Harmadik fejezet – A szerelem mindig mindent elront
Kis híján a falba verte a fejét, mikor rájött, hogy már megint elbámult. „Te hülye! Ne bámulj már rá! Jóképű vagy sem, tudod, hogy nem érdekled! Hagyd már abba ezt a marhaságot!
- Valami gond van? – pislantott fel Salir a papírjaiból.
Tom ijedtében ugrott egyet. – Semmi.
Salir összevonta a szemöldökét. – Mi a baj, Denem?
Tom megrázta a fejét, és gyorsan lesütötte a szemét a saját házi feladatára. „Rossz Tom!"
Salir a szemeit forgatta. – Nézd, nem tudok segíteni, ha nem árulod el, mi a bajod.
- Egyébként se tudsz segíteni. – motyogta Tom.
Salir felhorkant. – Miért nem?
Tom dühösen pislantott a másik mardekárosra. – Semmi. Hagyj békén.
Salir hirtelen elvigyorodott. – Nahát Denem, csaknem beleestél egy csajba vagy valami?
- Bah...
- Vagy inkább egy fiúba?
- Fogd be, Cobre.
- Aha, szóval fiú!
- Cobre!
Salir hátradőlt a székében, elégedett vigyort villantva Mardekár utódjára. – Nem kell elárulnod ki az. Nem érdekel. De miért nem hívod randira? Mondjuk a halloweeni bálra?
- Nem!
Salir felhorkant. – Néha olyan lehetetlen tudsz lenni, Tom Denem!
- Fogd be, Cobre.
Salir megvonta a vállát. – Jó. – Ezzel visszatért a könyvéhez.
Tom pedig folytatta a bámulását, olyan óvatosan, ahogy csak tudta.
- Denem hova lett? – kérdezte Everett Malfoy, ahogy mindenki készülődni kezdett a halloweeni bálra.
- Talán ezúttal megpróbál táncpartnert találni magának. – mosolygott gúnyosan Blant Black.
Salir a szemeit forgatta. Milyen gyerekesek tudnak lenni. Ő is belebújt az iskolai talárjába, amit átalakított zöld ünnepi talárrá. A haját derékig érőre varázsolta, és vérvörös árnyalatot adott neki. A sebhelyét, ami eddig jóformán láthatatlan volt, mágikusan meghosszabbította, egészen le az orráig, és zöld fényt varázsolt rá, ami az azt okozó átokra emlékeztetett.
Blant összevonta a szemöldökét, ahogy meglátta Salirt. – Merlinre, Cobre! Ezt meg hogyan csináltad?
Salir megvonta a vállát. – Meg lennél lepődve, milyen egyszerű ilyen kis változásokat előidézni.
- Kivel mész? – kérdezte Everett hidegen mosolyogva.
- Senkivel. – vonta meg a vállát újra Salir.
- Akkor kit akarsz elkápráztatni?
- Bármilyen furcsán is hangzik ez számodra, senkit. Csak a magam kedvéért öltöztem ki. – vágott vissza Salir, bosszankodva a vallatás miatt. Zöld szemei veszélyesen rávillantak a két mardekárosra, mielőtt megfordult és kiviharzott a teremből.
Tom könnyen észrevette Salirt. A smaragdzöld ruhában és hosszú hajjal káprázatosnak találta, bár egy kicsit lányosnak.
Tom maga inkább a szörnyetegséget választotta. Pikkelyessé alakította a bőrét, az orrát kígyószerűre, a száját ajkak nélkülire, a szemeit macskaszerűre varázsolta. Nagy felháborodására a haja kihullott az átalakulás során, de a kopaszságát eltakarta impozáns fekete talárja csuklyájával. Észre kellett vennie, hogy a többi diák tartja a távolságot.
Salir viszont mindenki kedvenc táncpartnere volt. Tom lassanként kezdett féltékennyé válni, és ilyet korábban még soha nem érzett.
„A szerelem mindig mindent elront!" kiáltotta a lelke egy része.
Tom félrelökte ezt a gondolatot a lelke egy távoli sarkába, és rácsapta az ajtót, aztán odalépett, ahol Salir ült egy csapat lánnyal, akiknek nem volt partnerük, vagy akiknek a partnere lelépett valaki mással. – Szabad ezt a táncot, Cobre? – kérdezte Tom, a hangja érdes volt, és sziszegő.
Salir megpördült, és kimeredtek a szemei. – Merlinre, Denem! Kis híján infarktust kaptam tőled!
Tom bosszúsan összehúzta a szemöldökét. – Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
- Ilyen hátborzongató személyiség? – vonta meg a vállát Salir. – Piros szemmel jobb lenne.
- Pirossal?
- Mint a vér. – bólintott Salir.
Tom pislantott néhányat, aztán a szemei vérvörösre váltottak. – Nesze.
Salir megborzongott. – Tökéletes.
- Tűnj innen, Denem! A frászt hozod ránk! – kiáltotta az egyik lány, egy hugrabugos.
- Táncolunk? – kérdezte Tom újra Salirtól, mintha nem is hallotta volna a lányt.
Salir elvigyorodott. – Örültem a találkozásnak, hölgyeim. – szólt oda a lányoknak, mielőtt a kezét nyújtotta Tomnak.
A páros dühös visítások közepette kivonult a táncparkettre.
- Szeretném megköszönni. – jegyezte meg Salir, mikor elvegyültek a tömegben, lassan ringatózva a zene ütemére.
- Hmm?
- Igen. Elviselhetetlenek voltak azok a csajok. Elég volt öt percig hallgatnom a csacsogásukat, és erős késztetést éreztem, hogy Cruciót szórjak rájuk.
- Te? Cruciót? – horkant fel Tom.
Salir a szemeit forgatta. – Igen.
- Nem tudom elképzelni.
- Amerikában egy kicsit másképp mennek a dolgok, mint itt.
- Jó, de egy Főbenjáró Átkot?
- Hallgass és táncolj, Denem.
- Mit szólnál ahhoz, hogy a suli legijesztőbb szörnyetege elvonszolja a legcsábítóbb srácot a bálról?
- Antiszociálisnak érzed magad?
Tom elvigyorodott, odabökött a fejével, ahol néhány lány abból a csapatból, akikkel Salir korábban ült az asztaluk felé indult. – Vagy éppenséggel át is adhatnálak nekik.
Salir felnyögött. – Hát rabolj el, nagy kígyó.
Tom a szemeit forgatta, de szó nélkül talpra rántotta Salirt, és kivonszolta a nagyteremből.
- Na és most merre?
- A csillagvizsgáló toronyba?
Salir pislantott. – Inkább a pincébe.
- Oké, de ne a klubhelységbe vagy a hálótermekbe.
- Egy üres osztályba?
- Tökéletes. Gyere. – Tom megfordult, és a csendes Salirral a sarkában elindult egy szoba felé, amiről tudta, hogy senki más nem használta, sőt a közelébe se mentek.
- Hé, Cobre?
- Hmmm?
- Milyen a családod?
- Meghaltak, mikor egy éves voltam.
- Ó.
- Miért?
- Az árvák kíváncsisága.
- Odadobtak a nagynénémnek meg a nagybátyámnak.
- Hmm?
- Miután a szüleim meghaltak, odadobtak a nagynénémnek meg a nagybátyámnak. Utálnak.
- Hülyék.
- Aha. Szerintem is.
- Én is utáltam az árvaházat. Mindenki gyűlölt, mert én más voltam.
- Milyen hülye ok a gyűlöletre.
- Egen.
Hosszú csend következett, amit csak a vízcseppek halk koppanása, és a ruhájuk halk suhogása tört meg.
- Ma van a születésnapom.
- Halloweenkor?
- Aha. Úgy valahogy.
- Úgy valahogy?
- Ezt a születésnapot adták az árvaházban.
- Ez egy mardekáros ünnep. Illik hozzád.
- Kösz.
- Szívesen.
Újabb, ezúttal rövidebb csend.
- Boldog születésnapot.
- Aha.
- Ha tudom, vettem volna neked valamit.
- Úgyse veheted meg, amit szeretnék.
- Éspedig?
Tom magában motyogott valamit.
- Még egyszer, és hangosabban.
- Egy csókot...
Salir elmosolyodott, és oda lépett, ahol Tom támaszkodott a falnak, csuklyáját az arcába húzva, szemeit a földre sütve, mintha az lenne a legérdekesebb dolog a világon. Salir felemelte a csuklyás fiú arcát, hogy a szemébe nézhessen. – Boldog születésnapot. – suttogta, mielőtt betakarta Tom száját a sajátjával.
Furcsa volt úgy csókolni, hogy a páros egyikének nem voltak ajkai, de ez egyik fiatalembert se tarthatta vissza. Salir elnyomott minden, a jövendő Voldemorttal kapcsolatos rossz érzést, bár ezek sokkal erősebbek voltak most, hogy Tom így nézett ki. Tom félresöpört minden, a hollóhajú fiúval kapcsolatos kérdést az elméjéből, bár azok majdhogynem megfojtották, mint mindig. Tom Salir csípője köré fonta a karját, és szorosabban magához húzta a másikat, ahogy végighúzta a nyelvét Salir csukott ajkain.
Salir kinyitotta a száját a kutató nyelvnek, és nem is lepődött meg annyira, mint várta volna, mikor kiderült, hogy Voldemort álcájában Tomnak vágott nyelve van. Hagyta, hogy a kígyószerű nyelv felfedezze a száját, mielőtt visszahúzódott, hogy levegőhöz jusson.
Tom felnyögött, és Salir vállára hajtotta a fejét. – Kérlek, ne mondd, hogy ez csak álom.
- Nem álom. – ígérte Salir. – És én mondtam neked, hogy kérj randit.
Tom felkuncogott. – Nem tudtam, hogy észrevetted.
- Nézd Denem, ahányszor együtt vagyunk, csak engem bámulsz.
- Nem bámullak.
- Ó, hát általában jól álcázod. De én könnyen észreveszem, ha bámulnak.
Tom felsóhajtott. – Gondolhattam volna.
Salir elmosolyodott, és megölelte Tomot. – Megszoktam, hogy bámulnak rám, de ezelőtt soha nem szerettem. Egészen meglepődtem, hogy nem zavar, ha te csinálod, aztán rájöttem, hogy tetszel nekem.
- Persze hogy bámulnak. Gyönyörű vagy.
Salir elpirult. – Kösz.
Tom hátrébb húzódott, és elvigyorodott. – Na végre sikerült rávennem téged, hogy elpirulj!
Salir elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy ilyen nehéz.
- Gyakorlatilag lehetetlen. Nem hiszem, hogy láttalak eddig pirulni.
Salir elgondolkodott. – Azt hiszem igazad van.
- Szerintem aranyos.
Salir megint elpirult.
Tom elnevette magát.
- Piszok. – vicsorgott rá Salir.
- Köszönöm.
Salir még csúnyábban nézett rá.
- Ne nézz ilyen rondán.
- Tegyél róla.
Tom vörös szemei éhesen villantak, aztán kiszabadította az egyik kezét, és megemele Salir állát, hogy hozzáférjen a szájához. Ezúttal, ahogy Tom nyelve becsúszott Salir szájába, találkozott a másikéval, és versenyezni kezdtek az egymás feletti hatalomért.
Amíg a nyelveik táncoltak, Tom végighúzta a kezét, amellyel addig Salir csípőjét szorította magához a másik mellkasán, sorban kibontogatva a gombokat.
Salir felnyögött, és elhúzta a száját, véget vetve a párbajnak. – Denem?
Tom elvigyorodott, ahogy az egyik vékony, pikkelyes ujjával végigsímított a napbarnította mellkason. – Igen?
- Mit csinálsz? – Salir hangja enyhén remegett.
- Kibontom az ajándékomat.
- Denem?
- Hallgass. – vörös szemek mélyedtek a smaragdokba, és Salirnak elakadt a lélegzete. – Mi van?
- Én... semmi. – suttogta Salir, de a szemeit nem tudta elszakítani Toméról. „Csak annyira hasonlítasz a későbbi önmagadra, kivéve, hogy a szemeidben gyűlölet helyett vágyat látok, és ez váratlanul ért." válaszolta gondolatban.
- Ez nem úgy néz ki, mintha semmi lenne. – sóhajtott fel a kígyószerű fiú.
Salir hirtelen felnyúlt, és hátrahúzta Tom csuklyáját.
Tom megmerevedett. – Mit csinálsz, Cobre? – suttogta, ahogy Salir keze lágyan végigsimított a tarkóján.
- Pont, mint egy kígyó. – vigyorodott el Salir. – Tökéletes.
Tom dühösen meredt rá. – Szerinted ez nevetséges, Cobre?
- Soha. – lágyult el Salir arckifejezése. – Inkább nagyon is illik hozzád, ahogy mindig mindenkit félrelöksz az útból. Nem gondolod? – nyugtatólag végighúzta az ujját Tom állán. – És senki más, csak én látom a szépséget a maszk alatt.
Erre Tom is elmosolyodott, és Salir észrevette, mennyire megváltoztatja, felvidítja ez az arcát. – Bennem nincs szépség. Rémeket látsz.
- Nem, nem, drága kígyóm. Látom a szépséget. Talán csak nem nézel elég mélyen önmagadba.
Tom felhúzta a szemöldökét. – Drága kígyóm?
- Nem tetszik?
- Hát...
Salir elvigyorodott. – Jó, mert ezentúl így hívlak.
Tom elnevette magát.
- Nem a kicsomagolásommal voltál elfoglalva?
Tom elakadt. – Hagyod?
Salir óvatosan bólintott. „Végül is, ki akar szűzen meghalni?" gondolta keserűen.
Tom érezte, hogy a szíve, amiről azt hitte, hogy már évekkel azelőtt jéggé fagyott, összerándul Salir kifejező zöld szemeiben átvonagló fájdalom láttán. „Meg fogom találni azt, aki ilyen fájdalmat okozott neked, és a vérükkel fognak fizetni érte," gondolta dühösen, miközben lassan végighúzta az ujját Salir meztelen mellkasán.
Salir megborzongott, és felpillantott a macskaszerű vörös szemekbe. A korábbi vágy valahogy átadta a helyét a féltésnek. Mikor rájött, hogy ez neki szól, Salir elátkozta a saját túlságosan árulkodó szemeit.
De minden átok és más gondolat elszállt a holló-és-vörös hajú varázsló agyából, ahogy Tom szája lágyan belecsókolt a nyakába, mielőtt élesen beleharapott. Salir megpróbálta visszafogni a nyögdécselését, még akkor is, mikor hátrahajtotta a fejét, hogy a jövendő Sötét Nagyúr könnyebben hozzáférhessen a torkához. Salir szemei lecsukódtak, mikor a másik vadul kihasználta az alkalmat.
Tom felcserélte őket, hogy most Salir támaszkodjon a falnak, és így szabaddá tegye mindkét kezét, hogy megszabadíthassa a vörös-fekete hajú fiút a ruháitól.
Ahogy Salir talárja a földre siklott, Tom hátralépett, hogy elgyönyörködhessen a vörösre csókolt fiú látványában, és végigsimított a tekintetével a másik vékony, de izmos testén.
Néhány öreg sebhelyen akadt meg a szeme, és végighúzta az ujját az egyiken. A kezei remegtek a dühtől.
Salir visszazökkent a valóságba, és nyelt egyet, mikor meglátta a gyilkos fényt a másik szemében. – Denem?
Tom szemei felpattantak. Ahogy Salir megrándult, eszébe jutott, hogy nem ez a varázsló a dühe célpontja, és a pillantása gyengéddé vált, de a hangja határozott volt, mikor megszólalt. – Hol szerezted ezeket?
- Mindenfelé. – válaszolta Salir ingerülten. – Biztos vagyok benne, hogy neked is vannak.
Tom bólintott. Neki is megvoltak a maga sebhelyei amiket az árvaházban szerzett, és ő se szeretett volna jobban beszélni róluk, vagy arról, hogyan szerezte őket, mint Salir a sajátjairól. – Értve.
Nyissz! Közelebbit lásd lent
- Alud... – zihálás - ...junk. – nyögte ki néhány hosszú perc elmúltával Salir.
Tom ezzel csak egyetérteni tudott, és egy pálcasuhintására a ruháik valami ágyféleséggé változtak. Egymást támasztéknak használva eljutottak az ágyig, és tehetetlenül végigvágódtak rajta. Salir hagyta, hogy új szeretője átkarolja azokkal a sápadt karjaival, és a kígyóbőrű mellkasához szorítsa.
- Tudod, Cobre, egész jó volt feled baszni. – jegyezte meg Tom lustán.
- De hadd találjam ki, nem sikoltoztam elég hangosan?
- Bingó.
Salir ingerülten forgatta a szemeit. – Legközelebb majd jobban igyekszem.
Kis szünet, aztán:
- Jó.
Igen, így utólag kivettem ezt a jelenetet. Nem szeretném kirúgatni magamat innen. Vágatlan verzió itt:
http// www. livejournal. com /users /enelen /2644 . html #cutid1
Persze szóközök nélkül...