Huszonegyedik fejezet:

Az első fénysugár

Valaki nekicsapódott hátulról és Remus a földre zuhant, arccal a sárba. Alig egy másodperccel később az a valaki is rázuhant, keményen, mozdulatlanul. Halott volt.

Tudta ki az, anélkül, hogy felnézett volna, de nem volt idő sajnálkozásra vagy hálát adni. Lelökte magáról Hamish Stakespole testét, és felugrott – ki kellett használnia azt a kis időt, amit az igazgató önfeláldozása adott. Még Voldemort is meglepettnek tűnt…

„Herbacoepus!" kiáltott kétségbeesetten, remélve, hogy Voldemort sem számít egy ilyen varázsigére.

A fák és a bokrok hatalmas lelkesedéssel vetették magukat a Halálfalókra. Dühös kiáltások hallatszottak, de Remus rögtön elfordult és futásnak eredt. Még arra sem volt ideje, hogy magával vigye elesett társát. Hiába voltak mágikusak a növények, hiába pécézték ki maguknak a Halálfalók pálcáit, néhány percnél tovább nem tarthatták fel Voldemortot.

Gyorsan elérte a hátrahagyott csoportot.

„Gyerünk!" kiáltott rájuk sietve, nem törődve a kérdő tekintetekkel, ami annak szólt, hogy egyedül jött vissza. Mégis követték, mert már bíztak benne.

A benne élő farkas teljes riadókészültségben volt. Voldemort volt a nyomukban. A nagyobb gyerekek cipelték a kisebbeket, a tanárok pedig hátul haladtak, hogy ezzel is védjék a gyerekeket. Mostanra a Halálfalók már biztos megszabadultak a növényektől, és követik őket. Ebben a pillanatban, már meglátták a Három Seprűt a távolban, és ez volt a legcsodálatosabb látvány, amit Remus valaha látott. Arabella Figg eszméletlen gyorsasággal bontotta le és építette fel újra védelmi vonalakat, mihelyt az utolsó menekült is átért, Remus pedig beterelte őket az ajtón, ő lépett be utoljára, és rögtön szembe találta magát az idősödő aurorral.

„Te vagy az első. Vagyis Sirius már járt itt, de aztán újra elment kb. tizenöt perccel ezelőtt" feszült volt a hangja. „Már elértük az időhatárt."

Remus egy gyors pillantást vetett a fogadó belsejére, és látta, hogy Madam Rosmertán kívül már csak az iskolából menekültek vannak itt.

„Szóval még nem jöttek vissza?"

„Nem" Arabella próbálta elrejteni az aggodalmát.

„Akkor én…" kezdte Remus, de ebben a pillanatban a farkas megérzett valamit. Emberek közeledtek. Futó lépteket hallott, és fájdalmat és félelmet érzett. „Le a védőpajzsokkal!"

Arabella ujjai szinte suhantak a pergamen felett, de Remus nem figyelte, hanem kitárta az ajtót. Egy csapat megviselt ember támolygott a fogadó felé. Tizenöten lehettek, de Siriusnak vagy Perselusnak nyoma sem volt köztük. Valójában a csapat eléggé elveszettnek tűnt, mint akik azt sem tudják, mit csinálnak, úgyhogy rájuk szólt.

„Gyorsan, befelé!"

Nem kellett kétszer mondania. Remus megragadta az elsőnek belépő, nyúzott tekintetű férfit, de megbánta, mert az összerándult a fájdalomtól. De nem volt ideje várni, mert tudnia kellett.

„Volt valaki magukkal?"

A fiatalember remegve bólintott:

„Igen."

„Mi volt a neve?" kérdezte Remus kapkodva.

„Nem tudom. Fekete haja volt."

Ez aztán sokat segít! Üvölteni szeretett volna. Hirtelen egy fiatal boszorkány lépett ki a csoportból

„Azt mondta Pitonnak hívják. Perselus Piton" mondta halkan.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A távolból hallotta a hangokat, de ezek cseppet sem számítottak, mert azok odakinn voltak. A külvilág nem volt érdekes, csak az, ami a fejében zajlott. Odabenn békesség volt, teljes csend, kivéve a megnyugtató hangot, ami arra bíztatta, hogy csak álljon nyugodtan, és dobja el a pálcáját.

De miért? Sirius csak reflexből kérdezett rá. Elvégre, hogy letegye a pálcáját, igazán remek ötletnek tűnt. Minek is tartotta olyan szorosan? Nem volt szüksége rá.

Tedd le a pálcát! A belső hang rendíthetetlenül folytatta. Közben azért hallotta a külső beszélgetést is, de mintha víz alól jöttek volna a hangok. Csak megszokásból figyelt oda, de egyáltalán nem tartotta fontosnak, amit hall.

„Meg kellene ölnünk!" mondta egy hang

„Nem lehet" felelt egy másik. Valahonnan ismerte ezt az utóbbit, de nem tudta felidézni, honnan. „Az Nagyúr élve akarja!"

„e mi van, ha leküzdi az átkot?"

„Nem fogja. Most nem!"

Tedd le a pálcát… Csak engedd el… És Sirius engedelmeskedett. Olyan feleslegesnek tűnt szorongatni. Már a keze is görcsben állt az erőfeszítéstől.

„Látod?"

„Te is hallottad, mit művelt Malfoy-jal!" szólt közbe egy harmadik hang is. „Én akkor sem bízom benne…"

Az, amelyik a főnöknek tűnt, leintette a többieket.

Gyere ide! Gyere ide hozzánk!

„Akkor majd képtelenné tesszük rá, hogy ellenálljon!"

Gyere közelebb! A lábai vitték előre. Jól esett engedelmeskedni. Csak gyere!

De minek? – gondolta megint. Sirius megállt. Jó volt neki ott, ahol volt. Valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben.

„Már harcol ellene!" mondta most megint az első hang. „Nézd csak meg!"

Gyere közelebb!

Nem kösz, inkább itt maradok.

GYERE KÖZELEBB! A lábai megpróbáltak indulni, de olyan céltalannak tűnt. Nem volt oka mozdulni. Talán majd később.

GYERE! MOST! Valami átsuhant az agyán, és Sirius rájött, hogy a szándék, hogy közelebb menjen az ellenségeihez, nem a sajátja. Az ellenségei! A világ kezdett kitisztulni. Féregfark! A gyűlölet megnövelte az erejét is. Érezte, hogy a Halálfalók még több erőt zúdítanak a hálójukba, de az mégis roskadozni kezdett. Ebben a pillanatban négy hang kiáltott egyszerre:

„Crucio!"

„Rumperis!"

„Imperio!"

„Adficios Me!"

Megingott, és még az Imperius hatása ellenére is érezte a fájdalmat. Csak azért nem esett össze, mert még mindig a halálfalók hatalma alatt állt. A négy átok hatása összeadódott, és amit okoztak, az egyetlen korábbi élményéhez sem volt hasonlítható. Mind a négy Halálfalónak eltérő elképzelése volt, arról, hogy akadályozhatná meg, hogy Sirius leküzdje az uralmukat, és ezek egyike sem volt kellemes, még egymagában sem. Bár nem tervezték, de a Cruciatus, a csont-törő, az Imperius és az erő-elszívó átok együttes hatása szépen elintézte számukra a helyzetet. Sirius szinte hallotta a lábaiban reccsenni a csontokat, és bár eléggé kevéssé maradt tudatánál, még így is érezte a fájdalmat.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Malfoy remek mugli repülőgép lehetett volna. Legalábbis Piton véleménye szerint. Csodálatosan szállt.

Crak és Monstro valószínűleg nem értettek egyet ezzel. Mihelyt a barátjuk a levegőbe emelkedett, egyszerre kiáltottak:

„Stupor!"

Piton azonban kicselezte őket. Annyira kiszámíthatók voltak! Megpördült, és máris megcélozta őket.

„Glacialium!"

