Írta: Csabai Donát

Disclaimer: a Harry Potter történet szereplőinek, helyszíneinek és eddigi eseményeinek jogtulajdonosa J.K. Rowling. Ez egy rajongói novella, melynek története, új szereplői, új lényei immár az enyémek. Semmilyen kapcsolatban nem állok se Rowlinggal, se a kiadóval, anyagi előnyöm nem származik ebből a történetből.

Besorolás: 12 év alatt nem ajánlott.

A novella keletkezésének időpontja: 2005. 06. 21.

Elöljáróban: Az írás a „Nyári történet" című mű ötödik fejezetéhez készült, kiegészítő jellegű, az elbeszélésben leírtakat a szerző a főcselekményben felülírhatja.

Köszönet: Nagy-nagy köszönet Riellának, aki kirakta a mondataimat a Mézesfalásra…

Egyéb megjegyezés: Az észrevételeket, véleményeket, kritikákat megírhatjátok a csabaidonatfreemail.hu – ra.

Jó olvasást!

Kiegészítés az ötödik részhez

Tonks csüggedten üldögélt a Black-házban. A kúria továbbra is főhadiszállásként funkcionált a Rend számára, bár kétségtelenül sokkal többen fordultak meg itt, mióta a minisztérium is hajlandó volt elismerni, hogy Voldemort visszatért. Talán ennek köszönhetően – no meg Dumbledore közbenjárásának – engedték el Sturgist – Tonks felsóhajtott. Mostanában szinte az összes esemény eköré a férfi köré összpontosul.

– Minden ember számít – mondogatta a Roxfort igazgatója, hozzátéve, hogy Podmore fontos információkat szerezhet a minisztériumból. A gond persze nem is ez volt, – gondolta Tonks – hisz senki sem kérdőjelezte meg Sturgis fontosságát, csak… nem bíztak benne, ez az igazság. Potter vallomásában ugyan szerepelt olyasmi, hogy Malfoy Imperius-átkot használt a férfi ellen, de szegény fiút annyi behatás érte aznap, hogy lehet, hogy nem emlékszik mindenre pontosan. Meg nem is biztos, hogy a halálfaló arra bólintott rá, amit kérdezett, arról pedig ne is beszéljünk, hogy mindent meg tettek volna, csak hogy megkaparintsák a jóslatot.

– A Sturgis elleni támadás viszont több, mint megrendítő volt – merengett a boszorkány. – Először is, ha Podmore esetleg Voldemortnak dolgozott volna, akkor egy valami biztos: a Sötét Nagyúr most már nem tart igényt a szolgálataira… de vajon miért? Az biztos, hogy fontos volt neki a gyilkosság, mert Epps valószínűleg a bosszújának az áldozata. Á, – rázta a fejét Tonks – ennek így semmi értelme. A kudarcba fulladt kísérlet után miért nem próbálkoztak újra?

– Vagy lehet, hogy Sturgis túl sokat tudott meg, amíg az Imperius hatása alatt volt, és ezért kellett kiiktatni? – Akárhogyan is, egy támadás a nyílt utcán… ez volt talán a legaggasztóbb az egészben.

Tonks letette a csészét az asztalra, és bement a konyhába. A jelenlévők egy emberként fordultak felé, majd folytatták a társalgást. A boszorkány nem mindenkit ismert. Persze ott volt Piton, Dumbledore és Kingsley, de volt olyan varázsló is, akit még sose látott itt.

– Üdvözlöm! – biccentett a nő a Roxfort igazgatója felé, mire az hellyel kínálta.

– Megtette, amit kértem? – kérdezte csendesen Dumbledore.

– Igen… de… borzasztó volt – nyögte ki Tonks.

S– ajnálom – mondta a férfi, és megsimogatta a nő lila haját.

– Én inkább őket sajnálom… a ház… romokban állt. Az egész még mindig füstöl… és kormos… valószínűleg leégették.

– A család? – nézett komoran Dumbledore, mire Tonks ránézett.

– Mind… mind meghaltak. A gyerekek… a felesége… senkit sem kíméltek! – a boszorkány arcán könnycseppek gyülekeztek. Albus tudta, hogy nem lesz könnyű, de meg kellett kérdeznie.

– Találtál valamit, ami segíthet? – Tonks abbahagyta a halk sírást, és megrázta a fejét.

– Minden… porig égett. Tökéletes munkát végeztek… azok a szörnyetegek.

– Ne haragudj, Nymphadora, hogy odaküldtelek! – nézett rá a varázsló.

– Maradjunk a Tonksnál – mondta a nő, és egy kicsiny mosoly jelent meg az arcán. Dumbledore, mint mindig, elérte a kívánt hatást. A beszélgetőkhöz ekkor csatlakozott Bill Weasley.

– Most jöttem a Szent Mungóból, Henderson állapota kritikus.

– Gondolja – Tonksot még mindig felkavarták az emlékek, – gondolja, hogy ő is átállt?

– Mármint Henderson? – Dumbledore elgondolkodott egy pillanatra. – Nem hinném. Nem olyan embernek ismerem…

– A gyógyítók azt állítják, hogy Imperius-átoknak vetették alá, és emiatt járt Epps átka olyan súlyos következményekkel…

– Ezt hogy érted? – fordult Tonks Bill felé.

– Vannak bizonyos varázslatok, melyek… ha egy másik átokkal egyidejűleg fejtik ki a hatásukat, sokkal nagyobb eredményt érnek el. Ez lehet az oka, hogy Henderson súlyos agykárosodást szenvedett…

– Micsoda! – döbbent meg a boszorkány. – Ez azt jelenti, ez azt…

– Igen – morogta szomorúan Bill. – Ez azt jelenti, hogy valószínűleg soha többé nem ismer fel senkit, arról pedig ne is beszéljünk, hogy vallomást tenne…

– Akárcsak tavaly O'men…

– Ó, nem, nem – mondta komolyan Dumbledore. – O'men esete teljesen más. Aki hozzáér a jóslathoz, az nem szenved tartós agykárosodást, csupán néhány hétre elveszti az öntudatát, és soha többé nem teheti be a lábát abba a terembe.

– Ezért kellett meghalnia – tette hozzá csendesen Tonks.

– Dumbledore! – lépett oda hozzájuk Piton.

– Igen, Perselus? Milyen híreket hoztál?

– Nos, Eppséket Podmore miatt ölték meg. Csupán bosszúból, semmi hátsó szándék.

– Ez Voldemortra vall – jegyezte meg az igazgató.

– Igen… ami Hendersont illeti, ő valóban Imperius-átok alatt volt. Peter Pettigrew feladata volt, hogy…

– Tonks nagyot prüszkölt az újonnan hozott teájába.

– Pettigrew? De hisz ő halott, nem? – a boszorkányra megütközve nézett Piton, mert tudvalevőleg ki nem állhatta, ha valaki nem használja a fejét.

– Sosem gondolkodott el rajta, hogy Blacket miért nem adtuk át a minisztérium embereinek? – kérdezte gúnyosan.

– Nos, azt gondoltam, hogy Black ártatlan, de ettől még honnan tudhattam volna, hogy Pettigrew él? – vágott vissza dühösen Tonks.

– Mondjuk, megkérdezhette volna! – folytatta gúnyosan Perselus. A boszorkány alig múlt tizenkilenc, úgyhogy vélhetően még jól emlékezett arra, milyen is Piton, ha felidegesítik. Így aztán lenyelte a csattanós válaszát, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Igaza van – motyogta, majd Dumbledorra nézett. Albus azonban ismét Pitonra szegezte a tekintetét.

– Miért kellett volna meghalnia Sturgisnek?

Piton elgondolkodott egy percre. Úgy tűnt, mintha hosszasan mérlegelné a válaszadás lehetőségét, végül csak ennyit mondott.

– Nem tudom. Voldemort nem akarja senkinek sem elárulni… azt hiszem, hogy Podmore tud valamit, csak éppen ő sem sejti, hogy fontos lehet… vagy jól titkolja. Talán Malfoy Imperius-átka alatt hallhatott valamit…

– Lehetséges – válaszolta lassan Dumbledore, majd elkezdte húzogatni hosszú szakállát. Nála ez a gondolkodás jele volt. – Mindazonáltal majd megkérdezem Sturgist, hátha esetleg emlékszik valamire… van még más jelenteni valód is? – kérdezte a varázsló.

– Igen… Potter Londonban van – mondta dühösen Piton, mintha csak a név is idegesítené.

– Tudom, tudom – bólogatott az igazgató.

– Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen! – fakadt ki a bájitaltan tanár. – Világosan megmondtuk neki, hogy maradjon a nagynénjééknél, mert ott nem tudják bántani, de nem, ő csak azért is elmegy Londonba. Ha nem ismerném Pottert, még azt hinném, hogy ostoba, de nem az… egyszerűen fittyet hány mindenkire.

– Azt hiszem, hogy nem róhatjuk meg ezért – sóhajtott az igazgató. – Gondolj csak a te esetedre.

– Az teljesen más volt! – jegyezte meg dühösen Piton, jelezve, hogy a téma ezen részét lezártnak tekinti. – Visszavigyem a nagynénjéhez? Nem hinném, hogy Mundungus megfelelő ember lenne erre…

– Nem, egyelőre nem kell. Inkább azt áruld el, hogy kivel figyelteti Voldemort a fiút?

– Valami Oxen nevezetű varázslóval, aki azért lobbizik, hogy halálfaló legyen – vetette oda Piton.

– Jó, úgy vélem, Harry egyelőre még maradhat Londonban. Viszont továbbra is őriznünk kell. Sajnos Mundungus bejelentette, hogy ma és holnap mindenképpen el kell utaznia, – jegyezte meg homlokráncolva az igazgató – úgyhogy valaki más kell… egy olyan ember, aki ért a rejtőzködéshez – motyogta morfondírozva Dumbledore. – Nem kockáztathatjuk, hogy észrevegyenek… Tonks?

A boszorkány feleszmélt gondolataiból, majd bólintott.

– Pontosan hol van most Harry?

– A Foltozott Üstben – mondta dühösen Piton, majd Dumbledorra nézett. Az alig láthatóan bólintott, mire Perselus kisietett a teremből.

– Akkor, azt hiszem ideje indulnom – jegyezte meg Tonks, majd elindult az ajtó felé. A következő másodpercben már egy görbe orrú, kendős nő lépett ki a Grimmauld térre, aki sebtében körülnézett, majd dehoppanált.