Hetedik fejezet:
Az áruló
A hatalmas fekete kutya orra szinte odatapadt a földhöz, mintha attól tartott volna, ha akár csak egy pillanatra is felemeli, elveszítheti a követett nyomot. Fáradt volt és piszkos, de tudta, hogy egyre közelebb kerül a céljához. Hirtelen azonban megállt és felemelte a fejét, mert egy új szagot érzett meg a levegőben. Mély, dühödt morgás hagyta el a torkát és egy pillanatra úgy tűnt ölni is kész, de aztán megrázta magát, és újra leszegte a fejét. Később – gondolta magában. Később is lesz erre idő. A láthatáron ekkor egy hatalmas épület jelent meg. Feltámadt a szél, és érzékeny füleihez így könnyen eljutott a távolból érkező fájdalmas üvöltés.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A padló hideg volt. Ezen felül kemény, piszkos és rohadtul kényelmetlen, mégis a röviddel ezelőtti állapothoz képest mennyeinek tűnt. A közeledő léptekből ítélve viszont, hamarosan visszatérnek az előbbi helyzethez. Piton felsóhajtott, és a feje kimerülten visszahanyatlott a kőpadlóra. A harc teljesen felesleges, hiába érezné egy időre jobban magát tőle (legalábbis addig, amíg alul nem maradna), így aztán nem volt más választása, mint várni.
Két alak lépett be a tömlöcébe és szó nélkül felrántották. Legnagyobb meglepetésére a lábai megtartották, így legalább egy keveset megőrizhetett a méltóságából. Mintha ez bármit is számítana! Hunyorgott, mert a kevés fény is zavarta börtöne teljes sötétsége után. Hirtelen megálltak, mert egy újabb Halálfaló tűnt fel előttük.
„Remélem tetszett a szállásod, Perselus!" a gúny és megvetés csak úgy sütött a hangjából.
„Megtiszteltetés, hogy a legszebb celládba zártál, Lucius!" vágott vissza Piton.
Meglepően szabadnak érezte magát. Meg fog halni – ezt tudta. És? Régóta tudta már, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik!
Arra az ütésre azonban nem készült fel, ami a következő pillanatban az arcát érte. A feje hátrabicsaklott és vér ízét érezte a szájában. A düh, ami eltorzította Lucius Malfoy arcát máskor akár vicces is lehetett volna, de jelen körülmények között csak fájdalmat ígért. De ez is teljesen közömbös volt. Piton nem gondolta, hogy bármi is változna, ha teljes együttműködést tanúsítana, mellesleg nem is állt szándékában kipróbálni. A halottakra már más szabályok vonatkoznak – gondolta.
„Mondd, miért tetted?" kérdezte hirtelen Malfoy, és Piton tudta, hogy tényleg nem érti, és soha nem is értheti meg.
Mélyen egykori háztársa szemébe nézett és hosszú évek után végre kimondta a teljes igazságot.
„Megtanultam különbséget tenni a könnyű és az igaz út között."
Malfoy felnevetett. Piton persze nem hitte, hogy bármi hatást is gyakorolhatna a másikra, de akkor is jólesett ezt kimondani. Hihetetlenül felszabadító érzés volt.
„Hozzátok!"
Az első számú Halálfaló hangja hideg volt, de azért elárulta, hogy nincs ellenére, ami következik. Piton már tudta, hogy most Voldemort elé viszik. Felmentek egy lépcsőn, át két rejtett ajtón és máris Lucius Malfoy tágas nappalijában voltak. Balra, a kandallóban tűz égett, de ez volt az egyetlen fényforrás. A kandalló előtti kényelmes karosszékből kegyetlen, vörös szemek meredtek a fogolyra. Voldemort azonban szinte azonnal el is tűnt a látóteréből, ahogy a Halálfalók felsorakoztak a megszokott körben.
A kísérői figyelmeztetés nélkül belökték a kör közepére. Nagy nehezen sikerült megőriznie az egyensúlyát és állva maradt. Nem nézett körül, az csak a félelmét erősítette volna, inkább csak Voldemortra koncentrált. A sötét jegy a karján fájdalmasan égett. A félelem összeszorította a torkát, de próbálta elűzni. Tudta, hogy eljön ez a nap, hiába bizonygatta Dumbledore az ellenkezőjét. Voldemort felemelkedett a székből.
„Perselus" a hangja olyan volt, mint a kedvenc háziállatának, sziszegett. „Mit tettél?"
Minden erejét összeszedve a nagyúr szemébe nézett. Elhatározta, hogy a hallgatás lehet a legjobb stratégia. Ha nem szólal meg, nem is árulhat el semmit. Nem fordította el a tekintetét, és tudta, hogy ezt egyetlen Halálfaló sem merte még soha megtenni.
„Crucio!"
Tudta, hogy ez következik, de ez a tudás egyáltalán nem segített. A földre zuhant. Tudatában volt, hogy üvölt, de azt is tudta, hogy rohadtul nem tehet ellene semmit. Vonaglott a padlón, telt az idő, de már nem érdekelte. Csak a fájdalmat érezte, bár agyának egy kis zuga észlelte a körülötte álló Halálfalókat és hallotta, hogy Voldemort árulónak nevezi. Sok tapasztalata volt már a Cruciatus átokkal, ez tette lehetővé, hogy legalább csekély mértékben észlelje a környezetét, de egy idő után ez is cserbenhagyta. Ez volt a leghosszabb idő, amit az átok hatása alatt töltött. Valószínűleg rekordot döntött a Halálfalók között.
Aztán vége lett. Piton lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett. Remek. A fájdalom enyhült ugyan, de nem szűnt meg teljesen, és nem is fog még néhány órán át, vagy még tovább, ha nem vesz be ellenszert. Ennek pedig, jelen körülmények között elég nagy volt a valószínűsége. Ahelyett, hogy felesleges dolgokon járatta volna az eszét, inkább az egyenletes légzésre koncentrált.
„Állj fel!" parancsolta Voldemort, és itt nem volt helye vitának.
Remegve felemelkedett a padlóról és újra a Sötét Nagyúr szemébe nézett. Még mindig nyugodt volt. A halottakra már más szabályok vonatkoznak – gondolta ismét.
„Tehát, itt a mi árulónk" mondta a nagyúr. „A hűséges Perselus Piton! Mondd Perselus, mennyi ideje dolgozol Dumbledorenak?"
Piton nem válaszolt. Egy fehér kéz nyúlt ki a fekete talár alól, Voldemort megfogta az arcát, és közelebb húzta magához. Piton megborzongott az érintésétől, de nem szólalt meg. A szíve a fülében dübörgött, és arra gondolt, vajon a többiek is hallják-e, milyen hangosan ver a szíve?
„Válaszolj!"
„Nem!"
Régen eldöntötte már, ha mond is valamit, az ez az egyetlen szó lesz. Nem: megtagadja a fiatalkori döntéseit. Nem: nem veszíti el a hitét. És nem: nem fogja elárulni Albus Dumbledore-t!
„Crucio!"
Másodszorra mindig sokkal rosszabb volt. A feje hangos csattanással ütődött a kőpadlóhoz, ahogy elvágódott, és majdnem elvesztette az eszméletét. De nem volt ilyen szerencséje. Már a saját üvöltését sem hallotta.
Több másodpercbe telt, mire rájött, hogy vége. A hátán feküdt és a plafont bámulta. Fájt a torka, és a fejéről vér csorgott az arcába. Lassan feltápászkodott. Meg fog halni, de végigjátssza a játékot. Remek kilátások! Mindig is így akartál meghalni – egyedül és kínok között. De nem, ez így nem igaz - csak mindig is tudtam, hogy így lesz.
„Mit mondasz most az együttműködésről? Válaszolsz?" kérdezte Voldemort, szinte kedélyesen.
A Halálfalók kicsit türelmetlenül mozgolódtak, a nagyúr pedig visszaült a karosszékbe. Piton rájött, hogy jó ideje itt lehetnek már, mert a szoba most világos volt. A diákok már a Roxfort Expresszen lehetnek. Legalább egy valamit jól csinált!
„Nem!"
„Crucio!"
Teljesen hétköznapi hangon ejtette ki az átkot, de abban nem volt semmi hétköznapi, amint újra a földre zuhant. Ezután csak a fájdalom volt. És szürkeség. Amikor abbamaradt, már nem vette a fáradtságot, hogy újra felálljon. Felesleges, ha úgyis újra a padlón köt ki. Ráadásul nem is volt biztos benne, hogy képes lenne felállni. Még lélegezni is nehezére esett.
„Mindenki megtörik végül, Perselus! Csak idő kérdése."
Emlékeztette Voldemort. Ő pedig próbált felkészülni a fájdalomra.
„Inkább meghalok!"
Most nem jött átok, helyette Voldemort felnevetett:
„Ó, abban biztos lehetsz!"
Milyen kedves! Majdnem ki is mondta, de még időben visszafogta magát. Ha nem tudsz semmi pozitívat mondani, akkor inkább ne is mondj semmit! Ezen majdnem elnevette magát, de inkább a nyelvébe harapott. Voldemort biztos nem értené, mi a fenét tart olyan szórakoztatónak!
„Crucio!"
Ami ez után következett, az akár órákig is tarthatott. Legalábbis Pitonnak úgy tűnt. Az átok körbe ment a Halálfalók között, és hiába próbált elájulni, nem sikerült. Egyszer merült csak fel a sötétségből, amikor egy még élesebb fájdalom hasított a jobb lábába, ami valahogy kicsavarodott, és esküdni mert volna rá, hogy a reccsenést is hallotta, ahogy eltört. De aztán csak a sötét.
Amikor végül abbahagyták, teljes csend ereszkedett a nappalira, csak Piton nehéz légzése hallatszott. Most arccal a föld felé feküdt, és reszketett, mint a nyárfalevél. A mellkasában sajgó fájdalom azt mutatta, néhány bordáját is eltörhette. Vér volt alatta, és úgy nézett ki, nem csak a feje vérzik. A hang, mintha egy másik szobából jött volna, csak homályosan észlelte:
„Miért teszed ezt magaddal? Te is tudod, hogy nem tarthatsz ki örökre!"
Nem volt energiája, hogy válaszoljon. Voldemort hangja csábító volt és megtévesztő.
„Mondd el, hogy lehet áttörni, a Roxfortot védő varázslatokon, és meghalhatsz!"
Tudta, hogy ez az egyetlen menekülési lehetősége. De a Roxfort…
„Nem!"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A fekete kutya az ablakon keresztül nézte, amint Piton végül elvesztette az eszméletét. Érdeklődve figyelte a két alakot, akik felnyalábolták a tanárt és elvonszolták egy rejtekajtón keresztül. Várt, amíg a Halálfalók egyenként dehoppanáltak. Amikor nem maradt senki, aki észrevehette volna, megrázta magát, és átváltozott.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Piton rögtön magához tért, amikor valaki megérintette a láncot, amivel lekötözték, de eszében sem volt kinyitni a szemét. Kösz, inkább még eszméletlen maradok egy kicsit! Egy kattanással a bilincsei kinyíltak. Vajon békén hagynak, ha halottnak tettetem magam? Valószínűleg nem, de azért érdemes kipróbálni.
„Stimula!" suttogta egy hang.
Energia-hullám futott át a testén, bár jelenlegi állapotában, ez sem segített sokat. Felpattantak a szemei, és rögtön felismerte a fölé hajló alakot. Káromkodott.
„Tudhattam volna" mondta végül.
„Jó reggelt, Csipkerózsika!" Sirius Black mosolyogva nézett rá, ami csak még rontott Piton amúgy sem fényes hangulatán.
Ezt soha nem fogom megbocsátani neki! – esküdözött magában. A szemét!
„Mi a fenét keresel itt?"
„Megmentem az életed!" válaszolt Sirius vidáman, de aztán elkomolyodott.
„Fel tudsz állni?"
„Persze, hogy fel tudok állni!" jött a dühös válasz. „Úgy nézek talán ki, mint egy csecsemő!"
