A nevetés a legjobb gyógyszer
McGalagony professzor fáradtan lépett be a tanári szobába. Remélte, hogy egy kicsit békében lehet, és felkészülhet az esti sakkpartira, az igazgatóval. Amint belépett rájött azonban, hogy szó sem lehet békés pihenésről.
„Nem tudom elhinni, hogy tényleg megtetetted" mondta éppen Remus Lupin. „Tudom, hogy mindig emlegetted, hogy a kutyák szeretik kergetni a macskákat, de soha nem hittem volna, hogy tényleg megteszed!"
„Pedig tudnod kellett volna" felelte Sirius elégedetten.
Minerva becsukta maga mögött az ajtót, és erre mindkét férfi felkapta a fejét. Az elégedettség és a bűntudat küzdött mindkettőben, végül az enyhe megbánás mellett horgonyoztak le. Sirius gyorsan körbepillantott a szobában, nyilvánvalóan azt latolgatta, mennyi esélye lehet a szökésre, de Minerva elállta az egyetlen kijáratot. Végül a férfi ártatlan szemekkel ránézett, azzal az arckifejezéssel, amit a barátai kiskutya tekintetnek nevezték – és McGalagony most arra gondolt, hogy ez a kifejezés sokkal találóbb, mint hitte volna. Hagyta hogy egy ideig még főjenek a saját levükben, csak aztán szólalt meg.
„Csak ne nézzen rám ilyen szemekkel, Mr. Black! Szégyellned kéne magad, hogy így viselkedsz az egész iskola szeme láttára! Mégis mi a fenét gondoltál?"
„Nos, beismerem, hogy egyáltalán nem gondoltam semmire!"
„Jellemző! Az isten szerelmére, most már professzor vagy! Legalább megpróbálhatnál ennek megfelelően viselkedni, még akkor is, ha a szíved mélyén még mindig egy éretlen bajkeverő vagy!"
Sirius a megbánás legkisebb jele nélkül megvonta a vállát:
„Elég jó ötletnek tűnt!"
McGalagony csak meredt rá. Közvetlenül azelőtt látta utoljára Siriust, hogy James és Lily meghaltak, de egy cseppet sem változott azóta! Még mindig a következmények mérlegelése nélkül ugrik fejest mindenbe. Egyáltalán nem nőtt be a feje lágya! Hiába is kiabálna vele, az nem segítene, elvégre régebben sem segített. Sóhajtva lerogyott az egyik karosszékbe, szemben a kanapéval, amin a két férfi üldögélt.
„Soha nem fogsz felnőni" motyogta legyőzötten. „Mit csináljak most veled?"
„Talán megpróbálhatnál nevetni, Minerva" szólalt meg egy hang, a kandalló előtt álló karosszékből, aminek a háttámlája eltakarta, hogy van még valaki a szobában. Persze rögtön felismerte a hangot.
„Albus! De hát hallotta, mit művelt!"
Dumbledore felállt, és megkerülte a széket, hogy közelebb jöhessen egykori tanítványaihoz.
„Igen, hallottam. És történetesen nagyon szórakoztatónak találtam" válaszolta, miközben mosolyogva leült egy másik székre. – McGalagony egy szúrós pillantást vetett rá, de az igazgató folytatta. „De arra azért kíváncsi lennék, hogy vajon mi indította erre új kollégánkat. Elmondod?" fordult Sirius felé.
„Az, hogy azt hitte simán megúszhatja…" motyogta maga elé az átváltoztatástan-professzor.
Sirius elnevette magát:
„Nos, a tény, hogy már nem adhatsz nekem büntetőfeladatot, tényleg átfutott az agyamon" ismerte be. „És talán be akartam bizonyítani, hogy még képes vagyok rá…"
Erre aggodalom jelent meg Remus arcán, amit McGalagony egyáltalán nem értett, de Sirius folytatta.
„De leginkább a légkör miatt tettem" hirtelen a hangja egészen komoly lett. „Az elmúlt napokban megpróbáltuk meggyőzni ezeket a gyerekeket, hogy a világ mennyire megváltozott. Kezdik megérteni, hogy mire akarjuk felkészíteni őket, és ez jó. De épp, mivel értik a változásokat, túl komolyan fogják venni a tanulást. Elfelejtik, hogy gyerekek legyenek, hogy szórakozzanak. Szükségük volt egy kis szünetre. És mellesleg a nevetés a legjobb orvosság ilyenkor."
Minerva elámult, de nem kerülte el a figyelmét Dumbledore elégedett bólintása.
„Hát, be kell vallanom, erre nem számítottam!" mondta teljesen őszintén. „Azt hiszem, vissza kell vonnom, amit az előbb mondtam: mégis felnőttél, az idő végül megtette a hatását."
„Inkább a tizenkét év Azkabanban" felelte Sirius komoran. A tekintete egyik pillanatról a másikra olyan elkínzott lett, amilyet Minerva még sosem látott.
„Annyira sajnálom!" mondta gyorsan. Borzalmasan érezte magát. Persze, tizenkét év azon a szörnyű helyen megváltoztat mindenkit, még akkor is, ha ártatlan az illető. „Nem akartalak emlékeztetni…"
De Sirius egy legyintéssel elhessegette a bocsánatkérést, bár a fájdalom nem tűnt el teljesen az arcáról:
„Semmi gond" mondta. „Már közel sem zavar annyira, mint régebben…"
Remus arcán újra megjelent az aggodalmas kifejezés, és McGalagony most már nagyon is megértette. Sirius nála töltötte a tanévkezdet előtti heteket, és ha valaki, akkor ő tudta, mennyire kínozták még mindig az élményei. Sirius bólintott a barátjának – és az üzenet Minerva számára is világos volt: jól vagyok. Hogy ezt megerősítse el is mosolyodott, és ezzel nagyrészt el is tűnt a sötét kifejezés az arcáról.
„Mellesleg" tette hozzá könnyedén, „bár a legtöbb diák már megbízik bennem, azért nem árt erősíteni ezt az érzést. Kétlem, hogy egy hidegvérű gyilkos körbe rohangászna a kastélyban kutya képében, a rettegett átváltoztatástan professzor elől menekülve!"
Mindannyian nevettek, mert ezt tényleg nehéz volt elképzelni.
„Neked könnyű!" mondta végül McGalagony. „Nem te voltál a macska, akit megtámadott egy hatalmas, vérszomjas kutya. Soha életemben nem ért még ekkora trauma!"
Ez alkalommal még hosszabb ideig nevettek, és ha most egy diák benézett volna, bizonyára őrültnek nézte volna a tanárait. Vagy legalábbis nagyban ártott volna a tekintélyüknek a jelenet, ahogy levegő után kapkodva, hasukat fogva hahotáznak.
„Nem is tudom" nyögte ki Lupin. „Csodákat tehet ez a hírneveddel, Minerva!"
„Ezt erősen kétlem. Az összes diák arról beszél, micsoda hőstett ilyet elkövetni a korábbi professzorotokkal szemben. A lányok meg teljesen odavannak attól, milyen jóképű voltál, Sirius! És feltételezem nem a kutya-alakodról beszélnek…"
Black egyértelműen megrémült ettől a kijelentéstől, de Lupint nagyon szórakoztatta. Mindenesetre nem sokáig tartott az öröme, mert a nő folytatta.
„És ugyanezek a nőnemű tanulók, kedves Mr. Lupin, végeérhetetlenül áradoznak arról, milyen hősies voltál, amikor sarokba szorítottalak. Azt hiszem fiúk, elég alapanyagot szolgáltattatok Roxfort összes női diákjának, hogy legyen miről álmodozniuk, még öreg korukban is!"
„Mit tettünk?" suttogta maga elé Remus, Sirius pedig egyszerűen a kezébe temette az arcát.
Minerva egy ideig hagyta még, hogy pácolódjanak, és Dumbledore-ra mosolygott. Persze minden szó igaz volt, amit mondott – ahogy végigjött a folyosón, most is mindenki Sirius akciójáról beszélt. Ő vonta így magára a figyelmet, hát viselje is a következményeket!
„Ha már arról beszélünk, mit műveltetek" folytatta McGalagony kíméletlenül, „miért használtad azokat a füstbombákat! Tudod, hogy semmi kárt nem okoztam volna Remusban. Soha nem fog eltűnni a szag a taláromból!"
„Nem hagyhattam bajban egy barátot!" jelentette ki a férfi lovagiasan, az egyik karját a barátja vállára téve.
„Ezt nevezed barátságnak? Nos, azt hiszem, akkor ti ketten megérdemlitek egymást. Egyébként pedig be kell ismernem, hogy rekordidő alatt megnyertétek a gyerekeket"és mosolyogva hozzátette:„Ha így folytatjátok, közületek kerül ki a következő Gilderoy Lockhart!"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Egy héttel később a nevetés ugyan már alábbhagyott, de Sirius szinte mindenki kedvenc tanárává vált. Kivéve persze a Mardekárosokat, akik folyamatosan panaszkodtak mindenre. Malfoy ugyan mindenkit próbált meggyőzni, hogy Black professzor amatőr és éretlen, de mihelyt az órákon teljes gázra kapcsoltak, ez nagyrészt lehetetlenné vált. A sötét varázslatok kivédése óra ugyanolyan izgalmassá vált, mint Lupin professzor idejében volt. És habár nem volt mindig olyan szórakoztató, de mindig használható dolgokat tanultak. A diákok gyorsan rájöttek, hogy Sirius Black nem árul zsákbamacskát: elmondta nekik az igazat mindenről, és soha nem hivatkozott arra, hogy ehhez vagy ahhoz 'túl fiatalok' lennének. A kicsit érzékenyebb diákok persze néha azt kívánták, bárcsak ne tudnák az igazat, de hát senki nem mondta, hogy a világ tisztességesen működik. És erre pont Sirius volt a legjobb példa. A legfurcsább az volt, ahogy azt Harry megállapította, hogy ötödévtől felfelé minden osztálynak ugyanaz volt a tananyag. Amikor Hermione megkérdezte, miért van ez így, Sirius csak annyit kérdezett: mit gondol, a Halálfalók megkérdezik-e hány éves, mielőtt támadnak? Hermionét ugyan kicsit letaglózta a válasz, de többet nem kérdezett ilyesmit. Háború volt, és bárki célponttá válhatott – ez volt, amit az iskolában próbáltak megértetni velük.
„Siess már Ron!" nógatta Hermione a barátját.
„Jövök már! Nyugi! Nem hiszem, hogy Sirius megbüntetne minket, ha elkésünk."
„Nem tudhatod! Azért mert eddig még fordult elő, nem jelenti azt, hogy nem is fog!"
Harry vágott egy grimaszt, és kinyitotta az ajtót a barátai előtt. Örömmel állapították meg, hogy Sirius még nem volt a teremben. Ahogy telt az év, meg kellett állapítaniuk, hogy a tanáruk egyre kevésbé sietett megérkezni az órákra. Soha nem késett el, de mindig az utolsó pillanatban érkezett meg. Az öröm azonban hamar elpárolgott, amikor meglátták, mennyivel többen vannak a teremben a megszokottnál.
„Mit kerestek itt, Malfoy?" szólt át Harry a tőlük elkülönült csoportban üldögélő Mardekárosokhoz.
„Órára jöttünk, ha ez nem lenne nyilvánvaló!"
„Az nem világos, hogy miért most! Most nekünk van óránk, nem nektek!"
„Mintha nekünk élvezetet okozna eltölteni egy órát egy csomó Griffendélessel!" az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha valami fertőző betegség lenne. „Nekünk sincs több beleszólásunk, mint nektek! Megváltoztatták az órarendet."
„Minek?" kérdezte inkább csak magától Hermione.
„Mintha én tudnám, sárvérű!" csattant fel rögtön Malfoy. „Nem én vagyok a tanár kis házikedvence!"
Harry rögtön felkapta a vizet, főként a Hermionét ért sértés miatt. Ebben az évben Malfoy és barátai még elviselhetetlenebbek lettek, de Harrynek eddig sikerült elkerülnie őket (a bájitaltan kivételével persze, de McGalagony mellett Malfoy nem úszhatta meg a dolgokat büntetlenül, úgyhogy ott is nyugtuk volt). Dühösen válaszra nyitotta a száját, de Ron megelőzte.
„Hogy mered?" kezdte, a dühtől vörös arccal. „Fontosnak hiszed magad, csak azért mert aranyvérű vagy és gazdag! Közlöm, hogy mindenki más azt gondolja rólad, hogy egy beltenyésztésű kis szemétláda vagy!"
Harry és Hermione büszkén néztek a barátjukra, hogy végre nem erőszakkal akarta megoldani a Malfoyjal való konfliktust, hanem szavakkal vágott vissza. És ez láthatóan felbőszítette Malfoyt, mert felugrott a helyéről.
„Irigykedsz a családomra, mi, Weasley?"
„A világ minden kincséért sem cserélnék veled!"
Még tovább is folytatták volna, ha Sirius nem érkezett volna meg ebben a pillanatban. Sem Ron, sem Malfoy nem volt olyan bolond, hogy egy tanár előtt folytassák a küzdelmet. Mindannyian leültek, és Harry gyorsan előkapta a jegyzetfüzetét. Nem hagyja, hogy Malfoy elrontsa a kedvenc óráját! Azért még egymásra vigyorogtak Ronnal, aki nagyon büszke volt magára, hogy meg tudta sérteni az egész átkozott Malfoy családot.
Sirius rögtön azzal kezdte, ami mindannyiukat foglalkoztatta:
„Gondolom, mindannyian észrevettétek, hogy az osztálylétszám megduplázódott. Elnézést kérek az esetleges nehézségekért, de attól tartok, a változás állandó lesz. Sajnos az órarendemben kellett egy kis helyet szorítani egy feladatra, amin Lupin professzorral együtt dolgozunk. Ennek ellenére az órák, a megszokott rendben fognak folyatódni."
„Eddig különböző sötét lények elleni módszereket tanultunk, de nem minden ellenfeletek fog ebbe a kategóriába tartozni. Egy részük ember lesz. Nem fogok hazudni nektek: egyre gyakrabban fordulnak elő mostanában támadások. Emberek halnak meg odakinn. Sokan vagytok, akiknek a családja, vagy a barátai veszélyben lehetnek. Ennek ellenére, ti itt a Roxfortban teljes biztonságban vagytok, és tehettek úgy, mintha ezek a támadások egyáltalán nem érintenének benneteket. Talán tényleg nem is fognak. Ma mégis új tananyagba kezdünk: Védelem a halálfalók ellen. Megtanulunk néhány alapvető technikát, amiket az aurorok használnak, és mélyebben is foglalkozunk a főbenjáró átkokkal. A legfontosabb, hogy megtanuljátok, hogy maradhattok életben, ha egyszer találkoztok egy halálfalóval, ami remélem soha nem fog megtörténni. De ha mégis felkészültnek kell lennetek!"
Harry hallotta a halk pusmogást az osztályban. Sokaknak voltak már tapasztalataik a halálfalókkal: Neville például miattuk vesztette el a szüleit; Harry és barátai a nyáron nagyon is közeli kontaktusba kerültek velük; és ott vannak a Mardekárosok - valószínűleg legalább a felének a Halálfalók között vannak a szülei. Bár lehet, hogy ez nem volt igazságos feltételezés, elvégre csak négyükről tudta biztosan: Malfoy, Crak, Monstro és Nott szüleiről. Épp amikor Malfoyra gondolt, a fiú hirtelen megszólalt, és Harry nem hitt a fülének.
„Mindig úgy beszél, mintha mindenki gonosz lenne, aki fekete mágiával foglalkozik" mondta. „De be is tudja ezt bizonyítani?"
Az egész osztály tátott szájjal meredt a szőke Mardekárosra. Igaz, hogy soha nem volt tisztelettudó a tanárokkal, kivéve persze Pitont, de senki nem feltételezte róla, hogy fel mer tenni egy ilyen kérdést. Hiszen ezzel szinte nyíltan támogatja Voldemortot! Úgy tűnt, még Sirius is meghökkent egy kicsit. Egy pillanatig némán figyelte Malfoyt, de közben semmit nem lehetett leolvasni az arcáról. Végül aztán megszólalt:
„Tudna egy példát mondani arra, amikor nem ez a helyzet, Mr. Malfoy?"
„Ahogy mindig mondja Professzor, háború van" válaszolt ravaszkásan Malfoy. „A háborúban az egyik oldal mindig becsmérli a másikat. Csak arra lennék kíváncsi, miért nem halljuk soha az egész történetet. Mindkét oldalt, úgy értem."
„A halálfalók oldalát, ugye?"
Harry figyelmét nem kerülte el, milyen elégedett pillantást váltott Malfoy a barátaival, és úgy vélte, Sirius is látta ezt. Meglepődött, hogy Sirius belement ebbe a játékba. Bár a keresztapja lazán viselkedett a tanítványaival, soha nem engedte, hogy az irányítás kicsússzon a kezéből. Igaz, hogy nem osztogatott büntetést, de nem is volt rá szüksége, mert egyszerűen olyan ember volt, aki könnyen tudott fegyelmet tartani az osztályban, senki nem akarta kipróbálni, mi lenne, ha átlépnék a kijelölt határokat.
„Csak arra gondoltam, hogy nem minden rossz, amit a halálfalók tesznek" folytatta Malfoy. „És nekik is megvannak az indokaik. Nem tudhatjuk, hogy a történelem kit fog majd gonosznak bélyegezni. És nem maga az, aki eldöntheti, hogy melyik a jó oldal és melyik a rossz."
Sirius ugyanolyan nyugodtan válaszolt, mint eddig, de míg a hangja nem változott, a viselkedése igen. Nem volt ez nyilvánvaló változás, inkább csak érezni lehetett, mint látni, de keményebbnek tűnt… és veszélyesnek.
„Mindenkinek meglehet a saját véleménye a hatalomról, és arról, hogy fog majd az utókor dönteni, Mr. Malfoy. Sokszor hallottam már ezeket az érveket korábban is. De én láttam a tetteiket: ott voltam, amikor ártatlan felnőttek és gyerekek holttesteit húztuk ki a romok alól. Olyan emberekét, akik azt sem tudták, miért is kellett meghalniuk. Magát talán ez nem érdekli, vannak olyan emberek, akiknek az ilyesmi nem számít. De, hogy válaszoljak a kérdésre: senki nem döntheti el a másik ember helyett, hogy melyik oldalt válassza! De a jó és a rossz oldal közötti különbség nem olyan dolog, amit tetszés szerint váltogathatunk, akármennyire fontosnak érezzük is magunkat!"
Malfoy a dühtől elvörösödve ugrott fel, hiszen az utolsó mondat egyértelműen rá vonatkozott:
„Hogy mer…" kezdte, de Sirius beléfojtotta a szót.
„Üljön le, Mr. Malfoy!" egy csöppet sem emelte meg a hangját.
„Nem! Maga nem mondhat…"
„Azt mondok, amit akarok, különösen, ha az az igazság. Lehet, hogy a jövőben bebizonyosodik, hogy nem volt igazam. Ha eljön ez a nap, akkor bocsánatot fogok kérni, de addig azt tanácsolom, ne tegyen fel olyan kérdést, amire nem akarja hallani a választ. És most üljön le!"
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Ettől kezdve a tanév még gyorsabban telt. Annak a híre, ahogy Sirius kezelte Malfoyt, gyorsan elterjedt az iskolában. Bár a mardekáros fiú szerette volna Siriust vesztesként feltüntetni, de nem sok sikerrel járt. Főleg azután hogy néhány nappal később, a Minisztérium végre nyilvánosan is ártatlannak minősítette. Harry ugyan nem nagyon értette, hogy ezzel miért vártak ilyen sokáig, de el kellett fogadnia Sirius válaszát, mi szerint ennek kizárólag politikai okai voltak. Az is meglepte, hogy annak ellenére, hogy a Halálfalók egyre aktívabbak lettek, és már nem nagyon volt kire fogni a támadásokat, a Minisztérium még mindig tagadta, hogy Voldemort visszatért volna. Ez viszont azt eredményezte, hogy a Reggeli Próféta a lehető legőrültebb feltételezésekkel állt elő, és Harry arra a meggyőződésre jutott, hogy a varázslóvilágban sok olyan ember van, mint Caramel, akik mindent hajlandók elhinni, csak ne kelljen szembenézniük az igazsággal.
De az ilyen nagyszabású problémák az év előrehaladtával egyre kevésbé foglalkoztatták, mert neki is megvoltak a maga gondjai. Pillanatnyilag épp a rengeteg házi feladat.
„El tudjátok ezt hinni?" most az egyszer még Hermione is túlterheltnek érezte magát. „Négyméternyi esszé, és egy bonyolult bájital elkészítése a következő órára!"
„Azt hiszem Piton utál minket" jelentette ki Ron.
„Én viszont tudom, hogy utál!"
„Azt hittem, jobb hangulatban lesz, most, hogy végre kiengedték a gyengélkedőről. Ugyanolyan szörnyű, mint volt, ha nem rosszabb" kontrázott Ron.
Harry csak megvonta a vállát. Igaz, hogy Piton szörnyű volt, a bájitaltan órák pedig az elviselhetetlenség határát súrolták, de legalább voltak dolgok, amik nem változták. A Roxfort talán nem is lenne az igazi, ha Piton nem lenne olyan, amilyen. Ráadásul most már tudta, hogy Piton egyszerűen csak utálja őt, és nem akarja megölni, vagy ilyesmi. Így sokkal könnyebb volt elviselnie.
De legalább a Mardekárosokkal is ugyanolyan rosszindulatú" mondta. „Ha igaz, amit Malfoy terjeszt."
„Malfoy állandóan panaszkodik" grimaszolt Ron.
„De nem Pitonra! Harrynek igaza van" jelentette ki Hermione. „Korábban mindig kivételezett velük. De ma reggel is, majdnem büntetést adott Craknak mert nekirohant a folyosón, pedig Malfoy is ott volt, és megpróbálta az egészet Ginnyre kenni."
„Igazatok van. Ez hátborzongató" mondta Ron.
„Egy csomó minden megváltozott" mondta halkan Harry. „Megerősítik a védővarázslatokat az iskola körül. Hallottam, amikor Sirius Pitonnal beszélgetett."
„Komolyan, beszélgettek egymással?" kérdezte csodálkozva Hermione.
„Lefogadom, hogy nem voltak túl boldogok!" mondta Ron. „Piton mindig úgy néz Siriusra, mintha meg akarná ölni!"
Annak ellenére, hogy megmentette az életét, gondolta Harry, de nem szólt semmit. Úgy vette észre, Sirius egyáltalán nem bánja a dolgot, sőt egyszer mosolyogva kijelentette, kudarcként élné meg, ha Piton nem utálná. Ennek ellenére úgy tűnt, egész jól tudnak együtt dolgozni, és Harry kíváncsi lett volna, Dumbledore professzor mivel vette rá őket erre.
Közben elérték a Griffendél torony bejáratát, és épp be akartak lépni, amikor két másik diák hátulról beléjük rohant. Harry hallotta Ron hangját:
„Hé, vigyázz már hová lépsz!"
És próbált kitérni az útból, de valaki meglökte, ő pedig nekiesett Hermionénak. Csámpás természetesen pont a legrosszabb helyen lábatlankodott, és Hermione felbukott benne. Esés közben sikeresen elrántotta Harry lábait is, így ketten feküdtek már a földön, de nem sokáig, mert a két bajkeverő rögtön felsegítette őket.
„Bocs, nem akartunk belétek rohanni!" mondta Fred.
„Akkor, miért csináltátok?" kérdezett vissza ingerülten Ron.
„Nem tudjátok a jelszót? Várhattatok volna egy kicsit!" mondta Hermione is.
„Nem tudtunk várni, mert megtaláltuk!"
„És nem akartuk, hogy bárki észrevegyen!"
„Vajon tudja egyáltalán, hogy mi ez?"
„Túl értékes, hogy illetéktelen kezekben maradjon!"
„Megfizethetetlen!"
„Nem mindenki érdemli meg, hogy birtokolja…"
„Egyszerűen kötelességünknek éreztük, hogy a Roxfort legnagyobb diákjainak tiszteletére, magunkhoz vegyük…"
Az ikrek szokás szerint egymás szavába vágva beszéltek, mintha csak egy ember lettek volna.
„Miről beszéltek?" követelte Ron.
De Hermione már sejtette, miről van szó:
„Ezt nem tehettétek!" nyögte.
„Mit nem tehettünk?" kérdezte ártatlan arccal Fred.
„Megint elloptátok a Tekergők Térképét!"
Az ikrek elégedetten vigyorogtak, de Harry értetlenkedett:
„De hát tavaly Mordon professzor – vagyis Kupor – elvette tőlem! Hogy került hozzátok?"
„Egyszerű!" jelentette ki George. „Ugyanúgy, mint először. Egyikünk bejutott Black professzor irodájába…"
„Ez én voltam" szúrta közbe Fred.
„Szóval közben a másikunk egy kis perpatvart okozott…"
„Egy mesés perpatvart, egy trágyabomba és néhány megbűvölt, táncoló páncél segítségével…"
„Észrevétlenül sikerült kiemelnünk a térképet a fiókból. Ott feküdt a tetején, és szerintem Black professzor még a létezéséről sem tudott!"
A három jóbarát egymásra nézett, és Harry látva Ron széles mosolyát rögtön tudta, mire gondol a másik. Hermione meg akart szólalni, de Ron egy jól irányzott bokán rúgással beléfojtotta a szót.
„Ó, igen!" mondta inkább ő. „Szerintem se tud a térképről semmit!"
Hermione furcsa arccal nézett rá, de megértette, mit akarnak a fiúk. Most az ikreken van a sor, hogy egy tréfa áldozatai legyenek. Nekik fogalmuk sem volt róla, hogy Sirius valójában nem más, mint Tapmancs, és pillanatnyilag annyira elégedettek voltak magukkal, hogy észre sem vették a három fiatalabb Griffendéles között lejátszódott jelenetet. Csodálattal bámulták a visszaszerzett térképet, és Harry már azt hitte menten meg is csókolják.
„Végre visszaszereztünk!" sóhajtott George.
„Már nagyon hiányoztál!" tette hozzá Fred, és közben már előhúzta a pálcáját. –
„Ne is várjunk tovább. Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!"
Kimondta a varázsigét, de aztán olyan döbbenet ült ki az arcára, hogy Harryék is rögtön közelebb húzódtak, hogy jobban lássanak. A pergamenen zöld betűk helyett vörösek virítottak, és a szöveg is más volt, mint amire számítottak.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx