Harris. – Itt, az ideje, hogy megleckéztessünk.

– Figyeljetek már rám… Will tőled lopta a varangyokat, Harris – próbálkozott kétségbeesetten Mundungus.

– És te ezt mindvégig tudtad? – döbbent meg a másik. – És nem szóltál nekem egy szót sem? – Dung érezte, hogy mindenfajta próbálkozással, csak ront a saját sorsán.

– Ideje, hogy tanulj egy kis erkölcsöt, Dung! – sziszegte Bill, és intett Harrisnek. Az rászegezte Mundungus pálcáját annak tulajdonosára. – Stupor! – kiáltotta, mire a kezében levő pálca egy gumi kacsává változott. Fletcher hirtelen feleszmélt. Nagy sietségében a tartalékként magával hozott csalipálcát kapta elő, így most azzal próbálta Harris megátkozni. Dung gyorsan kapcsolt, és benyúlt talárja belső zsebébe, ahol a valódi pálcáját tartotta.

Bombadza! – mutatott rá egy Billhez közelálló szemetesre a varázsló, mire az óriási zaj kíséretében felrobbant, szeméttel beterítve mindenkit és mindent. Mind eközben a szűk sikátor összes porát sikerült felvernie, minek hatására a zajra összesereglett varázslók közül senki nem látott semmit. Dung még annyit meg tudott figyelni, hogy a másik két varázsló a földet veri két köhögő roham közepette, ám a következő pillanatban már figyelmen kívül hagyott mindent, és inkább a dehoppanálásra koncentrált.

Mundungus London kellős közepén landolt. Nagy sietve körülnézett, hogy megjelenését észrevette-e bárki is, de szerencsére a Grimmauld tér ugyanolyan kihalt volt, mint általában. Dung bosszankodva rázta a fejét. Túl sokba került neki ez a nyelvbotlás. Tisztára, mint egy amatőr – gondolta bosszankodva. – Nem elég, hogy ugrott a jó üzlet a sárkány taréjjal, amelyen nem kevesebb, mint húsz galleon haszon lett volna, még elvesztette tartalék csalipálcáját, arról nem is beszélve, hogy innentől kezdve se Bill, se Ragyás Harris nem fog üzletet kötni vele, sőt, egyáltalán örülhet, ha holnap nem uszítja rá Will a házi trollját. Mindent egybe vetve az utóbbi időben ez volt Dung egyik legrosszabb napja. Nem volt semmi más terve aznapra vonatkozólag, minthogy végighallgassa a rendtagok jelentéseit, majd hazaérkezve bedőljön az ágyba.

Mundungus maga felé fordította pálcáját, majd morogva megtisztította magát a szemét és por egyvelegétől egy Suvickus-szal. Ezután belenyúlt a zsebébe, és előhalászott egy papírt. Arra szálkás betűkkel volt írva:

A Főnix Rendjének főhadiszállása a londoni Grimmauld tér 12. szám alatt található

Mire Dung végzett a sorok elolvasásával félreugrott előle a tizenegyes és a tizenhármas számú ház, helyet szorítva a sebtében előbukkanó tizenkettesnek. Mundungus bekopogtatott az ajtón, mire Mordon nyitott ajtót.

– Fletcher – recsegte az exauror. – Már csak rád vártunk. Csak egyszer érnénk meg, hogy időben jössz.

– Jó'van, na! – dörmögte amaz. – Igyekeztem, ahogy csak tudtam.

– Na, gyere be! Dumbledore beszélni akar veled – mondta Rémszem, és becsukta az ajtót Dung mögött. A másik varázsló alighogy belépett, rögtön szembe találta magát a Roxfort igazgatójával.

– Mundungus, feladatom van a számodra! – mondta a férfi, és félhold alakú szemüvege mögül derűsen nézett Fletcherre.

– Csak azt ne mondd, Albus, hogy fel kell szólalnom a gyűlésen – morogta Dung.

– Szó sincs róla – jegyezte meg Dumbledore. – Ami azt illeti, itt sem kell maradnod – Mundungus arca vigyorra húzódott, ami nyomban le is hervadt a következő mondat után – El kell menned Weybridge-be, igen, most rögtön, és fel kell szállnod a fővárosi vonatra.

Dung szája tátva maradt. Mi az ördögnek menjen vonattal Londonba, amikor tud hoppanálni.

– De hát… miért?

– Mert Harry Potter útban van London felé.