Mindkét halálfaló jéggé dermedt, a szó szoros értelmében. Valószínűleg nem is értették mi történt. De persze, Piton nem feltételezte róluk, hogy bármelyikük is ismerné a fagyasztó bűbájt. Akik azt hitték, hogy az ifjabb Crak és Monstro volt a két valaha létezett legbutább roxforti diák, nem ismerte az apákat. Szinte vidám mosoly terült szét Piton arcán, de rögtön el is tűnt, mert elég fájdalmas volt. Mindez azonban, nem lohasztotta le lelkes örömét. Legyőzte Malfoy-t, méghozzá úgy, hogy nem használt fekete mágiát – mégsem volt ideje gratulálni magának. Ideje menni, mielőtt Crak és Monstro rájönnek, hogy a fagyasztó bűbáj leküzdhető. Bár, ha jobban belegondol, ez agyat igényelne, úgyhogy valószínűleg soha nem kerül rá sor.

Piton a Fő utca felé vette az irányt, mivel már nem érdekelte, meglátják-e vagy sem. A lehető leggyorsabban el kell jutnia a Három Seprűbe. Még annyi időt sem pazarolt, hogy végezzen régi barátjával. Feltéve persze, hogy Lucius még életben volt. Nagyon keményen landolt, és Piton remélte, hogy kitörte a nyakát az eséstől. Nem volt egy kedves gondolat, de hát Perselus Piton sem volt éppen kedves ember.

Bevett egy kanyart – és pontosan belefutott valakibe.

Mindketten a földre zuhantak, de Piton rögtön észrevette a négy Halálfalót, akik felemelt pálcával álltak az út közepén. Az alak, akit feldöntött, rögtön odébb gördült, és felkapta pálcát, ami – mint azt a bájital-specialista megállapította – elhagyatva hevert a földön.

„Everbero!"

Rögtön felismerte a hangot, hiába volt egy kicsit eltorzult. Gyorsan ő is felugrott, és a pálcája, máris a Halálfalók felé irányult, akik bár megzavarodtak, de furcsa módon még mindig eszméletüknél voltak. Pedig egy Black kaliberű varázsló, ezzel az átokkal egy csapatnyi Halálfalót is kiütne, holnap délig.

„Stupor!" kiáltott Piton, és a Halálfalók nem mozdultak többet.

Black felé fordult, aki megdöbbenésére, még mindig a földön feküdt.

Második ránézésre a férfi pokolian nézett ki. Sápadt volt, és nyúzott, mindkét lába természetellenes pózba csavarodva. Piton átkozódott. Ez eléggé komplikálttá teszi a helyzetet. Dühösen kérdezte:

„Mi az ördög történt veled?"

„Mégis mi a büdös francnak néz ki!" csattant fel ingerülten Black, és Piton majdnem megörült, hogy végre sikerült végre valamivel őt is kiakasztani, mindig is a Black lazaságát találta a legidegesítőbb tuladonságának. Pillanatnyilag azonban nem volt oka örülni, a helyzet inkább lehangoló volt.

Black vágott egy grimaszt, aztán a pálcájával magára mutatott:

„Brevisalvum Mali!"

Sirius arcáról rögtön eltűnt a fájdalom egy része, és a csontok visszaugrottak a normális helyzetükbe. Piton pislogott, és hitetlenkedve bámulta, amint az egykori auror feláll. Nem a megszokott eleganciával mozgott ugyan, de azért működőképesnek tűnt. Mi a fene? Piton még soha nem hallott olyan varázsigéről, aminek ilyen gyors gyógyító hatása lenne. Hitetlenkedve felmordult.

„Ez meg mi volt?"

„Gyors-gyógyító bűbáj, amit az aurorok használnak. De csak átmeneti a hatása."

„És ezt miért nem mutattad nekem korábban?" kérdezte gyanakodva Piton. Jó hasznát vette volna ilyesminek, amikor Voldemorttól menekültek.

„Mert nem élted volna túl, amikor megszűnik a hatás" válaszolt Black. „És egyébként is csak magadon használhatod. Ja, egyébként kösz!"

„Mit?"

„Hogy nekem rohantál. Ezzel megtörted az Imperiust."

„Á, azt… Nem volt szándékos, de azt hiszem, szívesen."

„Mehetünk?"

Piton körülnézett, és megállapította, hogy még mindig egyedül vannak az utcában. De erre már nem számíthattak sokáig. A városka még mindig tele volt Halálfalókkal. Ha voltak is még ártatlan emberek, már nem maradt idejük megmenteni senkit. Elvesztették az előnyt, amit a meglepetés jelentett, és a túlerő könnyen végzetes lehetett számukra.

„Menjünk! Nem szívesen találkoznék egy újabb csapat halálfalóval."

„Hát, én sem."

Black hangja még mindig nem nagyon hasonlított a megszokottra, és Piton úgy gondolta, hogy bár a gyors-gyógyító bűbáj a látható sérüléseket elmulasztotta, a fájdalmat nem tudta megszüntetni. Kíváncsi lennék, mennyi időt jelent, az átmenetileg? De nem kérdezte meg. Nem kedvelte Blacket, de azt el kellett ismernie, hogy tudja, mit csinál.

A két varázsló tehát futva indult el a Három Seprű és a biztonság felé.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Remus Lupin a bejárati ajtónál állt, és a Kapuőrök Térképét figyelte. A két pötty, ami Siriust és Perselust jelképezte, egyre közelebb került a fogadóhoz. De a nyomukban (bár Remus biztos volt benne, hogy ezt a társai nem vették észre) mások is közeledtek. A legtöbb mellett nem tudta elolvasni a nevet, mert túlságosan egymás hegyén-hátán voltak, de az egyik a többi előtt haladt, és mellette a név: Tom Denem.

„Hányan vannak még?" kérdezte Arabellától, anélkül, hogy a szemét levette volna a térképről.

„Húszan."

Ez öt percet jelent. Öt perc most túl hosszú időnek tűnt – és Remus a saját félelmeit hallotta kicsendülni Arabella hangjából is. Sirius és Piton egy percen belül elérik a fogadót, de akkor még több mint tizenöt menekült fog várni, hogy átjuthasson a Roxfortba. És ebbe magukat nem is számította bele. Ez túl hosszú idő! Arabella odalépett mögé, kezében a kulcsként szolgáló pergamennel.

„Ez kezd meleg lenni" mondta halkan.

„Sajnos" Remus szemei a térképre tapadtak. Szólni akart Arabellának, hogy engedje le az első akadályt, de a nő ujjai már mozgásba is lendültek.

„Az első lenn van" aztán egy másodperc múlva. „És vissza…"

Ez így ismétlődött minden egyes védelmi vonalnál. Remus lenyűgözve figyelte, milyen gyors. Aztán Arabella pálcája remegni kezdett. Voldemort és emberei elérték az első vonalat. Siriusék a harmadiknál jártak, és Arabella minden figyelmét lekötötték.

Remus az ablakhoz lépett, és levette az egyik deszkát, amivel a városiak elbarikádozták magukat (valójában feleslegesen), hogy lássa mi folyik odakinn.

Sirius és Perselus gyorsan mozogtak, bár mindketten egy kicsit szétesettnek tűntek, főleg Sirius. A farkas érezte a vér és a fájdalom szagát. Ekkor varázslat cikázott át a védelmi vonalakon, és balról hallotta ahogy Arabella szitkozódik: mivel Sirius és Perselus majdnem nekiestek az utolsó előtti akadálynak. Voldemort átka a gyengülés legkisebb jele nélkül hatolt át több védő bűbájon is – ez nem volt túl biztató.

Remus gondolkodás nélkül felrántotta az ajtót, és kiiramodott. Piton épp akkor segítette fel Siriust, együtt emelték fel a pálcáikat, és együtt kiáltottak:

„Impedimenta!"

Hatalmas erő rezgett a levegőben, hiszen bár nagyon különböztek egymástól, mindketten nagyon erőteljes személyiségek voltak. Az ő átkuk is áttört a falakon, és Remus látta, hogy Voldemort emberei lelassulnak. Közben elérte a barátait. Sirius rettentő sápadt volt, Piton pedig rettentő dühös.

„Contegorum" lihegte Sirius rekedt hangon. –„Pajzs-bűbáj! Gyorsan!"

Most hárman együtt mondták ki a varázsigét, és a pajzs védelme alatt értek el a fogadó bejáratához. A mágia csak úgy pattogott körülöttük a levegőben, de minden átok lepattant a védőpajzsról. Végül beértek, és az ajtó becsapódott mögöttük. Arabella már várta őket.

„Még tizenhatan vannak" mondta, aztán vizslató pillantást vetett Siriusra. „Téged meg mi talált el?"

„Hosszú" rázta meg a férfi a fejét. „Mennyi idő kell még?"

„Öt perc. Minket is beleszámolva" az idős asszony hirtelen felhördült. „A francba! Leomlott az első vonal!"

„Elég ideig kitartanak az akadályok?" kérdezte Piton.

„Nem" felelt rögtön Arabella. „A becslésem két perc. Voldemort nagyon erős."

Piton valamit morgott az orra alatt, olyan szavakat, amiket Remus még csak nem is ismert. Két perc – ez azt jelenti, hogy még nyolc menekült lesz itt velük, amikor elérik a fogadót. Sirius elgondolkodva meredt maga elé, és Remus észrevette, hogy nem csak ő, hanem Piton is tőle várja a megoldást. Mindketten tudták magukról, hogy akárkivel képesek megküzdeni, de ők nem voltak kiképezve ilyesmire, nem tudtak úgy gondolkodni, mint egy auror.

„Több védelemre van szükségünk" mondta hirtelen Sirius. Remus hallotta milyen feszült a hangja, és milyen mereven tartja magát. Önkéntelenül is Arabella kérdése villant az agyába: milyen átok találhatta el a barátját? „Nem kell semmi puccos, de valamit tegyünk az útjukba. Remus tiéd a külső vonal, Arabella utolsó akadálya mögött, Piton, te kb. húsz méterrel Remus után következel, és az enyém a legbelső vonal!"

Nem volt idő megvitatni, egy szó nélkül három egymás melletti ablakhoz léptek. Remus gyorsan felidézett egy csomó varázsigét és bűbájt, és elkezdte. Jobbról hallotta, amint Piton szinte ugyanazokat a szavakat motyogja, mint ő. Arabella embertelenül nyugodt hangja szakította meg a viszonylagos csöndet.

„A második vonalon is átjutottak."

Remus őrült tempóban hadart, hogy befejezze a varázslatot, mielőtt a következő akadályt is áttörnék. Nem volt idő aggályoskodni: Voldemort úgy söpörte félre az útból Arabella bűbájait, mintha papírból lettek volna, anélkül, hogy egyetlen Halálfaló is áldozatul esett volna. Remus úgy építette fel a sajátját, hogy bárki, aki hozzáér meghal: ártatlan embereket kellett megvédeni, és bár nem volt gyilkos, most nem habozott egy pillanatig sem. Soha életében nem varázsolt még ilyen gyorsan, mégis épphogy befejezte, amikor Arabella bejelentette.

„Túl vannak a harmadikon is!"

Amikor az első halálfaló (sajnos nem Voldemort) elérte Remus láthatatlan védelmi pajzsát, elszabadult a pokol. A csuklyás figura tett egy tétova lépést, a következő pillanatban pedig nem volt sehol. Remus mellett Piton tovább folytatta a kántálást, és sietnie is kellett. Voldemort odakinn felemelte a pálcáját, aztán Remus olyan erős fájdalmat érzett, mint még soha. A vonal remegett és roskadozott a kegyetlenül erős támadás alatt. Remus a földre rogyott – igyekezve elkerülni, hogy nekiessen Pitonnak, amivel csak azt érhette volna el, hogy őt is kibillenti a koncentrációból – és próbált eszméleténél maradni, hogy megőrizze a vonalat, de a fájdalom hirtelen többszörösére nőtt, és érezte, ahogy a varázslata összeomlik. Aztán ellepte a sötétség.