„Nem, úgy nézel ki, mint akibe csak hálni jár a lélek! De nincs időnk vitatkozni. Erre!"
Intett, és talpra segítette Pitont. Amikor ránehezedett a jobb lábára, majdnem felüvöltött. Black tartotta meg, különben visszazuhant volna a földre. Szerencsére a másiknak volt annyi esze, hogy ne fűzzön hozzá megjegyzést! Inkább csak az akaratereje és Black tartotta talpon, ami ugyan nem volt ínyére, de nem sok választása maradt.
„Idelenn nem lehet dehoppanálni, de fenn nincs akadályozó bűbáj. Ha felérünk, képes leszel hoppanálni?"
„Persze, hogy képes leszek! Tűnjünk már el, mielőtt, mindkettőnket elfognak!"
„Nem szeretnéd, ha szomszédok lennénk, mi?"
De közben azért elindultak felfelé. A lépcső keményebb dió volt, mint gondolta volna. Nem ismerte volna be, de örült, hogy Black jobb felől támogatta, különben soha nem értek volna fel. Próbált nem figyelni a lábára, ami az egyik pillanatban szinte elviselhetetlenül fájt, a másikban pedig teljesen érzéketlenné vált. Szerette volna tudni, hogy a francba jutott át Black a többszörös védelmi vonalon, de erre ráér később is. Egyébként sem akart semmit sem kérni tőle, még válaszokat sem! Fogadni mernék, hogy vigyorog rajtam! Hamar letörölném azt a vigyort a képéről! Mondjuk ölebbé változtathatnám, egy hatalmas rózsaszín masnival a nyakában! Erről aztán hirtelen eszébe jutott valami – a pálca! Pálca nélkül hoppanálni sem tud!
Végül nagy nehezen elérték a lépcső tetejét, és aztán a nappalit. A szoba most üres volt, de középen egy hatalmas vörös folt éktelenkedett a padlón. Az ő vére. Vajon a házimanók miért nem takarították fel?
Blackre nézett, és ami azt illeti, a másik egyáltalán nem vigyorgott. Persze ez nem sokat változtatott Piton érzésein.
„Gondolom, annyira nem voltál előrelátó, hogy visszaszerezd a pálcám is?" kérdezte cinikusan.
Black szó nélkül benyúlt a talárja zsebébe és előhúzott két pálcát, az egyiket odanyújtotta Pitonnak. Megkönnyebbüléssel látta, hogy tényleg a sajátja - nem hitte volna, hogy valaha látja még a becses tárgyat!
„Hová megyünk?" kérdezte aztán, miután kigyönyörködte magát.
„A Tiltott Rengetegbe."
Olyan hétköznapi hangon mondta, hogy Pitonnak egy kis időbe tel, míg eljutott a tudatáig.
„Megőrültél! Az erdő nagy része védett a hoppanálás ellen, ráadásul tele van veszélyes bestiákkal! Meghalunk, mielőtt a kastélyba érünk!"
„Inkább kipróbálod, hogy boldogulsz Voldemorttal?"
Piton bármennyire is tartott a Tiltott Rengeteg szörnyeitől, azért elismerte, hogy még mindig biztonságosabb ott, mint itt. Az itt maradásnál bármi biztonságosabb.
„Jó! Gondolom, téged úgysem zavarnak a vérfarkasok…"
Nem volt túl tisztességes megjegyzés. Black egy pillanatra a régi gyűlölettel nézett rá, és csak annyit mondott:
„Ne akardd, hogy megbánjam, hogy megmentettelek!"
Farkasszemet néztek egymással, és az utálat csak úgy izzott közöttük. Mindkettőjüknek ugyanaz járt a fejében: legszívesebben megátkozták volna a másikat, a legszörnyűbb módon, ami csak az eszükbe juthat, függetlenül a körülményektől. De aztán mindketten észhez tértek, bár Black szólalt meg először:
„Hagyjuk! Északkeleti oldal. Gyorsan."
Ez így legalább elviselhető volt. Nem kellett bocsánatot kérni, elfelejtik, és kész. Piton bólintott, magára mutatott a pálcával és eltűnt.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx