Milliónyi bocsánatkéréssel tartozom, hogy ilyen sokat váratott magára a befejező rész.
Ennek persze számos oka volt, főként sajnos személyes ügyek.
De most itt az idő a várva várt befejezésnek!
Jó szórakozást:)))
5. fejezet
Challenger professzor kis idő múlva érkezett vissza egy adag kötéllel, amelyet nem messze hagyott előzőleg a csomagjai mellett. Sietve dobta az egyik végét Veronicának, aki szinte ösztönösen kötötte rá a hurkot.
Gyerünk, Veronica, nincs vesztegetni való időnk. – sürgette az idősebb ember- Figyeljen, hogy ne a nyakára célozzon!
Gyorsan Veronica, mintha cowboy lenne!- lelkesítette az újságíró, akinek már csak a felemelt karjai és a feje látszott ki.
A lány nem habozott sokat és erősen meglendítette a kötelet. Az magasan szállt, de mellé. Az idő sürgette őket, Ned vészesen süllyedt, a zuhogó eső hatására a homok lazult. A szőke lány szíve hevesen vert, nehezen vette a levegőt és élete talán legfontosabb célzására készült ezen állt vagy bukott minden. Meg kellett, hogy csinálja, nem lehetett másképp. Nagy levegőt vett, célzott …és sikerült. Szinte az utolsó pillanatban találta el a két összekulcsolt csuklót.
A professzor csak erre várt és a legközelebbi fához futott a kötél másik végével. Megkerülte és visszajött vele. Ekkor a lánnyal közösen elkezdték húzni, és szinte pillanatok alatt a meggyötört amerikai már szárazföldön volt. Már ha szárazföldnek lehetett nevezni a vihartól sárrá dagasztott dzsungelaljzatot.
A talpig mocskos férfi erősen zihálva és köhögve feküdt, míg gyorsan megvizsgálták és örömmel nyugtázták, hogy nincs semmi baja. Veronicából addigra kifutott minden önuralom, és arcán az esővel keveredett könnycseppek patakokban folytak, miközben úgy ölelte magához szerelmét, mint egy fösvény a pénzeszsákját, a legkisebb jelét sem mutatva annak, hogy egyhamar újra elengedi. Malone hamar magájoz tért és visszölelte.
- Nem megmondtam, hogy légy óvatos?- zokogta a lány
Ned Malone életében először olyan helyzetbe került, amikor nem találta a kellő szavakat ezért, hogy érzelmeit kifejezze, mégjobban magához szorította, miközben a lány háta mögött térdeplő,megértően mosolygó Challenger felé egy halk köszönömöt intézett.
- Magukkal meg mi történt? – nézett végig a két talpig sáros férfin Miss Krux. – Nem segíteniük kellene, ahelyett, hogy iszapbirkózást végeznek?
Roxton ezt a fogadtatást nem kommentálta, túl ideges volt, inkább hagyta, hogy helyette az unokaöccse mesélje el a történteket. Örömmel nézték, hogy időközben Charlie magához tért és hála a fájdalomcsillapító teának, már egyre erősebb volt, így segített a két harcedzett férfit viszonylag leápolni, aztán megették az elemózsiát és nyugovóra tértek, remélve, hogy a reggel szárazon találja őket.
-Szóval, hány vérszomjas vademberrel küzdött ma, a nagy rettegett Lord Roxton?- húzódott Marguerite csöndesen álmai férfijához, miután már a „gyerekek" aludni tértek. Charlotte és Richard a barlang másik végén feküdtek, nem messze egymástól, mindegyikük a végletekig kimerülve a nap eseményeitől.
- Ó, csak annyit amennyi volt olyan ostoba, hogy vadászpecsenyét akart vacsorára.- mosolygott a lord és karjával átkarolta a nő karját, aki még kényelmesebben elhelyezkedett az ölelésében.
- Örülök.- suttogta.
-Minek?
- Hogy nem tört le a körmöm, mégis minek- sziszegte.- Természetesen annak, hogy a villám elkerülte.- fejezte be újra nyugodtan
A vadász ezt a megjegyzést egy rá annyira jellemző sármos halk nevetéssel díjazta.
- Nem hallotta még, hogy csalánba nem üt a mennykő?
- Ahhh Roxton- ütötte meg a mellkasát játékosan. – Inkább aludjon.
A férfi lenézett és látta, ahogyan a titokzatos Miss Krux lassan elszenderül a karjaiban. Nagyot sóhajtott, még szorosabbra fonta az ölelést, majd ő maga is lehunyta szemeit. Még hallotta, ahogy egyik pillanatról a másikra megszűnik az eső kopogása. Holnap biztosan szép idő lesz- gondolta, aztán végigfutott előtte az elmúlt 24 óra és még hozzátette- de lehet, hogy nem…
Vége
Csak remélni merem, hogy megérte a várakozást.
Továbbra is várom a véleményeket, illetve kérdésem még: Folytassam... ?
Addig is jó TLW rajongást!