Tizenhatodik fejezet:

Rákapcsolva

Bumm!

A szemeteskukák sorban felrobbantak, éles fémtörmeléket zúdítva a betolakodókra, akik még legjobb esetben is csak súlyos sérülésekkel úszhatták volna meg az incidenst. Ez a módszer eddig még soha nem mondott csődöt, még akkor sem, ha a támadó csak egy szerencsétlen kóbor macska volt. Ez a védelmi varázslat csak a nyár elején lett ide telepítve, bizonyítékául annak, hogy a kis ház lakója, ha lehet még paranoiásabb lett, mint volt.

Sajnos, bár a mostani veszélyforrás is belesétált a csapdába, egy védőpajzsa is volt, ami megakadályozta, hogy a repeszek kárt tegyenek benne. Számítania kellett volna persze valami ilyesmire, hiszen jól ismert a sarkon álló zöld ház gazdáját. Társa a szomszéd ház sövénykerítése mögé bújt, amikor a falábú, fura figura kilépett a házból, pálcával a kézben, készen arra, hogy mindenkit megátkozzon, aki a látóterébe kerül. A hátborzongató öregember megállt, mindkét szemét a görnyedten álló betolakodóra szegezve. Ha a jellemző védőpajzsot nem is (hiszen hosszú évek teltek el), a szokatlan párbajpozíciót mindenképp felismerte volna.

„Sirius Black!" kiáltott reszelős hangján Rémszem Mordon. „Nem vártam, hogy épp téged talállak a küszöbömön, fiam!"

A fiatalabb varázsló felegyenesedett:

„Hatástalanítanád ezeket? Beszélnünk kell!"

„Csak, ha biztos vagyok benne, hogy tényleg az vagy, akinek látszol" Mordon nem eresztette le a pálcáját. Úgy látszik az üldözési mániát immár sikerült művészi fokra fejlesztenie.

„Nem hiszem, hogy van olyan magát valamire is tartó halálfaló, aki az én képemben mászkálna" válaszolt egy félmosoly kíséretében Sirius

Vannak dolgok, amik soha nem változnak, mindegy mennyi ideig vagy távol. Hogy bizonyítsa, igazat mond, a talárja mélyére rejtette a saját pálcáját.

„És, bár szívesen szórakoznék naphosszat a varázslataiddal, nem hiszem, hogy jó, ha őt itt kinn várakoztatjuk!"

A sövény felé intett (de kétszer is jeleznie kellett) és Caramel előbotorkált. Mordon csodálkozó arccal ismerte fel a minisztert, és nyilvánvalóan a lehetőségeket mérlegelte. Végül egyezségre juthatott magával, mert bólintott, és egy varázsigével szabaddá tette az utat. Odavezette őket a bejárati ajtóhoz, és Caramel megkönnyebbülten sóhajtott, amikor az ajtó becsukódott mögöttük.

Sirius a maga részéről, korántsem volt ilyen nyugodt. Mordon mögötte állt, és érezte a pálcájából sugárzó erőt a tarkóján. Minden igyekezetére szüksége volt, hogy még véletlenül se mozduljon a keze a talárja felé.

„Ha mégsem Sirius Black lennél, halott ember vagy!" morogta fenyegetően Mordon.

Sirius tettetett nyugalommal megfordult és az öreg varázsló szemébe nézett.

„Szerintem, nincs még egy bolond, aki egyedül és fegyvertelenül besétálna a házadba" mondta. A hangja rezzenéstelen volt, de a szíve a torkában dobogott.

„Mindig is te voltál a legokosabb a diákom!" jelentette ki Mordon, és sebhelyektől barázdált arca végre mosolyra húzódott (nem mintha, ez sokkal barátságosabbá tette volna a látványt!), és végre leengedte a pálcáját.

„Nem emlékszem, hogy korábban valaha is használtad volna rám az okos szót" jegyezte meg Sirius, de ő is elmosolyodott.

„Ugyan, neked, meg Potternek, az én segítségem nélkül is elég nagy volt az önbizalmatok" morogta, de az arckifejezése meglágyult, amint látta, a tanítványa arcára kiülő szomorúságot. „Nem hiszem, hogy megerősítésre van szükséged. Különösen az után, hogy azt a kis kalamajkát okoztad a Minisztériumnál. Mert te voltál, ha nem tévedek? Úgy hallottam, kiütötted Malfoyt!"

„Sajnos csak átmenetileg" vonta meg a vállát Sirius, és nem kérdezte, honnan tudja mi történt, mert Mordon mindig mindenről tudott.

„Ez akkor is elég meggyőző!" a híres auror vállon veregette. „És most Sirius, mit tehetek érted? Mert tudom, hogy okkal jöttél ide."

„Nos, a kandallódra lenne szükségünk. Két jegy Roxmortsba. El kell vinnem a minisztert a Roxfortba, mert csak ott lesz biztonságban."

„Bölcs döntés" értett egyet Mordon. „Bár nem szoktam a saját kandallómat megnyitni, de a kedvedért kivételt teszek."

Elindult, és bevezette őket a nappaliba, útközben magához véve a befőttes üveget is, amiben a hopp-port tartotta.

„Felteszem, elég sokan eredhettek a nyomotokban."

„Lefogadhatod, de sikerült leráznunk őket."

„Meghiszem azt, mindig is trükkös voltál, az én tanítványom!" Egy pillanatra mind az igazi, mind a mágikus szeme Siriusra szegeződött. „Örültem, amikor az ártatlanságodról hallottam" mondta komolyan.

„Hát még én!" de valójában örült, hogy ezt hallja. Hiába tért el egymástól nagyon a stílusuk, le sem tagadhatta volna mennyi mindent tanult Mordontól, és jó érzés volt, ezt hallani öreg mesterétől.

„Ha már erről van szó. Meglep, hogy megmentetted" intett a miniszter felé. „A helyedben, én hagytam volna meghalni."

„Mi!" hördült fel Caramel.

„Fogja csak be!" szólt rá keményen a nyugdíjas auror.

„Nézze, Mordon…" folytatta volna, de Mordon nem hagyta.

„Azt mondtam, fogja be!" a hangja megtévesztően bársonyos volt, de még Caramel füle számára is egyértelmű volt a mondatban rejlő fenyegetés.

„Szeretném azt hinni, hogy jobb vagyok annál, hogy ilyen módon álljak bosszút" válaszolt végül Sirius. El kellett ismernie, hogy megfordult a dolog a fejében, de tudta, hogy az a helyes, ha megmenti Caramelt.

Mordon, úgy vigyorgott, mint egy éhes farkas.

„Én is szeretném ezt hinni, de tudom, hogy rám nem igaz" jelentette ki. „De elég a társalgásból! Menjetek! És mondd meg Dumbledorenak, hogy néhány napon belül én is a Roxfortban leszek."

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

„Ezt nem fogja megtenni!"

Sirius csodálkozva felhúzta szemöldökét, és látta, hogy Pitont is meglepte a miniszter határozott kijelentése. A köpcös férfi felállt és dühödten közelebb lépett az impozáns íróasztalhoz, ami mögött Dumbledore ült, teljes nyugalomban.

„Nem?" kérdezett vissza az igazgató. „Nem tudom elképzelni, hogy tudna megakadályozni ebben."

„Ezt még maga sem merné megtenni!" sziszegte Caramel, mutatóujját az idős varázslóra szegezve. „Ha ezt megteszi, én…"

„Mit tesz, Cornelius?" kérdezte szinte kedélyesen. „Ha elmozdít az iskola éléről, Voldemort már másnap elfoglalja."

„Csak blöfföl."

Dumbledore felsóhajtott.

„Nem, nem blöffölök, és nem vagyok olyan bolond, hogy ezt megpróbáljam bebizonyítani" a hangja megkeményedett. „Figyelmeztettem, hogy ez meg fog történni, Cornelius. Nem is egyszer. Most már nincs idő a játszadozásra, holnap a nyilvánosság elé lépek, és kérni fogom a varázslótársadalom segítségét."

„De erre nincs joga!" kiáltott felháborodva a miniszter és öklével az asztallapra csapott. „Én legjobb belátásom szerint cselekedtem! Meg akarom óvni a társadalmat a káosztól! Nem érti, mi fog történni, ha bejelenti, hogy a Sötét Nagyúr visszatért? Ki fog törni a pánik!"

Dumbledore is felállt, és a hangja most már dühös volt.

„De, ha nem teszem meg, még több ember fog meghalni, anélkül, hogy tudnának a fenyegetésről!" dörögte. „Megnyerhetjük ezt a háborút, de csak úgy, ha összetartunk. Itt nincs helye hatalmi vetélkedésnek, nem fogom megengedni, hogy a katasztrófába sodorja a varázs-világot. Magával, vagy maga nélkül Cornelius Caramel, de én megnyerem ezt a háborút!"

A varázslóból áradó erő meghátrálásra kényszerítette a minisztert, és Sirius látta, hogy Caramel teljes testében remeg. Igaz, ha Dumbledore rá nézett volna így, valószínűleg ő is remegett volna. Piton is csodálattal nézett az igazgatóra, és Sirius most kivételesen teljesen egyetértett a bájitaltan-tanárral.

Amikor Sirius és Caramel megérkeztek a Roxfortba, a mágiaügyi miniszter meglehetősen zavart állapotban volt, és alig volt képes összeszedetten gondolkodni. Néhány Piton által készített bájital azonban észhez térítette és ekkor kezdték megvitatni a helyzetet. Bár Caramel hálás volt a felkínált védelemért, még mindig makacsul tagadta, hogy Voldemort az, akitől meg kell védeni. Hiába látta a Sötét Nagyurat a saját szemével – és a pusztítást is, amit Voldemort véghez vitt – nem ismerte el az igazságot. A folyamatos zagyválás, majdnem az őrületbe kergette Siriust, és nagyon hálás volt, amikor Dumbledore csendre intette a minisztert, miközben Madam Pompfrey őt vizsgálta. A javasasszony persze nem díjazta, hogy az igazgató a vizsgálat alatt meséltette el Siriusszal, mi történt, és Pitonra még rá is üvöltött, amikor az, az iránt érdeklődött, hogy vajon Malfoy meghalt-e. Sirius viszont kifejezetten bóknak vette, hogy Piton még csak nem is feltételezte, hogy esetleg Malfoy ölhette volna meg őt.

Dumbledore mondatai rántották vissza a jelenbe, a délután eseményeitől.

„Nézze, Caramel, én nem akarok mágiaügyi miniszter lenni, nem pályázom az állására. De vezetni fogom a Voldemort elleni harcot, akkor is, ha maga nem támogat benne" kék szemei szinte égtek. „Maga pedig most már világossá tette, hogy mit választ. Hát én is választottam!"

Sirius már nem is figyelt Caramelre, mert úgyis mindig csak ugyanazokat a reakciókat mutatta: félelem és harag. Inkább az igazgatót nézte, lenyűgözve attól az erőtől, ami az ilyen pillanatokban sugárzott az idős varázslóból. Mint a Főnix Rend tagja, korábban is látta már ilyennek – egyszer, majdnem tizenhat évvel ezelőtt szemtanúja volt egy komoly összetűzésnek Dumbledore és Mordon között, ami majdnem katasztrófához vezetett – mégis hihetetlennek tűnt, amit látott. Sok varázsló alábecsülte Dumbledoret, a hírneve ellenére. Talán azért, mert az igazgató, nem volt egy harcos alkat, jobban szeretett a háttérből irányítani. Mégis voltak pillanatok – amint azt például a Grindelvald nevű sötét varázsló is megtapasztalhatta – amikor Dumbledore félelmetes ellenféllé változott.

A miniszter elfordult az igazgatótól és körülnézett a szobában, mintha támogatást keresne, de csak Sirius és Piton volt ott. Tőlük pedig nem számíthatott segítségre. Ők azért voltak ott, hogy Dumbledoret támogassák, azzal, hogy elmondják a nyár eseményeit, és találkozásaikat a Halálfalókkal – amiket Caramel persze kétkedve fogadott.

„Albus…" suttogta kétségbeesetten. „Kell lennie másik megoldásnak is…"

„Nincs másik megoldás" válaszolt hidegen Dumbledore. „Velem van, vagy ellenem?"

„Nem szakíthat a minisztériummal! Azok után, amit együtt tettünk, ilyen hosszú idő után…"

Dumbledore csak szótlanul nézte.

„De…" próbált még egyszer belekezdeni, de aztán csendben maradt, és más sem szólalt meg a szobában. Hosszú percekig vártak, aztán az igazgató szólalt meg, még mindig Caramelre szegezve a tekintetét.

„Válasszon Cornelius!"

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Éjfél volt. Az óra, amikor a Halálfalók kimennek játszani.

Igaz, hogy a szomszédok muglik voltak, ennek ellenére hozzászoktak már a kis zöld házból hallható furcsa zajokhoz. Fura pletykák keringtek a tulajdonosáról, többek között a támadó szellemű kukáiról és bokrairól. De az öreg általában úriemberként viselkedett, évek óta lakott itt, és ugyan néha rossz hangulatban volt, de a szomszédok elfogadták. Így most is szótlanul tűrték a fura zajokat, amik tizenegy óra körül kezdődtek. Talán partit adott. Ez megmagyarázná a fényes villanásokat és durranásokat. Egy parti. Csak az lehet.

Az üvöltés éjfél körül kezdődött, és ekkor a kíváncsi szomszédok egymás után jöttek ki a házaikból. Senki sem mert azonban túl közel menni a sarkon álló házhoz. Valami baj volt vele. Az üvöltést majdnem fél órán keresztül, megállás nélkül lehetett hallani. Senki sem tudta, mi okozhatja, de borzalmas volt. Valami baj volt, és végül az egyik szomszéd, - egy idősebb hölgy, aki már évek óta ismerte a ház urát – kihívta a rendőrséget. Épp mielőtt a rendőrautók megérkeztek a szomszédok egy zöld villanást láttak, és másodpercekkel később, egy zöld koponya képe jelent meg a ház fölött, aminek a szájából egy kígyó tekeredett elő…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Fájdalom. A sebhelye égett, és egy rövid pillanatig úgy érezte, mintha az egész koponyája meggyulladt volna. Teljesen éber volt. Ez nem olyan volt, mint az álmai. Semmire sem hasonlított, amit korábban érzett, de hirtelen érezte a sötétséget, teljesen tudatában volt Voldemortnak, és tudta, hogy a Sötét Nagyúr is ugyanezt érzi vele kapcsolatban. Aztán elmúlt: egyik pillanatról a másikra. Lehet, hogy csak képzelte? Vagy álmodta? Körülnézett a sötét hálóteremben a békésen alvó osztálytársain, és tudta, hogy ez nem álom volt, hanem a valóság. Bár a fájdalom elmúlt, tudta, hogy a veszély nem, mert Voldemort nem áll meg.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Sziklás és hideg sziget.

Időről időre, ha valaki eléggé figyelt, üvöltést és sikolyokat hallhatott a távolból, a szigeten álló épület falai közül, de a közelben nem voltak muglik, akik ezen csodálkoztak volna, a varázslók pedig, ha tehették messzire elkerülték ezt a helyet.

De most csónakok közeledtek a parthoz, pálcát tartó csuklyás alakokkal a fedélzeten. A maszk mögött a legtöbb jelenlévő arca feszült volt: egyikük sem vágyott az utazásra az Azkaban erődhöz, de persze senki nem mert tiltakozni. A parton már ott sorakoztak a kapucnis figurák, akik a kikötő hajókat várták.

Az első hajóból kilépett egy alak, üdvözlésre emelt karokkal. Ő volt az egyetlen, aki nem félt, sőt, mosolygott. Magabiztosan lépett a partra, mint egy király aki győztesen tér vissza népéhez, több éves távollét után.

És a dementorok egyesével meghajoltak uruk előtt.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx