Második fejezet A levél
„Levél jött!" állapította meg szórakozottan Sirius Black.
Alig pillantott fel, az ablakpárkányon landoló bagolyra a Reggeli Próféta aznapi számából, amit éppen olvasott.
A konyhaasztalnál üldögélt teljes nyugalomban, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy elítélt gyilkos. Bár, ha jobban belegondolt, technikailag nem is volt az, hiszen soha nem volt bírósági tárgyalás, amin elítélhették volna. Mindenesetre, most az ellazultság szobrát lehetett volna megmintázni róla, és jó érzés volt, hogy újra képes ilyen nyugodtan üldögélni.
„Megnéznéd?" szólt ki egy enyhén ingerült hang a szomszédos szobából, amikor a bagoly türelmetlenül felvijjogott. „Valószínűleg úgyis neked jött!"
„Az tuti!" sóhajtott Sirius, és letette az újságját. Csak ekkor nézte meg rendesen a hófehér baglyot, aki felháborodottan pislogott. „Hé, hisz ez Hedvig!"
„Mondtam, hogy neked jött!"
„Nyugodj már meg!"
Félig a madárnak, félig a lakótársának mondta. Mosolyogva nyúlt a levélért. Hamarabb jött, mint várta, de mindig örült, ha Harryről hallott. Bárcsak több időt tölthetne vele!
Legnagyobb meglepetésére, ebben a pillanatban egy főnix csapódott be az ablakon, vagy inkább pottyant az ölébe az ablakon keresztül. Emlékezett erre a madárra, talán Fawkesnak hívták, de az biztos, hogy Dumbledore-é. Mi történt, csak nem esett valami baja a professzornak? A madár halkan felvijjogott, és megemelte a fejét, megmutatva a levelet, amit hozott.
„Az enyém?"
A főnix csak bámult rá, nagy, és kicsit gyanakvó szemekkel. Sirius Black sok mindennek volt nevezhető, de nem ejtették a fejére. Óvatosan nyúlt a madár felé, hiszen az ilyen teremtmények nem tartoztak a specialitásai közé, és Csikócsőr megtanította rá, hogy aminek csőre van az csípni is tud. Egy szóval nem kedvelte túlzottan a madarakat – de ez nem is volt csoda, elvégre a kutyák nem épp madárbarátok! Végül azonban sérülés nélkül hozzájutott a levélhez.
Kinyitotta, és majdnem rögtön el is dobta döbbenetében. Mindössze ennyi állt benne:
Tapmancs,
Hozd el Harryt! Most! Nincs időm magyarázkodni, de vigyáznod kell rá!Dumbledore
„Remus!" az aggodalomtól ezt az egy szót is alig tudta kipréselni magából.
Lupin azonnal megjelent a konyhaajtóban: „Mi történt?"
Sirius nem válaszolt, csak átadta neki a levelet. A keze remegett, de nem érdekelte. Az agya zakatolt: előkészületek, stratégia – rögtön kiment a fejéből minden más, főleg ami a saját biztonságára vonatkozott. Az ablakra pillantott és rájött, hogy Hedvig még mindig ott kuporog. Ideges mozdulattal tépte fel a levelet, és a szeme sarkából észlelte, hogy Remus vele együtt olvassa. A végére érve felmordult:
„A szemét!"
„Veled megyek!" mondta rögtön Lupin, és az ő hangja ugyanolyan feszült volt, mint Siriusé. Black hátranézett a barátjára. Tudta, hogy jobb lenne, ha ketten lennének, de azt is tudta, ez nem lehetséges.
„Nem lehet. Ne felejtsd el, hogy holnap telihold lesz!"
Düh, fájdalom és aggodalom gyors egymásutánban váltogatta egymást Lupin arcán. Egy hónapja, hogy újra egy fedél alatt éltek, és a tizenhárom év távollét által emelt falak hihetetlen gyorsasággal dőltek le köztük. Sirius mindenkinél jobban megértette, milyen fájdalmat, és önutálatot érez Remus ezekben a helyzetekben, amikor az állapota megakadályozza, hogy azt tegye, amit kellene. Megnyugtatóan a barátja vállára tette a kezét.
„Nem a te hibád, Holdsáp. Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek itt veled. Tudod, jó lenne megint egy vérfarkassal játszani."
„Tudom…" és lassan elmosolyodott. „De Harrynek szüksége van rád. Csak légy szíves, ne csinálj semmi őrültséget!"
„Őrültséget?" hiába próbálta elfojtani, lassan egy vigyor jelent meg az arcán. „Én!"
„Igen, te! Olyasmit, mint mondjuk a hoppanálás…"
„Mégis milyen más módszerrel érhetnék időben oda?" kérdezte, miközben már a köpenyét kereste, indulásra készen. „Még csak nem is Nagy-Britanniában vagyunk."
Remus felsóhajtott:
„Sirius, a Minisztérium még mindig keres. Valószínűleg van néhány nyomkövető-bűbáj, amit rád irányítottak. Mihelyt hoppanálsz, ők tudni fogják!"
„Szóval, itt vagy!" Sirius végre megtalálta a talárját.
Remus látva, hogy a barátja rá sem hederít a figyelmeztetésre, most már sokkal ingerültebben szólt rá:
„Ha nem tudnád egy körözött, szökött fegyenc vagy! Nem mászkálhatsz össze-vissza! Ez olyan mintha táblát akasztanál a nyakadba: Kérlek, tartóztassatok le!"
„Mit gondolsz, mennyi időbe telik, míg rájönnek, hol vagyok?"
„Legalább egy óra" ismerte be Lupin.
„Ugye nem feltételezed, hogy egy óránál többet szándékozom, Lily megnyerő nővérével tölteni? Már találkoztam vele, és nem volt kellemes élmény!"
„Feltételezem, neki sem volt kellemes, ahogy te kiugrottál Lily kandallójából" válaszolt szárazon Lupin.
„Nem tehettem róla! Oda kellett érnem James előtt, és nem volt kedvem engedély nélkül hoppanálni."
„Ó, és miért nem? Csak nem féltünk megszegni a szabályokat?"
„Dehogy, inkább nem volt kedvem több darabban előkerülni" közben a bal zsebébe nyúlt, és előhúzta a pálcáját „Nem mintha, most hasonló veszély fenyegetne."
„Nem, sokkal inkább az, hogy az Azkabanban kötsz ki" de valójában már nem volt ellenállás ebben a kijelentésben.
„De most megéri kockáztatni" Harry biztonságáért bármit megéri kockáztatni, még azt is, hogy visszakerüljön arra a borzalmas helyre, tette hozzá magában. Ha elveszítené a fiút, az életének már úgysem lenne értelme.
„Igazad van. Bárcsak veled mehetnék!" tette hozzá Remus, most már teljesen komolyan.
„Tudom. Írj, Dumledore-nak a nevemben, közöld, hogy úton vagyok."
„Rendben" próbált nyugodtnak tűnni, de nem tudta elrejteni az aggodalmát.
„És keress meg, amint tudsz! Kilenc nap van, amíg Harrynek a Roxfort Expressen kell lennie. Nem tudom, addig hol leszünk, de az indulás előtt mindenképp elviszem a Weasley családhoz. Ha másképp nem megy, ott találkozunk."
„Értem."
Sirius vetett még egy búcsúpillantást a barátjára, aztán már ott sem volt.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
Harry az ágyán ült, és kifelé bámult az ablakon. Most legalább nem voltak rácsok rajta, annak köszönhetően, hogy Dursleyék még mindig eléggé tartottak a „gyilkos keresztapa" haragjától. Azt ugyan a legnagyobb jóindulattal sem lehetett rájuk fogni, hogy kedvesek voltak Harryvel, de az idő nagy részében szerencsére egyáltalán nem törődtek vele. Az iskolai holmiját is magánál tarthatta.
Nagyot sóhajtott, és akaratlanul is megremegett. Sokat ér vele, hogy tanulhat a következő évre, ha újra Voldemort kezébe kerül! Nem tudta, mit kellene tennie. Dumbledore professzor szerint, itt van a lehető legnagyobb biztonságban, a vérrokonaival. Ezért, amíg nem tudja biztosan, hogy a sejtései igazak, nem megy sehova – ezt elhatározta. Lehet végül is, hogy mégis Dumbledore küld érte valakit – bár ezt nem tartotta igazán valószínűnek. Először is, szinte teljesen biztos volt benne, hogy erről azért valamilyen módon értesítették volna, másrészt soha senki nem beszélt neki más „régi barátról". Főleg nem olyanról, akit Peternek hívtak volna. A nevet csak véletlenül hallotta meg, amikor Petúnia néni a férjének beszélt az új ismerőséről. Harrynek természetesen nem mondtak semmit.
Harry azt azért nem feltételezte róluk, hogy szándékosan átadnák őt Voldemortnak, akinek egyetlen vágya, hogy megkínozza, és a végén (természetesen) megölje. Azért még őket sem tartotta ennyire kegyetlennek. De az biztos, hogy minden lehetőséget megragadnak, hogy megszabaduljanak tőle, legalább a nyaralásuk idejére.
A gondolatait félbeszakította, hogy kopogtak a bejárati ajtón.
„Dudley, kicsim, kinyitnád az ajtót!" Petúnia néni hangja a ház valamelyik hátsó részéből hallatszott.
„Majd Harry kinyitja!" kiáltott vissza segítőkészen Dudley, de az apja közbevágott.
„Nem. Te nyisd ki! Nem akarom, hogy a szomszédok meglássák azt a kis korcsot!"
Remek, - gondolta magában az említett – biztos Dudley barátai jöttek, hogy megint vadászosdit játszanak. És persze én leszek a zsákmány.
Közben újra kopogtak, ezúttal sürgetőbben.
„Rendben, apa" hallatszott Dudley beletörődő hangja, aztán a dübörgés, ahogy az ajtó felé igyekezett, majd az ajtónyitás.
A következő pillanatban pedig egy eget verő sikoly.
Harry azonnal felugrott: a kíváncsisága győzedelmeskedett a józan esze felett, feltépte a szobája ajtaját és lerohant a lépcsőn. Odalentről közben Dudley folyamatos visítása hallatszott.
„Anya, anya!" ekkor már Petúnia néni is kiabált.
Harry közben összeütközött a menekülő Dudleyval, de ment tovább. Bármi, amitől a legfiatalabb Dursley sikoltozni kezd, az csak jó lehet. Elvigyorodott. De aztán hamar lehervadt a mosoly az arcáról. Mi van, ha mégsem? Mi van, ha Voldemort az? A zsebéhez nyúlt, ahol normális esetben a pálcáját tartotta, aztán eszébe jutott: hiszen most mugli ruhában van, a pálcája pedig fenn a szobájában, jól elrejtve, hogy Dudley még véletlenül se férhessen hozzá. Jaj, ne!
Egy fekete köpenybe burkolózott alak lépett be az ajtón, most, hogy Dudley már nem állta el a bejáratot. És a következő pillanatban, Harry szíve majd kiugrott örömében, amikor felismerte a magas, fekete hajú férfit. Annyit változott, mióta utoljára látta, annyival egészségesebbnek nézett ki! Aztán széles mosoly terült szét az arcán, hiszen a változásoktól függetlenül, azonnal felismerte a keresztapját. Szólásra nyitotta a száját, de a konyhából kirontó Vernon Dursley beléfojtotta a szót.
„Nem!" üvöltötte magából kikelve a ház ura, és Harry rémülten látta, hogy pisztolyt tart a kezében. „Nem engedek ilyeneket a házamba! Tűnjön el innen!"
Sirius Black teljes nyugalommal beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót:
„Tegye azt el, kérem!"
„Hagyja el a házamat!" üvöltött még hangosabban Dursley.
Sirius a bal kezével előhúzta a pálcáját, és kissé színpadiasan meghajolt Vernon felé:
„Azt hiszem, még nem találkoztunk, úgyhogy engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Sirius Black és én lennék Harry keresztapja."
„GYILKOS!" tört ki Petúnia néni egy újabb sikoly-rohamban.
Dudley, aki újra közelebb merészkedett, remegve bújt az anyja mögé. Vernon Dursley pedig kibiztosította a pisztolyt, és fenyegetőnek szánt hangon annyit mondott:
„Figyelmeztetem, tűnjön el, mielőtt hívom a rendőrséget!"
„Nos, rendben" sóhajtott Sirius. Egy finom kézmozdulat kíséretében annyit mondott: „Deletrius!"
És a pisztoly (amit ahelyett szereztek be, amit néhány éve Hagrid tönkretett) eltűnt. Vernon Dursley pedig paprikavörös fejjel állt, tehetetlenül. Harry akaratlanul is felnevetett, aztán előrelépett, hogy egy öleléssel köszöntse a keresztapját. Egy vasmarok szorítása a vállán, azonban, megállásra kényszerítette. Próbált elhúzódni, de Vernon Dursley kitartó volt.
„Nem mész sehova fiacskám!"
„Engedje el Harryt!" Sirius tekintetében most nyoma sem volt az előbbi vidámságnak, és a pálcája újra a kezében villant.
„A magukfajta nem kívánatos ebben a házban, tűnjön el!" követelte Dursley dühtől remegő hangon.
„Nem megyek sehova Harry nélkül" a keresztapja hangja vészt jóslóan nyugodt volt.
„Utoljára mondom, távozzon!"
„Nem túl jó ötlet feldühíteni!" nézett fel Harry a bácsikájára.
„Fogd be a szád!"
„Csak azt akartam…"
„Azt mondtam, csöndet!" felemelte a kezét, és Harry összehúzta magát, a pofonra várva. De az soha nem érkezett meg.
Dursley ütésre emelt karját megmarkolták, és Harry bácsikája a következő másodpercben szemtől-szemben találta magát Sirius Blackkel, a körözött gyilkossal, aki bár jóval soványabb volt nála, nyilvánvalóan sokkal jobb kondícióban volt, mint ő. Harry felsandított a bácsikájára és látta, hogy reszket. A két férfi farkasszemet nézett egymással:
„Ha bántja Harryt, megölöm" Sirius hangja, a fenyegetés súlyához képest meglepően lágy volt.
Dursley nyomban eleresztette Harry vállát, amit még mindig szorított, és mihelyt kiszabadult a karja, a lehető leghátrább húzódott vissza. Sirius még egy pillanatig átható tekintettel figyelte, aztán a keresztfia felé fordult:
„Jól vagy?"
„Igen" Sirius arcába nézve, Harry ugyanazt a dühöt látta rajta, amit azon a napon, amikor először találkoztak.
Akkor a keresztapjának nem volt más vágya csak, hogy megölje Féregfarkot. Féregfark! Harry szíve vadabbul kezdett verni, de megnyugodott, mihelyt látta, hogy Sirius arcáról milyen hirtelen tűnt el a düh. Szeretet és aggodalom váltotta fel, ahogy gyengéden megérintett egy néhány napos, csúnya zúzódást a fiú arcán.
„Biztos vagy benne?"
Harry bólintott. Most már nem számított semmi. Most, hogy Sirius itt volt vele.
„Biztos. Megkaptad a levelemet?"
„Igen, sőt Dumbledore-tól is kaptam egyet."
Aztán olyan hirtelen fordult meg, mint a villám, és a pálcáját Petúnia nénire irányította, aki - míg senki nem figyelt rá - a telefonhoz ólálkodott.
„Reductio!"
A telefon gyufásdoboz méretűre zsugorodott, és halk koppanással a földre pottyant. Petúnia pedig a változatosság kedvéért sikítozott.
„Az isten szerelmére!" nyögött fel Sirius. „Quieto!"
Petúnia néni azonnal elhallgatott, bár a szája tovább mozgott. Eddig sem volt éppen szépnek nevezhető, de az utálat, amivel a varázslóra meredt, még jobban elcsúfította. Dudley kétségbeesetten szólongatta az anyját. Vernon pedig idegesen választ követelt:
„Mit tett vele?"
„Semmi visszafordíthatatlant" felelte Sirius hidegen. „Most pedig magammal viszem Harryt a nyár hátralévő részére. Jövőre lehet, hogy már nem jön vissza, de ha mégis, akkor kérem, viselkedjenek ésszerűen."
A korábbi események tükrében nyilvánvaló volt, mit jelent Sirius számára az ésszerű viselkedés. Dursley is felfoghatta, mert dadogva mert csak ellenkezni:
„Nem viheti el…"
Harry biztosra vette, hogy a nagybátyja nem a biztonsága miatt aggódik. Ha Siriusszal mehet, az boldoggá teszi, és ez nagyon nem tetszett a férfinak. Ráadásul a továbbiakban „korcsként" viselkedhet, és semmi esélyük sem marad, hogy elfojtsák benne beteges hajlamait.
„Mi vagyunk felelősek érte. Mi vagyunk a családja!"
„Láttam, hogy milyen család ez. Magammal viszem. A keresztapja vagyok, és egyben a gyámja is, a varázsló és a mugli törvények szerint is. A maguk biztonsága miatt is jobb, ha nincs itt. Gondolom nem kívánnának jelen lenni, amikor megjelenik egy csapat sötét varázsló, hogy begyűjtse a fiút."
„A fajtátok mind egyforma!" morogta Vernon.
Petúnia is kétségbeesett kísérleteket tett, hogy megszólaljon, amit Sirius is észrevett és feloldotta a varázst, de nem várta meg, amíg a nő meg is szólal.
„Nem mind. Azokról beszélek, akik megölték a nővéredet" Petúnia furcsa pillantással méregette a varázslót, és Harry érezte, milyen feszült lett hirtelen a keresztapja, ahogy az emlékek előtörtek: „Emlékszem, ahogy minden évben ott vártad Lilyt az állomáson. Soha nem néztél James Potter szemébe, pedig akkor láthattad volna, milyen csodálatos ember volt" a hangja elhalkult a fájdalomtól. „És ezt nem vetted észre a fiában sem."
Petúnia válaszolni akart, de a szeme közé meredő pálca beléfojtotta a szót.
„Egy rossz szó róluk, és esküszöm elfelejtem, hogy miért is kéne életben hagynom titeket" mondta.
Harry látta, milyen rettegés ült ki a nagynénje arcára. Ő maga is úgy érezte, hogy Sirius komolyan gondolja, amit mond. Sirius egy pillanatig még a nőre meredt, aztán a keresztfiához fordult.
„Menj fel, öltözz át, és hozd minden holmidat. Hedvig kalitkáját hagyd itt, mert ő Remusnál maradt. Majd szerzünk újat. És siess, nincs sok időnk."
Harry kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy igyekezett felfelé.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
A nappaliban hosszú percekig teljes csönd volt. Sirius most már értette, miért lett Harry annyira izgatott, amikor felmerült, hogy esetleg vele élhetne. Soha nem hitte volna, hogy a Dursleyk ennyire borzalmasak. Hogy ennyire nem törődnek Harryvel. De a helyzethez képest egész jól elfojtotta az indulatait. Tulajdonképpen teljesen nyugodt volt, mióta csak belépett az ajtón. A dühe nagy részét csak megjátszotta: elvégre hozzászokott már az elvetemült gyilkos-szerephez! Mellesleg a Dursleyknek nem árt meg egy kis rettegés. Az egyetlen pillanat, amikor tényleg legszívesebben megölte volna őket, az volt, amikor a férfi meg akarta ütni Harryt. Nem volt büszke az érzésre, de nem is bánta. Ezek a muglik még egy szentet is kihoznának a sodrából.
A házaspár mindkét tagja gyanakodva bámulta, a fiú pedig még mindig próbált elrejtőzni az anyja mögött - ami méreteire tekintettel nem sok reménnyel kecsegtetett. Sirius végül nem bírta tovább a mozdulatlanságot. Elrakta a pálcáját, és az ablakon át kinézett az utcára. Lassan itt a naplemente, és a Halálfalók a sötétséget szeretik.
Valószínűleg egy nappal korábban érkezett, de volt alkalma megtanulni, hogy nem lehet valószínűségekre hagyatkozni. Főleg akkor nem, ha életekről van szó. És ez meglehetősen kemény lecke volt. Újra a Dursley család felé fordult.
