Huszadik fejezet:

Éjfél

A Három Seprű máris menedékhellyé változott. A legnagyobb terem tele volt varázslókkal és boszorkányokkal, akik menedéket kerestek a hirtelen támadás elől. Akik időben észbe kaptak, azok már elérték a fogadót, akik nem, azok végleg kint rekedtek, mert a bent lévők gyorsan védelmi varázslatokat húztak az épület köré. Kintről sikolyok hallatszottak, és a menekültek komoran hallgatták a hangokat. Tudták, ha megpróbálnának kimenni, csak a halált siettetnék, és senki nem hitt a menekülésben. Tudták, mi történik a faluban, és azt is, hogy nem számíthatnak segítségre.

A Három Seprű-belieknek a legkevésbé arra volt szükségük, hogy valaki közéjük pottyanjon a kandallón keresztül. Senki nem gondolt arra, hogy a fogadót leválasszák a Hopp-rendszerről. Egyszerű falusi emberek voltak csak itt, kézművesek és kereskedők – legtöbbjük soha nem is járt rendes varázslóiskolába, csak tapasztalat révén sajátították el a legfontosabb varázslatokat. Nem voltak felkészülve egy ilyen támadásra.

Egy szóval, amikor az első férfi megérkezett a kandallón át, a legtöbben sikoltozni kezdtek. Mire viszont Arabella megérkezett, már lecsendesedtek. Vagy Remus megnyugtató szavainak, vagy Sirius határozott fellépésének köszönhetően - abban viszont kételkedett, hogy Piton dühödt személyének bármi köze lett volna a menekültek érzelmi állapotának változásához. Gyorsan felmérte a terepet: az asztalokat a terem egyik sarka előtt halmozták fel, így barikádot emelve a gyerekek és a bejárati ajtó közé. Viszont, a kandalló pont a barikád belső oldalára került, ami még jobban magyarázta a falusiak rémületét.

Aztán a társaira pillantott: Remus Madam Rosmertával beszélt, Sirius kifelé figyelt az egyik, félig elbarikádozott ablakon át, Piton pedig fel-alá járkált, és igyekezett a lehető legkevésbé feltűnő módon dörzsölgetni a karját. Arabella azt kívánta, bárcsak ne csinálná ilyen nyilvánvalóan – bár el tudta képzelni, mennyire kínozhatja a Sötét Jegy. Korábban nem ismerte Pitont, habár egyszer nyomozni kezdett ellene, viszont akkor váratlan hirtelenséggel állították le. Most már persze megértette, miért. Jó volt megbizonyosodni róla, hogy Dumbledore még mindig profi módon ítéli meg mások személyiségét.

Az egyáltalán nem lepte meg, hogy Sirius rögtön átvette az irányítást. A kölyök, akit senki nem akart beengedni az aurorok közé, villámléptekkel haladt a ranglétrán, miután felfedezték veleszületett irányítói képességeit és az ehhez társuló elemi erőt. James Potterrel együtt, ők volt generációjuk legtehetségesebb tagjai, és egyben legjobb barátok. Aztán mindkettőjük életét elvágta egy tragédia. Legalábbis Arabella eddig azt hitte, hogy Sirius is beleroppant a történtekbe. A Roxfortban csak néhány szót váltottak, és egy meglepően csendes férfival találkozott, aki épp minden erejével azon volt, hogy megküzdjön az elmúlt napok eseményeivel – a múltjáról szóló cikkel, a dementorok elszabadulásával és Mordon halálával. Rémszem volt Sirius mentora, és ő volt az, aki mindent latba vetett, hogy elérje, felvegyék a kiképzésre. Egyben ő volt az egyetlen, aki felvehette a versenyt azzal az erővel és pusztítással, amivel Sirius csapott le a halálfalókra. Még James sem volt olyan tehetséges, mint Sirius - ezt el kellett ismernie, annak ellenére, hogy Potter az ő tanítványa volt. Igaz, hogy James nagyobb varázserővel rendelkezett, de aurorként a puszta varázserő nem sokat ért. James kiváló általános varázsló volt, de Siriusnak volt érzéke a fekete mágiához, és ahhoz, hogy harcoljon ellene. Nem csoda, hogy az emberek olyan könnyen elhitték róla, hogy ő Voldemort utódja – meg lett volna hozzá a képessége. És meglepő módon úgy tűnt, még ennyi év után is képes volt ezt kamatoztatni.

„Arabella!"

„Igen?" a legjobb barátja tanítványa most ott állt előtte.

„Azt szeretném, ha itt maradnál" mondta. „Kezd el kimenekíteni az embereket a Roxfortba. Maradj, amíg lehet, de ne várj tovább negyven percnél. Mi szétválunk, és meglátjuk, mit tehetünk még."

„Ó!" nézett rá kihívóan az idős auror. „Nem rossz ötlet, de miből gondolod, hogy én leszek az, aki itt marad? Sokkal több tapasztalatom van, mint nekik!"

Piton sötét szemei rávillantak.

„Több tapasztalat? Az emberek legyilkolásában, vagy abban, hogy lehet túlélni a halálfalókat?"

„Azt hiszem Pitonnak igaza van" jegyezte meg Remus.

A kétségbeejtő helyzet ellenére abszolút nyugodtnak tűnt, és ezzel elég sokat nőtt Arabella szemében, aki korábban még soha nem találkozott Lupinnal.

„Nincs időnk vitatkozni" jelentette ki Sirius. „Pontosan a képességekről van szó. Te vagy az alkalmas személy arra, hogy kimenekítsd innen az embereket, mi inkább abban vagyunk jók, hogy előállítsuk a problémákat, nem abban, hogy megoldjuk őket..."

„És nagyon udvariasan nem említed, hogy öreg vagyok!"

„Ez eszembe sem jutott" és még ahhoz is elég udvarias volt, hogy ne mosolyogjon.

„Na persze…" morgott. De hát igaza van, öreg vagyok, ráadásul mindenem fáj! Hála Malfoynak! – Gyerünk, intézzük el, amit kell!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Nem tudom, művelhetnék-e nagyobb ostobaságot? – elmélkedett magában PitonA postahivatal épülete mögött kuporgott és magában átkozódott. Azok a diákjai, akik nem a Mardekárba tartoztak, mindig azzal vádolták, hogy az egész világot utálja, és pillanatnyilag nem is állhattak volna közelebb az igazsághoz. Átkozott Voldemort! Ha a helyzet önmagában nem lett volna elég rossz – halálfalók garázdálkodnak Roxmortsban, véletlenszerűen választva célpontokat – Voldemort is itt volt. Érezte. A Sötét Nagyúr nem szerepelt ugyan a térképen, amikor Piton utoljára látta, de ő tudta, hogy itt van. A Sötét Jegy a karján úgy égett, hogy azt hitte leszakad a karja. Bár talán már az is előrelépés lenne!

Sikolyok.

Előrébb osont, megbújt a sikátor árnyékai között és közelebb kúszott a harmadik ház felé a sorban. Úgy tűnt a halálfalók sorban haladtak az utcában, csoportokra oszolva. Az első két ház fölött már ott lebegett a Sötét Jegy, azokért az emberekért már nem tehetett semmit. Azok, akik nem értek el a Három Seprűbe, megpróbálták a házukban elbarikádozni magukat – nem sok sikerrel - remélve, hogy elbújhatnak, amíg a támadás véget ér. Bolondok! Voldemortnak nem volt konkrét célja – csak azt akarta elérni, hogy még nagyobb félelem uralkodjon el a varázs-világban az értelmetlen pusztítást látva. És a halálfalók szabadon garázdálkodhattak, mert senki nem volt, aki megállíthatta volna őket. Ki is lehetett volna? A Minisztérium? Piton felhorkant. Ez aligha volt valószínű, különösen a válság tükrében, amit Caramel gyávasága okozott. A roxmortsiak tehát csak az ő kis társaságukra számíthattak. Egy öregasszony, egy vérfarkas, egy frissen szabadult elítélt, és egy ex-halálfaló. Micsoda változatosság!

Előhúzott egy kis fiolát a talárja alól. Szerencsére elég lélekjelenléte volt, hogy összeszedje a legszükségesebb bájitalokat. Sokkal hasznosabbak voltak ezek, mint azok a támadó varázsigék, amiket ismert. Elvégre inkább abban volt jó, hogyan kell embereket megtámadni a fekete mágia segítségével, és nem abban, hogy kell őket megvédeni. És nem volt túl tapasztalt abban sem, hogy kell halálfalók ellen harcolni – érthető okokból – de meg tudta jósolni a cselekedeteiket.

Kihúzta a dugót, de az ujját óvatosan az üveg nyaka fölött tartotta. Nem lenne túl jó, ha saját bájitala ütné ki, és nem volt szándékában ilyen ostobán újra Voldemort fogságába esni. Felrázta a fiolát, miközben elérte a ház bejárati ajtaját. Még csak be sem csukták az ajtót, vagyis a halálfalók nem számítottak meglepetésre. Ez jó. Halkan beosont, a sikoltozás irányába haladva. Két különböző hangot hallott felváltva – egy férfi és egy nő. Egy házaspár. A konyhában kerestek menedéket, hogy miért, azt még csak nem is sejtette. Sokkal jobb helyet is találhattak volna, de persze nekik eszükbe sem jutott harcolni.

Összesen három halálfaló volt a konyhában, és a maszkok ellenére, Piton mindhármukat felismerte. Előrelendítette a karját, becsúsztatva a fiolát a támadók közé. Az üveg azonnal megrepedt, és a füst elöntötte a konyhát, de ezt Piton már nem látta, mert megbújt az egyik könyvespolc mögött a nappaliban. Hallotta, hogy a halálfalók azt találgatják, honnan jöhet a füst. Háromig számolt, és a hangok menetrendszerűen elhaltak, majd három puffanás hallatszott. Piton még nem mozdult, türelmesen elszámolt harmincig, csak utána lépett be a konyhába. Természetesen a házaspár mindkét tagja ájultan feküdt, ezt nem tudta kivédeni. Először a nőhöz, majd a férfihoz lépett oda, és elsuttogta:

„Stimula!"

Mindketten magukhoz tértek, és először rémülten pislogtak rá, majd gyorsan egymásba kapaszkodtak.

„Minden rendben van" mondta. „Segíteni jöttem."

„Ki maga?" kérdezte a boszorkány halkan.

„Perselus Piton. Tanár vagyok a Roxfortban."

Ez úgy tűnt, megnyugtatja őket, de mindketten elég rossz bőrben voltak, és Piton nem volt olyan helyzetben, hogy bármit is tehetett volna értük.

„Mi folyik itt?" kérdezte a férj.

„Megtámadták a falut. Jöjjenek!"

„De miért?" suttogta a nő. Persze a támadás okára kérdezett.

„Nincs miért" válaszolt Piton szárazon. „Ez Voldemort."

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Az agya zakatolt és rendszerezett. Végignézett a halálfaló-csoporton, próbálva beazonosítani a tagokat. Öten voltak, és hangosan nevettek a földön fetrengő áldozataik szenvedésén. Az egyik szerencsétlen, már nem mozgott, valószínűleg halott volt. Macnair és Dolohov – állapította meg. Egy nő is volt velük, de túl fiatal volt ahhoz, hogy ismerhesse. De a két következő alak láttára egy pillanatra elhűlt – Bellatrix és Rodolphus Lestrange. Sirius nem félt tőlük – attól ijedt meg, amit a jelenlétük sugallt. Mikor hallotta, hogy Voldemort elfoglalta Azkabant, az aggasztotta elsősorban, mi lesz, ha a dementorok rászabadulnak a világra. Az meg sem fordult a fejében, hogy Voldemort szabadon engedi a rabokat is – a rabokat, akiket már nem korlátoz az ép eszük, hiszen nem hitte, hogy bármelyikük is normálisan hagyná el a börtönt. Ez remek! A Lestrange házaspár már bebörtönzése előtt is mániákus gyilkosok voltak, most pedig jó pár évnyi lemaradást kellett ledolgozniuk.