Arra tért magához, hogy Piton közvetlenül mellette landol a földön. Az első pillantásával a kandalló felé fordult, és látta, hogy Madam Rosmerta épp abban a pillanatban tűnik el a lángok között. Az agya egy távoli zugával felfogta, ez azt jelenti, sikerült, de túl gyenge volt, hogy bármit is érezzen. Arabella rázta meg a vállát:

„Menjünk! Segíts!"

Remus remegve feltápászkodott és segített a nőnek felhúzni Pitont is. Nem messze tőlük Sirius állt az egyik ablaknál, a szemeit valahová a távolba szegezte, és a szavak gyorsan ömlöttek a szájáról, de Remus túlságosan szédült ahhoz, hogy rá tudjon figyelni.

Arabella szörnyen sápadtnak tűnt, a sötét zúzódás éles kontrasztot jelentett az arca többi részéhez képest.

„Vigyük a kandallóhoz!" mondta, de a bájitaltan-professzor közben magához tért, és gyenge, de ingerült hangon rájuk mordult.

„Hagyjatok! Csak utánatok megyek!"

Piton és Remus egymásra néztek, és mindketten ugyanarra gondoltak. Piton tartozott Siriusnak, Remus pedig nem fogja itt hagyni egyedül a legjobb barátját. Akkor hát a végsőkig – gondolta Remus. Arabella hitetlenkedve nézett rájuk, de láthatta, hogy nincs értelme vitázni, mert a kandalló felé indult.

„Férfiak!" motyogta közben az orra alatt, aztán eltűnt a tűzben.

Remus és Piton együtt vonszolták magukat Sirius mellé, készen rá, hogy támogassák, ha eljön az ideje. Remus figyelte, ahogy a Halálfalók már sokkal óvatosabban közelednek. Néhány pillanattal később az elöl haladó egyszerűen tüzet fogott. És Voldemort megint felemelte a pálcáját.

Sirius megremegett, de nem esett el. E helyett a védelmi vonal hirtelen tűzfallá változott. Siriusnak több ideje volt, mint nekik, és úgy tűnt jól használta fel ezt a többletet. Most még gyorsabban beszélt, és Remus érezte, milyen nagy energiát juttat a varázslatba. A farkas azonban érezte a fájdalmat is, és sejtette, hogy a barátja túl nagy erőt fejt ki. Sirius hirtelen fájdalmasan felkiáltott.

„Összeomlik …" elhúzódott a két másik férfitól. „Menjetek!"

Ők ketten egymásra néztek, és Remus érezte, hogy a keze makacsul ökölbe szorul. Piton, bár látszott rajta, hogy nem tetszik neki, végül eltűnt a kandallóban. Megértette, hogy egyiküknek menni kell, és azt is, hogy nincs az a pénz, hogy Remus itt hagyja a barátját, anélkül, hogy biztos lenne benne, képes lesz kijutni.

Sirius térdre rogyott, de a pálcája továbbra is a vonal irányába mutatott. Remus látta az ablakon át, ahogy a tűzfal leomlik – nem, Sirius maga engedte le. Most tiszta kilátás nyílt Voldemortra, aki hátratántorodott, mintha valami láthatatlan erő mellbe vágta volna.

Sirius közben már megint talpon volt, és a kandalló felé intett.

„Menj!"

„Örült vagy, ha azt hiszed, egyedül hagylak!"

„A fenébe is, nem akarok meghalni! De csak utánad megyek!" Sirius sápadtabb volt, mint az azkabani szökése után, és remegett, de Remus látta az elszántságot a tekintetében, úgyhogy ment.

Három lépéssel a kandallónál termett, még egy utolsó pillantást vetett hátra, aztán a tűz magával ragadta. Imádkozott, hogy tizenöt másodperc nehogy túl sok legyen, mert az utolsó amit látott, a berobbanó ajtó volt.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx