Második fejezet – A bimbózó barátság folytatódik
A többi órájuk úgy folytatódott, mint az átváltoztatástan. Minden tanár meggyőződött róla, hogy az új diák meg tud felelni az elvárásaiknak. Salir jónak bizonyult az összes alapvető órán (átváltoztatástan, bájitaltan, bűbájtan és gyógynövénytan). Mágiatörténet órán olyasmit vettek, amit már hatodikban tanult, úgyhogy az órát azzal töltötte, hogy utánaolvasott a rúnáknak, amire, úgy látszott, szintén járnia kell majd Tommal, és úgy tűnt, nem fog érteni hozzá. Sötét varázslatok kivédéséből mindenki meglepetésére tökéletesnek bizonyult, de mégis ott maradt az órán azzal, hogy még mindig tanulhat valamit.
Órák után, mikor már a klubhelységben voltak, Tom behúzta Salirt egy sötét sarokba beszélgetni.
Tudod, elég nehéz lehet lerázni engem, ha miden órán egymás mellett ülünk, de kénytelen leszek Kiválót adni neked rá. – jegyezte meg Tom gúnyosan.
Harry felhorkant. – Ne értsd félre, Denem. Egyszerűen csak nem szeretem az embereket.
Inkább a Hollóhátba kellett volna kerülnöd, ezzel a sok könyveddel.
És te miért nem vagy ott? Szeretsz az egyetlen mugli születésű lenni a Mardekárban?
Tom szemei gyilkosan villantak rá az osztálytársára. – Vigyázz a szádra, Cobre. Semmit nem tudsz rólam.
Többet tudok, mint gondolnád. Valójában azt hiszem, többet tudok rólad, mint te magad. – válaszolta Salir jegesen.
Az lehetetlen. – sziszegte Tom.
Minden lehetséges, utód vagy nem. – vágott vissza Salir, mielőtt félrelökte a földbe gyökerezett lábú Tomot, hogy visszatérjen a szobájukba, ott hagyva a másikat, aki bambán bámult a falra, ahol korábban ő állt.
Tom hirtelen megpördült, és utánarohant a fekete hajú fiúnak.
Salir felpillantott, mikor az ajtó bevágódott Tom Denem mögött. Egy nagyon dühös Tom Denem mögött.
Salir elvigyorodott. – Mivel szolgállhatok?
Mire játszol, Cobre? – mordult fel Tom, Salir mindentudása felett érzett dühe mögé rejtve a félelmét, hogy felfedezték.
Ugyan, semmire. Csak megadom a Mardekár gyilkos utódjának kijáró tiszteletet.
Tom Salirra szegezte a pálcáját, egyáltalán nem meggyőzve az ártatlan hangnemtől. – Ezt nem mondod el senki másnak.
Salir elővette a saját pálcáját, és Tomra szegezte. – Azt hiszem, minden átoknak és bűbájnak tudom az ellenszerét, amit használhatsz. És ha valami „sötétet" használnál, Dumbledore úgyis rájön. Nem hiszem, hogy ezt akarod.
Tom fenyegetően összehúzta a szemeit, de el kellett ismernie, még ha csak magának is, hogy Salirnek igaza volt. Aztán hirtelen rájött. – Dumbledore azért küldött, hogy figyelj engem, nem?
Talán. – vonta meg a vállát Salir, ahogy visszadőlt az ágy támlájának, a pálcát fogó kezét nyugodtan az ölébe ejtve. – Mindig ilyesmiket csinál. Az idegeimre megy, de idővel meg lehet tanulni együtt élni vele.
Tom összehúzta a szemöldökét, és leengedte a saját pálcáját, de azért készenlétben tartotta. – Akkor nem szereted Dumbledore-t?
Nem szeretem, ahogy mindent és mindenkit manipulál. – jelentette ki Salir könnyedén, nyugodtan becsukva a szemeit.
