Fordította: Enelen
Átnézte: jinjang – kösz a gyors munkát!
Fontos megjegyzés: még a Főnix Rendje előtt írtam, így Fletcher nálam még nem a bagószagú Mundungus! Ez persze kiderül a Boldog napokból is – mint ahogy az is, hogy Mrs. Figg sem kvibli.
2. fejezet – Előítéletek és elvárások
A tengerparti kirándulás csodálatos volt. Hatan mentek összesen: Harry, Anne, Sirius, Severus, Fletcher és – mindenki meglepetésére – McGalagony, aki azért jött, hogy híreket hozzon Lupinról, és meghívja Pitont a következő héten esedékes tanári értekezletre. Fletcher társaságát már megszokták: a kúria egy részét ők használták, a Rend, ahogy magukat nevezték, és Fletcher is közéjük tartozott. Ő volt egyben a testőrük is: mágikus biztonsági falakat varázsolt a ház köré, és más védelmi rendszert is, amikről soha nem beszélt, bár Harry néhányszor kérdezte róluk. Olyankor csak mosolygott, és azt mondta: titok. Mintha egy kisgyerekkel beszélne, gondolta Harry.
Fletcher eleinte megpróbált láthatatlan maradni, és nem belefolyni a kúria lakóinak életébe, de Harry sokszor tett fel neki kérdéseket, és Fletcher imádott magyarázni. Kiváló előadó volt, világosan és könnyen érthetően adott elő bármit. Eleinte előítélettel viseltetett Harry iránt – hiszen mégiscsak Piton fia! – de annak kedvessége és kíváncsisága gyorsan feloldotta ellenállását, és egy hét után már Pitonnal is hajlandó volt szóba állni.
Előítéletek... Harry már az első néhány nap után rájött, hogy a legnehezebb harcot az előítéletek ellen kell majd megvívnia. Eleinte senki nem akart vele beszélni, aztán megdöbbentek a viselkedése láttán, végül gyanakodni kezdtek... Mindig ugyanaz a sorrend...
– Az Isten szerelmére, de hát én nem vagyok az apám! – mondta Fletchernek, mikor másodszor beszéltek. – És még ő is megváltozott! Hát nem látják?
És akkor még ott voltak Weasleyék és Sirius... Végülis valamennyire sikerült áttörnie az előítéletekből rakott falakon, de ez nem volt egyszerű, és sokszor úgy érezte, hogy túlságosan is kimerítő és értelmetlen az egész. Megvoltak a saját démonai, a saját rémálmai és emlékei, és elege volt abból, hogy ráadásul kénytelen volt megdolgozni mindenki bizalmáért.
De úgy két hét elteltével a kúria légköréből kezdett eltűnni a feszültség: Fletchert meghívták a közös étkezésekre, és egyre gyakoribbak voltak a beszélgetések, nem csak Harry és Black vagy Fletcher között, hanem Piton és a másik kettő között is. Néha már nevettek is, és Anne is kezdte elfogadni a többi felnőttet, különösen Blacket.
Ez volt a csúcs: a közös kirándulás. Párokban sétáltak és beszélgettek: Black felvette animágus alakját, és most a víz mellett futkosott Anne-nel, Piton és Fletcher a kúria védelmét tárgyalták, McGalagony pedig csatlakozott az ideges Harryhez, hogy korábbi tanulmányairól faggassa.
Úgyhogy megint hazudnia kellett.
– Mugli iskolába jártam, tanárnő – válaszolt udvariasan az első kérdésre.
– Ez azt jelenti, hogy soha semmit nem tanultál a varázslóvilágról? – A professzor meglepettnek tűnt.
– Dehogynem. Apa mindig remélte, hogy egyszer majd magához vehet, úgyhogy ő tanított, és tankönyveket is hozott olvasni. De mégis azt hiszem, hogy nem mehetek a hatodik évfolyamba, mert még nincsenek meg az RBF vizsgáim.
– Ó igen, emlékszem! Most 16 vagy, ugye?
– Igen.
Az életkora is hazugság volt. Utálta. De legalább most úgy is nézett ki, mint egy 16 éves, vagy még annál is több. Ez megnyugtatta egy kicsit: ha nem is nézett ki jól, de többé legalább nem látszott gyereknek.
– Azt hiszem, akkor ötödikbe kerülsz, és ha kell, járhatsz különórákra is...
– Köszönöm, nem – mosolyodott el Harry. – Nem hiszem, hogy szükségem lenne különórákra...
– Apád mindent megtesz, hogy felkészítsen, ugye? – mosolyodott el McGalagony. – Valaha ő is nagyon jó tanuló volt...
– Tudom – motyogta Harry ingerülten, és remélte, hogy a professzor nem azzal folytatja, hogy Quietus volt az iskola legjobb diákja.
Hiába reménykedett.
– És azt kell, hogy mondjam, a testvére volt az évszázad legjobb diákja – mosolygott biztatóan McGalagony a bosszús Harryre. – Úgyhogy nem hiszem, hogy problémáid lesznek a tanulással. A Pitonok mindig a legjobb diákok közé tartoztak, ahogy már bizonyára tudod is, és sokan kerültek közülük a Hollóhátba. Még apád is kitűnően illett volna oda. Remélem, hogy a beosztásnál te is abba a házba kerülsz majd.
Harry felhorkant. Ő – a Hollóhátba!
Nagy meglepetésére McGalagonynak nem voltak előítéletei sem apja, sem őellene, legalábbis Harry először így hitte. De most látta, hogy még a szigorú professzornak is megvoltak az elvárásai vele szemben. Igaz, hogy nem előítéletek, de ezek az elvárások semmivel sem voltak jobbak. Harry IGAZÁN hálás volt érte, hogy McGalagony nem ismeri a valódi származását: két Hollóhátas szülő, akik közül az egyik az évszázad korábban említett üdvöskéje... Harry megborzongott. Eddigi eredményei nem voltak rosszak, de különösebben jók sem. Egyáltalán nem. Ebben az egyben egyáltalán nem hasonlított az apjára. Nem volt briliáns tanuló, és – annak ellenére, hogy ezt a varázslóvilág soha nem hinné el – még csak különösebben nagy varázserővel sem bírt. Nem úgy, mint az apja.
Voldemort első támadását az anyja áldozatának köszönhetően élte túl, Mógus próbálkozását szintúgy, a fiatal Tom Denem ellen Fawkes segítette, Voldemort feltámasztásakor a pálcája magja mentette meg, és csak azért maradt életben a fogságban, mert Piton esküt tett, hogy megvédi, és segített neki. Szerencsés volt, és mások vigyáztak rá. Talán ha okosabb és erősebb lett volna, most minden másképp lenne...
– Attól tartok, én nem leszek olyan jó tanuló, mint az apám vagy a testvére voltak – foglalta össze a gondolatait. – Soha életemben nem tűntem ki semmiben. Félek, hogy nem leszek képes megfelelni az elvárásoknak.
McGalagony odafordult hozzá, és Harry, meglepetésére, szomorúságot látott a szemében.
– Sajnálom, Mr. Piton – sóhajtott fel. – Azt hiszem, elég nehéz a helyzete az én elvárásaim nélkül is. De tudja, nekünk tanároknak nem lesz egyszerű másképp néznünk magára. Annyira hasonlít a nagybátyjára, és még a neve is ugyanaz...
Harry bólintott.
– Néha azt kívánom, bárcsak másként döntöttem volna… – Összeszorult a torka, és hangja rekedtnek tűnt. Harry tudta, hogy Dumbledore elmondta McGalagonynak az ifjabb Quietus Piton „élettörténetét", és annak ellenére, hogy most is erre a kitalált mesére utalt, ez a megjegyzése tökéletesen illett a valódi helyzetre is, mert bár nem igazán volt más választása, néha valóban bánta már, hogy így kellett történnie. Mint most is.
McGalagony Harry karjára ejtette a kezét. A fiú próbált nem megrándulni.
– Tudom, hogy nem lesz egyszerű. De tudnod kell, hogy csodálatos mentorod és tanárod van. Biztos vagyok benne, hogy az ő segítségével sikerülni fog.
Harry meglepődött. McGalagony Pitont dicséri?
– Úgy érti, Pe... az apám? – kérdezte, és mikor a tanárnő bólintott, hozzátette: – Maga az első, aki jót mondott róla.
McGalagony valahova a tenger felé nézett.
– Sokan a megjelenése és a viselkedése alapján azt hiszik, hogy ismerik őt.
„Mint ahogy én is hittem" – gondolta Harry bűntudatosan.
– És sokan elítélik egyetlen rossz döntés alapján, amit pedig még egészen fiatalon hozott.
„A minisztérium, az aurorok... és ő maga..." – értett egyet magában Harry.
– De tudod, azok nagyon nehéz idők voltak. Háború volt, és Tudjukki sok varázslót megtévesztett. Sok fiatalt. És főleg a mardekárosokat, akiket mindenki sötétnek és gonosznak tartott. Bár leginkább csak túlságosan nagyravágyók. – McGalagony megállt, és mikor Harry is megtorpant, felé fordult, és komolyan a szemébe nézett. – Tudnia kell, hogy nagyon örülök, amiért az apja a Mardekár házvezető tanára. Ő jó ember. Egyszer rossz döntést hozott. Megbánta, és hajlandó volt elfogadni a büntetést. Senki nem kényszerítette rá. Ő maga döntött így. És ez az, amire a legtöbb ember nem képes: vállalni a tetteik következményeit. Sokszor az emberek maguknak sem vallják be, hogy rosszat tettek, hogy elkerüljék a lelkiismeret-furdalást. Ezzel szemben apád hajlandó volt elfogadni a büntetését, és majdnem két évtizedig viselte a bűntudat terhét. Bátor és megbízható férfi, de emiatt a bűntudat miatt megkeseredett lett és magányos. – A pillantása még komolyabbá vált, ahogy folytatta. – Most, hogy már nem kell szerepet játszania, és te is vele élsz, talán több esélye lesz a rendes életre, amit meg is érdemel.
Harry sóbálvánnyá vált a döbbenettől. Eddig még soha nem kezelték így a tanárai, ennyire felnőttként, és még soha nem látta a szigorú átváltoztatástan professzort ilyennek. Soha nem gondolta volna, hogy kedveli a Mardekár házvezetőjét.
– Mikor elmesélte a történetét, én is majdnem ugyanezt mondtam neki, mint most maga. De nem értett egyet velem. Azt hiszem, soha nem fog önmagának megbocsátani – mondta Harry, mikor megjött a hangja. – Azt mondja, hogy mindenki gyűlöli, és meg is érdemli. Mindig tiltakozik, mikor megpróbálom meggyőzni, hogy nincs igaza...
Ez valóban így volt. Harry tisztán érezte, hogy Pitont zavarja a jelenlegi helyzetük: hiszen majdnem boldog volt – és emiatt lelkiismeret-furdalást érzett. „Nem érdemlem meg a boldogságot" – mondogatta Harrynek. „De szerencsére nem dobhatsz el magadtól" – válaszolta ilyenkor Harry. – „És én teszek róla, hogy boldog legyél."
McGalagony szomorúan mosolyodott el.
– Attól tartok, nem fogja tudni túltenni magát rajta. Soha.
– Azt hiszem, a jelenlegi munkáját is a büntetés részének tartja...
– Hát... ő igazán jó bájitaltan mester, egyike a legjobbaknak. De nem szeret tanítani – és őszintén szólva nem is jó tanár. Nincs türelme a gyerekekhez, és nem szereti ismételni magát...
– De akkor mégis miért tanít? A büntetés...?
– Nem – McGalagony újra elmosolyodott. – Hanem mert az igazgató úr megkérte, hogy tanítson, és szükség van rá, mint a Mardekár házvezetőjére. De azt hiszem, hiba volt visszaküldeni kémkedni annyi tanítással töltött év után. Roxforti munkája veszélybe sodorta a halálfalók között. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy Tudjukki leleplezte, amiért igazán hálás vagyok, de kis híján ő is meghalt, mint Harry...
Harry nem tudta, mit mondjon erre, úgyhogy csendben maradt.
– Gondolom mesélt neked róla, nem?
Harry zavartan állt egyik lábáról a másikra.
– Hát... általában nem hajlandó róla beszélni...
Harry bosszúságára McGalagony viszont készségesen folytatta.
– Tudod, az én házamba tartozott – merengett el az emléken. Harry elvörösödött, és lesütötte a szemét. – Úgy nézett ki, mint az apja, de egyébként egyáltalán nem hasonlított rá. Sokkal komolyabb volt, érzékeny és tehetséges. Mint az anyja...
– Tehetséges? – pislantott meglepetten Harry.
– Igen – válaszolta McGalagony. – A legjobb diákok közé tartozhatott volna, de mindig túl sok mindenbe keveredett egyszerre...
Harry nem merte felemelni a fejét. Biztos volt benne, hogy zavarában még a fülei is élénk pirosak lettek.
– De ez nem az ő hibája volt – folytatta a tanárnő, aki láthatóan nem vette észre Harry zavarát – Ő vívta meg a küszöbön álló háború első csatáját...
– Minerva, Quiet? – Piton volt az. Harry megkönnyebbülten felsóhajtott. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam a beszélgetéseteket, de indulnánk haza.
– Hogyne, Perselus. Későre jár.
– Quiet, Quiet, nézd mit találtam! – Anne izgatottan nyomta Harry orra alá kicsi és borzasztóan piszkos tenyereit. A marka tele volt tengeri kagylókkal. – Hát nem gyönyörűek?
– Dehogynem – válaszolta Harry vörös képpel, mikor észrevette, hogy a két felnőtt mosolyogva nézi.
– Ezt neked hoztam! – a kislány nem vette észre Harry zavarát, és a kezébe nyomta a legnagyobb kagylót. – Tetszik?
Harry válaszul motyogott valamit.
– Jó – bólintott Anne, és a zsebeibe ürítette a kagylókat a tenyeréből, aztán kézen ragadta Harryt. – Perselus bácsi azt mondta, most már megyünk haza.
McGalagony kíváncsian Pitonra pislantott, aki zavartan elpirult, és elindult visszafelé. Harry elégedetten elvigyorodott. De a jókedve nem tarthatott soká. A négy felnőtt együtt indult el, hátrahagyva Harryt és Anne-t. A kislány eleinte boldogan csacsogott, de egy kis idő után a lépései egyre lassabbak lettek, támolygott, és a két csoport közti távolság nőni kezdett.
Harry érezte, hogy kerülgeti a pánik. Utálta, ha hátrahagyták. Megpróbált gyorsabban menni, de Anne túl fáradt volt hozzá.
– Felveszel? – állt meg egy idő után. – Olyan álmos vagyok...
Harry megrémült. És hányingere lett.
Nem, nem a kislány miatt, hanem saját maga miatt. Ha muszáj volt, megérintette Anne-t, és néha még a vállát is átölelte, de mindig vigyázott, hogy az ne érinthesse meg őt, vagy legalábbis néhány pillanatnál hosszabb időre ne.
Nem volt képes elviselni mások fizikai közelségét. Nem bírta elviselni, hogy megérintsék, az ölelésről nem is beszélve, kivéve Perselust. Most tanulta, hogy birkózzon meg a kis érintésekkel, hogy ne ránduljon össze, ne ugorjon félre, ne kiáltson fel, ha hozzáérnek.
A nyári pokol másik öröksége.
Már az első nap rájött, mikor Anne megpróbálta megölelni, és kis híján elájult. Néhány nappal később, mikor Sirius hátulról megérintette a vállát, hogy vacsorára hívja, ijedtében felsikoltott, és akkorát ugrott, hogy felborította a dohányzóasztalt. Siriust teljesen megdöbbentette ez a mutatvány, de soha többé nem ért hozzá. És aztán Fletcher...
Harry szédült, és rosszullét kerülgette.
– Nem tudlak... – suttogta elfúló hangon.
– Légyszi… – kérlelte a kislány, és legörbült a szája széle. Harry ideges lett. Nem akarta, hogy a lány sírjon. Próbált úgy tenni, mintha nem venné észre rossz hangulatát, és ment tovább. Anne végül nem sírta el magát, de néhány perc után úgy látszott, állva elalszik. Megint megálltak. Kétségbeesetten pislantott a felnőttek után, de tudta, hogy ezt a problémát egyedül kell megoldania. Túlságosan furán nézne ki, ha segítségért kiáltana, csak mert nem akarja felemelni a kislányt...
Felsóhajtott, és ölbe kapta. Anne rámosolygott, a nyaka köré fonta piszkos kezeit, és elégedetten hunyta le a szemét.
Harry viszont egyáltalán nem érezte jól magát. Próbált nem tudomást venni a karokról a nyaka körül, a sebhelyeihez és forradásaihoz nyomódó testről, és az érintés okozta kellemetlen, émelyítő érzésről. Egyre rosszabbul lett. Arról már nem is beszélve, hogy a hosszú fogság után még mindig nem szerezte vissza korábbi erejét, és már azelőtt se volt túl erős. Mégis megtett mindent, amit csak tudott.
Sírni szeretett volna. Öklendezni. Ledobni a kislányt a földre. De mégsem tette. Támolygott, de ment tovább.
Piton vette észre először, hogy lemaradt. Mikor körülnézett, és meglátta Harryt, megrémült, és szemébe kiült a bűntudat. Jól ismerte Harry új fóbiáját, tudta, hogy nem szereti, ha megérintik, és tudatában volt fizikai állapotának is, nem is beszélve félelméről, hogy magára marad... Szó nélkül fordult sarkon, és szaladt vissza a támolygó fiúhoz. A többiek kérdőn néztek utána.
Mire elérte Harryt, ő már a tűrőképessége végén járt. Piton átvette tőle az alvó kislányt.
– Jól vagy? – Aggodalom csillant a szemében.
Harry mélyet lélegzett, és mindjárt jobban érezte magát.
– Igen – válaszolta. – Köszönöm.
– Az én hibám volt – rázta meg a fejét Piton.
Harry csak legyintett egyet.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Black, mikor beérték a többieket.
– Quietnek tavasszal eltört a lába. Nem akarom, hogy túlerőltesse magát – válaszolta Piton semleges hangon.
Harry elképedt, milyen gyorsan és természetesen reagált Piton. De végülis az évekig tartó kémkedés után ez nem is volt csoda... Ahogy elindultak, Harry odabólintott Blacknek, hogy megerősítse a magyarázatot.
Amikor azonban senki sem figyelt rá, felsóhajtott. Nem volt felkészülve a jövőre.
Ugyanezt mondta aznap éjjel is, mikor Piton felrázta a rémálomból.
– Nem akarok iskolába menni. Nem vagyok rá felkészülve. – Nyelt egyet, és suttogva tette hozzá: – És nem tudom, hogy készen leszek-e rá valaha is...
– Hogyne lennél – ült le mellé az ágyra Piton.
– De szeptemberig biztos nem...
Perselus nem válaszolt. Ő is így gondolta, de nem volt biztos benne, hogy jó ötlet ezt elmondani Harrynek. De ezúttal Harry nem hallgatott el.
– Komolyan beszélek, Perselus. Nem vagyok képes megbirkózni vele. Kérlek, találj ki valamit...
– De... nem tudom, mit lehetne tenni... – motyogta habozva Piton.
– Veled akarok maradni – mondta Harry, de nem nézett rá.
– Az szabályellenes. Be kell, hogy osszanak valamelyik házba, és akkortól az ottani hálótermekben alszol.
– Nem tudom megcsinálni, Perselus, hát nem érted? Még a Griffendélben sem. Mit mondanak majd, ha észreveszik a sebhelyeimet? Mi lesz, ha észreveszik a fóbiámat? Mit mondanak majd, ha minden éjjel felébresztem őket a rémálmaimmal? És én mit csinálok majd ott a sötétben? Rémülten sikoltozni kezdek? Vagy bömbölök, mint egy csecsemő? – Harry megrázta a fejét. – Nem tudom megtenni, és nem is akarom megpróbálni. Veled maradok, vagy küldhetsz egyenesen a Szent Mungóba. – Harry reszketve felült. – Utálom ezt a rohadt gyengeséget! – Kiáltott fel ingerülten. – Szeretnék úgy élni, mint mindenki más, de mindig van valami, ami emlékeztessen rá, hogy nem vagyok normális – tette hozzá, és az arcán végigfolytak a könnyek.
Piton magához húzta, és gyengéden megsimogatta a hátát.
– Találunk valami megoldást, ígérem – mondta nyugodt hangon. – Beszélek Albusszal, jó?
Harry csak bólintott, de nem tudott megszólalni. Próbálta leküzdeni a feltörő sírást.
– Utálom, hogy olyan átkozottul gyenge vagyok... – motyogta összeszorított fogakkal.
– De hát nem vagy gyenge, Harry...
– És ne nevezz így! – kiáltott fel dühösen. – Hozzá kell szoknunk az új nevemhez, és IGEN! Rohadtul gyenge vagyok... – végül nem bírta tovább, és elsírta magát.
– A dolgok, amiken keresztülmentünk, mindenki mást egész életére megnyomorítottak volna. De te túlélted, és igazán csodálatosan viseled a helyzetet...
– Utálom magamat – Harry olyan szorosan markolta a takarót, hogy az ujjai elfehéredtek. – Utálom, hogy nem tudom végigaludni az éjszakát, hogy nem vagyok képes elviselni egy egyszerű érintést, hogy összerezzenek minden erősebb hangra, hogy nem tudok rendesen enni, hogy nincs semmi erőm, hogy úgy nézek ki, mint egy szörnyszülött a testemet borító vágásokkal és sebhelyekkel, hogy nem vehetem le a trikómat, nehogy meglássák... És utálom az előítéleteiket, hogy mindig meg kell vele küzdenem, ahányszor új emberrel találkozom, és hogy elvesztettem a barátaimat, és nem akarok többé élni!
Összegömbölyödött, és Piton mellkasának nyomta a homlokát. Az nem válaszolt, csak simogatta tovább a hátát. Egy fél óra is eltelt, mire Harry megnyugodott.
– Sajnálom – mormogta végül – De annyira félek...
– Hidd el nekem, találunk valami megoldást...
– Fázom...
Piton óvatosan elengedte, felállt, és kinyitotta az ablakot. A szobába beáradt a meleg, augusztusi levegő. Egy pillanatra megállt, és mélyet lélegzett, mikor meghallotta maga mögött Harry meztelen talpának surrogását.
– Vedd fel a papucsot, megfázol.
– Igenis, apa – válaszolta Harry tettetett engedelmességgel, és felült az ablakpárkányra. Papucs nélkül. Piton szemébe nézett. – Tudom, hogy az előbb úgy viselkedtem, mint egy hülyegyerek, de komolyan beszéltem, Perselus. Nem bírom ki. Még biztos nem.
– Holnapután indulunk a Roxfortba, hogy felkészüljünk az iskolakezdésre. Ígérem, hogy beszélek Dumbledore-ral.
Harry felhúzta a térdeit.
– Kösz.
– KÉT PITON! Édes Istenem! – Hóborc hangja visszhangzott a nagyteremben. – SEGÍTSÉG! Zsíros Fej úgy döntött, hogy készít magáról egy másolatot! – Gonoszul elvigyorodott. – Azok a szegény diákok! Nem elég nekik, hogy Mardekár Malazár hős utódja, a nagy Harry Potter meghalt, most ráadásul kénytelenek lesznek KÉT Pitonnal szembenézni! – A szellem úgy tett, mintha elájulna.
Harry betegre nevette volna magát a kopogó szellem műsorán, ha nem ŐRÓLA lett volna szó. Ő nem és nem volt Perselus másolata!
Piton megállt, amikor meglátta a viháncoló szellemet, elmosolyodott, és fenyegetően karba tette a kezét maga előtt.
– Quiet – kacsintott rá Harryre. – Szeretnél látni valami érdekeset?
Harry várakozóan bólintott. Lupin rágógumis varázslata óta még senkit nem látott, aki el tudta volna kergetni a kopogó szellemet.
Piton előhúzta az övéből az új pálcáját, és Hóborc felé intett vele.
– Gelasmus – mondta tisztán érthetően.
Hóborc nevetése hirtelen erősebbé vált, és láthatóan nem tudott uralkodni rajta.
– Hehehehehe, Piton, hehehehe... – mondta, fulladozva a nevetéstől. – hagyd abba, hehehehe...
De Piton csak állt, és nézett vissza.
– Hehehe, kérlek... hehehe.
Harry látta, hogy a szellem erőlködik, hogy visszanyerje az önuralmát, de nem képes rá.
– Ez most eltart legalább négy óra hosszat... De TUDTAD a következményeket – mondta Piton, és intett Harrynek. – Gyerünk.
– És ő? – nézett Harry a nevetgélő szellemre. – Milyen átkot küldtél rá?
Piton elvigyorodott.
– Ez egy egyszerű, de erős bűbáj a hozzá hasonlók ellen. Órákig tartó nevetési rohamot okoz... A tartama attól függ, mennyire volt jó kedve, mikor eltaláltad vele. Ha egy szomorú emberre szórod ezt a varázslatot, nem csinál semmit. Csak azokra van hatással, akiknek jókedvük van, vagy nevetnek.
– Én is meg akarom tanulni – mondta Harry, fültől fülig vigyorogva.
Piton arckifejezése hirtelen komollyá vált.
– Nagyon vigyáznod kell ezzel az átokkal, Quietus. Egy élő embert megölhet. Hóborc persze nem tud meghalni. De nem szórhatod rá akárkire...
– Kár, hogy Voldemortot nem ölhetjük meg vele.
Halványan egymásra mosolyogtak.
– Hát, arra várhatnál néhány évig, hogy elnevesse magát – bólintott végül Piton, és folytatták az útjukat a pince felé.
Úgy látszott, ez a nap a szellemeké: először Sir Nicholasszal találkoztak, aki üdvözlésül megemelintette előttük a fejét (nem kérdezett semmit, talán a házak közti ellenségeskedés miatt), lent a pincében pedig már ott várt rájuk a Véres Báró.
– Üdvözöllek itthon, Perselus – hajtotta meg a fejét.
– Örülök, hogy találkoztunk, Saevus – viszonozta Piton az üdvözlést. – Hadd mutassam be a fiamat, Quietust – Harry vállára tette a kezét.
– Örülök a találkozásnak, uram – motyogta Harry félénken.
– Saevus Malignus Noblestone – mondta a Véres Báró, és Pitonhoz fordult. – Örömmel látom, hogy a Piton család vérvonala nem ér véget veled. Már igazán aggódtam. De soha nem hallottam róla, hogy van egy fiad. Pont olyan, mint a testvéred, Perselus.
– Valóban, Saevus – hajtotta meg udvariasan a fejét a professzor. – Titokban kellett tartanom a létezését, ha nem akartam veszélybe sodorni.
– Veszélybe sodorni?
– Nem akartam, hogy a Sötét Nagyúr tudjon a létezéséről – magyarázta Piton.
– Hallottam, hogy kémkedsz a Sötét Nagyúr után Dumbledore-nak, Perselus. – A szellemnek elsötétült az arca. – Nem mondhatnám, hogy boldoggá tett a hír.
– Ez az én életem, és az én dolgom, hogy meghozzam a leghelyesebb döntést – mosolygott Piton a fenyegető alakra. – Most már csak az a kérdés, te kihez vagy hűséges.
– Tudod, hogy hűséges vagyok a Mardekár házhoz.
– A Mardekár házhoz, vagy Mardekár utódjához?
– Azt akarod, hogy válasszak?
– Biztos vagyok benne, hogy már megtetted.
Harry csodálta Perselust nyugalmáért, és udvariasságáért. A szellem fenyegető volt, és igazán gonosznak és erősnek tűnt. Ő nem mert volna így beszélni vele, ahogy Piton tette.
– A saját vérvonalam fontosabb számomra, mint Mardekáré, te is tudod. De nem örülök annak, amit tettél.
– Mardekár utódja volt az, aki megölte az öcsémet.
– Tudom.
– Akkor álltam át.
Hosszú csend ereszkedett rájuk.
– Jól van – válaszolt végül a szellem. – Azt hiszem, most mennem kell. Később még találkozunk, Perselus. Quietus – udvariasan biccentett feléjük, és tovalebegett.
– Ez meg mi volt? – nézett Pitonra Harry.
– Micsoda?
– Ez a szónoklat a vérvonalakról és utódokról.
– Ó, hogy az! – Piton szélesen elmosolyodott. – Saevus anyai ágon az ősöm. Anyám a Noblestone családból származott.
– Nem semmi ős... – motyogta maga elé Harry. – Sötét mágus volt, ugye?
– Ő a te ősöd is, Quiet. És hogy a kérdésedre válaszoljak: igen, természetesen – Piton arcáról nem tűnt el a mosoly.
– Akkor azért véresek a ruhái? – ezt a kérdést Harry azóta szerette volna feltenni, hogy először megérkezett a Roxfortba.
– Nem – rázta meg a fejét Piton. – Sötét mágus volt ugyan, és ráadásul Mardekáros, mint majdnem mindenki a Noblestone családból. De úgy halt meg, hogy a családját védte az akkori Sötét Nagyúr ellen.
Harry szeme tágra nyílt.
– Akkor AZÉRT bocsátott meg neked...
– Kedvelte Tom Denemet, mikor az még itt tanult – tette hozzá a professzor, és a szeme elgondolkodva a távolba meredt. – De az egyetlen dolog, amit Saevus soha nem bocsátana meg, az az, ha megölik a leszármazottját.
– Mit jelent a neve? – kérdezte végül Harry.
– Kegyetlen.
– A rohadt...
– Vigyázz a szádra!
– Jól van, jól van – Harry megvonta a vállát, és követte Pitont az ajtóig, valamivel a mardekáros hálótermek után.
Az ajtó előtt megálltak.
– Add a kezed – fordult Piton Harry felé, aki kíváncsian nyújtotta ki a kezét. Piton óvatosan megfogta a mutatóujját, odanyomta az ajtón lévő kis fehér pöttyhöz, és néhány szót mormogott. – Most már akkor lépsz be, amikor csak akarsz, csak meg kell nyomnod ezt a pontot a mutatóujjaddal. Próbáld ki!
Harry megnyomta a pontot, és az ajtó kitárult.
– És most – sóhajtott nagyot Piton. – Azt hiszem, át kell rendeznünk egy kissé ezt a helyet.
Jó néhány óráig eltartott, mire mindent elrendeztek, és már vacsoraidő volt, mire befejezték a munkát.
– A nagyteremben vacsorázunk a karral.
Harryt megijesztette Piton bejelentése.
– Úgy érted... a többi tanárral? – kérdezte félénken.
– Pontosan.
– Micsoda nap...
– Ha... Quiet, ez szükséges. Mindenképpen hozzá kell szoknod, hogy emberek között legyél. De azt hiszem, ezen az estén nem lesznek túl sokan.
Harry megborzongott.
– Akkor menjünk.
– Ne feledd: nem ismered őket.
– Tudom! – csattant fel mérgesen Harry. – Nem vagyok hülye!
– Quiet! – Piton most, hetek óta először, igazán mérgesnek tűnt. Harry lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, Perselus – motyogta. – De nagyon ideges vagyok.
– Én is – mosolygott rá a férfi, és Harry vállára tette a kezét. – De ne feledd: melletted vagyok. Oké?
Piton tévedett. A teljes tanári kar ott volt már a nagyteremben (kivéve persze Binns professzort, akinek nem volt szüksége ételre és Trelawney-t, akit a belső szeme valahogy elfelejtett figyelmeztetni az érdekes újságra). Mindenki: és ebbe beletartozott az új sötét varázslatok kivédése tanár is.
Egy nő volt az, Harry látta hátulról: hosszú haját lófarokba fogva viselte. Ő vette észre először, mikor beléptek a terembe, és ő is fordult feléjük először.
Harry megdermedt.
Mrs. Figg volt az.
AZ a Mrs. Figg.
Mindent megtett, hogy összeszedje magát. Úgy tett, mintha félénk lenne, és két lépés távolságból követte Pitont.
Mire elérték Piton szokásos ülőhelyét, már mindenki észrevette őket.
– Isten hozott, Perselus! – kelt fel Dumbledore a székéből. – Örülök, hogy látlak, és Quietus, jól nézel ki!
Harry az arcára erőltetett egy mosolyt, bár nem értette az igazgató megjegyzését a kinézetével kapcsolatban. Egyáltalán nem nézett ki jól, még mindig vékony volt és sápadt, és tele problémával...
– Bemutathatom a fiadat, Perselus? – fordult Dumbledore Piton felé, aki bólintott.
– Természetesen, igazgató úr – válaszolta udvariasan.
Ekkor már minden szempár feléjük fordult. Harry megrándult, és lépett egyet előre, egyenesen neki Pitonnak.
– Sa... sajnálom – motyogta. Szeretett volna elszaladni, vagy legalább elbújni, és gyűlölte, ahogy azok a pillantások őt bámulták, tele kíváncsisággal és meglepetéssel, mintha rá akarnának támadni. Piton aznap már nem először a vállára tette a kezét, és biztatóan megszorította. Harry hallotta, hogy valaki meglepetten felhorkan.
– Kedves kollégák, mint ahogy hallottátok is, Perselus engedélyezte hogy bemutassam nektek a fiát: ő Quietus Piton, 16 éves, és eddig a nyárig muglik között élt. Az elmúlt hetek eseményei miatt Perselus úgy döntött, hogy magához veszi, és bevezeti a varázslóvilágba, mert Quietus varázsló, méghozzá egy igazán erős és tehetséges varázsló – rámosolygott Harryre, aki elvörösödött. – Minerva már beszélt vele, és mivel nem tette le az RBF vizsgáit, amik alapvetőek a mi világunkban, most kezdi majd meg az ötödik évét. És – nézett most a kollégáira – szeretnélek megkérni titeket, hogy segítsetek neki beilleszkedni a társaságunkba. Már nem tizenegy éves, úgyhogy a változások nagyobb hatással lesznek rá, mint a kisebb, elsős gyermekekre.
A legtöbb tanár bólintott, és a pillantásuk kíváncsiból együttérzővé vált, amitől Harry azonnal megkönnyebbült. Dumbledore láthatólag befejezte a bemutatást, és az asztal felé terelte Harryt és Pitont. Harry Perselus és Flitwick professzor között kapott helyet, aki azonnal felé fordult.
– Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Piton – mosolygott szélesen Harryre. Harry megmerevedett. Flitwick a Hollóhát házvezető tanára volt, és ez a kezdő mondat könnyen elvezethet Quietus Pitonhoz, az apjához, és annak kivételes tanulási képességeihez... És ezúttal se tévedett. – Remélem, hogy ezzel a névvel, Mr. Piton – kacsintott rá a tanár –, az én házam tagja lesz, csakúgy, mint a nagybátyja.
És már kezdődik is.
– Tudja, ő... – nyitotta ki Flitwick professzor a száját, és már bele is kezdett a hosszú mesébe.
Harry udvariasan próbált meg részt venni a beszélgetésben, bólogatott, és időnként közbeszúrta, hogy „valóban", „tényleg" és „hihetetlen". Közben megpróbált enni is valamit, mert érezte, hogy Piton figyeli. Nem volt éhes, és a bűbájtanár apjáról tartott előadása elvette még azt a kis étvágyát is, ami volt. Úgyhogy már megint alig evett, és egyáltalán nem lepődött meg, mikor meghallotta Piton fülébe suttogott szavait.
– Már megint csak turkálunk az ételben, hmm...?
Harry idegesen pislantott felé, és mentegetőzve elvigyorodott.
– ...és az apja is – fejezett be közben Flitwick professzor egy mondatot, aminek az elejét Harry egyáltalán nem hallotta. – Nem gondolja?
– Hogyne, persze, tanár úr – válaszolta udvariasan, bár fogalma sem volt róla, miről beszél a professzor.
– Biztos voltam benne.
Harry kinyújtotta a kezét a sütőtökléért, de a gyomra idegesen szorult össze. Mibe keveredett már megint? És most az egyszer egyedül lesz: se Ron, se Hermione nem lesz mellette.
– Quiet? Azt hiszem, ideje mennünk. Hosszú napunk volt – hallotta, hogy Piton kimenti magukat, és aztán elvezeti őt a tanárok asztalától. Mikor kiértek a folyosóra, megállt.
– Jól vagy? – Harry megvonta a vállát. – Akkor gyerünk.
Mikor végre kényelmesen elhelyezkedtek a kandalló előtti fotelekben, Piton folytatta.
– Enned kell valamit. Alig vacsoráztál.
Harry nem válaszolt, csak összefonta maga előtt a karját, és elsötétült az arca.
– Mit mondott Flitwick? – kérdezte egy idő után Piton.
– A szokásos beszédet rólad meg a bátyádról, hogy mennyire kiváló diákok voltatok, és megosztotta velem a nézetét, hogy én is az ő házába tartozok majd. A Hollóhátba! Te jó édes…! – kiáltott fel dühösen Harry. Aztán lehajtotta a fejét. – Sokkal könnyebb volt James Potter fiának lenni!
– De hát mi a baj, Ha... Quiet? – Piton döbbentnek tűnt. – Nem sértett meg, ugye?
– Nem.
– Akkor valaki más bántott?
– SENKI nem bántott. – Harry felállt, és elindult a hálószoba felé. – Lefekszem.
– Quiet. Állj meg – Piton hangja bosszúsan csengett. – Mi a fene van veled?
– Semmi – válaszolta Harry, és kiment a szobából.
Már az ágyon feküdt, összegömbölyödve, fejére húzva a takarót, mikor érezte, hogy valaki leül mellé az ágyra.
– Hagyj békén – dünnyögte.
Piton tehetetlen volt. Fogságuk óta most először történt meg, hogy Harry nem fogadta el a segítségét. És egyszerűen nem bírt rájönni, mi a baj vele. Csak bámult az összetekeredett fiúra, és törte a fejét, mit tegyen. Abban biztos volt, hogy nem lenne jó magára hagyni. Felsóhajtott, és lehúzta róla a takarót.
– Hagyj békén !– kiáltott fel Harry dühösen, és megpróbálta visszarántani.
Piton magához ölelte.
– Harry...
– Nem vagyok csecsemő, akit babusgatni kell – tiltakozott Harry mogorván, és kibújt az ölelésből. – Tizenöt éves vagyok, és fiú!
Harry megállt az ágy másik végében, kezét karba fonta maga előtt, és dühösen meredt Pitonra.
– Tudom, Harry. Csak segíteni szeretnék. – A hangja most tartózkodó volt és nyugodt.
Csak néztek egymásra. Harry látta Piton elkeseredettségét, valami... tehetetlenséget az arcán, olyan volt, mint akkor, mikor Harryt kínozták... És az emlékek visszatértek. Harry térdre ereszkedett, és az ágy széléhez támasztotta a homlokát. A következő pillanatban Piton már mellette is térdelt.
– Jól vagy? – De nem merte megérinteni.
Harry nem szólt semmit, csak felé fordult, és megszorította.
– Sajnálom – mormogta.
Piton felsegítette az ágyra.
– Elmondanád, mi a baj? – ült le mellé.
– A „régi életem" egyszerűbb volt. Akkor csak úgy kezeltek, mint egy hőst, és semmi több. De most... A te fiad vagyok, és... sokaknak előítéleteik vannak... másoknak elvárásaik. Flitwick és a többi tanár azt várja, hogy ugyanolyan okos legyek, mint te és a te... az apám. Dumbledore azt várja, hogy ugyanolyan erős legyek, mint ő, mármint Quietus volt. – Harry felemelte a fejét, és Piton szemébe nézett. – De én nem vagyok olyan okos, és biztosan nem vagyok olyan erős. Én csak... egy egyszerű fiú vagyok. Semmi különös.
Piton halványan elmosolyodott.
– Te nem vagy egy egyszerű fiú, Quietus.
– De...
– De ugyanolyan szemtelen vagy, mint eddig. Most ÉN beszélek. Ne szakíts félbe!
Piton karba tette a kezét, és komolyan végigmérte. Előre hajtotta a fejét, így zsíros haja elkendőzte az arcát. Most annyira hasonlított a hírhedt bájital tanárra, akit Harry az órákról ismert, hogy kénytelen volt elvigyorodni.
– Talán nem vagy olyan okos, mint ahogy elvárják tőled. Talán nem vagy annyira erős, mint Dumbledore reméli. De NEM vagy egy egyszerű fiú.
– Miért?
– Te segítettél engem vissza az életbe – Harry meglepett arca láttán Piton mosolya tovább szélesedett. – És nem hiszem, hogy bárki más képes lett volna rá.
Harrynek felcsillant a szeme, s a következő pillanatban ráugrott Pitonra, és két vállra fektette az ágyon.
– Szavak, tanár úr – vigyorgott rá gonoszul a mosolygó férfira. – Ha jól emlékszem, FELETTÉBB tele volt élettel az elmúlt évek során.
– Élni és létezni nem ugyanaz...
– Ó... és most milyen komolyak vagyunk... De én biztos vagyok benne, hogy az, aki képes büntetőmunkákat adni és pontokat levonni, nagyon is él!
– Mit akarsz?
– Bizonyítékot.
– Mire?
– Az életre. És hogy nem csak létezel.
– Éspedig?
– Ne kínozd a diákokat. Ne vonj le pontokat. Ne vicsorogj. Ne mosolyogj gúnyosan. Mosolyogj szépen. Legyél kedves. Segíts.
– MICSODA? – a szobát megrázta a félelmetes sikoly. – ÉN? MOSOLYOGJAK? LEGYEK KEDVES? SEGÍTSEK? És mi lesz a híremmel?
Harry válaszul csak megvonta a vállát.
– Kit érdekel?
– Engem. Inkább ölj meg!
– Örömmel...
Kitört belőlük a nevetés. Mikor végre lecsillapodtak, Harry elvigyorodott.
– Hé, köszönöm.
– Szívesen.