1. fejezet
Hol vagyok?
Mozdulni sem mertem. Reméltem meghallok valakit, hátha segítene. Persze valószínűbb hogy csak az lenne, aki ide hozott, hogy megöljön, mint azt a nőt. Már ha nő. Nem sokat láttam abban a fényben, de mintha az alakja nőjé lett volna. Mi történhetett vele? Úgy döntöttem oda megyek a testhez.
Óvatosan, színte hangtalanul felálltam és oda léptem.
Mindenűtt legyek. A test felét kukacok fedték.
Sovány, 30 év körüli, rövid szőke hajú nő. A hátán feküdt. Az arca a fal felé nézett. A földön mellette vér. Elvérzett. Túl nyugodt helyzetben feküdt. Nem voltak vérfoltok a környékén, csak közvetlen a karja alatt. Vagy öngyilkosságnak álcázták, vagy felvágta valamivel az ereit. A másik oldalához mentem, hátha megtalálom azt amivel csinálta. Bingó! Találtam egy véres konzerv tetőt. Biztos hogy ezzel követte, követték el. Ez szőrnyű! A kukacok már megeték a fél arcát. Ott lehetett már egy ideje. Jobb ha ezt abba hagyom. Ennek a szerencsétlen nőnek az elemezgetésével foglalom le magam. Inkább körülnézek.
Tettem két lépést a gödör közepe felé. Onnen már felláttam a tetejére. Elég mély. Fentről, az egyik oldalról fény áramlott be. A plafonon fa gerendák. Ennyi, nem látok mást oda fent. Akkor most nézzünk körül ide lent. Hunyorogva hajtottam le fejem a fenti "fényözönből" a lenti félhomályba. Tettem még néhány lépést a gödör közepe felé és nagyon meglepődtem azon amit találtam. Egy fotel, mellette egy kis szekrény. Felbátorodtam. Reménykedve, sőt bízva kutattam tovább. Néhány másodperc kutatás után, egy WC-re bukkantam. A másik falnál volt egy kis asztal, rajta három papir zacskó. Pont olyanok mint amiket a boltban adnak.
Erről eszembe jutott Emily. Ma érkezik haza, vagy már otthon is van? Egyáltalán milyen nap van? Mióta vagyok én itt? Hát persze, majd anyám keresni kezd, bejelenti a rendőrségen hogy eltűntem. Tudja hogy sosem mennék el hosszabb időre bejelentés nélkül. Hiszen a kicsi is otthon vár. Kétségbeesetten próbáltam nyugtatni magam hogy megúszom ezt. Hogy nem az a sors vár rám, mint arra a szegény nőre. Nah persze! Pont én leszek a kivétel. Nyílván! Igyekeztem higgadtan, logikusan gondolkodni. Próbáltam kitalálni mit csináljak. Mély levegőt vettem, majd ismét körülnéztem a gödörben. Az asztalon lévő 3 zacskón akadt megtekintetem. Oda mentem és nagy nehezen rávettem magam hogy belenézzek.
- Ez hihetetlen! Háh! - gyorsan befogtam a számat. A zacskókban egytől - egyig a boltban vásárolt cuccaim voltak. Örömömben, és meglepetésemben az egészet kiborítottam az asztalra.
Minden benne volt amit vettem. Remek! Legalább éhen nem halok. Egy darabig! Biztos hogy titokzatos elrablóm rendezte ezt így. Az utolsó zacskót borítottam az asztalra, mikor újabb meglepetés ért.
A mobilom. Bekapcsolva és csontig feltöltve. Azonnal telefonálni próbáltam. A 911-et hívtam de Semmi, még csak ki sem csengett. Próbáljunk mást, az otthoni számot. Kicsengett. Anyám felvette. A hangjában düh és értetlenség honolt, de a legkevésbé sem érdekelt.
- Hallo!
- Anyu, most ne kérdezz. Nem tudom hol vagyok, azt sem tudom hogy kerültem ide.
- Debra, mi az istenről beszélsz?
- Tss! Mondtam hogy nem tudom hol vagyok. Azt hiszem elraboltak.
- Miért nem hívtad a rendörséget?
- Mert nem tudom. Kérlek jelentsd be az eltünésem és mondj el mindent a renőröknek. Semmiképp ne
hívj. Majd én hívlak, amint tudlak. Emily, hogy van? Ő is ott van?
- Igen és veled akar beszélni.
- Jól van! - éreztem hogy elszorul a torkom és könnyek gyűltek a szememben. Igyekeztem hogy a hangom nyugodtnak hallatszon és a kicsi ne hallja hogy sírok.
- Anyu!
- Szia egyetlenem! - kicsordultak a könnyeim, ahogy meghallotam a bársonyos, huncut kis hangját
- Kicsikém, csöppem, most a mami nem tud haza menni egy ideig. De nagyon szeretlek! Nagyon, nagyon szeretlek! Legyél nagyon jó kislány.
- Mikor jössz haza? Hiányzol!
- Te is édesem! - Zokogás fogott el és a hangom is remegett.
- Anyunak most dolga van és nem tudja mikor lesz vége. Szeretlek kicsim!
- Miért sírsz mami?
- Mert nagyon szeretném már látni az én kis csöppemet.
- Ne sírj! Majd haza jössz és játszunk ahogy szoktunk. Jó? Szeretlek!
- Én is szeretlek! Most visszaadnád a nagyit?
- Igen...Szia!
- Szia édesem! - az anyám átvette a telefont. Hallotta hogy ő is sír, de igyekszik eltűntetni a hangjából.
- Anyu, kérlek vigyázz Emilyre. Most mennem kell! Szeretlek!
Letettem a telefont. Lábaimból kiszállt az erő és zokogva összerogytam. Az érzelmek csak úgy kavarogtak bennem. Gyűltem ezt az egészet. Gyűlöltem a félelmet. Elegem volt mindenből. És bár alig lehettem ott 1 órája, kezdtem megérteni mit érezhetett az a nő. Ekkor eszembe jutott valami. Milyen mély lehet a gödör? 3 méter körül-belül. Kapkodva, de alaposan körbe pillantottam. Az asztal! Mindent lesöpörtem róla. A falnak toltan, aztán a fotelért mentem. Nagy nehezen felraktam az asztalra és felmásztam rá.
- Francba! - nem elég magas. Jöhet a szekrény. Odatoltam a mesterséges hegyhez és felraktam a fotelbe. Talán most jó lesz. Felmásztam rá. Felkapaszkodtam a gödör szélére és megpróbáltam kimászni, de nem volt elég magas. Akkor is meg kell próbálnom. Legalább a lányomért. Szüksége van rám és nekem is rá! Végre sikerült kiemelnem magam és a gödör szélére támaszkodnom. A karom remegett, de kimásztam. Kint vagyok! Őrülten körbepillantottam, aztán minden elsötétült.