Tizenkilencedik fejezet:

Leszáll a sötétség

„Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy eljöttek a Roxfortba!"

Néma csend volt a teremben, ami tiszteletteljesnek is tűnhetett volna, ha nem érződött volna a feszültség a levegőben. A dolgok meglehetősen félelmetesen alakultak, és az összegyűlt riporterek mozdulni is alig mertek. Csak bámulták a tekintélyes öreg varázslót, aki a Nagyteremben emelt pulpituson állt, és abban reménykedtek, hogy ő majd megadja a vágyott válaszokat.

A sajtótájékoztató idejére az asztalokat a falak mellé tolták és székeket pakoltak ki a vendégeknek, de meglepő módon az első sor üresen maradt, ami miatt sokan arra gondoltak, hogy a vártnál kevesebben jöttek el. Akik viszont eljöttek, azok most lélegzetvisszafojtva várakoztak, azon imádkozva, hogy ne legyenek igazak a pletykák.

„Sok mindent kell elmondanom, és kevés az időnk" kezdett bele Dumbledore. „Azzal szeretném kezdeni, hogy elmondom az igazat, amit eddig eltitkoltak a közvélemény elől: Voldemort nagyúr visszatért."

Remegő sóhaj futott végig a termen. Sokan gyanították az igazat, de senki nem akarta elhinni. Azt remélték, hogy a rémálom tizenöt évvel ezelőtt végleg véget ért. A közelmúlt támadásai ellenére még mindig abban reménykedtek, hogy a gyerekeiknek nem kell átélniük a vérfürdőt és rettegést, amire ők túlságosan is jól emlékeztek.

„Egy hűséges szolgája segítségével, Voldemort idén június 24-én nyerte vissza az erejét. A minisztérium vezetői tisztában voltak a tényekkel, de úgy döntöttek, hogy hallgatnak, és nem hiszik el az igazságot. Azóta a Sötét Nagyúr újra híveket toboroz. A támadások száma az elmúlt hónapokban ugyanolyan szintet ért el, mint az első háború idején, és sokan estek áldozatul, mivel nem tudták az igazat. A helyzet azonban még ennél is tovább romlott. Négy nappal ezelőtt Voldemort elpusztította a Beauxbatons Akadémiát, tegnap pedig megtámadta a Mágiaügyi Minisztériumot. A tegnapi éjszaka további súlyos események is történtek: Voldemort híveivel elfoglalta az Azkabani erődöt, a maga oldalára állítva a dementorokat. Ezen felül egykori aurorokat is támadások értek, és sajnálattal kell közölnöm, hogy Alastor Mordon, Mundungus Fletcher, Amanda Bundy, valamint Eve és Malcolm Wood a Halálfalók áldozataivá váltak. Egyedül Arabella Figgnek sikerült elmenekülnie, de csak súlyos sérülések árán."

„Attól tartok azonban, nincs időnk gyászolni azokat, akiket elvesztettünk. A támadások világossá teszik: Voldemortot semmi nem fogja megállítani, vissza fogja nyerni korábbi hatalmát! Ki kell jelentenünk, hogy újra háborúban állunk."

Dumledore szünetet tartott és végignézett a zsúfolt termen. Most már mindenki értette, hogy az üres első sor, azoknak a helye lett volna, akik a háborúban is az első sorokban harcoltak volna, de már nem lehetnek itt. Az újságírók még mindig némán figyeltek, nem volt kérdés, mert még mindig azt remélték, Dumbledore jó hírekkel is tud szolgálni.

„Van még egy dolog, amit meg kell érteniük. Ma a Mágiaügyi Minisztérium egyetértése nélkül hívtam ide önöket. Vannak ugyanis olyanok, akik még mindig kételkednek a tényekben, és el akarják titkolni a nyilvánosság elől a valóságot. Korábban eleget tettem a Minisztérium kívánságának, de ezt a továbbiakban már nem tehetem meg. A világnak joga van az igazsághoz! A háborúban csak akkor lehetünk elég erősek, ha összetartunk. És nem vagyok egyedül – mögöttem áll a Főnix Rend, ami egy olyan varázslókból és boszorkányokból álló szervezet, ami arra esküdött fel, hogy ellenálljon Voldemortnak."

„Ma azért vagyok itt, hogy támogatást kérjek a harchoz. Őszintén hiszem, hogy megnyerhetjük ezt a háborút! A Minisztérium ugyan a homokba dughatja a fejét, de én nem fogom. Harcolni fogunk, és ebben a harcban mindenkire szükségünk lesz!"

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Dumbledore nyilatkozatát követően alig egy óra telt el, és máris szállingózni kezdtek a varázslók a Roxfortba. Voltak, akik néhány perc után távoztak is, csak addig maradtak, amíg biztosították Dumbledoret a támogatásukról. Mások viszont hosszabb időre rendezkedtek be, és Harry nem sokkal később tapasztalhatta, hogy a Weasley család is ebbe a kategóriába tartozott. Ron persze őt és Hermionét is magával rángatta a szüleihez és testvéreihez.

Mrs. Weasley természetesen rögtön arról érdeklődött, hogy vannak, és nem kerültek-e bajba.

„De igazán anya, ebben az évben, még semmi izgalmas nem történt velünk!" nyavalygott Ron. „Fred és George keveredett majdnem presztizs-harcba Black és Lupin professzorokkal, de még ők sem kerültek igazán nagy bajba."

„Tudod anya," szólt közbe Fred, „a professzorok egyszerűen leiskoláztak minket."

„Mivel egyikünk sem illegális animágus, így egyikünk sem tudja McGalagony professzort körbekergetni az iskolán" tette hozzá George.

„Különben is tanulnunk kellett!"

„Tanulni!" Arthur Weasley döbbenten meredt a fiaira.

„Nektek?" csodálkozott az anyjuk is, és nyilvánvalóan arra gondolt, hogy ez csak valami újabb tréfa lehet.

„Nos, anya, bármilyen hihetetlen is, nem vagyunk teljesen gügyék" mondta George. „Rájöttünk, hogy át kell mennünk az idei R.B.F. vizsgákon."

„Bármennyire jó móka lenne is egy vicc-boltot nyitni, ennek most nem igazán van itt az ideje" jelentette ki George.

Harry döbbenten figyelte az ikreket: tényleg az igazi Fred és George ül itt előttük?

„Szóval, tanulni kezdtünk" folytatta George. „Bár nem leszünk iskola-elsők, de nem is fogjuk elpazarolni a képességeinket."

„Ráadásul jó eredményeket kell elérnünk az R.B.F.-en."

Mrs. Weasley úgy bámult a fiaira, mintha azt várta volna, hogy valamelyikük rögtön elneveti magát. De egyik iker sem tett ilyet, sőt olyan komolyak voltak, mint eddig még soha. Nyugodtan várták, hogy a szüleik mondjanak valamit, de végül a kis Ginny volt, aki megszólalt.

„És miért kell jól teljesítenetek a vizsgán? Korábban ez soha nem érdekelt titeket!"

„Mert korábban még nem olvastuk a VBÜF tájékoztatóját" válaszolt rögtön Fred.

„A micsoda tájékoztatóját?" kérdezett vissza a húga.

„A Varázsbűn-üldözési Főosztály" válaszolt komoly arccal George. „Aurorok akarunk lenni."

Mintha egy bomba robbant volna a Weasleyk között. Különösen Mrs. Weasley és Percy háborogtak. A gyerekek – vagyis Harry, Ron, Hemione és Ginny – csak bámulták az ikreket. Fred és George, mint aurorok? Ez lehetetlen! Vagy mégsem? Igaz, hogy idén nagy figyelmet szenteltek a sötét varázslatok kivédése óráknak, de Harryék azt hitték, csak azért, mert tisztelték Siriust, mint tréfamestert. Úgy tűnik azonban, ennél többről volt szó.

„Ezt nem mondhatjátok komolyan!" hápogott Percy, Mrs. Weasley pedig rögtön azt kérdezte:

„Tudjátok ti, milyen veszélyes ez?"

„Az egész élet az, anya" felelt George.

„Legyetek már realisták, gyerekek!" tiltakozott az anyjuk, de nem valami erőteljesen.

„Azok vagyunk!" jelentette ki Fred.

Végül Mr. Weasley állította le a feleségét.

„Ez az ő döntésük, Molly" mondta halkan, bár látszott, hogy ő sincs elragadtatva a tervtől.

„Remélem tudjátok, mibe másztok bele!" sóhajtott Molly Weasley, és nem is szólt többet a dologról. „No, miért nem mesélsz egy kicsit az évedről, Ginny" fordult inkább a lánya felé, akitől nagy valószínűség szerint nem várhatott ilyen megdöbbentő bejelentést.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Harry tudta, hogy nem fog tudni könnyen elaludni ezen az estén. Olyan sok minden történt. Örült, hogy láthatta a legjobb barátja családját, és annak is, hogy egy ideig itt is maradnak, de aggasztotta, hogy mindez mit is jelent. Persze Mr. Weasley nem maradhatott, mert rá a Minisztériumban volt szükség. Ráadásul Harry találkozott Mrs. Figgel is, ami szintén felzaklatta egy kissé. Mióta tavaly év végén Dumbledore említette ezt a nevet, azóta kíváncsi volt, vajon tényleg a Privet Driveon lakó Mrs. Figgről van-e szó, aki néhanapján vigyázni szokott rá. Hát, amikor találkoztak kiderült, hogy a gyanúja alapos volt. Viszont ez a Mrs. Figg kemény tekintetű volt, és határozott, nem olyan mint a kedves, macskabarát idős hölgy a szomszédból. Ráadásul az arcán éktelenkedő lila zúzódás még tovább növelte a különbséget. És még a mosolya sem tudta eltitkolni a fájdalmát és a fáradtságát.

És egy egészen hátborzongató gondolata is támadt. Mi van ha a Halálfalók megjelennek a Privet Drive-on? Bár a Dursleyk borzalmasak voltak, mégis csak ők voltak a családja. Nem akarta, hogy Voldemort bántsa őket, csak azért, mert a rokonai – ezt még ők sem érdemelték.

Ron suttogó hangja zökkentette ki a gondolataiból.

„Remélem, anya nem így fog reagálni, amikor pár év múlva én állok elő ugyanezzel."

Harry átfordult a másik oldalára, hogy szembenézhessen a barátjával.

„Szóval, még mindig ezen spekulálsz?"

„Igen. Hát te?"

„Határozottan."

„Beszéltél már róla Siriusszal?"

„Nem."

Pedig egyszerűnek tűnt volna arról beszélgetni a keresztapjával, hogy aruror legyen – már tavaly óta sokszor beszélgettek erről Ronnal – mégis mindig kifogást keresett, hogy miért ne hozza szóba a dolgot. Nem az volt a gond, hogy ne merte volna az álmát megosztani Siriusszal – inkább az, hogy a gyámja maga is auror volt korábban. És őszintén szólva, amit mostanában művelt, az sem állt túl távol a korábbi munkájától. Mit szólna vajon? Segítene, vagy megpróbálná lebeszélni? Felsóhajtott.

„Nem vagyok benne biztos, hogy örülne."

„Ezt nem tudhatod, amíg szóba nem hozod!"

„Á, tényleg? Ha így gondolod, miért nem állsz most rögtön az anyukád elé? Akkor túl lennél rajta!"

„Nem köszi" fintorodott el Ron. „Inkább várok."

„Hát, én is. Legalábbis egy ideig. Még az is lehet, hogy holnap vége a háborúnak."

„De ez nem túl valószínű."

„Nem, de mire végzünk, Voldemort eltűnhet a színről" mondta Harry vágyakozva. „Szívesen kezdenék mást az életemmel, ha ez azt jelentené, hogy legyőzték."

„Én is. De tudod, ha nem így történik, akkor is választhatsz mást. Nem kell harcolnod ellene. Te már bőven megtetted a magadét. Lehetnél mondjuk, profi kviddics-játékos, elég jó vagy hozzá!"

Harry a sötétben megvonta a vállát

„Talán. Mégis úgy érzem, tennem kell valamit. Mintha a kötelességem lenne, vagy mi. És elegem van belőle, hogy mások védjenek meg!"

„Hát ezt meg tudom érteni!"

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Aznap éjjel voltak mások is, akik nem nagyon tudtak aludni.

Percy Weasley léptei hangosan kopogtak az üres folyosón. Imádta az iskolát, élete legboldogabb éveit töltötte itt, és nehéz volt elképzelnie, hogy ez a békés hely veszélyben lehet. Ahogy sétálgatott, minden zugról eszébe jutott valami. Itt találkoztam Penelopével. Ez az a mosdó, ahol egyszer rajtakaptam Ront – azóta sem tudom, miben sántikált, de csak valami bolondság lehetett!

A Sötét Nagyúr visszatérte előtt Percy úgy gondolta, hogy az élete tökéletesen alakul. Jó állása volt, remek barátnője, és csodálatos családja, akkor is, ha néha egy kicsit idegesítők voltak. Most pedig háborúban állnak, emberek hallnak meg és a minisztérium majdnem elpusztult. Lehet, hogy ezzel a jövője is?

„A helyében nem sétálgatnék ilyen későn a kastélyban, Mr. Weasley!" halott meg hirtelen egy ismerős hangot a háta mögül. Megpördült.

„Piton professzor!" nem akarta, hogy a hangja ijedtnek tűnjön, próbált keménynek tűnni, elvégre nem volt már diák. „Ez önre is igaz lehet!"

„Lehet, de önnel ellentétben, fiatalember, én professzor vagyok itt."

„Akiről az összes diák tudja, hogy természetellenes módon vonzódik a fekete mágiához!" vágott vissza Percy. Jólesett szembeszállni a professzorral, akitől diákként mindig kirázta a hideg is, és aki akkor is megbüntette a Griffendéleseket, ha mindent jól csináltak.

„Természetellenes?" ismételte meg nemtörődöm hangon Piton. „Ez nem igazán fedi a valóságot. Őszintén szólva, egyáltalán nem kedvelem a fekete mágiát, csak jó vagyok benne."

Percy elámult. Tényleg jól hallott?

„Ezt sem nevezném túl pozitív tulajdonságnak" válaszolt, igyekezve, hogy ne remegjen a hangja.

„Tudja, Mr. Weasley, ebben teljesen egyetértünk. Bármily meglepő is ez önnek. Mindentől függetlenül, még mindig úgy vélem, ez nem a legalkalmasabb időpont a sétára, ideje ágyba bújnia!"

„Miért?" kérdezte kihívóan. Már felnőtt, és nem járt tilosban – vendég volt a kastélyban oda megy és akkor, ahová és amikor csak akar.

„Éjfél van" mondta sötéten csillogó szemmel Piton. „A halálfalók ideje."

„De nem a Roxfortban!" Percy bosszúsan hallotta, hogy reszketeg a hangja. Piton pillantása, a legnagyobb jóindulattal is idegesítő volt.

„Még nem…"

„Mit ért azon, hogy még?" Csak nem azt akarja mondani, hogy… Végül is minden egybevág. Lehet, hogy Piton Halálfaló? Azonnal szólnia kell Dumbledorenak!

„Megint ijesztgeted a gyerekeket, Perselus?" szólalt meg ekkor egy másik hang, abból az irányból, amerre eredetileg Percy tartott.

Ez a hang azonban sokkal könnyedebb volt, és enyhe gúny rezgett benne, amit Percy nem tudott hová tenni. Kíváncsian megfordult, és egy Piton korabeli férfival találta szemközt magát, akinek ugyanolyan fekete haja volt, mint a bájitaltan-professzornak - bár sokkal tisztább - és kék szemei. Percy azonnal felismerte őt a Reggeli Próféta címoldaláról, és még jobban megriadt. Tudta ugyan, hogy Sirius Blacket ártatlannak nyilvánították, mégis zavaró volt, először találkozni vele. És épp egy sötét, elhagyott folyosón.

„Black" morogta Piton. Nem úgy néz ki, mintha jól kijönnének egymással – állapította meg Percy.

De a varázsló Percyt figyelte, és kinyújtotta felé a kezét.

„Percy Weasley, ugye?" szólalt meg udvariasan. „Én Sirius Black vagyok."

Percy egy kicsit tétován fogadta el a felé nyújtott kezet: nehéz volt véleményt alkotnia az előtte álló varázslóról. Egyrészt a testvérei folyamatosan áradoztak róla. Másrészt viszont ő volt az egyetlen rab, aki valaha is megszökött az Azkabanból, és két éven át szórakozott a Minisztériummal. Aztán ott volt ez a legújabb kép az újságokban: az egykori auror, akit mindenki hősként ünnepelt. Ráadásul meglepően fiatalnak tűnt, így élőben. Percy azért még idejében összeszedte magát.

„Örülök, hogy megismerhetem" mondta.

„Gondolom" visszafogott mosoly jelent meg az arcán, és Percynek az az érzése támadt, hogy olyan ember áll előtte, aki elől nem sok mindent lehet eltitkolni. De Black már el is fordult tőle, és Pitonhoz intézte a szavait:

„Nem tudtál aludni?"

„Te már csak felismered a tüneteket, nem?" válaszolt kapásból a bájitaltan-tanár.

Black szeme megvillant, és Percy látta, hogy erőt kell vennie az érzésein:

„Ez elég alacsony ütés volt."

„Elnézést kérek" grimaszolt Piton, de úgy tűnt, komolyan gondolja. „Elég kemény éjszakám volt, ha tudni akarod…"

„Megint ég a karod?"

„Mint egy átkozott daganat" szitkozódott Piton, és Percy megdöbbent a hangjában remegő indulattól. „Nem múlik el, pedig lassan az őrületbe kerget."

„Hallottál már valaha ilyesmiről?" kérdezte elgondolkodva Black, de Piton csak ingerülten felhorkant. „Úgy értem, történt ilyen más halálfalóval, aki elhagyta a kört?"

„Senki nem élt ezután olyan hosszú ideig, mint én. Nem volt lehetőség kipróbálni."

Percy csak bámult. Úristen! Jól értettem az elhangzottakat!

„Hagyjuk ezt!" folytatta Piton. „Épp Albust kerestem. Nem tudod, hol van? Nem volt az irodájában."

„A tanáriban van. Caramellel" mondta Black szinte undorodó kifejezéssel.

A bájitaltan-professzor is a szemeit forgatta a név hallatán:

„Még mindig nem tudom elhinni, hogy megmentetted. Micsoda energiapazarlás!"

„Talán" mosolyodott el a másik férfi egy kicsit keserűen.

„Hát soha nem gyanúsítottalak azzal, hogy okos vagy!" szólt még vissza Piton, aki már elindult visszafelé a folyosón.

„De téged se gyanúsíthatnak azzal, hogy kedves vagy" jegyezte meg Black, mielőtt a professzor fekete talárja, eltűnt volna a sarkon.

Percy egyedül maradt Sirius Blackkel, és azon tépelődött, hogy nem kéne-e neki is távoznia, de a kíváncsisága erősebb volt. Amikor Freddel és Gerogedzsal beszélt, azok más sem hajtogattak, mint hogy Black professzor így, meg Black professzor úgy. Jól ismerte az öccseit, és ők soha nem ajnároztak egyetlen tanárt sem. Mordon professzort ugyan meglehetősen menőnek találták, de ő meg túl öreg volt. Blackről viszont egy rossz szavuk sem volt. Mielőtt azonban bármit is kérdezhetett volna, Black talárjának a jobb oldala furán mozogni kezdett, és a varázsló elkáromkodta magát (méghozzá nem is akárhogy!), majd kikapta a talárja alól a pálcáját, ami örült módon táncolt. Black szó nélkül megfordult, és két hosszú lépéssel, az egyik távolabbi ajtónál termett, ami nyílván az irodájába vezetett, és amin keresztül korábban a folyosóra léphetett. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött, és Percy, bár sejtette, hogy nem kellene, mégis követte. Black ekkor már egyik kezében egy marék port tartott, amit gyorsan a kandallóba szórt, a másikban pedig egy pergament.

„Remus!"

A következő pillanatban Lupin professzor már ki is lépett a kandallóból, kezében tartva a pálcáját, ami ugyanolyan bolondul ugrált, mint Blackké.

„Melyik az?" kérdezte rögtön.

„Roxmorts" Black a pergament tanulmányozta.

„A fenébe!" Percy még soha nem hallotta Lupin professzor kijönni a sodrából.

Black végül felnézett, és a szemei fenyegetően csillogta.

„Hívd Arabellát és Perselust. Találkozunk a Nagyteremben – és bármit is mond Dumbledore, itt marad. Ha ez valami figyelem-elterelés, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy elhagyja a Roxfortot."

Lupin szó nélkül újra eltűnt a tűzben, Percy pedig Blackre bámult. Megdöbbentette az egykori aurorból áradó erő.

„Elnézést, de mi történik Roxmortsban?" kérdezte bizonytalanul.

„Megtámadták" közben Black már mozgásba lendült, és kifelé tartott az irodából.

„Tehetek valamit?" kérdezte Percy, nem is tudta miért.

Black csak egy pillanatra fékezett le, amíg válaszolt.

„Nem, csak megöletnéd magad" mondta. „Nem vagy felkészítve ilyesmire."

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx