Huszonnegyedik fejezet:
Az ostrom
A dementorok folyamatosan a kastély körül köröztek, sötét árnyékot vetve a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolára. Már számos diák rosszul is lett tőlük: voltak, akik elájultak, és voltak akik csak annyira elszédültek, hogy nem tudtak már semmilyen feladatot ellátni. Madam Pompfrey vadul dolgozott, osztotta a csokoládét, de nem sokat tehetett ennyi dementorral szemben. Jelenlétük a menekülés reményétől is megfosztotta a kastélyon belül tartózkodókat. Ettől függetlenül a védelmi munkálatok tovább folytak. Az összes titkos alagutat lezárták, és a Mézesfalásba vezető kijárat védelmét is újra megerősítették. Nem juthatott ki rajta senki – de ami még fontosabb, be sem vezetett már út.
Úgy tűnt, nincs más teendő, mint várni. Várni és reménykedni, ahogy egy bölcs ember mondta valamikor. A Halálfalók, Voldemort vezetésével, folyamatosan tesztelték a védelem erősségét, és a külső védelmi vonal már omladozott. Huszonnégy órán belül le fog omlani, hiszen Voldemort ereje még most is folyamatosan nőtt. Sokaknak a sötét varázsló máris megállíthatatlannak tűnt, és ezért aztán Malfoy és barátai nagyban örvendeztek. Igaz senki sem figyelt rájuk, hiszen be voltak zárva, biztos helyre, Piton egyik föld alatti kamrájába.
Dumbledorenak a tanári karral kellett volna megvitatnia a teendőket, ehelyett azonban az irodájában volt, a felettébb ideges Sirius Black táraságában.
„Nekem ez nagyon nem tetszik!" jelentette ki éppen a fiatalabb varázsló.
„Nekem sem" ismerte el az igazgató.
„Akkor, mi a fenének ragaszkodik hozzá?"
Az öreg varázsló vett egy mély lélegzetet. A terve nehéz volt az ő számára is – nehezebb, mint Sirius hitte volna (bár lehet, hogy igazságtalan a férfival szemben). Sirius persze tisztában van vele, hogy ő is aggódik Harry miatt, de míg Sirius megengedheti magának, hogy mint keresztapa, Harry biztonságát minden más elé helyezze, addig Dumbledore vállát sokféle felelősség nyomta. Ha a terve kudarcot vall, az nagy valószínűséggel Harry életébe kerül.
„Azért, mert működni fog!" jelentette ki végül.
„Ez nem hangzott túl magabiztosan!"
„Nem is vagyok az" mondta őszintén, miközben Sirius szemébe nézett, ami őszintén szólva, pillanatnyilag még neki is nehezére esett. „De ismerem Voldemortot. Vagy legalábbis valaha ismertem, és talán meg tudom jósolni, mit tervez. Nem fogja megölni Harryt, legalábbis egyelőre…"
„És amikor elege lesz a játszadozásból!" dörögte Sirius. „Nem fog örökké úgy táncolni, ahogy maga fütyül!"
Már most sem teszi, gondolta magában Dumbledore. Szinte mindenre számítottam, ami most történik, de arra nem, hogy Harryt elrabolja. Istenem, csak legyen igazam! Sirius arckifejezése egyszerre volt dühös és mélységesen elkeseredett, és ez még nehezebbé tette, azt, amit mondania kellett.
„Harry erős, te is tudod! Ki fog tartani!"
„De nem kellene kitartania!" a düh egy pillanatra eltűnt az arcáról, és csak a kétségbeesés maradt.
A saját szerepét a tervben egy pillanatra sem vonta kétségbe, villant Dumbledore eszébe. Bátor ember, és Harrynek szüksége van rá – nem fogom hagyni, hogy bármelyikük is meghaljon.
„Tudom" mondta végül halkan, és megpróbált minél magabiztosabbnak tűnni.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Harry kezdte megérteni, hogy érezhette magát Sirius Azkabanban. Miután Voldemortnak elege lett belőle, bezárták a pincébe, ahol nem sok vizet zavart, de továbbra is elérhető maradt. Időnként megjelent egy-egy Halálfaló, hogy ellenőrizze, és hogy megbizonyosodjon róla, hogy Harry Potter csak egy közönséges fiú, mint bárki más. Voldemort csak egyszer jött le azóta, amikor is magabiztosan kijelentette, hogy minden a tervei szerint alakul. Harry nem nagyon tudta követni az idő múlását, de úgy vélte, már egy teljes nap is eltelhetett, és semmi jel nem érkezett a Roxfort felől.
Az idő nagy részében tehát egyedül volt, és elkezdett terveket szövögetni. Nem várhatja itt mozdulatlanul, hogy megmentsék! Nem játszhatja engedelmesen a csali szerepét! A köteleket nem vették le róla, és nem tudta, ha ki is szabadul, mit tehet pálca nélkül, teljesen egyedül, de meg kellett próbálnia. Megrángatta a jobb kezét, és majdnem felüvöltött: a kötél égetett, mint a tűz! Akkor sem volt kevésbé fájdalmas a hatás, ha csak egy ici-picit mozdult. De ennek ellenére, a helyzethez egyáltalán nem illő módon elvigyorodott: mert a kötél engedett! Tudja vajon Voldemort, hogy a bilincsei nem szökésbiztosak? Bár valószínűleg nem sok bolond próbálkozik ilyesmivel.
Minden erejét beleadta, összeszorította a fogát, hogy visszafojtsa a feltörni készülő kiáltásokat, és rángatni kezdte a kezét. Csorogtak a könnyei a fájdalomtól, de a keze néhány perccel később szabad volt. Mélyeket lélegzett, és próbálta kitisztítani az agyát.
Sikerülhet! Megkétszerezte az erőfeszítést, és dolgozni kezdett a bal karján.
Xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A legtöbb diák a Nagyteremben gyűlt össze, itt volt Ron is a legtöbb osztálytársával, így többen is felugrottak, amikor Piton professzor a terem közepén összeesett. Mégis Ron volt az egyetlen, aki rögtön odasietett, hozzá, annak ellenére, hogy szívből gyűlölte a mardekárosok házvezetőjét.
„Professzor!"
Piton a padlón térdelt, és a bal karját szorongatta, közben pedig úgy káromkodott, hogy abba még Ron is belepirult. A szavak felét még csak nem is ismerte.
„Professzor úr! Jól van?"
„Weasley…" morogta Piton, és lerázta magáról a fiú kezét. „Nincs semmi bajom!"
Feltápászkodott, de csak azért, hogy a következő pillanatban, újra visszarogyjon a padlóra.
„Nekem nem úgy tűnik!" mondta neki Ron nem épp udvariasan, de nem gondolta, hogy Piton épp most róna ki rá büntetőfeladatot. „Mi történt?"
Csodák csodájára, a bájitaltan-tanár válaszra nyitotta a száját, de nem volt alkalma, hogy ténylegesen is megszólaljon, mert sziréna hangzott fel a teremben, aztán pedig McGalagony kihangosított szavai hallatszottak.
„A TÁMADÓK BETÖRTEK AZ UDVAR TERÜLETÉRE! MINDEN DIÁK AZONNAL MENJEN A NAGYTEREMBE! A TANÁROK JELENTKEZZENEK A FŐKAPUNÁL!"
Piton átkozódva felpattant, és vissza se nézve Ronra kiviharzott a teremből. Az ajtószárnyak hangos csattanással zárultak be mögötte.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Hermione volt talán az első, aki meglátta a beszivárgó Halálfalókat, mert a támadás épp az udvaron érte. Természetesen, azonnal keresett egy professzort, és pont McGalagony volt az első, akibe belefutott. Miután a bejelentés elhangzott, Hermione a Nagyteremhez sietett, de az ajtókat zárva találta, és pont azon gondolkodott, hogy juthatna be, amikor megpillantotta a főkapu felé siető Piton hátát.
„Piton professzor!"
A kiáltásra a tanár rögtön hátrafordult.
„Granger, maga meg mit keres itt?" rivallt rá, megszokott stílusában.
„Én… épp Hagridnál voltam, és…" kezdett a magyarázatba, de a férfi beléfojtotta a szót.
„Jöjjön velem!" és már meg is ragadta a karját, és húzta maga után.
A kapuban futottak össze McGalagonnyal, és ő is ugyanolyan döbbent arccal nézett a tanítványára.
„Ő meg mit keres itt?" kérdezte Pitontól.
„Amikor kijöttem a Nagyteremből, megbűvöltem az ajtókat, és ő kinn ragadt!"
„Más is van, aki nem jutott be?" fordult a tanárnő aggodalmas arccal Hermione felé.
„Nem hiszem."
„Nos, még szerencse, hogy maga a legjobb tanulóink közé tartozik. Maradjon itt, és védje meg magát, ha kell, de semmi esetre se lépjen ki a kastélyból! Ha sikerrel járunk, idáig úgysem fognak eljutni."
Hermione gondolni sem szeretett volna arra, mi lesz, ha nem járnak sikerrel, így csak bólintott.
Ahonnan állt, jól nyomon tudta követni az eseményeket. A tanárok nagy része, a főkapu előtt sorakozott fel. Hirtelen mozgást látott, pont az ellenkező irányból. Két alak futott, az iskola felé, és mögöttük nem messze, egy csomó sötét figura. Csak nem…
„Dementorok!" kiáltott fel Piton, épp amikor Hermione a két alakban felismert Siriust és Lupin professzort.
„A bolond!" morogta mellette Piton. „A sötét varázslókkal elboldogul, de a dementorok végeznek vele…"
És tényleg, a következő pillanatban Sirius megtántorodott, és majdnem elesett. Csak Lupin segítségével tudott talpon maradni. Mindkét varázslónak a kezében volt a pálcája, és már meg is jelent a fejük felett egy ezüstös alak. De a dementorok vagy százan voltak: Hermione még ilyen távolságból is érezte a hatásukat. McGalagony és Piton is láthatta, hogy túlerőben vannak, mert futva megindultak tanártársaik felé. Hermione hunyorogva próbálta megállapítani, milyen alakú a patrónus, de nem nagyon sikerült. Aztán rájött – nem egy állatalak volt, hanem kettő: egy kutya és egy farkas. Nemsokára csatlakozott hozzájuk a másik két tanár sas- és holló alakú patrónusa is, és a dementorok megfutamodtak, a négyszeres erejű támadás hatására.
Hermionénak még arra sem volt ideje, hogy fellélegezzen, mert a csata egyre jobban kezdett kibontakozni az udvarban. Arra gondolt, nem kéne-e becsuknia a kaput, de ha erre szükség lett volna, McGalagony biztos szól. Igaz is, ha idáig eljutnak, egy ajtó már nem fogja Voldemort útját állni!
Nem örült neki, hogy csak áll itt tehetetlenül, és figyel, de eszébe sem jutott volna, ellenszegülni McGalagony utasításának. A Halálfalók jóval többen voltak, mint a tanárok, ez most, hogy a két oldal, szinte szabályos rendben felsorakozott, jól látszott. Az átkok és ellenátkok csak úgy cikáztak a levegőben. Hermione rémülten látta, hogy a tanárok között valaki a földre roskad – a magasságából ítélve Flitwick professzor volt az. Remélem, nem halt meg gondolta magában kétségbeesetten.
Látta, hogy a tanárok a zűrzavarban is kommunikálnak egymással, és ennek eredményeként erős fehér fény villant, és ezután a Halálfalók átkai sorban lepattantak a láthatatlan védőfalról. Aztán, hirtelen egy tűzfolyam csapott le a Halálfalókra, rendet vágva köztük. Hermione ilyen távolságból is halotta a rémült üvöltözést, és látta a kapkodva menekülő alakokat. De még így is sokan maradtak állva, és harcra készen.
A túlerővel szemben a védőfal lassan rogyadozni kezdett, egyre több sugárnyaláb jutott keresztül rajta. Hermione felkiáltott, amikor látta, hogy egy zöld sugár épp McGalagony irányába száguld, de a nő mellett álló Piton gyorsabb volt, és a földre lökte a professzorasszonyt, így az átok épp a fejük felett hasította keresztül a levegőt.
Ebben a pillanatban, hatalmas dörrenés hallatszott, és a kapu, amin keresztül a Halálfalók bejutottak, mintha fellángolt volna egy pillanatra. Közvetlenül ezután pedig, Hermione lépéseket hallott a háta mögül: megpördült, készen rá, hogy megvédje magát, de akivel szemben találta magát, az nem volt más, mint Dumbledore professzor. Az igazgató, rá sem nézett, csak elviharzott mellette. Vajon miért nincs a többiekkel?
Az idős és nagyhatalmú varázsló már menet közben a csatatér felé irányította a pálcáját, újabb dörrenő hang hallatszott, és a védőpajzs kitartott, sőt mihelyt Dumbledore csatlakozott a többiekhez, a Halálfalók máris hátrálni kényszerültek.
Az egyik Halálfaló kivált a többiek közül, és a kerítés felé iramodott, amikor azonban ki akarta nyitni a kaput, mintha áramütés érte volna, megrázkódott, és vagy holtan, vagy eszméletlenül zuhant a földre. A többieknek pedig, lassan nem volt hová hátrálniuk, mert már nagyon közel értek a falhoz.
Ez volt az a pillanat, amikor Piton és Sirius is kiváltak a sorból, és két oldalról szórni kezdték az átkokat a megmaradt támadókra, akiknek a száma gyorsan csökkent (ha figyelmen kívül hagyjuk persze, azokat, akik már a földön hevertek). Piton elhajolt az egyik felé száguldó fénysugár elől, és Hermione csak ekkor jött rá, hogy a két férfit, már nem védi a többiek által kreált pajzs, de úgy tűnt ez egyiküket sem zavarja.
Újabb Halálfaló próbált a kerítésen át elmenekülni, de ő is a korábbi társa sorsára jutott. Hermione rádöbbent, hogy az ellenség számára már nem volt kiút, sarokba voltak szorítva. Abból, ahogy egyre közelebb húzódtak egymáshoz, arra következtetett, hogy ezt ők maguk is tudták. Már csak védekeztek, de a fekete mágia erre nem nagyon volt alkalmas eszköz.
Ekkor Piton, annak ellenére, hogy Hermione nem látta, hogy bármi is eltalálta volna, a földre rogyott. Lupin professzor rögtön kilépett a pajzs alól, felnyalábolta a bájitaltan-tanárt, és behúzta a többiek közé. Ezzel Sirius magára maradt, de teljes nyugalommal folytatta a feladatát, és Lupin néhány pillanattal később már csatlakozott is hozzá.
Akárhogy is, ezután a csata már nem tartott sokáig. A két tanár rövidesen visszalépett a sorba, és Hermione látta, hogy Dumbledore mond valamit a még megmaradt maszkos alakoknak, azok pedig sorra leeresztik a pálcáikat.
Megadták magukat. Az első csata a roxfortiak győzelmével ért véget.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Harry kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta kiszabadítani a bal lábát. Odafentről dühös kiabálást hallott, amit fájdalmas üvöltések követtek. Néhány Halálfaló nyílván csalódást okozott a mesterének, és most ennek itták a levét. Ez azt is jelentheti, hogy már nem sok ideje van…
És végre kiszabadult! Gyengének érezte magát, és szédült, de megszabadult a kötelékektől, és fel tudott tápászkodni. Igaz, majdnem össze is esett újra, olyan gyengének érezte magát. Körülnézett a pincében, de sehol nem talált semmit, amit esetleg fegyvernek használhatott volna. Egyedül volt, segítség és pálca nélkül.
Óvatosan elindult a csapóajtó felé. Csak remélni merte, hogy eléri az alagút másik végét, és valaki észre is veszi, mielőtt Voldemort rájönne, hogy eltűnt. Felemelte a csapóajtót. Sokkal nehezebbnek tűnt most, mint amire emlékezett, és odalenn rettenetesen sötét volt. Vett egy mély lélegzetet és bebújt a nyíláson, majd behúzta a feje fölött az ajtót. Hatalmasat csattant, még a lélegzete is elakadt, és a szíve kihagyott egy pillanatra. Ezt biztosan meghallották!
De hiába hallgatózott, továbbra is csak a fájdalmas kiabálását hallotta odafentről.
Harry elindult a sötét alagútban, az iskola felé.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
„Mi a végső statisztika?"
„Kilenc fogoly, ebből három eszméletlen. Mind be van zárva odalenn" válaszolt Piton. „Az egyik, akit eltaláltál, életben maradt."
„MacNair?" Piton bólintott, és Sirius megvonta a vállát. „Nem is akartam megölni."
„És miért nem?"
„Az az érzésem, hogy sok mindent tudhat, amire mi is kíváncsiak lehetünk" felelte. Sirius most sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Szomorú tény volt, hogy néhány halálfaló lemészárlásával le tudta vezetni a dühét, de ez volt a helyzet.
Piton furcsán méregette.
„Tudod, Black, néha igazán meglepsz!"
„Mégis miért?"
„Húsz évvel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszel ilyen előrelátásra."
„Húsz évvel ezelőtt azt sem tudtuk volna elképzelni, hogy civilizált módon beszéljünk egymással" válaszolt egy félmosollyal.
„Ez igaz" ismerte el a bájitaltan-tanár, aztán témát váltott. „Hogy viselik a Hollóhatasok Flitwick halálát?"
„Ahogy az várható volt" Sirius el tudta képzelni, milyen megrázó lehet a házvezetőjük elvesztése. Ez igazán valóságossá tette számukra a háborút. Hányan fognak vajon még meghalni, mielőtt véget ér? De gyorsan kiverte a fejéből ezeket a sötét gondolatokat.
„Tudod, elég furcsa helyzet állt elő, most, hogy megmentetted McGalagony életét. Lehet, hogy vége az ősi Griffendél-Mardekár viszálynak?"
„Arra még csak ne is számíts!" válaszolt ingerülten Piton.
Néhány pillanatig csendben álltak, mindketten a közeljövő feladatain gondolkodtak. Aztán Piton szólalt meg.
„Nem sokáig tarthatjuk itt a halálfalókat."
Sirius bólintott. Na igen, az egyetlen módja, hogy egy varázslót bezárva tartsanak az, ha dementorok közé zárják. Erre pedig se lehetőségük, se kedvük nem nagyon volt. Sirius még gondolni se nagyon akart rájuk. Épp elég volt látni őket odakinn az udvaron. Ha Remus nem lett volna vele, nem valószínű, hogy sikerült volna elmenekülnie.
„Voldemort tud várni. Ha csak Dumbledorenak nincs valami terve, nem sokáig tudjuk már megvédeni az iskolát."
„Ó, nagyon is van terve!"
„Felvilágosítanál?"
„Kérdezd őt!"
„Nem nagyon tetszik neked az a terv, ugye?"
„Ezt eltaláltad. Nagyon nem tetszik."
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Harry a sötét alagútban teljesen elvesztette az időérzékét. Nem tudta mekkora utat tehetett már meg, de úgy sejtette talán félúton lehet az iskola felé. Alig látott, de annyira szédült, hogy valószínű akkor sem látott volna sokkal jobban, ha tud fényt csiholni valahonnan.
Hirtelen valami furcsát halott. Először nem tudta beazonosítani mi az, de aztán rájött. Lépések! A háta mögül közeledtek, vagyis a Mézesfalás felől. Voldemort irányából! Ezek szerint rájöttek, hogy megszökött, és most üldözik!
Azt nem feltételezte, hogy a Sötét nagyúr maga eredt volna a nyomába, és a hangokból ítélve csak egyetlen emberről volt szó. Először teljesen lebénult, de aztán az agya dolgozni kezdett. Nem fogja feladni harc nélkül! Igaz, nincs sok esélye, egy felnőtt varázslóval szembe, különösen nem pálca nélkül, de akkor sem adja fel. Jó érzés volt, ezt elhatározni – így legalább ura a saját sorsának.
Őrült ötletek sora fordult meg a fejében néhány pillanat leforgása alatt, de mindegyiket elvetette. Hülyeséget csinálni rosszabb, mintha nem csinál semmit. Aztán, mivel más nem jutott eszébe, futni kezdett. Így legalább növelheti a távolságot, és közben is van ideje gondolkodni. Aztán hirtelen eszébe is jutott valami.
Elkezdte tapogatni a falat, keresve egy mélyedést, vagy hasadékot a falban, és hamarosan talált is egy kis beugrót. Bepréselte magát, és így szinte teljesen beleolvadt a sötétségbe. Ha az üldözője eléggé siet, nem fogja időben észrevenni.
A lépések egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak, neki pedig a szíve a torkában dobogott. Arra gondolt, ezt biztosan a Halálfaló is kiszúrja, több méteres távolságból. De aztán a sötét alak (akit nem tudott felismerni, mert csak a pálcájából fellőtt, kis fénycsóva világította előtte az utat) odaért mellé, majd lassítás nélkül tovább is haladt.
Ő pedig kiugrott rejtekhelyéről, és hátulról rávetette magát a varázslóra. Mindketten a földre zuhantak, és Harry minden erejét beleadva püfölni kezdte a Halálfalót, aki fájdalmasan felkiáltott. Halk koppanás hallatszott, és a fény kialudt. Elejtette a pálcáját!
Harry, továbbra is az üldözőjén fekve tapogatózni kezdett a porban, és épp megérintette a pálcát, amikor a férfi lerázta magáról. De őt ez már nem érdekelte, csak egy cél lebegett a szeme előtt: szerezd meg a fegyvert! És a következő pillanatban az ujjai összefonódtak a pálca körül. Épp akkor fordult meg, amikor a férfi feltápászkodott, és tökéletes célpontot nyújtott.
„Stupor!"
Az árnyék hangtalanul elvágódott, csak egy puffanás jelezte, hogy földet ért. Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, és indulni akart.
Most, hogy már van pálcád, használhatod is! – szólalt meg, egy nagyon is Hermionéra emlékeztető kis hang az agyában.
„Lumos!"
A halvány kis lángocska azonnal újra megjelent a pálca felett, és fénye megvilágította a földön heverő Halálfalót. Harry azonnal felismerte.
Peter Pettigrew volt az.