Négy áldozat még mindig élt, hangosan sikoltoztak, és kettő közülük gyerek volt. A másik kettő Zonko és a felesége, a Csodabazár tulajdonosai – mindketten csodálatos és ártatlan emberek. Vett egy mély lélegzetet és minden erejét a varázsigébe zsúfolta.

„Stupor!"

Hárman kidőltek – az ismeretlen nő, és Lestrange-ék. Valójában ez volt a legtöbb, amiben reménykedhetett, mert a másik kettő eltalálásához nem volt jó a szög. Mégis a támadás megzavarta őket, és abbahagyták a földön fekvők kínzását. Vörös fény villant és az épület sarka, ahol korábban Sirius állt, felrobbant. De ő már lebukott és jobbra mozdult, elérve, hogy a halálfalók, közé és a Zonkoék közé kerüljenek. Fordítva jobb lett volna, de legalább a halálfalók teljes figyelme rá irányult.

„Conjunctivitus!" Macnair a szemet támadta – tipikus.

„Petrificius Totalus!" Dolohov egy testbénító bűbájt próbált használni, ami már érdekesebb volt, de Sirius könnyedén kitért, és felvette a megszokott párbaj-pozíciót.

„Offenvox!" támadott, és mindkét halálfaló úgy reagált, mintha mugli áram csapott volna beléjük, aztán mindketten összeestek.

Sirius Zonkoék felé sietett, épp akkor érve oda, amikor Mr. Zonko próbált feltápászkodni. Nehéz szívvel állapította meg, hogy az ötödik áldozat is egy gyerek volt, és tényleg meghalt. A többiek, bár nagy fájdalmakkal, de maguknál voltak.

„Mr. Zonko?" szólította meg a bolttulajdonost.

„Ismer engem?" pislogott nagyokat a férfi.

„Erre nincs időnk. Tud járni?" kérdezte, miközben felsegítette.

Zonko bólintott, és Sirius a család többi tagja felé fordult.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Normális körülmények között Remus szerette a növényeket. Sokat kertészkedett, és élvezettel nézte ahogy a virágok, gyümölcsök és zöldségek növekedtek. Ebben a pillanatban azonban díjazta volna, ha nem épp egy kertben van. Ez ugyanis mágikus kert volt. A mágikus virágok pedig normál társaikkal ellentétben meglehetősen izgágák voltak. Mozogtak és táncoltak, elvárták, hogy az ember beszéljen hozzájuk, és babusgassa őket, ha pedig ez nem történt meg mindent megtettek, hogy magukra irányítsák a figyelmet: megpróbálták elkapni az ember lábát, és vékonyka hangjukon kiabáltak. Nem nagyon tették lehetővé, hogy valaki észrevétlenül osonjon el köztük.

Remus odébb lökte az egyik rózsabokor indáját, ami megpróbálta megérinteni. Bár viszonylag biztosra vette, hogy nincs senki a közelben, mégsem mert hangosan rájuk szólni.

Amikor ideért, jó ötletnek tűnt, hogy a melegházon keresztül közelítse meg az iskolát, kiderült, hogy nem volt az, de azért végül elérte a kijáratot. Rápillantott a Kapuőrök Térképére, és vágott egy grimaszt. Jellemző volt Siriusra, hogy az ő kezébe nyomta a térképet, függetlenül attól, hogy Sirius képes öt perc alatt akkora galibába keveredni, amit Remus még csak elképzelni sem tud. A térképen több tucat pötty mozgolódott, nem tudta beazonosítani őket, mert egymás hegyén-hátán zsúfolódtak: körül-belül ötven ember, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a többségük gyerek. Ettől Remusnak kifejezetten összeszorult a gyomra. Talán néhány tanár is van velük, de legtöbbjük gyerek.

