Írta: Csabai Donát

Disclaimer: a Harry Potter történet szereplőinek, helyszíneinek és eddigi eseményeinek jogtulajdonosa J.K. Rowling. Ez egy rajongói novella, melynek története, új szereplői, új lényei immár az enyémek. Semmilyen kapcsolatban nem állok se Rowlinggal, se a kiadóval, anyagi előnyöm nem származik ebből a történetből.

Besorolás: 12 év alatt nem ajánlott.

A novella keletkezésének időpontja: 2005. 06. 23.

Elöljáróban: Az írás a „Nyári történet" című mű hatodik fejezetéhez készült, kiegészítő jellegű, az elbeszélésben leírtakat a szerző a főcselekményben felülírhatja.

Egyéb megjegyezés: Az észrevételeket, véleményeket, kritikákat megírhatjátok a csabaidonatfreemail.hu – ra.

Jó olvasást!

Kiegészítő a hatodik részhez

Perselus Piton elmorzsolt egy átkot az orra alatt. Kivételesen nem varázsolt – bár jelen pillanatban úgy se látta volna senki – hanem káromkodott. No nem olyan csúnyát – az nem illene egy roxforti tanárnak – csak épp hogy.

– Elegem van – gondolta mérgesen. – Elegem van, mert állandóan nekem jutnak az ilyen kínos feladatok. Kémkedjek Voldemortnak, tegyek úgy, mintha el akarnám árulni Dumbledore-t, most meg loholjak Potter után! – Persze Perselus Piton nem panaszkodott – az szintén nem illett volna a jelleméhez – csupán elmerengett a feladatain. Mindez ráadásul az ő ötlete volt, melyet az igazgató – egy bólintással – jóváhagyott. Persze ott van Tonks – Piton arcán gúnyos arckifejezés jelent meg, hiszen még jól emlékezett a lányra a Roxfortból, aki minden második bájitalára elégtelen kapott. Nem elég, hogy képtelen volt normálisan hozzáadni az alapanyagokat, még ráadásként minden második üveget el is törte… bosszantó egy boszorkány volt, az már biztos – futott át Perselus fején. Bár a rejtőzködéshez, meg kell hagyni, jól ért… ami persze nagyban köszönhető a metamorf képességeinek, melyekről Piton legfeljebb csak álmodott, már ha egy ilyen éber férfi képes volt egyáltalán álmodni.

– Tonks kevés Potter védelmére és követésére. – jegyezte meg a bájitalok mestere az igazgatónak. – Lehet, hogy a varázsvilágban még nyomon tudja követni…

– Biztos, Perselus – vágott közbe Dumbledore, amikor Piton szóvá tette a kételyeit.

– Szóval valószínű, hogy ott nem veszíti szem elől, de a mugli világba nem ártana még egy megfigyelő…

– Dung sajnos nem ér rá – csóválta meg a fejét Dumbledore. – Kingsley-éknek pedig annyi dolguk van, hogy ki se látnak a munkából. Remus… nos, azt hiszem, ő most nem igazán beszámítható – mondta a mágus, és az ég felé bökött fejével, utalva a holdra.

– Majd én megyek – morogta bosszúsan Piton. Már akkor tudta, hogy ez az egyetlen lehetőség, amikor felvetette az ötletet. – Én el tudok igazodni a muglik világában, és tudom követni, anélkül, hogy észrevenné…

– Ezt nem kétlem, mindazonáltal nem biztos, hogy Harry díjazná, ha megtudná, hogy te is jelen voltál az első randevúján…

– Lesz, ami lesz! – dörögte a tanár. – Potter véleménye egyébként sem érdekel. Te is tudod, Albus, hogy első a biztonság… már pedig a Sötét Nagyurat nem érdekli, ha éppen az első csókja közben rabolja el a fiút…

– Az már meg volt – jegyezte meg szórakozottan Dumbledore, Piton kisebb döbbenetére. Majd elhúzta a száját.

– Tudhattam volna… ebben is az apjára ütött, mint minden másban – jegyezte meg dühösen.

– Ne legyél olyan biztos abban – csitította az igazgató. – Tehát, akkor?

– Majd én figyelek rá – jelentette ki Perselus.

– Rendben, de mielőtt még mennél, egy tanács…

Így tehát Piton pár lépés távolságból követte Pottert a muglik nyílt utcáján, miközben arról merengett, hogy soha, de soha nem fog többé felvenni olyan holmit, melynek legalább egy kicsi köze is van Mordonhoz… már pedig a láthatatlanná tévő köpönyeg ezek közé volt sorolható, melyet, Perselus nem kis bosszúságára, ráerőltette az igazgató. Nem mintha nem tudnék elrejtőzni – morogta a tanár, de a biztonság kedvéért csak felvetette a ritka holmit. Első a biztonság, és a kötelesség – sulykolta magába – majd ezek után következnek az érzelmek – mint mindig.

Potter eközben begyorsított, így Pitonnak is szednie kellett a lábát, bár ez így, a láthatatlanná tévő köpeny alatt nem tűnt túl könnyűnek. Nagy sokára végre megállt a griffendéles tanuló, és átnézett az utca túl oldalára. Amint pásztázta a tömeget, Perselusnak megakadt a szeme egy Harryvel egykorú lányon. „Honnan jött ez a nő, valamelyik másik galaxisból?" – horkant fel Piton, becsmérlő pillantást vetve annak csípőnadrágjára, és has pólójára, majd ezután szörnyülködve vette észre, hogy a lány mindezek mellé egy óriási bakancsot húzott a lábára. – Hol tanulnak ezek a muglik öltözködni? – morogta a tanár, és közben levette tekintetét a kiszemeltjéről, és elkezdte pásztázni a tömeget, hogy vajon melyikük lehet Potter barátnője. Úgy látszik, hogy tanítványa gyorsabb volt, mert ő egyből elindult az utca túloldalára, és odalépett… valakihez, Perselus nem látta jól, ugyanis kis híján fellökték az előtte elhaladó muglik, akik persze nem láthatták a férfit, mivel láthatatlan volt. Piton gyorsan körülnézett, majd követte Pottert a túl oldalra, és szörnyülködve vette észre, hogy a fiú nem máshoz ment oda, mint az általa már minősített nőszemélyhez. „Remélem, hogy csak odadob neki pár fontot, és ott hagyja!" – futott át a fején, ám úgy tűnt, a lánynak ennél komolyabb szándékai voltak, ugyanis rögtön egy puszival üdvözölte a varázslót. Piton arca leginkább egy olyan férfi arcához hasonlított, aki most harapott bele élete legsavanyúbb citromjába. „Ugye… nem ez a… mugli Potter barátnője?" – morogta, de be kellett látnia, a jelek túl egyértelműek voltak.

Ám a következő pillanatban már félre is tette az előítéleteit, mert előérzete veszélyt sugallt. Körülnézett, és kitárta elméjét. Hamarosan meg is pillantotta a veszély forrását, egy nagydarab férfit, aki láthatóan hozzá hasonlóan szemmel tartotta a párt. – Lássuk, ki vagy és mit akarsz – morogta Perselus, és elkezdett behatolni a férfi elméjébe. Ám alig kezdett neki a műveletnek, amikor egy olyan erős pajzsba ütközött, amit még az ő gyakorlott legilimencia tudása sem tudott feltörni. – Akárki is ez az ember, az biztos, hogy profi okklumátor – Ez a tény pedig fokozta a tanár rossz érzését. Immáron két helyre is figyelt, egyik szeme Harryt ellenőrizte, míg a másik a nagydarab varázslót. Körülbelül tíz perc telt így el gyaloglással, majd ezután a pár lement az egyik metró megállóba. A bájitaltan tanár bosszúsan követte őket; utálta a muglik ezt a fajta utazási módszerét. Pár megállót követően aztán végre elhagyták a szerelvényt, és visszatértek a napfényre, majd végül letelepedtek egy padra.

Piton most már előnyben volt a nagydarab varázslóval szemben, aki továbbra sem szűnt meg létezni, hiszen ő láthatatlan volt, könnyebben figyelemmel tudta tartani Pottert. Talán túlzott elővigyázatosságának volt az is betudható, hogy a megfelelőnél közelebb került a padhoz, és így megütötték a fülét Harry szavai:

– Hát, engem Harry Potternek hívnak. A szüleim kiskoromban meghaltak, a nagybátyámmal és a nagynénémmel, meg az unokatestvéremmel lakom Little Whingingben, legalábbis a nyári szünetben, mert amúgy bentlakásos iskolába járok Piton fürkésző pillantást vetett a fiúra. Kíváncsi volt, milyen mesével bolondítja majd ezt a szerencsétlen mugli lányt. Az kérdezett valamit, nyílván az iskola nevét, a tanár nem hallotta, mert fél füllel épp a nagydarab fickót figyelte, aki kicsit közelebb lopódzott a párhoz. Már csak Potter válaszát tudta elcsípni:

– Nem, annál sokkal jobb helyre.

Piton érezte az örömöt a fiú hangjában. Lehetséges, hogy tényleg megkedvelte a lányt, és nem csak szórakozik vele? Végül is erre még James Potter is képes volt – vonta meg a vállát Perselus, és érdeklődve figyelte a következő mondatot, amely nyílván beindítja a hazugságok forgatagát. De ami ekkor következett, arra még ő sem számított.

– Amit most mondok, azt hihetetlennek fogod találni – Na ne! Ez nem lehet, ez el fogja mondani a lánynak. Nem lehet ennyire ostoba! – de be tudom bizonyítani, ha hagyod – BEBIZONYÍTANI? Megőrült! – szörnyülködött a tanár. - Szóval az iskolát, ahova járok, Roxfort Boszorkány és Varázslóképző szakiskolának hívják – Tehát elmondta. Potter még saját magán is túltett az ostobaságában. Harry Potter beavatott egy muglit a varázsvilág titkába… ezt aligha fogja szó nélkül tűrni a minisztérium.

Mindeközben Perselust annyira lefoglalták saját gondolatai, hogy nem is hallotta a lány válaszát, viszont elég volt egy pillantást vetnie annak arcára, és tudta, hogy nem hiszi el. Potter hosszas magyarázkodásba kezdett, melynek a tanár csupán a végét értette meg:

– Itt sajnos nem varázsolhatok semmit, mert a kiskorú varázslóknak tilos az iskolán kívül, de elviszlek az Abszol útra, ahol látni fogod, hogy igazat mondtam – elviszi az Abszol útra? Egy muglit? – Perselus Piton legszívesebben levetette volna magáról a köpenyt, és leszidta volna a meggondolatlan fiút, de eszébe jutott Dumbledore mondata arról, hogy Potter talán ezt nem igazán díjazná. Így hát beletörődően követte a párt a muglik által busznak nevezett jármű felé, majd félórás utazás után leszállt velük együtt a Foltozott Üstnél. Perselus érezte, hogy a nagydarab fickó is hasonlóképpen tesz, nyílván nem akart le maradni Potter egyetlen lépéséről sem. – Csak tudnám, hogy kinek dolgozik – futott át Piton agyán. – Mire végiggondolta a dolgot már a kocsma piszkos udvarán találta magát. Tanítványa megkocogtatta a megfelelő téglát, mire feltűnt az átjáró az Abszol útra. A bájitalok mestere elégedetten látta a hitetlen mugli csodálkozó arckifejezését, ám a következő pillanatban bosszankodva konstatálta, hogy Potter valóban magához illő lányt talált. Mert hova futott először az a szerencsétlen? Naná, hogy a seprűboltba...