A Nagyteremben
Harry követte Ront és Hermionét a Nagyterembe és most először nem állt meg, hogy megcsodálja a gyönyörű díszítést. Ehelyett próbált elnézni a többi diák feje fölött, remélve, hogy megpillantja Piton professzort a tanári asztalnál. Először életében, szívből szerette volna látni őt, és tudta, hogy a barátai is hasonlóképpen éreznek. Bár mindannyian utálták a bájitaltan-professzorukat, de mégis, ha Piton itt van, az azt jelentené, hogy Sirius is biztonságban van.
Végül sikerült egy pillantást vetnie a főasztalra. Ott volt Flitwick professzor, Bimba professzor és Remus Lupin, aki időközben elárulta nekik, hogy a várakozásokkal ellentétben Mágiatörténetet fog tanítani. McGalagony széke üres volt, természetesen, hiszen ő az elsősöket fogadta. Dumbledore a helyén ült, de mellette két üres szék is árválkodott. Az egyik Pitoné volt, sajnos.
„Nincs itt" suttogta Ron fülébe.
„Látom" Ron arca ugyanolyan boldogtalan volt, mint az övé lehetett.
Lupin professzor azt is elmagyarázta nekik, hogy Piton Dumbledore-nak kémkedett a Halálfalók között, és bár ettől nem kedvelték jobban, megértették, milyen nagy veszélybe sodorta magát azzal, hogy figyelmeztette őket. És persze azt is, miért indult Sirius a megmentésére.
„Menjünk!" súgta Hermione. „Le kell ülnünk."
Harry nehéz szívvel követte a többieket a Griffendél asztalhoz, és próbálta mosolyogva üdvözölni rég nem látott osztálytársait.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
„Tarantallegra!"
„Táncoltató bűbáj, Black?" jegyezte meg Piton, miközben lekászálódott a hordágyról. „Ez a legjobb, ami eszedbe jut?"
„Gyerünk!" Black megragadta a karját és futni kezdtek. Piton próbálta elfojtani a fájdalmat. A társa hátranézett, és a pálcáját is abba az irányba fordította.
„Incendio!"
„Tűz! Ez már sokkal jobb!"
„Irigykedsz, mi?"
Megelégedésükre üvöltés hallatszott, biztosítva őket, hogy az átok legalább egy Halálfalót eltalált. Piton utálta a tehetetlenségét, de megint kezdett szédülni, és tudta, hogy nem boldogulna egyetlen komolyabb varázslattal sem.
„Van más is a tarsolyodban?"
„Hogyne! Választhatsz: lábzselésítés, csiklandozás, vagy valami csúnya kiütés" nevetett fel Sirius.
„Black! Ez komoly!"
Nem tudta elhinni, hogy ez a hülye még ilyenkor is képes viccelni. Legalább öt Halálfaló üldözte őket! Legszívesebben belevert volna egy kis értelmet a fejébe, de úgy vélte, ennyi idő alatt ezt már biztos megpróbálhatták többen is, és láthatóan eredménytelenül. Black hirtelen megállt és rákiáltott:
„Menj tovább!"
Mivel nem nagyon volt más választása, folyatatta az utat, olyan gyorsan, amennyire csak tellett tőle. Amikor hallotta a háta mögött elhangzó cifrábbnál-cifrább átkokat, arra gondolt, talán elhamarkodottan ítélkezett. Ez a dilis talán mégis tudja, hogy kell komolyan venni valamit!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az elsőévesek McGalagony nyomában léptek be a terembe, és Harry minden bánata ellenére teljes figyelmével rájuk koncentrált. Mint általában, az újoncok tágra nyílt szemekkel, megilletődve néztek körül. Harry elmosolyodott: eszébe jutott az ő első estéje és kíváncsi volt, vajon ő is ilyen kisgyereknek nézett-e ki akkor. Ez még csak a harmadik beosztási ceremónia volt, amin részt vett, és szerencsére, elég érdekes volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmét.
McGalagony ünnepélyesen előhozta a Teszlek Süveget és az elsősök rettegő csodálattal nézték. Hirtelen Hermione szólalt meg.
„Olyan fiatalok!" suttogta, akaratlanul is megismételve Harry gondolatait. „Kíváncsi vagyok, felfogják-e mi történik a világban."
„Azt hiszem, a helyükben mi értenénk" válaszolt Harry. „De szerintem ők is."
Ron az oldalába könyökölt:
„Figyeljetek! Kezdődik!"
A Teszlek Süveg minden évben új dalt adott elő az évnyitón, de az idei minden korábbitól különbözött: sötétebb és szomorúbb volt. Harry hátán végig futott tőle a hideg. Még a Roxfortba is elért a változás – odakinn háború folyt.
Erős falak védenek itt,
De odakinn sok veszély vár.
Ne felejtsd hát, mit tanulhatsz
Majd a megfelelő háznál!
Bölcsességet Hollóhátban
Szorgalmat a Hugrabugban.
Griffendélben bátorságot,
Mardekárban ravaszságot.
Mindre szükséged van, ha küzdesz,
Így együtt lehettek csak erősek!
A dal rövid volt, de sötét hangvétele mindenkit meglepett. Olyan csönd fogadta a befejező sorokat, hogy akár egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenki elfelejtette, hogy meg szokás tapsolni a süveg produkcióját, még a tanárok is zavartnak tűntek. Végül McGalagony összeszedte magát, és olvasni kezdte a névsort a kezében tartott pergamentekercsről. Lassan, ahogy a beosztás haladt előre, feloldódott a hangulat, de Harry észrevette, hogy Dumbledore arca szokatlanul komoly maradt. A Griffendél asztalnál viszont mindenki üdvrivalgásban tört ki, amikor a kalap hozzájuk osztotta be Neville unokatestvérét. Most még Neville sem tűnt idegesnek, széles mosoly terült szét az arcán, és Harry sem akarta elrontani a pillanatot, ezért együtt örült a társaival. Amikor véget ért a ceremónia az igazgató felállt.
„Csak két szót kívánok mondani: Jó étvágyat!"
„Épp ideje volt!" jegyezte meg Ron.
Kezdetét vette hát a lakoma, ami szokás szerint tökéletes volt, és Harry, ahogy evés közben hallgatta a többiek vidám társalgását, maga is vidámabb lett egy csöppet.
Amikor mindenki befejezte a vacsorát, az igazgató újból szólásra emelkedett, és belekezdett szokásos évnyitó beszédébe.
„Mielőtt mindenki a hálótermekbe menne, közölnöm kell néhány fontos dolgot. Mint mindig, most is elmondom, hogy az erdő szigorúan tiltott terület és idén ez vonatkozik Roxmort falura is."
„Továbbá, szeretném bemutatni az új Mágiatörténet professzorunkat, akit sokan közületek már jól ismernek, Remus Lupint. Lupin professzor egy év távollét után tért vissza hozzánk, hogy átvegye Binns professzort helyét, aki úgy döntött nyugdíjba vonul."
Mindenki tapsolt, kivéve persze a Mardekárosokat. Mielőtt túlzásba eshettek volna, Dumbledore csendre intette őket.
„Van még valami, amit szeretnék elmondani, mivel Lupin professzorral együtt úgy véljük, tudnotok kell róla: Lupin professzor vérfarkas."
Meglepetés és félelem hangjai töltötték be a termet. Harry Lupint figyelte, aki bár kissé zordan nézett, de bólintott. Dumbledore egy ideig hagyta, hogy a diákok kiszörnyülködjék magukat, aztán folytatta.
„Néhány dolgot meg kell értenetek. Először is, Lupin professzor teljes bizalmamat élvezi. Egész életében rettegtek tőle és kiközösítették olyasmi miatt, amiről nem tehet - ez nem fog megtörténni a Roxfortban! Ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, és elvárom, hogy ugyanolyan tiszteletet tanúsítsatok iránta, mint bármely más tanárotokkal szemben. Másrészt, örömmel tudatom, hogy a farkasölőfű-főzet továbbfejlesztett változata lehetővé teszi, hogy Lupin professzor vérfarkasként is megőrizze emberi tudatát, ezért semmivel sem veszélyesebb, mint egy hétköznapi animágus. Végül, elmondanám, azért kértem meg Lupin professzort, hogy térjen vissza az iskolába, mert úgy gondolom, a mai vészterhes időkben meg kell tanulnotok, milyen is a világ valójában és milyen veszélyekkel kell szembenézni most, hogy Voldemort nagyúr visszatért."
Az utolsó szavakra szinte az egész terem egyszerre mordult fel. Egyrészt, a legtöbben (Harryvel ellentétben) nem voltak hozzászokva, hogy kimondják a Sötét Nagyúr nevét. Másrészt a tanulók többsége valószínűleg nem is volt tisztában a kegyetlen sötét varázsló visszatértével, hiszen a minisztérium mindent megtett, hogy ezt a tényt titokban tartsa.
„Az utolsó két bejelentésem a következő" folytatta az igazgató, amikor a zaj már kissé elcsitult. „Sajnálattal közlöm, hogy Piton professzor akadályoztatva van a visszatérésben. Bár remélhetőleg hamarosan megérkezik, addig is a bájitaltan órákon McGalagony professzor fog helyettesíteni. Másodszor, az új sötét varázslatok kivédése tanárotok is később fog megérkezni, ezért ezt a tantárgyat ideiglenesen Lupin professzor veszi át. Most pedig megkérek minden prefektust, hogy vezessék a diákokat a háló…"
Ebben a pillanatban a Nagyterem ajtaja csikorogva feltárult. Hirtelen mindenki nyüzsögni kezdett, és sokan a tavalyi évet, és Mordon professzor emlékezetes bevonulását kezdték emlegetni. De a zaj rögtön elhalt, amikor meglátták a besétáló két alakot. Piton volt az, és (Harry nagy megkönnyebbülésére) Sirius. Bár az, hogy besétáltak, egy kicsit túlzás - inkább betámolyogtak. Piton szörnyen nézett ki: Siriusra nehezedett, és úgy tűnt támogatás nélkül össze is esne. Arcának bal felét vér borította, a jobb lába sínben, sápadt volt, mint a fal, és remegett. A felugráló diákok eltakarták a kilátást Harry elől, de azt még látta, hogy Dumbledore sietve elindul az érkezők felé, nyomában McGalagony és Lupin.
Harryhez hasonlóan sokan előrébb nyomakodtak, és kiáltozás töltötte be a csarnokot.
Sirius a földre fektette Pitont, Dumbledore pedig körbekémlelt:
„Poppy!" kiáltott, és integetett a javasasszony felé, aki igyekezett átfurakodni a tömegen. Harry látta, hogy az egész Mardekáros asztal ott tolong az első sorokban, ahogy az várható is volt, hiszen Piton volt a házvezető tanáruk. Hirtelen McGalagony hangja harsant fel:
„Mindenki vissza az asztalokhoz! Üljetek le, azonnal!"
Harry engedelmeskedett, és megállapította, hogy az asztaltól bizony többet látott, mint a tömegből. Sirius Piton mellett guggolt, Dumbledore professzorral együtt és Piton halkan magyarázott nekik valamit. Lassan az összes professzor köréjük gyűlt, várva az utasításokat, Madam Pompfrey pedig már odaért, és szintén a bájitaltan-tanár mellé térdelt, a szokásos szigorú arckifejezéssel. Végül Dumbledore elővarázsolt egy hordágyat, és ráfektették Pitont. Az igazgató néhány szót váltott még McGalagonnyal, aztán a hordágyat irányítva Madam Pompfrey és Sirius kíséretében távoztak a teremből, az igazgatóhelyettes pedig a diákok felé fordult:
„Egy kis figyelmet kérek! Attól tartok, ma egy kicsit később fognak ágyba kerülni. Mindenki" és itt sokat mondó pillantást vetett a mardekáros és a griffendéles asztal irányába „itt marad, amíg az igazgató úr vissza nem jön!"
A tanárok is visszatelepedtek a helyükre, és McGalagony rögtön kérdezett valamit Lupintól, a válaszba pedig menten belesápadt. Harry biztos volt benne, hogy most szerzett tudomást az elmúlt nap eseményeiről.
„Legalább tudjuk, hogy életben vannak" suttogta mellette Hermione.
„Igen" mondta Ron is. „De Piton borzalmasan nézett ki!"
„Kíváncsi vagyok, mi történt" mondta Harry.
Bár szívből utálta Pitont, de senkinek nem kívánta volna, hogy Voldemort kezébe kerüljön. Főleg miután tavaly év végén személyes tapasztalatokat szerzett ez ügyben. És biztos volt benne, hogy Pitonnal sokkal keményebben elbántak, mint vele.
„Én nem hiszem, hogy tudni szeretném" borzongott meg Ron, és ehhez Hermione is csatlakozott.
Csendben ültek egy darabig, és hallgatták a többiek beszélgetését. Ebben nem sok változatosság volt. Mindenki azt találgatta, mi történhetett Pitonnal, és hogy ki lehetett a másik varázsló. Harry örömmel hallotta, hogy a második kérdésben, még csak a valóság közelébe sem jutottak. A keresztapja nagyon sokat változott, egyáltalán nem hasonlított a Minisztérium körözési fényképeire, így nem csoda, hogy senki nem ismerte fel.
„Kíváncsi leszek, mint mondanak majd Pitonról!" szólalt meg Hermione ismét.
„Lehet, hogy az igazat" vélte Ron.
„Nem hiszem – az egy csomó mindenkit halálra rémítene!"
„Másokat pedig feldühítene" szól közbe Harry is. A többiek követték a tekintetét, és látták, hogy a Mardekárosokat nézi, azon belül is elsősorban Malfoyt.
„Gondolod, hogy tudja?" kérdezte Ron.
„Nem hiszem, túl zavartnak tűnik. De azt biztos tudja, hogy Piton … tudjátok mi."
Nem akarta kimondani, hogy Halálfaló, nehogy mások is meghallják. Nem kell mindenkinek tudnia az igazat Pitonról!
„Igazad van. És szerintem, az összes sunyi barátja is tudja!"
„Görények mind egy szálig!" tódított Ron.
De hirtelen egy új hang szakította félbe a beszélgetésüket, és Harry kelletlenül fordult felé. Colin Creevey volt az, aki mióta csak megjelent a Roxfortban, hősként tisztelte Harryt és mindenről kikérte a véleményét.
„Szerinted, mi történt, Harry?" kérdezte izgatottan.
„Mivel?" kérdezett vissza zavartan. Hirtelen semmi okos ötlet nem jutott eszébe, hiszen tényleg tudta a választ a kérdésre, de eszében sem volt elárulni Colinnak. Szokás szerint Hermione mentette meg a helyzetet:
„Honnan tudhatná, Harry? Hiszen ő nyáron a mugli rokonainál volt. Te valószínűleg többet tudsz Tudodkiről, mint ő!"
„Ó" Colin egy pillanatra elkeseredett, de aztán rögtön továbbállt és folytatta a kérdezősködést. „Szerintetek, ki volt a másik férfi, aki Pitonnal jött? Szerintem, én már láttam valahol, de nem tudom hová tenni…"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Majdnem egy óra telt el, míg a Nagyterem ajtaja végre újra kinyílt. Addigra már szinte mindenki nagyokat ásítozott, főleg az elsősök, akiket kimerített a sok izgalom. Mindenki éber lett azonban, mihelyt Dumbledore professzor megjelent. Az idős tanár most már visszatért szokott önmagához, vidám fény csillogott a szemében.
„Nézd csak!" kiáltott fel Hermione, és Harry vigyorogva állapította meg, hogy Sirius is az igazgatóval jött.
„Hölgyeim és uraim!" kezdte Dumbledore, mihelyt megállt a tanári asztal előtt. „Sajnálom, hogy ilyen sokáig ébren tartottunk mindenkit, rögtön az első napon, de még számos közölnivaló maradt. Először is, örömmel tudatom, hogy Piton professzor rendbe fog jönni, jelenleg Madam Pompfrey védőszárnyai alatt lábadozik."
„Másodszor, szeretném bemutatni az új sötét varázslatok kivédése professzorotokat, Sirius Blacket!"
A mai bejelentések közül kétség kívül ez kavarta a legnagyobb vihart. Harry döbbenten Ronra nézett:
„El tudod ezt hinni?"
„Szerintem ez egy vicc!"
De aztán nem is hallották már egymás szavát, olyan hangzavar tört ki a teremben. Egyesek még sikoltoztak is, és Harry mindenfelől mondattöredékeket hallott:
„… Voldemort jobb keze…"
„… megszökött…"
„… tizenhárom embert egy átokkal…"
„… ezek megőrültek…"
És hasonlók. Dumbledore felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket, de néhány percbe telt, míg mindenki észrevette. Akkor viszont olyan csönd lett, mint még soha. Harry körbepillantott, és látta, hogy rémült szemek merednek Siriusra. A keresztapja arcán azonban nem látszott semmi érzelem, kivéve egy kis vidám csillogást a szemében. Örülök, hogy szórakoztatónak tartja – gondolta Harry. – Mert itt mindenki azt hiszi róla, hogy gyilkos, és Voldemort első számú híve!
„Biztos vagyok benne, hogy mindannyian hallottatok Sirius Blackről" folytatta zavartalanul az igazgató. „De van egy fontos tény, amiről nem tudtok: Sirius ártatlan."
Ha most valaki leejtett volna egy tollpihét, még azt is meg lehetett volna hallani. Senki nem nézett az igazgatóra, mindenki Siriust bámulta, nagyrészt hitetlenkedve. De Dumbledore folytatta a magyarázatot:
„Bár tizenkét évet töltött az Azkabanban, soha nem tartottak rendes tárgyalást. Pedig, ha lett volna ilyen, számos tény bizonyosan napvilágra került volna. Elsőként is az, hogy Peter Pettigrew nem halt meg. Eljátszotta a halálát, és közben megölt tizenkét ártatlan embert, hogy a gyanút régi barátjára, Sirius Blackre terelje, aki felelősségre akarta vonni az árulása miatt. Peter már 16 éve Voldemortnak dolgozik, és ő adta a kezére James és Lily Pottert."
Ekkor minden szem Harry felé fordult, de ő továbbra is kitartóan meredt maga elé, és nem törődött velük.
„Fentiekre tekintettel a Minisztérium minden vád alól felmentette Siriust" jelentette be Dumbledore, amitől Harry szemei elkerekedtek, Ron pedig diadalmasan a levegőbe ütött.
„Sirius, vagyis Black professzor, korábban auror volt, így aztán széleskörű tapasztalatokkal rendelkezik a sötét varázslatok kivédése terén. Biztos vagyok benne, hogy alkalmasnak fogjátok találni a feladatra. Most pedig, mindenki ágyba! Jó éjszakát!"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Tíz perccel később, Harry a Griffendél klubhelyiségében ült, az osztálytárasai gyűrűjében. Hátra akart maradni, hogy beszéljen Siriusszal, de McGalagony kitessékelte a teremből. Most pedig elárasztották kérdésekkel, hogy mi a véleménye a 'feltételezett ártatlanságról'.
„Hagyjátok már abba!" avatkozott közbe Ron. „Ha egyszer a minisztérium azt mondja, hogy ártatlan, akkor az, és kész!"
„De hát…" próbált közbeszólni Colin, de Harry megakadályozta.
„Egyébként a nyár egy részét vele töltöttem. Tudtátok, hogy ő a keresztapám?"
„De honnan tudtad, hogy ártatlan?" kérdezte Levander Brown, egy másik osztálytársuk.
„Ugyan, mi már több mint másfél…" kezdte Hermione, de aztán felkiáltott. „McGalagony professzor!"
Mindenki az ajtó felé fordult. Meglepő volt itt látni a professzort, mert bár ő volt a házvezető tanáruk, ritkán járt fel ide. Leginkább olyankor, ha valaki nagy bajba keveredett. Ennek fényében a Weasley ikrek azonnal felugrottak, és kórusban kiáltották:
„Nem mi voltunk!"
McGalagony türelmetlenül legyintett.
„Potter jöjjön velem, váltanom kell magával néhány szót!"
Harry felugrott és követte a professzort a folyosóra. Rögtön széles mosoly terült szét az arcán, amikor meglátta a keresztapját.
„Köszönöm, professzor!" Sirius rámosolygott McGalagonyra.
„Igazán nincs mit. És jó, hogy újra itt vagy" válaszolt kedvesen az igazgatóhelyettes, és magukra hagyta őket.
Néhány pillanatig csendben álldogáltak, és Harry kezdte kényelmetlenül érezni magát, mert nem tudta, mit is csináljon. Az elmúlt napokban, amiket kettesben töltöttek egyre jobban megismerte Siriust, de most mintha megnőtt volna köztük a távolság. Aztán bizonytalanul lépett egyet előre, és hirtelen a keresztapja karjai közt találta magát.
„Sajnálom, hogy megijesztettelek" Sirius szinte csak suttogott. –„Remus mondta, hogy reagáltál."
„Semmi baj" nyögte ki, miután sikerült lenyelnie a torkában terpeszkedő hatalmas gombócot.
„De igenis baj!" válaszolt Sirius, és maga felé fordította Harry fejét, hogy a szemébe nézhessen. „Néha túlságosan hirtelen döntök, magyarázat nélkül cselekszem. Sajnálom."
„Tényleg semmi baj" bizonygatta Harry. „Az a lényeg, hogy visszajöttél."
Sirius újra megölelte:
„És nem is hagylak el. Nem fogsz elveszíteni, megígérem!"
Harry nagyot nyelt, és viszonozta az ölelést. Végre van igazi családom – gondolta. Tudta, ha nem térnek át valami más témára, menten elbőgi magát, és ezt nem akarta. A tavalyi Rita Vitrol cikk után semmiképp. Ha meglátná valaki, az egész iskola ezen csámcsogna. Elhúzódott hát, és felnézett a keresztapjára.
„Szóval auror voltál. Mikor akartad elmesélni?"
„Soha nem került szóba" vonta meg a vállát Sirius.
„Pedig ez nagyon menő!" jelentette ki Harry, aztán kicsit zavartan hozzátette. „De te egyáltalán nem vagy olyan, mint Mordon professzor."
„Rémszem?" Sirius elnevette magát. „Nem, tényleg nem. Nekem még megvan minden testrészem!"
Aztán kicsit komolyabban folytatta:
„Nem minden auror olyan, mint Rémszem. Ő meglehetősen … különc."
„Te nem vagy olyan paranoiás, ugye?"
Visszagondolva az együtt töltött egy hétre, Harry rájött, hogy Sirius minden helyzetben borzasztó hidegvérrel cselekedett, és nagyon is jól tudta, hogy kell bánni a halálfalókkal.
„Nem!" nevette el magát ismét. „Tudod mindenféle emberből lehet auror. Vannak, akik teljesen hétköznapi varázslók. Vannak olyanok is, akik rájönnek, hogy a bajkeverésben mutatott tehetség itt is jó szolgálatot tehet. Így kerültünk oda, apád, és én."
Észrevéve a Harry arcára kiülő meglepetést hozzátette:
„Igen, apád is auror volt. Sokáig győzködtük Remust, hogy ő is csatlakozzon, de ő inkább a kutatást választotta."
„Minden nap új dolgokat tudok meg tőled!" mosolygott Harry.
„Remélem, is, mert mostantól a tanárod vagyok, és pont ez a feladatom!" a szemében felcsillanó játékos fény azt súgta Harrynek, hogy érdekes év elébe néznek.
„Ezentúl professzornak kell, hogy szólítsalak?"
„Csak az osztályban. Azt hiszem ehhez hozzá kell még szoknom!"
„Szerintem jól fogod csinálni!" mondta Harry, de a mondat fele elveszett egy hatalmas ásításban.
„Kösz! Azt hiszem, ideje ágyba bújnod. De előtte még szeretnék kérdezni valamit…"
„Igen?"
„Most, hogy tisztáztak a vádak alól … lesz saját házam, meg minden. Lenne kedved velem élni?"
„Persze, miért ne lenne!" Harry alig tudott egy helyben maradni az izgatottságtól. Egyszer már közel volt ehhez a lehetőséghez, de akkor a sors közbeszólt. Most viszont már semmi sem állhat az útjukba. A világ, ami alig huszonnégy órával ezelőtt, még a feje tetején állt, most nagyon-nagyon szuper helynek tűnt.
„Azért meg kellett kérdeznem."
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx