Az igazgató irodájának ajtaja, olyan hirtelen vágódott ki, hogy Arthur Weasley ijedten összerándult a karosszékben. Nem hallotta, hogy az iroda ajtaját rejtő vízköpő megmozdult volna, ráadásul, meglepődött, hogy van olyan roxforti diák, vagy akár tanár, aki kopogás nélkül képes berontani Dumbledore-hoz. Felnézve, és látva, hogy csak Piton professzor az, kicsit megnyugodott, bár nem tudta visszatartani az arcán megjelenő grimaszt. Visszaült a székébe, és próbált nyugalmat erőltetni magára, bár belül, majd szétrobbant a dühtől. A Főnix Rend tagjainak ritkán volt alkalmuk találkozni, és a legkevésbé sem volt szükségük arra, hogy ezen ritka találkozókat váratlanul megszakítsák. Különösen nem Piton! A professzor köztudottan borzalmasan bánt a diákokkal (kivéve a saját házába tartozókat) – ugyan Fred, George vagy Ron beszámolóiban nem bízott túlzottan, de Percy és Ginny is ugyanezt mesélte róla. Mindennek tetejébe azt pletykálták róla, hogy Halálfaló…
A gondolatait azonban félbeszakította, hogy Dumbledore, meglátva Pitont felugrott, és olyan gyorsasággal ért oda a professzorhoz, amit Arthur nem is feltételezett volna róla. Épp időben ért mellé, ahhoz hogy elkapja az összeroskadó tanárt.
"Perselus!" Piton egész testében megremegett, és sápadt arcát eltorzította a fájdalom. Dumbledore intett a pálcájával (Weasley észre sem vette, hogy mikor vette elő!), mire egy közeli kanapé odaröppent eléjük. Az igazgató lesegítette rá a beosztottját, és maga is mellé ült.
"Cruciatus?" kérdezte, miközben óvatosan megemelte a bájitaltan-tanár fejét. Piton csak bólintott, de még ettől is erős köhögési roham tört rá. A teste megfeszült az erőlködéstől.
"Hányszor?" kérdezte az igazgató, és az aggodalomtól még idősebbnek látszott, mint amilyen valójában volt.
"Nem számoltam…"
"Sajnálom!" mélységes megbánás csengett a hangjában, de Piton erre szinte dühösen válaszolt.
"Nem az Ön hibája!" és annak ellenére, hogy nyilvánvalóan erős fájdalmai voltak, folytatta." Én döntöttem így…" A kijelentés vége újra köhögésbe fulladt.
Dumbledore felsóhajtott:
"Azt hiszem, ez nem a megfelelő időpont, hogy ezt megvitassuk! Invito!" intett a pálcájával, mire egy kis ezüst üvegcse röppent a markába, amit rögtön Piton szájához emelt. "Idd meg ezt!"
A bájital-specialista furcsán nézett a kis üvegre:
"Ezt nem én csináltam…"
"Tényleg nem" válaszolt az idős professzor. "Hanem én."
Arthur csodálkozott. Nem tudta, hogy Dumbledore értene a bájitalokhoz. Persze az idős varázsló a leghatalmasabbak közé tartozott, szinte bármit meg tudott csinálni, amit csak akart, de mindig azt beszélték róla, hogy nem nagyon szereti a bájitalokat. Úgy tűnt, Piton is meg volt lepve, mert megkérdezte:
"Minek?" bár még mindig szörnyű fájdalmak gyötörték, valami visszatért a szokásos gyanakvásából.
"Úgy éreztem, szükséged lesz rá. Idd meg!"
Piton végül engedelmes diákként kiitta a tégely tartalmát, és Arthurnak arra kellett gondolnia, hogy persze, valaha Piton is Dumbledore tanítványa volt, akárcsak ő maga. Albus Dumbledore olyan ember volt, akire mindenki szinte kényszeresen hallgatott, mégis furcsa volt látni, hogy Piton így engedelmeskedik valakinek.
"Most pihenj! Kell néhány perc, amíg hatni kezd."
"Nem!" és nyomatékul meg is rázta a fejét, amit menten meg is bánt, legalábbis ezt árulta el fájdalmas arckifejezése. A következő szavakat már szinte csak suttogta. "Nincs időnk…"
Hirtelen, mintha csak most vette volna észre, hogy más is van a szobában, hideg és bizalmatlan tekintettel Arthur Weasleyre meredt.
"Arthur megbízható" mondta Dumbledore.
Ennek ellenére Piton jeges tekintete, még mindig Arthurra szegeződött, aki magában dühöngött. Hogy meri! Elvégre nem rólam, mondják, hogy Tudodki híve vagyok… De Dumbledore szelíd, figyelmeztető pillantása, megakadályozta, hogy bármit is mondjon, még akkor is, amikor Piton megkérdezte:
"Biztos ez?"
"Teljesen. Arthur már jó ideje a Főnix Rendnek dolgozik a Minisztériumon belül" egy ideig csendben tanulmányozta a fiatalabb professzor arcát: "Aggaszt valami!" ez kijelentés volt, nem kérdés.
"Voldemort…" Piton egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, de a hangja egyre gyengébbnek tűnt. "Módot talált rá, hogy férkőzhetne Potter közelébe."
"Micsoda?" ugrott fel Arthur.
Nem tehetett róla: Harry Ron legjobb barátja volt, ráadásul ő maga is szívén viselte szegény fiú sorsát. Nem válhatott újra a sötét varázsló áldozatává, már így is túl sokat szenvedett miatta!
Egyik professzor sem törődött vele. Dumbledore továbbra is Pitonra koncentrált:
"Hogyan?"
"Féregfark" suttogta Piton, de még ez is túl sok energiát követelt tőle. Újra remegni, majd köhögni kezdett. Arthur komolyan tartani kezdett attól, hogy itt fog meghalni. Dumbledore is aggódhatott:
"Perselus.." de mielőtt folytathatta volna, a férfi a szavába vágott.
"Nincs időnk! Ez fontosabb!" úgy tűnt egy kicsit összeszedte magát. És néha ugyan akadozva, de folytatta. "Féregfark összebarátkozott Potter mugli rokonaival. Azt mondta nekik, barátok voltak Harry apjával. A szemét!"
Sem Arthur, sem Dumbledore nem kívánt volna rákérdezni kire is vonatkozott az utolsó szó: Féregfarkra, vagy James Potterre. Inkább mindketten vártak, amíg Piton újra kiköhögte magát és folytatta.
"Magához veszi Pottert, amikor az idióták nyaralni mennek."
"Micsoda?" most Dumbledore ugrott fel, és valami ijesztő, dühödt szikra csillant meg a szemeiben, amit Arthur még soha nem látott… de aztán szinte azonnal vissza is tért megszokott nyugodt önmagához.
Piton vett még egy mély levegőt és hozzátette:
"A muglik holnap indulnak…"
"Honnan tudja mindezt?" Arthur nem tudta magában tartani a kérdést.
Honnan ismerheti bárki is Tudodki terveit? És ha van ilyen ember, akkor abban hogy bízhat meg Dumbledore?
Az igazgató válaszolni akart, de a bájitaltan-tanár dühödt horkantása megakasztotta.
"Bolond!" morgott Piton, és remegő kézzel felhúzta bal karjáról a köpenyét.
"Tudja mi ez?"
Arthur keze ökölbe szorult. Persze, hogy tudta, mi ez!
"A sötét jegy!" suttogta.
Ekkora sokk nem sokszor érte még életében! Egy roxforti professzor épp most mutatta meg neki a karján viselt jelet, ami bizonyítja…
"Maga Halálfaló!"
"Igen."
Piton visszaroskadt a kanapéra a kimerültségtől. Dumledore-nak kellett újra letűrnie a ruha ujját, hogy elrejtse a professzor alkarján égő sötét jelet. Csak miután ezzel végzett, nézett Arthurra, és Weasley újra megrökönyödött, micsoda erő sugárzott az idős tanár tekintetéből.
"Perselus valóban Halálfaló volt. Még mindig ő Voldemort egyik legmegbízhatóbb alvezére. De valójában már Voldemort első bukása előtt is nekem dolgozott."
Arthur tudta, hogy az arckifejezése meglehetősen szkeptikus, de nem tehetett róla. Nem akart kételkedni Dumbledore szavaiban, de tudta, hogy ha valaki egyszer a sötét oldalt választotta, az nem tér vissza többé. És Piton… Piton személyisége pont megfelelt egy Halálfalóénak: hideg és kegyetlen, durva és csöppet sem becsületes. Látva az arckifejezését, Dumbledore folytatta, a hangja tele együttérzéssel, bár Arthur tudta, hogy ez nem neki szól.
"Ezen felül Perselus sokkal többet tud a Főnix Rend működéséről, mint te Arthur. Ha el akarna árulni minket akkor sokan, köztük én magam, vagy a feleséged, már régen halottak lennénk. Nagyon nagy kockázatot vállalt azzal, hogy elfogadta ezt a szerepet. Én bízom benne, és neked is bíznod kellene."
"Akkor, hogy történt ez?" kérdezte Arthur, Piton remegő alakja felé intve.
A tanár szarkasztikus válasza ismét Dumbledore-ba fojtotta a szót:
"Szórakozásból" morogta."Szeretem, ha egy tucatszor rám küldik a Cruciatus átkot. Segít formában maradni."
"Perselus!" Dumbledore csalódott pillantást vetett a tanítványára, mire az enyhe homlokráncolás mellett csak annyit mondott:
"Sajnálom, Albus!"
Arthur elképedt. Soha nem hallott még olyat, hogy Piton professzor bárkitől, bármiért is elnézést kért volna. De Dumbledore már folytatta is, és a tekintetéből most minden melegség eltűnt.
"Perselus kettős ügynökként nagyon vékony jégen sétál. Nem járhat sikerrel mindig, de sajnos, ha a Sötét Nagyúr szolgálatában valaki hibázik, azért magas árat kell fizetni. Túl magasat."
Dumbledore szavait hallgatva Piton lehunyta a szemeit, és valamit maga elé mormogott, amit Arthur úgy értett: „De nekem nem túl magas", bár lehet, hogy tévedett. Mindenesetre, Dumbledore egy éles pillantással jutalmazta a közbeszólást, akármi is volt az.
"Felkelhetek már?" kérdezte hirtelen Piton.
Nyílván csak most vette észre, mennyire szerencsétlennek tűnik a kanapén fekve, ráadásul Dumbledore tartja a fejét, az ölében. Szórakoztató is lehetett volna ez a látvány, de Arthurnak most inkább elszomorítónak tűnt. Különösen, ha igaz, amit Dumbledore mondott. Márpedig igaznak kell lennie.
"Nem" válaszolta az igazgató tanára kérdésére.
"Albus…" próbálta folytatni a bájitaltan professzor, és valami visszatért a hangjába a megszokott makacsságból.
"Gondolod, hogy fel tudsz állni, anélkül, hogy elesnél?"
"Nem" ismerte be Piton és nyugton maradt.
Egy ideig csendben ültek, illetve Piton feküdt, és bár a remegése alábbhagyott lassan, mégis végtelenül gyengének tűnt. Végül Arthur nem tudta tovább magában tartani a kérdést:
"Elnézést, Professzor, nem akarom megzavarni, de mi lesz Harryvel?"
"Megoldom."
"Én is…"
"Nem, Arthur" a visszautasítást egy kis mosollyal próbálta enyhíteni. "Nem kétlem, hogy meg akarod védeni Harryt, de olyan valakit kell küldenem, akiről Voldemort már biztosan tudja, hogy az én oldalamon áll. És jobb, ha nem is tudod, ki az" előzte meg gyorsan a következő kérdést.
Arthur még folytatni akarta, de ekkor Piton, még mindig csukott szemmel, megszólalt.
"Albus…"
"Igen?"
"Holnap…én is ott leszek azokkal, akik átveszik Pottert Féregfarktól. Én, Malfoy és még néhányan. Voldemort nem bízik abban, hogy Féregfark egyedül is el tudja végezni a feladatot…"
"Akkor, nem tudná szabotálni az egészet? – kérdezte, Arthur reménykedve, de Dumbledore azonnal válaszolt."