Sokan nem is tudták, hogy Roxmortsban működik egy általános iskola. A legtöbben ugyanis a kisvárost egyszerű turista-látványosságnak tekintették. De valójában ez egy igazi kis közösség volt, ahol számos gyermekes család is élt. Sajnos nem mindegyik gyerek volt elég tehetséges ahhoz, hogy felvételt nyerjen a Roxfortba, de nekik is meg kellett valahol tanulniuk az alapvető ismereteket – erre szolgált ez az általános iskola. És ez volt az oka, hogy Remus most itt volt, a melegházban.

„Alohomora!"

Az ajtó rögön kinyílt, és beléphetett az iskola épületébe. A tanárok nyílván felismerték a veszélyt, mert mindenki egy olyan terembe menekült, aminek nem volt a szabadba vezető kijárata. Itt elrejtőzhettek, mindaddig amíg a Halálfalók nem törik át a termet védő varázslatokat. Ami nem volt éppen nehéz feladat, amint azt megállapíthatta, mihelyt elérte az ajtót. Előhívott egy pajzsot, aztán a pálcáját felemelve belépett. Rögön balra ugrott, és így az átkok csak a falat érték mellette.

„Várjanak!" kiáltott rájuk.

Rémült arcok néztek rá. Néhány kisebb gyerek sírt, a legidősebbek a tanáraik mellett álltak támadásra készen, de ők is maximum tizenöt évesek lehettek. Messze eltartotta magától a pálcáját, és lefelé fordította – el kell érnie, hogy megbízzanak benne.

„Remus Lupin vagyok, és a Roxfortból jöttem. Segíteni szeretnék!"

Csend fogadta a szavait, és attól félt nem fognak hinni neki, hanem megtámadják. Végül aztán egy ősz hajú, idősebb varázsló szólalt meg.

„A Roxfortból?" Remus bólintott. „Miért kéne hinnünk magának?"

Jó kérdés. A szemébe nézett, és próbált a lehető legmegbízhatóbbnak tűnni.

„Az egyetlen bizonyíték, amivel szolgálni tudok az, hogy megmentem magukat."

A tanárok egymásra néztek, de az ősz hajú volt, aki bólintott.

„Azt hiszem nincs sok választásunk. A nevem Hamish Stakespole, az iskolaigazgató. Mit akar, mit tegyünk?"

„Hányan vannak?"

„Negyvenkét diák és tíz tanár."

„El kell jutnunk a Három Seprűbe. Onnan evakuáljuk az embereket a Roxfortba. Ott biztonságban lesznek!"

„De nem mehetünk ki!" szólt közbe egy vörös hajú, fiatalabb tanár. „Megtalálnak minket…"

Többen is egyetértőleg bólintottak.

„Nézzék" mondta Remus komolyan. „Én is áttörtem a védelmükön, a halálfalók is ezt fogják tenni. Mennünk kell!"

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Arabella felnézett, amikor Sirius bekísért két felnőttet és két gyereket a Három Seprűbe. Az ujjai az asztalon fekvő pergamen felett táncoltak: ez volt a kulcs, amivel ellenőrizte, és szükség szerint megnyitotta a védőfalat képező bűbájokat. Az itt lévő tapasztaltabb varázslók segítségével hat védelmi vonalat húztak. Ezek egyike sem állított volna meg egy összehangolt támadást, de mindenesetre lelassítja majd a halálfalókat. És sok védelmi varázslattal ellentétben ezek halálosak voltak. Nem mintha Arabella élvezetét lelte volna a gyilkolásban, de most nem volt idejük a kényeskedésre. De ez volt az oka, hogy mindenképp le kellett engednie a sorompókat, ha barát közeledett, ehhez pedig elég volt megérintenie a pergamenre rajzolt vonalak közül a megfelelőt.

Sirius a karjaiban hozta az egyik a gyereket, a vele lévő idősebb férfi pedig félig húzta, félig cipelte a másikat. Mind a négy menekült borzalmasan festett, és nem kellett aurornak lennie ahhoz, hogy Arabella lássa rajtuk a Cruciatus átok jeleit. Többen is eléjük siettek, és Sirius óvatosan átadta a gyereket egy hölgynek. A háttérből Madam Rosmerta hangja hallatszott, aki az evakuációt irányította, tizenöt másodpercenként engedett át a kandallón keresztül egy-egy újabb embert. Ennél gyorsabban nem haladhattak, ha el akarták kerülni a baleseteket. Most már csak fele annyian voltak a fogadóban, mint eredetileg, annak ellenére, hogy közben további menekültek is érkeztek, de így is szorította őket az idő.

„Mennyi?" kérdezte rögtön, mikor Sirius közelebb ért hozzá.

„Elintéztem hatot a Fő utcán és még ötöt a Zonko Bazár előtt" jött a válasz.

Arabella rápillantott és azon gondolkodott, vajon tudja-e egyáltalán, hogy ez mennyire nem hétköznapi teljesítmény.

„Egyik sem halt meg" tette hozzá a férfi.

Ezen is meglepődött. Bár Arabella nem értett egyet az aurorok hatalmának kiterjesztésével, de tudta, hogy néha szükségszerűen ölniük kell – és most rohadtul ilyen szükséghelyzetben voltak. Ismerte Sirius korábbi munkáját, és tudta, hogy ölt már meg halálfalókat, úgyhogy feltételezte, nem az érzékenység tartotta vissza – talán csak az, hogy sietnie kellett, ha minél több városit meg akart menteni.

„A többiek sikeresen ideértek?" kérdezte közben a társa.

„Igen. De miért nem jöttél velük? Katasztrófális lett volna, ha nem oldom fel a védelmet…"

„Nem volt rá idő. Minden rendben megy?"

„Igen. De te vagy az első, aki visszaért."

„Tényleg?"

„Igen."

„Akkor visszamegyek, és megnézem, mi a helyzet" már meg is fordult, és indult kifelé, ugyanolyan friss léptekkel, mint korábban, és Arabella csodálkozva állapította meg, hogy sikerült tizenegy halálfalót harcképtelenné tennie, miközben ő egyetlen karcolást sem szerzett.

„Nem azért mondtam, hogy újra kimenj!" szólt utána. Eszméletlen, mennyire hasonlít a tanítójára, gondolta.

„Tudom" mondta, de már be is csapódott mögötte az ajtó.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Piton félig futva vezette saját kis csoportját a Három Seprű irányába, párhuzamosan haladva a Fő utcával. Az éjszakai égbolt szinte zölddé változott a rengeteg ház fölött világító Sötét Jegy fényétől. A háta mögül hirtelen nyögést halott, és amikor megfordult, látta, hogy a nő, akit elsőként mentett meg, összeesett, magával rántva a férjét is. Piton megállt, és feléjük lépett.

„Anna! Anna!" a férfi kétségbeesetten szólongatta a feleségét.

„Mi történt?" kérdezte Piton a férfitől.

Az egész csoport őket figyelte. Összesen tizenheten voltak, legtöbbjük sértetlen. Azokból a házakból hozta el őket, amiket még nem értek el a Halálfalók. Voldemort új követői közül sokan fiatalok voltak, és még túlságosan élvezték a hatalmukat, ezért sok időt pazaroltak egyetlen áldozatra. Piton csak hat halottat talált eddig – bár ez is sok volt. Szeretett volna minél több embert megmenteni, hiszen még mindig úgy érezte sok mindent kell jóvá tennie.

„Nem tudom" jött a remegő válasz. „Megállt, aztán elesett, és most nem válaszol!"

„Jó. Álljon félre!"

A férj rögtön helyet engedett Pitonnak, de rettegő tekintettel követte minden mozdulatát, Piton azonban nem figyelt rá – koncentrálnia kellett. A nő halálosan kimerült.

„Stimula!"

Magához tért ugyan, de nem volt túl jó bőrben.

„Tud járni?" kérdezte rögtön a professzor.

„Nem hiszem…" suttogta a nő, de olyan halkan, hogy ha nem hajolt volna olyan közel hozzá, biztos nem érti meg.

Nagyszerű. Egyik kezét a nő homlokára tette, és nem válaszolva a férj aggódó kérdéseire, elmondta a varázsigét.

„Adficios vos."

Hirtelen gyengeség fogta el, de gyorsan elmúlt, a nő viszont sokkal élénkebb lett. Hálás pillantást vetett a professzorra, aki felállt, és felsegítette a nőt is.

„Köszönöm" suttogta, őszinte hálával, és Pitonnak nem volt szíve közölni, hogy a hatás csak átmeneti.

„Mit csinált?" kérdezte a férj egy kis gyanakvással a hangjában, és megragadta Piton vállát.

Elég volt azonban egy jeges pillantás, hogy rögtön el is engedje.

„Átadtam neki valamennyit az erőmből" válaszolt röviden. „Bár csak néhány órás a hatása."

„Miért nem tette meg ezt már korábban?"

Bolond! Legszívesebben ráüvöltött volna, de visszafogta magát:

„Mert ha belefutunk egy csapat Halálfalóba szükségünk lesz minden erőmre!"

Nem volt érdemes időt vesztegetni a férfira, úgyhogy a bájitaltan-tanár rögtön megfordult, és tovább vezette a csapatot. Minden érzékszervével a támadást várta, mert tudta, hogy nem úszhatják meg az utat anélkül, hogy összetalálkoznának Voldemort néhány csatlósával. Eddig szinte túlságosan is könnyen mentek a dolgok. Alig száz méter múlva be is következett, amire számított.

Erő hasított át a levegőn, és szétcsapott a kis csoport tagjai között. A következő átok viszont egyenesen őt célozta. A földre vetette magát, és oldalra pördült, de látta, hogy legtöbb védence csak döbbenten álldogál, tökéletes célpontot nyújtva. Piton felugrott, épp amikor az első áldozat a földre zuhant, bár tudta, hogy a legnagyobb ostobaságot műveli.

„Le a földre! Mindenki!" kiabált rájuk.

Biztos volt benne, hogy a Halálfalók felismerik a hangját, ha a védőpajzs, amit a csoportja köré emelt, nem is lesz ismerős számukra. Aztán a Halálfalók felé fordult, és a vezetőjüket célozta meg.

„Vulnerocorpus!" kiáltotta.

„Obfirmum!" hangzott szinte ugyanabban a pillanatban a másik oldalról. És a hang nagyon is ismerős volt.

Fájdalmat érzett, és a teste nem reagált az utasításoknak. Fura, milyen hasonlóan gondolkodnak ő és Lucius Malfoy. Mindketten bénító átokkal próbálkoztak, és sajnos a reakció-idejük is nagyon hasonló volt. Piton tapasztalatból tudta, hogy Lucius mindig megelőzi őt néhány másodperccel. És a másodpercek ebben az esetben a halált jelenthetik. És az sem javított a helyzeten, hogy Luciusnak társai is voltak.

„Crucio!" kiáltották ketten is egyszerre.

Crak és Monstro. Csak ők lehetnek. Egyikük sem volt képes mást kitalálni egyedül. Piton felüvöltött a fájdalomtól, de még így is hallotta Malfoy dühös hangját:

„Ő az enyém!"

Hát ez remek! Mihelyt az átok abbamaradt odébb lendült. Három egy ellen – nem valami jó arány, még akkor sem, ha kettő közülük ostobább, mint Frics macskája. Sokkal ostobább. A sötétség azonban, most jó szolgálatot tett Pitonnak, mert a támadói csak vaktában célozhattak. Bárcsak Black megölt volna, gondolta. Szemétláda. Igazából még maga sem tudta, hogy az utóbbit régi barátjára, vagy régi ellenségére értette-e. Felugrott, és a védencei felé kiáltott.

„Fussanak!"

Arra nem volt ideje, hogy ellenőrizze, követik-e az utasítást. Túlságosan lefoglalta Lucius Malfoy és az átkok, amik cikázni kezdtek körülötte a levegőben.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

„Ön auror?" kérdezte Stakespole, miközben a gyéren nőtt fák között haladtak. Ő és Remus vezették az iskolából menekülőket.

„Nem" válaszolt a vérfarkas, erőltetett mosollyal. Érzett valamit a levegőben, ami nagyon zavarta. „De a legjobb barátaim azok voltak."

„Meghaltak?"

„Az egyikük."

Valami nincs rendben!

„Sajnálom" Stakespole jó ember volt, ezt Remus néhány percnyi ismeretség után meg tudta állapítani.

„Érzek valamit" a levegőbe szimatolt.

„Érez?" csodálkozott az igazgató.

Sötétség. Fájdalom. És halál. Ezt érezte.

„A földre!"

Üvöltött és előre iramodott. Nem kellett a Térképre néznie, hogy tudja, ki közelít, és tudta, hogy a halálba rohan, de nem volt más választása. Meg kell védenie a gyerekeket. Hat Halálfaló volt előtte. Öten maszkot viseltek, de a hatodik nem. Voldemort.

Felemelte a pálcáját, de már így is, úgy is elkésett.

„Avada Kedavra!"

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Az erő sercegett a levegőben, és épp csak megfordulni volt ideje, amikor eltalálta az átok, és ellepte a fájdalom.

„Econtra Cruci!"

Sirius felugrott, mihelyt a Cruciatus átok megtört, még arra sem volt ideje, hogy végiggondolja: most először alkalmazta sikeresen az ellenátkot, amiről legutóbb a diákjainak beszélt. Nyílván a támadóit is meglepte a siker, mert nyugton voltak annyi ideig, hogy be tudja azonosítani őket. Egy ismerős is volt köztük, és a régi düh újra feltámadt benne a látványtól. Arra azonban már nem volt ideje, hogy védőpajzsot kreáljon.

„Formidilosus!"

A rettegés olyan erővel tört rá, hogy majdnem teljesen maga alá temette, hiába tudta, hogy nem a sajátja a félelem. A félelem a fájdalomtól, a haláltól, a bebörtönzéstől egy pillanatra teljesen lebénította az agyát. Eszébe jutottak a múltja eseményei és tudta, hogy vissza fog kerülni Azkabanba, vissza a dementorok közé. Szinte látta maga előtt a szörnyű lényeket – alig halotta a külvilág hangjait.

„Crucio!"

Bár érezte a fájdalmat, de az agya annyira le volt foglalva, hogy nem tudta feldolgozni, inkább csak a félelmei igazolásául szolgált. Arra gondolt, ahogy James és Lily meghaltak, és látta Harryt Voldemort karmaiban. Harry! Hirtelen kezdett egy kis világosság gyúlni. Harry a Roxfortban van … biztonságban. Ő pedig Roxmortsban. A félelem elmúlt. De a fájdalom megmaradt.

A Cruciatus átok. Vagyis három belőle. De mit csinál a negyedik Halálfaló? Minden porcikája remegett – ha a varázsló dühös volt, a Cruciatus átok sokkal erősebb volt, és ezek rohadtul haragudtak rá. Próbálta kitisztítani az érzékelését, és megtartani a pálcáját. Minden erejét a varázsigébe zsúfolta.

„Vindireperio!"

A fájdalom abbamaradt. Most a halálfalók üvöltöttek. A varázsige megtette hatását, visszaküldte az átkot a kimondójára. Nem törődve a visszamaradt fájdalommal Sirius feltápászkodott. Még mindig ott volt a negyedik, de nem tudta merre lehet, és mit tervezhet. Ösztönösen vetődött balra, és így épp elkerülte a felé irányított újabb átkot. Épp sikerült ismét lábra állnia, amikor négy hang kiáltott egyszerre:

„Imperio!"

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx