Írta: Csabai Donát

Disclaimer: a Harry Potter történet szereplőinek, helyszíneinek és eddigi eseményeinek jogtulajdonosa J.K. Rowling. Ez egy rajongói novella, melynek története, új szereplői, új lényei immár az enyémek. Semmilyen kapcsolatban nem állok se Rowlinggal, se a kiadóval, anyagi előnyöm nem származik ebből a történetből.

Besorolás: 12 év alatt nem ajánlott.

A novella keletkezésének időpontja: 2005. 06. 17.

Elöljáróban: Az írás a „Nyári történet" című mű harmadik fejezetéhez készült, kiegészítő jellegű, az elbeszélésben leírtakat a szerző a főcselekményben felülírhatja.

Köszönet: Köszönet Briginek, aki megtanított fanficet írni, és köszönet a regény szerzőjének.

Egyéb megjegyezés: Az észrevételeket, véleményeket, kritikákat megírhatjátok a csabaidonatfreemail.hu – ra.

Jó olvasást mindenkinek!

Kiegészítés a harmadik fejezethez

Frank Howard idegesen pillantott körbe. A sikátor, melynél állt, teljesen üres volt, csupán egy poros boltot lehetett felfedezni a végén. Az előtt pedig egy telefonfülkét. Frank lassú léptekkel közelebb ment a mugli eszközhöz, majd belépett a helyiségbe. A telefont, vagy hogy az ördögbe nevezik – morogta Frank – grafitik széles választékai díszítették. Ám a férfi ezzel nem törődött, helyette felemelte a kagylót, és magában dörmögött – mit is mondott Alicia? – Hat… kettő… négy… négy… kettő – tárcsázta a számot, mire egy női hangot hallott a fülkében:

– Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban, kérjük, adja meg nevét és látogatása célját!

– Ööö… Frank Howard, fegyelmi tárgyalás – motyogta a férfi.

– Látogató, kérjük, vegye el kitűzőjét, és erősítse talárjára! – Frank, ahogy azt Aliciától hallotta, belenyúlt a pénz visszaadó tartóba, ahol megtalálta a kártyát, és rányomta a talárra.

– A minisztérium látogatójaként köteles motozásnak alávetnie magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végén található asztalnál – Frank bólintott, noha fogalma sem volt arról, hogy normális dolog-e egy láthatatlan hangnak biccenteni. Ezután kilépett a fülkéből, és az elétáruló Mágikus Testvériség kútjára egy pillantást sem vetve odalépett a túlsó asztalhoz. Az ott álló varázsló monoton hangon megszólította Franket.

– Kérem, adja át pálcáját – miután ez megtörtént egy kis kártya csusszant az őr markába. – Tíz hüvelyk, tiszafa, unikornis szőr? – kérdezte unottan a vele szemben álló férfit.

– Igen.

– Itt van a pálcája. A kártya nálam maradt. Kellemes itt tartózkodást kívánok – morogta a varázsló, majd Frank kitűzőjére siklott a tekintete. – Bár, ahogy látom, nem lesz az…

– Köszönöm! – mondta sértetten Frank, és elment az asztaltól. A tárgyalás a pincében lesz, mint ahogy arról értesítették, pontosan tíz perc múlva, de szerencsére nem a teljes testület előtt. A varázsló a lépcsőn indult el az alagsor felé, hiszen tudta, hogy oda még a lift se jár le, majd megállt az ajtó előtt. Vett egy nagy lélegzetet, aztán lenyomta a kilincset.

Odabent már majdnem mindenki helyet foglalt. Jelen volt a bíróság vezetője – amint azt értesítőjében megtudta, Amelia Susan Bones – és mellette még jó néhány – körülbelül négy –bírósági tag foglalt helyet. Emellett részt vett a tárgyaláson mintegy húsz esküdt bírósági tag és néhány újságíró.

Frank szorongva nézett körül. Mindig valami sötét érzés kerítette hatalmába, ha a Wizengamot elé kellett járulnia – noha ez eddig mindössze egyszer fordult elő. Miután Bones észrevette a vádlott megérkezését, intett, hogy foglaljon helyet a bilincsekkel ellátott székbe. Kezdődik megint – futott át az agyán Franknek. Pár perc múlva, vélhetőleg a tárgyalás kiírásának pontos idejében, Amelia Bones felállt székéből, és elkezdett beszélni.

– Frank Howard fegyelmi eljárását ezennel megkezdem. Bírósági főtagok: Amelia Susan Bones, a tárgyalás vezetője és Vanessa Lovert, a Minisztérium titkára – a szavakra a Franktől balra található varázsló jegyzetelni kezdett. – Frank Howard, kérem, álljon fel! – szólította meg Bones a férfit, aki engedelmeskedett. – Az ön ellen felhozott vádak a következők: gondatlanságból elkövetett államtitoksértés, a Minisztérium államtitkainak kiszivárogtatásában való bűnrészesség. A vádlott egyelőre szabadlábon védekezhet, védelmet ugyanakkor nem igényelt. Frank Howard! Esküszik, hogy az igazat és csakis az igazat vallja? – kérdezte szigorú tekintettel Bones.

– Esküszöm – mondta Frank.

– Ez esetben mondja el a történteket!

– Az eset pontosan két hónapja történt. Éppen kifelé tartottam a minisztériumi hivatalomból…

– Mi a beosztása?

– A hopp-hálózat felügyeleti osztályon vagyok altitkári beosztott.

– Folytassa, kérem.

– Tehát éppen az előcsarnokba tartottam, amikor találkoztam a felső szintről lefelé érkező Lucius Malfoyjal, aki éppen a lépcsőn beszélgetett Cornelius Caramellel, ám ő, fontos hivatali teendői miatt, elköszönt a Luciustól.

– Ez a Malfoy azonos a halálfaló Malfoyjal? – kérdezte élesen Lovert.

– I-igen, ám akkor még semmiféle kétség nem merült fel a megbízhatóságával kapcsolatban – vágta rá Frank.

– És maga úgy vélte, hogy egy kis ellenértékért cserébe kiszivárogtat némi információt Malfoy úrnak, nem igaz? – szólt közbe élesen a Lovert mellett ülő boszorkány.

– Nem! – vágta rá a férfi. – Malfoy ellenben meghívott egy csésze kávéra az intézményben levő kávézóba…

– Van rá tanú? – vágott közbe ismét a bírósági tag.

– Mármint arra, hogy ott voltunk? – értetlenkedett Frank, mire a boszorkány bólintott. – Többen is… Madame Gobeld, a kávézó vezetője látott bennünket.

– Folytassa! – intett Bones.

– Tehát Malfoy úr meghívott egy csésze kávéra. Mivel nagyon fáradt voltam, ezért engedtem a meghívásnak. Lucius maga vállalta az italok megrendelését, és kihozatalát. Én ezt akkor nem tartottam gyanúsnak, sőt, nagyon hálás voltam érte, mivel, ahogyan azt már említettem, fáradt voltam…

– Nem inkább azért örült, – vágott közbe élesen Lovert – mert így nyugodtan rákenhette Malfoyra az államtitkok kiszivárogtatásának felelősségét?

– Nem, nem, szó sincs róla! – vágta rá Frank. – Folytathatom? – Bones bólintott. – Tehát Malfoy kihozta a kávét, és együtt ittuk meg.

– Mindez alatt több fültanú állítja, hogy maga a hopp hálózatra vonatkozó információkat osztott meg Mr. Malfoyjal…

– Én, én nem tudom… az igazság az, hogy annyira fáradt voltam, hogy semmire sem emlékszem a beszélgetésünkből…

– Úgy véli, hogy ezzel az átlátszó ürüggyel, felmentheti magát a vádak alól! – fojtotta bele a szót Frankbe a Lovert mellett ülő boszorkány.

– De ha egyszer ez az igazság!

– Mit kérdezett Öntől Mr. Malfoy? – kérdezte Bones.

– Én nem tudom…

– Fültanúnk szerint, a halálfaló arra volt kíváncsi, hogy pontosan melyik hálózati részeket figyelik, és hogy hány bejegyzetlen kandallót tartanak számon, valamint, hogy ezek hol találhatók. A tanúnk szerint ön mindenre a legapróbb részletekig kiterjedő választ adott…

– Én… én, nem emlékszem rá – mondta kétségbeesetten Frank. – Biztos Veritaserumot kevert az italomba…

– A Veritaserumot csak minisztériumi beleegyezéssel lehet beadni valakinek, nem hinném, hogy Mr. Malfoy…

– De Mrs. Lovert! – szólalt meg a mindeddig csendben maradó negyedik bírósági tag. – Lucius Malfoy halálfaló volt, és maga nem tudja elképzelni, hogy mindent megtett azért, hogy a lehető legtöbb információt szerezze meg?

– Nos… de, végül is lehetséges. Mindazonáltal semmilyen bizonyíték nincs a Veritaserum használatára…

– De. Van – a hang forrása egy újonnan belépő varázsló, Kingsley Shacklebolt volt.

– Ön kicsoda? – kérdezte Amelia Bones.

– A nevem Kingsley Shacklebolt, a Minisztériumban dolgozom, aurorként. Én jelen voltam a kávézóban, amikor az említett incidens történt.

– Valóban?

I– gen. Éppen egy Sirius Black hollétére irányuló jelentéssel kapcsolatban beszéltem meg találkozót az egyik állítólagos tanúval. A randevút egy asztalnál beszéltük meg, nem messze a pulttól, így történetesen láttam, amint Mr. Malfoy Veritaserumot tett bele az egyik csészébe. Felismerem a bájitalt, sokszor láttam, amint elkészítették, amikor elfogtunk egy-egy varázslót.

– Szóval azt állítja, hogy tanúja volt az esetnek? – vonta le a következtetést Bonest.

– Igen. – hangzott a tömör felelet.

– Azt hiszem, hogy ez eldönti a kérdést. Ebben az esetben felteszem a kérdést a Wizengamot bíróságának, hogy ki szavaz a vádlott felmentése mellett? – a kérdésre majdnem az összes kéz a magasba emelkedett, leszámítva a Lovert mellett ülő boszorkányét. Frank megkönnyebbülten sóhajtott fel.

A Wizengamot esküdtszéke tehát felmentette Frank Howardot az őt ért vádak alól – jelentette ki Bones, majd leült a székére és el kezdett összepakolni. Franknek ennyi bőven elég volt. Felpattant a helyéről, és sietve kiment a teremből.

A pince ezúttal sokkal kellemesebb látványnak bizonyult, mint idefele jövet. A varázsló meg mert volna esküdni rá, hogy a tárgyalás végén bűnösnek találják, és akkor akár még Azkabanba is küldhették volna… legalább Malfoynak lehetett volna annyi esze, hogy lezárja egy némító bűbájjal az asztal környékét, ha már Veritaserumot adott be neki… de mindegy, az a lényeg, hogy felmentették. Miközben gondolkodott, kiért az előcsarnokba. Nagyot szippantott a levegőből, és belépett a telefonfülkébe, mely másodpercek alatt visszavezette a sikátorba. Még jó, gondolta derűsen, hogy Malfoy nem bízott semmit a véletlenre, és tényleg belerakta az italába az igazságszérumot. Ez még őt is meglepte, hiszen ez nem szerepelt a tervben – ám a következő pillanatban megtorpant. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha valaki egy másodpercig olvasott volna a gondolataiban. Erre riadtan körbenézett, ám a közelben csupán csak egy magas, fekete hajú gyerek állt, akinek a homlokán lévő villám alakú sebhely túlzottan is ismerős volt Frank számára…