A londoni vonatra sem kellett sokat várnia, mert a dízelmozdonnyal húzott szerelvény tíz perc múlva állt meg a little whingingi állomáson. Harry a vonat hátsó részében keresett magának egy másodosztályú, üres fülkét.
Miután bement a fülkébe, levette hátizsákját, varázspálcáját pedig kivette a farzsebéből, és betette a táskába. Leült, majd előhúzott egy London térképet, és széthajtogatta. Arra volt kíváncsi, hogy hogyan juthat el a King's Crossról az Abszol útra.
Először azt gondolta, hogy metróval megy, de végül úgy döntött, hogy szeretne szétnézni Londonban, erre még úgysem volt módja. Egyébként is vasárnap van, nincs nagy forgalom, egy kellemes séta jól fog esni. A pályaudvarról elsétál a Trafalgar térre, közben megnézi a Mágiaügyi Minisztérium bejáratát is, ami pont útba esik, bár bemenni nem fog, nincsenek túl jó tapasztalatai. Ezután átsétál a Hungerford hídon, onnan nincs már messze a Foltozott Üst.
Miután ezt végiggondolta, eltette a térképet, és egy könyvet vett elő: A gyűrűk urát. A Dudleytól örökölt könyvszekrényben bukkant rá. Sokat hallott már róla, és kíváncsi volt, hogy miről szól.
Little Whinging nincs messze Londontól, normális esetben fél óra vonaton, de az a vonat, amelyet Harry választott megkerülte a fél fővárost, és északról érkezett a King's Crossra, emiatt az utazás most egy órát tartott. Az első fél órában senki sem zavarta Harryt, kivéve a kalauzt, aki kezelte a jegyét, majd további jó utazást kívánt. Később Weybridge-ben egy idősebb úr, Sloughban pedig a fiatal lány szállt be Harry fülkéjébe.
Harry nagyon belemerült a könyvbe, épp ott tartott, hogy Gandalf a tünde-gyűrűkről mesélt Frodónak, amikor megakadt a szeme egy pár csíkos térdzoknin, melynek viselője épp az imént helyezkedett el a szemközti ülésen. Az egyik zoknin piros és citromsárga, a másikon fehér és rózsaszín sávok váltakoztak. Ilyen zoknikat Dobby szokott hordani, de ez egy ember lába volt, méghozzá egy hozzá hasonló korú lányé. Harry pillantása a tornacipős, zoknis lábról először a kertésznadrágra vándorolt, majd tovább felfelé, végül az orrkarikán állapodott meg. A lány őt nézte. Harry először meg akarta tőle kérdezni, hogy mit néz, de elmosolyodott, és helyette ezt mondta:
– Szia, Harry vagyok.
– Szia Harry, én pedig Vanda – válaszolta kuncogva a lány.
Harry nem tudta, hogy a lány miért nevet, de úgy érezte, hogy neki is nevetnie kell. Vanda extrém külseje ellenére (a piercingen kívül szőke, viszonylag rövid haja tüskékbe volt zselézve, fekete pólóját pedig apró, fehér koponyák díszítették) nagyon csinos volt, legalábbis Harry véleménye szerint.
Miután kinevették magukat, Vanda szólalt meg.
– Londonba mész?
– Aha. Te is?
– Ja. Suli alatt az anyámnál laktam, most egy hónapra apámhoz megyek. Kérsz csokit? – benyúlt a ruhája egyik hatalmas zsebébe, és előhalászott két Mars szeletet.
– Köszi – mondta Harry. Mindketten kibontották a csokit, és beleharaptak.
– És te miért mész Londonba? – kérdezte Vanda.
– Egy könyvet szeretnék megvenni – válaszolta Harry.
– Gondolhattam volna! – nevetett a lány. – A fizimiskád alapján könyvbúvár, vagy pedig kompjúterzseni lehetsz.
A hanghordozás alapján Harry tudta, hogy Vanda csak viccel. Így hát ő is tréfára fogta a dolgot.
– Hát ránézésre téged egy motoros bandában tudnálak elképzelni, kutyalánccal a nyakadban, cigivel a kezedben, miközben a barátod markolássza a hátsódat.
– Ami azt illeti, két hete rúgtam ki – mondta Vanda, miközben a csokipapírt kidobta az ablakon. Harry közben A gyűrűk urát maga mellé tette az ülésre, úgyhogy Vanda el tudta olvasni a címét.
– A gyűrűk urát olvasod? Nagyon jó könyv, én már négyszer olvastam. Hallottad, hogy megfilmesítik? Új-Zélandon fogják forgatni.
– Ennyit arról, hogy ki is a könyvmoly – nevetett ezúttal Harry.
A fiatalok addig csevegtek beszélgettek, míg a vonat be nem ért a King's Crossra. Harry Vandával egész máshogy érezte magát, mint Choval. Bár Vanda közel sem volt olyan szép, mint Cho, de Harrynek tetszett, és ami a legfontosabb, hogy nagyon jól lehetett vele beszélgetni. Remek volt a humora, és abszolút könnyeden vette a dolgokat. Harry egy percig sem érezte magát feszélyezve mellette, és percről percre jobban feloldódott.
Amikor a vonat végre befutott a pályaudvarra, mindketten fölcihelődtek. Harry fölvette a hátizsákját, Vanda pedig levette a sporttáskáját az ülés fölötti csomagtartóból, majd odalépett az idős úrhoz (aki a kalapját jól a szemébe húzta, és úgy látszik, elszundított), és megrázta a vállát:
– Bácsi, bácsi. Megérkeztünk.
– Köszönöm angyalom, köszönöm – mondta a bácsi nyöszörgős hangon.
A széles karimájú kalap továbbra is eltakarta a vonásait, de Harrynek valamiért ismerősnek tűnt. Miután kiléptek a fülkéből, már az is világos volt, miért: a bácsi Mundungus Fletcher volt.
Vanda ment elöl a vonat folyosóján, Harry utána. Harry a lány haját nézte, és közben arra gondolt, hogy vajon a lány valóban az-e, akinek mondja magát: tényleg mugli, vagy őt is a Rend szabadította rá, mint Mundungust? Ekkor egy pillanat alatt emlékek sora öntötte el az agyát, de azonnal tudta, hogy ezek nem az ő emlékei. Látott egy férfit és egy nőt veszekedni, miközben a tíz éves Vanda az ágyában a párnát a fejére szorítja. Látta, amit a tizenkét éves Vanda betöri Elisa Mignon orrát, aki azért csúfolta, mert Vanda kopaszra vágatta a haját. Látta azt is, amint Vanda anyja egy londoni iskola igazgatójával veszekszik Elisa törött orra miatt, majd megragadja Vandát a csuklójánál fogva, és maga után húzva kimegy az irodából, miközben még odakiáltja az igazgatónak: „Ez az iskola egy kupleráj, ahol csak a verekedést, a cigarettát, meg a drogozást tanulhatja meg a gyerek. Ezentúl egy rendes vidéki iskolába fog járni!", majd becsapja az ajtót olyan erővel, hogy az üvegablak ripityára törik.
Egy másik jelenetben immár a most is hordott tüskés hajjal, bőrdzsekiben ül egy motorbiciklin egy hat évvel idősebb fiú háta mögött, és élvezi a száguldást. Később ugyanezt a fiút látja csókolózni egy másik lánnyal, majd a fiút összegörnyedni egy, a lábai közé kapott hatalmas rúgástól.
Mindez egy tizedmásodperc alatt száguldott át Harry agyán, ebben a pillanatban Vanda is megtorpant előtte.
– Mi történt? – kérdezte Harry.
– Semmi, csak hírtelen olyan fura érzésem lett. Mindegy, nem számít. – Azzal a lány már indult is tovább.
Mindketten leszálltak a vonatról. Harrynek hírtelen nagyon ismerősnek tűnt a hely felpillantott, és látta, hogy a vonat a 10-es vágányon áll, és ott van tőle húsz méterre a 9 és ¾-ik vágány bejárata. Kíváncsi lett volna rá, hogy ilyenkor is be lehet-e menni, és esetleg indul-e a tanévkezdést és a tanév végét leszámítva is vonat, de Vanda (és Mundungus) jelenlétében inkább ellenállt a kísértésnek.
Mikor kiértek a pályaudvarról, Vanda Harry felé fordult, és így szólt:
– A papám kocsival vár, ha gondolod, elvihetünk egy darabig. Mi az Oxford Street felé megyünk.
Harry nem akarta elárulni az úti célját, úgyhogy inkább így felelt:
– Sajnos én más felé megyek. De esetleg lenne kedved találkozni velem valamikor? Megmutathatnád nekem Londont. – Harry izgatottan várta Vanda válaszát, nagyon remélte, hogy a lány igent mond.
– Hát persze, hogy lenne! – mondta Vanda vidáman. – Neked mikor jó?
– Mondjuk ma délután?
– Sajnos ma egyáltalán nem lehet. A nagyszüleimmel ebédelek, és az egész napot együtt töltjük. Este színházba megyünk. Esetleg holnap?
– Holnap, rendben. Dél körül?
– Oké, legyen délben. Mondjuk a Russel téren, a British Múzeum felöli csücskében.
– Rendben! Remélem, odatalálok! – válaszolta Harry nevetve. – Akkor szia.
– Szia – intett a lány, és elindult egy piros Rover felé, amelyben az apja ült. Harry megismerte a férfit, akit Vanda emlékeiben látott. Megvárta, míg elhajtanak, nagyot sóhajtott, majd elindult a Euston Road alatt átvezető aluljáró felé.