"Nem."
Piton pillantása, mintha az ellenkezőjét mondta volna, de az igazgató megismételte.
"Nem, Perselus. Ez túl nagy veszélybe sodorna, főleg a legutóbbi kudarcod után. Nem foglak megöletni."
"Késleltethetem őket" sóhajtott Piton. "Talán."
"De csak óvatosan!" figyelmeztette Dumbledore.
"Bárkiket is küld uram, gyors észjárásúak legyenek. És erősek."
"Azt hiszem, már tudom is ki lesz az" mondta mosolyogva, de ez nem olyan mosoly volt, amit Arthur sokszor látott az idős varázsló arcán. Minden volt, csak épp kedves nem. "Mikor veszitek át Harryt Féregfarktól?"
"Sötétedés után, de azt nem tudom, ő mikor megy érte."
"Akkor még fontosabb, hogy kipihend magad!"
"Tudom" ismerte el Piton, miközben feltápászkodott.
Dumbledore ezúttal nem akadályozta meg, inkább maga is felállt és talpra segítette fiatalabb kollégáját.
"Eljutsz egyedül a szobádig?"
"Túlélem" válaszolta Piton, bár elesettebbnek tűnt, mint bármikor. "Mint mindig."
Minden további megjegyzés nélkül, a tanár lassan, de nagyjából normálisan mozogva elhagyta az irodát. Dumbledore aggódva figyelte, amíg el nem tűnt, aztán elgondolkodva visszaült az asztala mögé, elővett egy pergamen lapot, és gyorsan megírt egy rövid levelet. A tekercset az asztal melletti rúdon ücsörgő, arany és vörös színekben pompázó főnixnek adta.
"Ezt el kell vinned Tapmancshoz" mondta. "Amilyen gyorsan csak lehet."
A főnix egy rövid búcsúkiáltás után kiröppent az ablakon. Arthur figyelte, ahogy távolodott, és be kellett ismernie, hogy soha ilyen kecses lényt nem látott még életében.
"Nem tudtam, hogy a főnixek is szállítanak leveleket" szólalt meg végül.
Teljesen lényegtelen megjegyzés volt, de valamit mondania kellett.
"A legtöbb nem is teszi, de Fawkes mindent megért, és sokkal gyorsabb, mint bármelyik bagoly."
"Ez igaz" bár feltétel nélkül bízott az igazgatóban, mégsem tudta leküzdeni a jeges félelmet, amit Harry miatt érzett.
Aggódott Harryért. Mi van, ha Féregfark – akárki legyen is az (hiszen az igazi nevét sosem használták, legalábbis az ő jelenlétében nem) – előbb ér oda, mint Dumbledore emberei. Szegény fiú nem kerülhet ismét Tudodki kezeibe!
"Elnézést, Professzor, de tényleg megbízhatunk Pitonban?"
"Teljesen" erősítette meg az igazgató egy furcsa pillantás kíséretében.
"De ő egy Halálfaló!" aztán Dumbledore pillantását látva, kijavította magát. "Egy volt Halálfaló…"
"És ez senkit sem zavarhat jobban, mint őt magát. Évek óta próbálja jóvátenni a bűneit. Hatalmas kockázatot vállalt, azzal, hogy segít nekünk."
"De mi van, ha…"
"Ha Voldemortnak dolgozik?" kérdezett vissza Dumbledore. "Ha így lenne, ez az iskola már rég az övék lenne, én pedig biztosan halott lennék. Én maximálisan megbízom Perselusban, és neked is meg kell. És ezt nem mondhatod el senkinek! Az élete függhet tőle."
Arthur bólintott. Ha ő maga nem is bízott Pitonban, Dumbledore igen, és ez elég volt.
"Biztos, hogy nincs szükség még valakire Harry megmentéséhez?"
"Te nem mehetsz. És én sem. Fontos dolgunk van a minisztériumban" jelentette ki egy örömtelen félmosoly kíséretében "és, ha már erről van szó, mennünk is kell."
"Igaz."
De a megnyugtató szavak ellenére Arthur nem tudott megszabadulni a jeges félelemtől, ami a gyomrát szorongatta.