„Mikor akart Pettigrew érte jönni?"
„Kicsoda?" kérdezett vissza Vernon.
„Peter, az új barátjuk."
„Holnap … holnap reggel" dadogta Petúnia. „De miért érdekli?"
Sirius mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna, és emlékeztette magát, hogy nem azért van itt, hogy Peterrel leszámoljon. Azért jött, hogy megmentse Harryt.
„Azért, mert ő egykor James barátja volt, akárcsak én. Ő volt az, aki Harry szüleit elárulta Voldemortnak, a sötét varázslónak, aki megölte őket. Miatta töltöttem tizenkét évet börtönben olyan gyilkosságokért, amiket nem követtem el. És most Harryt akarja, hogy átadja a mesterének, és ezzel megmentse a saját átkozott nyakát" – maga is meglepődött rajta, milyen visszafogott hangon volt képes elmondani az egészet.
„Nem fog megölni minket…" rebegte Petúnia, és ebből nyilvánvalóvá vált Sirius számára: ha nem is fogtak fel mindent, amit mondott, az eljutott hozzájuk, hogy ő nem gyilkos.
„Én nem, de Voldemort emberei igen."
„Tessék!" ocsúdott fel Vernon is.
„Főként, ha rájönnek, hogy Harry nincs itt. Féregfark nem hagyhat tanúkat."
Nem tudta rávenni magát, hogy még egyszer kimondja Peter rendes nevét. Az árulása még mindig túl fájdalmas emlék volt.
„Azt javaslom, induljanak el. Még ma éjjel".
„De hová? Hogy menekülhetnénk el az ilyenek elől!"
„Bárhová, csak innen el" válaszolt röviden. „Nem fogják üldözni magukat. Valószínűleg. El lesznek foglalva Harryvel és velem."
Petúnia dühödten összeszorította a száját, és Sirius arra gondolt, vajon miért az önfejűség az egyetlen olyan tulajdonság, amin osztozott a testvérével:
„És mi van, ha inkább elmondjuk nekik, hová mentetek?"
„Nem fogjátok tudni" vetette oda neki.
Remélte, hogy Harry gyorsan végez odafenn, mert ha még sokáig kell egy levegőt szívnia ezekkel, a végén tényleg megöl valakit.
„Egyébként pedig, akkor is megölnének" tette még hozzá.
„De miért?" szólt közbe Dudley is. „Ha egyszer nem tudunk semmit…"
Sirius egy szúrós pillantást vetett a fiúra, de azért válaszolt:
„Mert muglik vagytok. Szórakozásból is végeznek veletek."
„Ez beteges!" állapította meg az idősebb Dursley.
„Egyetértek. Épp ezért harcolunk ellenük."
Végül Harry végre megérkezett, maga után vonszolva a ládáját.
„Kész vagyok! Itt van mindenem."
„A Tűzvillám is?"
„Hát persze," és felemelte a jobb kezében tartott seprűt. „De ha repülünk, hogy visszük el ezt?" intett a hatalmas láda felé.
„Ez egyszerű" Sirius elmormolt egy varázsigét, és a láda egy halk pukkanás kíséretében (ami mellesleg halálra rémítette a muglikat, de a varázslót ez egy cseppet sem zavarta!) átváltozott egy apró kaviccsá.
„Szuper!" Harry gondosan elrakta megváltozott méretű csomagját.
„Mindig is jó voltam az átváltoztatásban" mosolyodott el a keresztapja. „Mehetünk?"
„Persze, de te mivel repülsz?"
„Nekem is van seprűm. Nem olyan jó, mint a régi repülő motor, de azért megteszi. Mellesleg kíváncsi lennék Hagrid mit művelt az öreglánnyal?"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
AN: Most, hogy megbizonyosodtam róla, hogy legalább egy valaki olvassa (egyébként nagyon köszi a hozzászólást:) ) sokkal gyorsabban fogom feltenni az új fejezeteket! Gyakorlatilag kész van az egész, úgyhogy csak egy kis formázásra, meg gyors átnézésre van szükség!