De mint embert, szereted? – ült le kíváncsian Tom a saját ágya szélére. A legtöbb ember, akivel eddig beszélt, vagy teljesen utálta Dumbledore-t, vagy imádta. Ő maga az előbbiek közé tartozott.
A legtöbb esetben egyetértek a gondolatmenetével, és azt hiszem, mint embert, kedvelem, de nem igazán tudok megbízni benne. – vonta meg újra a vállát Salir. – És ön, Mr. Denem?
Tom felhorkant. – Én nem szeretem. Bármit képes feltételezni tények nélkül is, és néha vad és meggondolatlan.
És nem mentett meg téged az árvaházból? – kérdezte Salir oda se figyelve, ahogy eszébe jutott valami, amit Voldemort egyszer elejtett.
Tom megmerevedett.
Sajnálom! – pattantak fel Salir szemei hirtelen, mikor rájött, hogy átlépett a majdnem-béke határain. – Megvan az a griffendéles rossz szokásom, hogy gondolkodás nélkül mindenféle hülyeségeket mondjak. Nem akartam durva lenni.
Ügyesen titkoltad. – Tom felállt, és elindult az ajtó felé.
Először valóban bántani akartalak, de ezúttal nem volt szándékos! Ne menj el dühösen!
Tom megállt, döbbenten attól, hogy bárki is törődjön vele annyira, hogy marasztalja, és hátranézett Salirra. A zöld szemekben őszinteség és szomorúság csillogott. Tomot megint megdöbbentette, milyen éles a másik pillantása.
Nincs itt egy barátom se, és soha nem voltam jó az ismerkedésben. – ismerte be Salir szomorúan, megtörve a szobára borult csendet.
És azt akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte Tom hitetlenkedve. Senki nem akart barátkozni vele. Soha.
Nem tudom. – Salir a pálcáját figyelte, ahogy egyik kezéből a másikba dobálta, egy szokás, amit Voldemorttól szedett fel korábbi elhúzódott találkozásaik alkalmával. – Te vagy az egyetlen, aki normálisan beszélt velem.
A mardekárosok nem híresek az udvariasságukról vagy a barátságosságukról, különösen nem azokkal szemben, akik jobbak náluk. – horkant fel Tom.
Ezt tudom. – vonta meg a vállát Salir, még mindig a pálcát figyelve. – De nem hittem volna, hogy ilyen durvák lesznek.
Tom ingerülten forgatta a szemeit. – Majdnem mindenkinél jobb voltál az első egy hét alatt. Engem már megszoktak, de rólad senki nem tud semmit. És ezt utálják.
Micsoda öröm. Utálnak, mert okos vagyok. – nyögött fel Salir, a tenyerébe temetve az arcát. – Milyen hülyék.
Tom idegesen leült Salir ágyának szélére. – És az otthoni barátaid milyenek?
Salir felpislantott a kíváncsi kékeszöld szemekbe. – Hát, ott van a két legjobb barátom... De azt hiszem, nem jönnél ki velük.
Igazán?
Halvány mosoly játszott Salir szája szélén. – Hát, az egyik mugli születésű, a másik aranyvérű mugli szimpatizáns.
Tom megrándult. – Nem, azt hiszem, nem jönnék ki velük.
A mugli születésű barátnőm, 'Mione egy könyvmoly. Mindig tanul. Mindig megpróbál rávenni, hogy dolgozzunk. Ő, és a másik barátom, Ron, hatodikban kezdtek járni egymással. – Salir elkomorodott.
Tom együttérzően fintorgott. – A szerelem mindig mindent elront. – mondta, a saját szüleire gondolva.
„Ne Harryt! Ne Harryt! Kérlek – bármit megteszek" Salir bólintott, de összeszorult a torka. – Valóban.
Hosszú ideig csendben ültek.
Ha elkésünk, megöllek! – sziszegte Tom dühösen, ahogy ő és Salir kivágódtak a klubhelységből.
Salir a szemeit forgatta, és követte Tomot a pincén kereszül. Próbálta eldönteni, hogy vajon megéri-e a későbbi kérdésözönt, ha mutat a fiúnak egy titkos átjárót.
A francba. Elkésünk! – kiáltott fel Tom. – Hogy veszíthetted el a pálcádat?
Jól van, fogd be! – Salir elkapta Tom hátán az iskolai talárt, és átrántotta a fiút valamin, ami szilárd falnak tűnt, és egy titkos lépcsőhöz vezetett. A magasabbik fiú folyamatos panaszkodása döntött helyette. „A fenébe is, ez a griffendéles felem..."
Honnan...
Azt mondtam, fogd be.
Tom dühösen meredt Salir hátára, ahogy a zöldszemű fiú végigvezette őket a lépcsőkön, át egy sötét folyosón, ami mindjárt a történelem tanterem mellé vezetett, ahova igyekeztek.
Sikerült a helyükre érniük, éppen, mikor becsengettek, és Binns belépett a terembe. A férfi elhelyezkedett a pódiumon, aztán monoton hangon beszélni kezdett.
Tom Salirhez fordult, aki egy tiltott könyvet olvasott. – Honnan tudtál arról az átjáróról, Cobre?
Holdsáp, Féregfark, Tapmancs és Ágas. – válaszolta Salir nyeglén, fel se nézve a könyvből.
Kik?
Néhány felnőtt barátom.
Cobre-
Denem, olvasni próbálok, és igazán értékelném, ha végre befognád a szádat.
Tom kikapta a könyvet Salir kezéből, és maga elé húzta, észrevéve, hogy Salir egy időutazással foglalkozó varázslatról olvas.
Salir dühösen meredt rá. – Add vissza a könyvemet, Denem, mielőtt még megátkozlak.
Tom elvigyorodott, most először örülve neki, hogy a terem hátuljában ülnek, és egy hülye tartja az órát. – Miért olvasol az időutazásról? Azt tervezed, hogy plusz pontért elutazol valahova?
Add már vissza azt az átkozott könyvet. – követelte Salir, és a pálcája hirelen Tom oldalába fúródott.
Tom rávicsorgott, és visszanyújtotta a könyvet.
Salir folytatta az olvasást.
Van valami? – kérdezte Salir, ahogy leült Dumbledore asztala elé.
Semmit nem találtam.
A fészkes fenébe.
Hogyan beszélsz?
Magyarul.
Tíz pont a Mardekártól.
Salir dühösen meredt rá.
Biztos, hogy nem emlékszel az átokra, amit használt?
Salir tehetetlenül rázta a fejét. – Nem. Igazán nem értek a latinhoz.
Mit is mondtál, mennyi, ötvenöt év telt el azóta?
Igen.
Talán még nem is találták fel azt a varázslatot.
Salir beleverte a fejét Dumbledore asztalába.
Dumbledore elmosolyodott. – Szóval, hogy van Mr. Denem?
Salir felpislantott, és felhúzta a szemöldökét. – Azért küldött, hogy rajta tartsam a szemem?
Talán.
Aha. – horkant fel Salir. – Jól van. Néha elég goromba, de jól kijövünk.
Ennek örülök.
Miért nem bízik benne, professzor?
Miből gondolod, hogy nem bízom benne?
Salir bosszús pillantást vetett a férfira, ami világosan mutatta, hogy nem gondolja, tudja.
Dumbledore megrándult. – És ha már Mr. Denemről beszélünk, nem fog csodálkozni, hova tűntél?
„Nem" gondolta Salir rosszindulatúan. Hangosan viszont egyetértett. – Talán igen. Értesítsen, ha talált valamit, professzor. – felállt.
Természetesen, édes fiam. További kellemes napot.
Önnek is. – Salir kilépett az irodából, és elfintorodott. :Rohadék.: sziszegte párszaszóul, egy új szokás, amit azért szedett fel, hogy elijessze maga mellől az embereket. :Semmi se változott ötvenöt év alatt.: