Újra csak:
Fordította: Enelen
Átolvasta: jinjang
Köszönöm szépen!
3. fejezet: Régi és új
Ahogy közeledett a tanév első napja, Harry észrevette, hogy Perselus egyre idegesebb. Feszült volt, lobbanékony, és egy idő után Harry jobbnak látta napközben távol tartani magát tőle. Nem mintha Perselus egyszer is megsértette volna, Harryvel mindig barátságosan viselkedett, vagy legalábbis igyekezett kedves lenni, de Harry jól látta, hogy fogytán a türelme, és nem akarta túlfeszíteni a húrt. Ezért aztán inkább csak vacsorakor csatlakozott hozzá. Az estéket együtt töltötték, beszélgettek, sakkoztak, vagy néha kisétáltak Roxmortsba egy-egy kancsó vajsörre és süteményre. Ezeken az estéken Perselus már-már elfeledkezett a közeli jövőről, és kissé felengedett.
Ha Harry eddig nem is tudta volna, hogy Perselus nem szeret tanítani, most tökéletesen kiérezhette volna a levegőből, annak ellenére, hogy ezt soha nem említette. Ezért aztán minden, az iskolával kapcsolatos témát gondosan kerültek.
Az utolsó héten már majdnem minden nap volt tanári kari ülés, ami csak még ingerültebbé és feszültebbé tette Perselust. Harry nem merte ezekről kérdezni, Perselus úgyis mindig mindent elmondott neki, ami vele volt kapcsolatos.
– Alkut kötöttünk Albusszal, és a többi tanár is beleegyezett – jelentette be Perselus egy este, mikor végre visszatért egy különösen hosszúra nyúlt gyűlésről, és fáradtan lerogyott az egyik székbe.
– Igen? – pislantott fel Harry a könyvből, amit olvasott. Ez nem iskolai könyv volt, és – Perselus őszinte meglepetésére – nem is kviddics könyv, hanem egy regény, amit Harry az egyik polcon talált. Még maga Harry se tudta, hogy miért is kezdte el olvasni, talán mert az egyik oldalon meglátta a „Noblestone" nevet, de nem bánta meg. Történelmi könyv volt, a középkori koboldfelkelésekről szólt, de érdekes volt, nem úgy, mint Binns professzor monoton előadásai. Főszereplője Undorító Ulric volt (Harry még soha nem hallott róla azelőtt), de Undok Urg (az évszázad fő koboldfelkelésének vezetője) is meg volt említve benne, és Harry meglepődve vette észre, hogy az ő nevére még emlékszik az előző évi tananyagból. És volt benne szó egy Noblestone lányról is, aki belekeveredett a második felkelésbe.
Annyira furcsa volt ez az egész. Harry a „Noblestone" nevet három hete hallotta először, de azóta már jó néhányszor összefutott vele.
– Örülök, hogy tetszik az a könyv – mosolyodott el Perselus. – Az egyik kedvencem volt, mikor még tizenöt éves voltam. Jó a stílusa, és a történelmi háttere hiteles, úgyhogy sokat tanulhatsz belőle.
Harry összevonta a szemöldökét. Nem tanulásként olvasta a könyvet, és Perselus megjegyzése szinte elvette a kedvét tőle.
– Ó – folytatta hirtelen Piton. – Majdnem elfeledkeztem a lényegről: Albusnak sikerült rábeszélni a tanári kart, hogy évközben velem maradhass.
– Fúúú! – Harry talpra ugrott, és Perselus nyakába vetette magát. – Ez szuper! – kiáltotta örvendezve.
– Hé! Quiet! Ne ordíts a fülembe! – morogta Piton bosszússágot tettetve. Mikor Harry hátralépett, Piton is rávigyorgott.
– És mi lesz a beosztással? – kérdezte végül a fiú. – Melyik házban szeretnél látni? A Mardekárban, hogy melletted maradhassak?
Piton komolyan a szemébe nézett.
– Ez nem az én akaratomtól függ, Quiet. Griffendéles vagy, és mindig is az leszel. De jelenleg borzasztóan veszélyes lenne visszatenni téged abba a házba.
– Miért?
– Túlságosan jól ismernek, és a viselkedésed alapján rövid idő alatt felismernének…
Harry térdei megroggyantak, és ő lehuppant a székre. Nem kapott levegőt. Nem… Ez nem lehet igaz! Perselus végülis betetette a Hollóhátba… vagy ami még rosszabb: a Mardekárba…?
– Úgy érted, hogy…? – nem merte befejezni a kérdést.
– Úgy értem, hogy nem leszel beosztva – mondta a férfi egyszerűen.
– Micsoda? – Harrynek leesett az álla.
– Hallottad.
Perselus idegesen figyelte, milyen hatással lesz a bejelentése Harryre. A fiú elgondolkodva hunyta be a szemeit. Hát nem osztják be. Végülis így sokkal egyszerűbb lesz minden. Nem kell majd megjátszania a griffendélesek előtt, hogy ő nem Harry, hogy nem ismer senkit, nem kell megváltoztatnia szokásait. De nem kell szembenéznie a mardekárosokkal sem, mint közülük valónak, és nem kell majd szabadidejét Malfoy és haverjai társaságában töltenie. Még csak a Hollóhátban sem kell olyan magas eredményekért hajtania, amelyekre úgysem lenne képes. És végül, de nem utolsósorban, nem kerül majd Cedric korábbi házába sem.
– A többi tanár hogyan fogadta a döntést? – kérdezte.
Perselus megkönnyebbülten mosolyodott el.
– Nem volt olyan egyszerű. Flitwick professzor erősködött, hogy tegyünk a Hollóhátba, és úgy tűnt, még Minerva is szeretne a saját házában tudni…
– Csak te meg Bimba professzor ültetek csendben.
– Hát igen. Ő biztos volt benne, hogy egy Piton leszármazott nem kerülhet a Hugrabugba. Én meg… – hirtelen fáradtnak látszott, és az arca furcsa, távoli kifejezést öltött. – Nem akartam, hogy az én házamba kerülj, ismerve a korábbi viszonyodat a tagjaival. Arról már nem is beszélve, hogy ott vannak Draco és a barátai, és fogalmam sincs, ők hogyan reagálnának a nyári események után.
Perselus elhallgatott. Kinyújtotta a lábát, hátradőlt a székben és becsukta a szemét. Arckifejezése nem változott, továbbra is távolinak, zárkózottnak tűnt. Harry csak bámulta, és próbált rájönni, mi bántja. Biztos volt benne, hogy látta már ilyennek, talán a Rémálom Kúriában…?
– Valami baj van, Perselus? – kérdezte végül.
A fekete szemek az övébe mélyedtek.
– Az igazgató elmondta a többi tanárnak a történetemet.
Harry nem értette.
– Milyen történetet?
– A halálfaló múltamat, Quietust, a kémkedést és a jelenlegi helyzetemet. Nem örültem neki. Nem akartam látni a reakciójukat és… – nem folytatta. Nem akart beszélni Harrynek az undorról, gyűlöletről, a megvetésről és félelemről, amit kapott.
– Ők… ők nem tudtak róla? – dadogta Harry.
– Persze hogy nem – csattant fel Piton. – Minervát leszámítva. A szerepem túlságosan fontos volt ahhoz, hogy nagydobra verjük.
– Nem hiszem, hogy bölcs döntés volt őket beavatni. Elég nehéz lesz újra kibékülnöd a saját házaddal is.
– Nem kell kibékülnöm velük. Ők tanulók, én pedig a tanáruk vagyok. A magánéletem nem tartozik rájuk, soha nem is tartozott. Csak azért, mert veled személyes kapcsolatba kerültem, nem jelenti azt, hogy velük valaha is voltam ilyenben.
Harry bólintott, bár régebben ő épp az ellenkezőjét gyanította. A professzor Mardekárral szembeni viselkedése és a kivételezések alapján úgy hitte, közelebb áll a diákjaihoz, mint McGalagony a griffendélesekhez. Mikor ezt elmondta Perselusnak, ő halványan elmosolyodott.
– Hát nem vetted észre, hogy ő is kivételezik a saját házával?
– Nem. Soha – válaszolta Harry őszintén.
– Akkor az mi volt, amikor kijátszotta a szabályokat, hogy bejuttasson a kviddics csapatba? Vagy a többi baleset, amiért nem kaptál büntetést? A repülő autó? Vagy hogy elkábítottál egy tanárt? És mit gondolsz a korábbi bájitaltan jegyeidről? – Perselus látta, hogy Harry kényelmetlenül fészkelődik, és mosolya tovább szélesedett. – Ez mégsem jelenti azt, hogy baráti viszonyban vagytok. Ő a tanár, te meg a diák és kész.
– És Malfoy?
– Soha nem engedtem, hogy barátkozzon velem az iskolában. Itt nem voltunk tegező viszonyban. Csak a szünidők alatt.
– Értem – Harry bólintott, aztán megkérdezte: – És mit gondolsz, mi lesz a tanárok reakciója most, hogy ismerik a múltadat?
Perselus arca megint felöltötte azt a furcsa, távoli kifejezést.
– Nem tudom – suttogta. – Nem hiszem, hogy most majd barátságosabbak lesznek velem. Soha nem szerettek, de most…
– De… de nem fognak tenni semmit ellened, ugye?
– Nem – Perselus megrázta a fejét. – Nem fognak, mert Albus nem engedi.
Harry csak nézte az ismerős, fárad és fájdalmas arcot, és megsajnálta a férfit. Igen, Perselus még mindig nem tudott túllépni a múlton, és ez a kari ülés túl súlyosan nehezedett rá, az, hogy szembe kellett néznie munkatársai undorával és megvetésével… Bár Perselus nem említette, az arckifejezése láttán Harry TUDTA, milyen hatást keltett az igazgató meséje. Közelebb lépett, és leült a szék karfájára.
– Perselus – kezdte csendesen. – Én…
Piton felemelte a fejét, és enyhe bosszússág csillant a szemében.
– Mi van? – mordult fel.
– Csak azt akartam mondani, hogy nem engedem, hogy bántsanak. Ahogy te segítesz nekem, én is segíteni fogok neked.
A bosszúság helyét hirtelen felváltotta valami más. Szeretet? Piton elmosolyodott, bár a mosolya valahogy szomorúra sikerült.
– Meg tudok birkózni velük egyedül is, Harry. Neked nem kell kínlódnod ezzel. De azért köszönöm.
– Ez nem kínlódás. Csak azt akartam mondani, hogy nem vagy egyedül… – Harry hirtelen nevetségesnek érezte magát. Piton mindig is képes volt egyedül megállni a lábán. Magától értetődő, hogy nincs szüksége az ő segítségére, ahhoz, hogy megoldja. Lehajtotta a fejét, és érezte, hogy elvörösödik.
– Tudom, Harry. És hidd el nekem, nagyra értékelem az ajánlatodat.
– Tényleg? – motyogta Harry bizonytalanul.
– Tényleg. Biztos még mindig azoknak a hírhed pszichológiai tényezőknek a maradványa…
– A boldog napok… – tűnődött el Harry. – De attól tartok, elég sok következményükkel szembe kell majd néznünk. A boldogtalanabb fajtából.
– Igen. És van belőlük bőven. Fájdalmas kötelekből, amelyek a múlthoz láncolnak minket. Kísértő emlékek és érzések, amelyek börtönbe zárják az életünket. Le kell ráznunk őket. Ki kell szabadulnunk a szorításukból. Biztos vagyok benne, hogy nekünk, különösen pedig neked, sikerülni fog.
Másnap, mikor Harry Perselus lakosztályának nappalijában olvasott – ugyanazt a könyvet, Piton azon megjegyzése ellenére, hogy jó lenne tankönyvnek is –, halk kopogás zavarta meg. Az átváltoztatás tanárnő volt az.
– Azért jöttem, hogy elkészítsük az órarendjét, Mr. Piton – mondta a kölcsönös üdvözlések után. – Feljönne velem az irodámba?
– Természetesen – Harry nyelt egyet. – És kell majd… le kell majd vizsgáznom is? – kérdezte idegesen.
– Úgy érti, most? – Mikor Harry bólintott, a tanárnő megnyugtatóan rámosolygott.
– Ó, nem, ne ijedjen meg. Nincs most időm, hogy leellenőrizzem a tudását – magyarázta, mikor már úton voltak az irodába. – Ezzel kapcsolatban elfogadom a szavát, és az apja beszámolóit, jó?
Harry erre szélesen elmosolyodott.
– Milyen órákra fogok járni?
– Ez attól függ, mit tanult eddig.
Később Harry rájött, hogy tiszta szerencse, hogy a tanárnő végül úgy döntött, hogy nem vizsgáztatja le: csak az, hogy megbeszélték eddigi tanulmányait, és döntöttek az órarendről, több mint két óra hosszat tartott.
– Na, ennyit az alapokról – mondta McGalagony a két óra elteltével. Nem teljesen volt igaz, hogy nem ellenőrizte Harry tudását, de csak alapvető dolgokat kérdezett, hogy lássa, milyen szinten áll. Végül elégedetten sóhajtott egyet. – Jól van. Nem hiszem, hogy lennének problémái az ötödéves tananyaggal. De kell még választania két fakultatív tantárgyat is. Melyik kettőre gondolt?
Harry megvonta a vállát.
– Nem tudom, melyek ezek a tantárgyak, tanárnő – válaszolta udvariasan.
– Számmisztika, legendás lények gondozása, jóslástan, ősi rúnák tanulmányozása és mugliismeret. Az utóbbit nem ajánlom, ez a maga számára teljesen értelmetlen lenne, csakúgy, mint a jóslástan.
Erre a megjegyzésre Harry elvigyorodott.
– De tanárnő, én már tanultam valamit a legendás lényekről… – válaszolt ijedten, mikor meghallotta a két idegen hangzású megnevezést. Hermione sokat beszélt róluk, de Harrynek fogalma sem volt arról, valójában miről szólnak.
– Tényleg? – mosolyodott el elégedetten McGalagony. – Akkor már csak egyetlen másikat kell választania.
– A jóslástan érdekesnek tűnik. Hasznos lehet, ha az ember tudja a jövőt, nem? – kockáztatta meg Harry.
– Nem hiszem, hogy az apja örülne, ha hallaná ezt. Ha annyira érdekli a jövő, inkább a számmisztikát javasolnám. Az olyasmi, mint a jóslástan, de sokkal összetettebb, érdekesebb, és lényegesen értékesebb jóslatokat ad. Biztos vagyok benne, hogy Perselus hajlandó lesz benne segíteni, vagy akár a korrepetálás is elintézhető, ha szüksége lenne rá.
Harry nem mert ellenkezni a szigorú hanggal. De mi a fene az a számmisztika? Kétségbeesetten figyelte, ahogy a tanárnő lejegyzi a részleteket, miközben néha-néha rápillantott az asztalon heverő többi pergamenre.
– Még egy dolog, Mr. Piton – emelte fel végül a tanárnő a fejét. – Melyik ház tagjaival szeretne órákra járni?
– Tessék? – kérdezett vissza Harry. – Sajnálom, tanárnő, de nem értem a kérdést.
– Ahogy már bizonyára tudja, nem lesz beosztva – kezdte, és amikor Harry bólintott, folytatta –, de iskolánkban a különféle házaknak eltérő az órarendjük.
– Ó, értem. – Harry nyelt egyet. – Nem is tudom…
Ahogy ezt kimondta, hirtelen eszébe jutott egy nagyon fontos dolog.
– De ha megoldható, inkább ne a Hollóháttal.
McGalagony felsóhajtott.
– Úgy látom, komolyan idegenkedik a Hollóháttól. Megtudhatnám, mi ennek az oka?
– Semmi különös, tanárnő. Ahogy már mondtam is, nem vagyok elég tehetséges hozzájuk, és attól félek, ha velük járnék az órákra, minden tanár úgy kezelne, mint közülük valót.
McGalagony nem tudott elnyomni egy szomorkás mosolyt.
– Azt hiszem, mindenképpen azt fogják várni, hogy ugyanolyan szorgalmasan tanuljon, mint az apja és a nagybátyja. De meg tudom érteni ezt a vágyát, és természetesen van lehetőség, hogy máshova osszuk be… Jól van. Akkor azt hiszem, az ötödéves griffendélesek mellé teszem, és mivel engem neveztek ki, hogy figyeljem a tanulmányait, nekem is könnyebb dolgom lesz.
Harry szíve kihagyott egy dobbanást. Pedig hát tudhatta volna. Még a hugrabugosoknak és a mardekárosoknak is voltak a hollóhátasokkal közös óráik. Ha nem akart velük egy órára járni, muszáj volt a Griffendélt választania.
– A számmisztikát viszont a hollóhátasokkal közösen fogja majd látogatni. Sajnálom, de azt nem tudom máshogy megoldani.
Harry nem bánta. A barátaival lesz! Lehetőséget kap, hogy újra összebarátkozzon velük! Örömében kis híján táncra perdült.
– És ha bármikor problémái lennének a tanulmányaival, vagy az órarendjével kapcsolatban, tudja, hol talál meg – ezzel a tanárnő átnyújtotta Harrynek az órarendjét.
– Természetesen, tanárnő. Köszönöm.
Mikor később Harry elújságolta a dolgot Pitonnak, ő gratulált neki.
– Ennek ellenére úgy gondolom, az étkezéseknél a Mardekár asztalánál kellene ülnöd.
– Miért? – Harry teljesen megdöbbent.
– Mert az az én házam – válaszolta a férfi nyugodtan – és mivel már te is voltál szíves felhívni a figyelmemet arra, hogy ki kellene békülnöm velük, azt javaslom, te is tedd ugyanezt. Mivel senki nem tudja, hogy griffendéles vagy, sokkal természetesebben hatna, ha a Mardekár asztalához ülnél.
– Igazad van – Harry jókedve kezdett elpárologni. – Persze, megpróbálom.
– Nem tudom, hogyan reagálnak majd – Piton Harry vállára tette a kezét –, de hidd el nekem, nem olyan rosszak, mint azt mások hiszik. Kérlek, próbáld őket nem a házuk vagy az általános vélemény alapján megítélni. Adj nekik esélyt.
Harry határozottan bólintott.
– De tudod, hogy nekem is szükségem lesz esélyre? – fordult Pitonhoz.
– Ezzel a legtöbbünk így van…
Harry halálra volt rémülve. Ott ált az elsőévesek mellett, szembe a nagyteremmel, és igyekezett nem nézni sehova. Ez elég nehéz volt, úgyhogy sokszor emelte a pillantását az elvarázsolt mennyezetre, ami éppen egy csodálatos naplemente színeiben tündökölt, miközben a beosztás a maga rendje szerint folyt.
– …és most, mielőtt még elkezdenénk a jól megérdemelt lakomát, szeretnék nektek bemutatni egy új diákot, aki nem elsőéves. Bár már 16 éves, az ötödik évfolyamot fogja kezdeni, és biztos vagyok benne, hogy már sokan észrevettétek korábban is, egyesek talán már a származására is rájöttek. – Dumbledore szélesen elmosolyodott, de ahogy Harry Pitonra pislantott, látta, hogy az a szokásos módján füstölög, és gúnyosan elhúzza a száját.
– A varázslóvilág még új a számára, ezért szeretném, ha mindannyian segítenétek neki beilleszkedni az iskolába, a közösségbe…
Mire az igazgató idáig ért a beszédében, Harry már annyira ideges volt, hogy alig hallotta, mit mond, és nem is látott már semmit. Előre megrémítette az a pillanat, mikor majd hangosan bejelentik a nevét, elrémítette a gyűlölet és a megvetés, amit majd ez a bejelentés kivált, és leginkább attól a perctől rettegett, mikor majd csatlakoznia kell a mardekáros diákok asztalához: biztos meg fogják érinteni, legalább egy kézfogás erejéig, és kénytelen lesz rendesen enni, mint minden vele egykorú fiú. Megint Pitonra pislantott, aki közben észrevette az idegességét, és megnyugtatóan bólintott felé.
Harry hirtelen azt kívánta, bár vége lenne már ennek az egésznek, hogy újra Perselus nappalijában ülhessen, olvasva, vagy még inkább a férfi mellé bújva – de erre a gondolatra elszégyellte magát. Hiszen már majdnem felnőtt! Nem viselkedhet úgy, mint egy kisgyerek! Még Anne is erősebb nála.
– A neve Quietus Piton, és Piton professzor fia – ahogy, gondolom látszik is. Bizonyos okok miatt, amelyek nem tartoznak rátok – itt az igazgató a Weasley ikrekre nézett – nem lesz beosztva, és az apjával lakik majd. Most azonban szeretném megkérni a mardekáros diákokat, hogy adjanak neki helyet az asztaluknál.
Elérkezett az este legrosszabb pontja. Harry odapislantott a mardekárosokra, akik bizonytalanul bámultak vissza rá. A nagyteremben szinte tapintani lehetett a csöndet. A diákok többsége még mindig a bejelentés hatása alatt állt – ez a hír felettébb érdekes volt. Egy új fiú – de nem tizenegy éves, nem osztják be, és Piton az apja… Persze a suttogások is elkezdődtek.
– Ez nem lehet igaz…
– Merlinre, még egy Piton…
– Pont úgy néz ki, mint az apja…
– Miért nincs a Mardekárban?
– Ki hitte volna, hogy Piton tud gyereket csinálni?
És így tovább, vég nélkül. Csak a mardekárosok asztala volt néma. Ez a bejelentés túlságosan hirtelen jött, és túlságosan meglepő volt. Hogy a házvezető tanáruknak van egy fia – egy láthatóan félig mugli fia, hiszen nem ismerte a varázslóvilágot… Sokan Pitonra pislogtak, de az felvette szokásos kifejezéstelen arckifejezését – már ha a gúnymosoly kifejezéstelennek számít. De ahogy a botladozó Harryre nézett, tekintete megenyhült. Szeretett volna segíteni a fiúnak, kivinni a zsúfolt teremből. Pontosan tudta, hogy érzi magát, és mennyire tartott ettől az estétől. De nem tehetett semmit, mint ahogy Voldemort poklában sem tehetett semmit. Ez a helyzet azonban messziről sem hasonlított amarra, még akkor sem, ha Piton biztos volt benne, hogy Harry sem érzi magát sokkal jobban.
Harry megállt az asztal végénél, hogy üres helyet keressen magának. Ahogy végignézett a soron, egyetlen egyet sem látott. De akkor megakadt a szeme valami izgatott mozgolódáson. Néhány hatodéves mardekáros helyet csinált maguk között, és odaintett neki. Ő bólintott, és elindult feléjük. Mielőtt leült, még egy utolsó pillantást vetett Pitonra, aki biztatóan rámosolygott, ami viszont meglepett hördüléseket váltott ki a még mindig bámuló diákseregletből. Harry visszamosolygott, aztán leült.
A zajszint hirtelen a szokásosra emelkedett – de ezúttal már ő volt a téma, hallotta. Csak egy pillanatig figyelhette azonban a beszélgetés megindulását, mert a következő pillanatban már kénytelen volt a körülötte ülő izgatott mardekárosokkal foglalkozni.
– Szia, én Janus vagyok. Janus Moon – hallotta az első mondatot, amit sok hasonló követett.
Harry végül már nem tudta megmondani, hány új nevet hallott, és hányszor ismételte el a sajátját.
De se Malfoy, se a követői nem voltak a bemutatkozók között. Sőt, az ötödévesek közül egyedül Nott mutatkozott be.
– Ares Nott – mondta szélesen mosolyogva.
Harry meglepődött. Inkább Zabinitől várta volna a bemutatkozást: Harry tudomása szerint Zabini volt az egyetlen, akinek nem voltak halálfalók a rokonai között.
Nott apja biztosan halálfaló volt. És ő mégis ott vigyorgott rá, míg Zabini láthatóan zavarban volt, a tányérját bámulta meredten, miközben lángolt a füle.
– Vagyis akkor nem lesznek közös óráink – mondta Janus, aki a hatodik évfolyamba járt, mint ahogy a mese szerint Harrynek kellett volna.
– Nem, és még csak nem is a mardekáros ötödévesekkel leszek – tette hozzá Harry. Janus szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– Miért?
– McGalagony tanárnő úgy készítette el az órarendemet, hogy a griffendélesekkel legyek.
Egy pillanatra elszégyellte magát. Ez nem volt teljesen igaz. De a professzor, vele ellentétben, nem tartozott magyarázattal a mardekárosoknak.
– A bolondokkal? – Janus arca ezúttal döbbenetet tükrözött.
– Bolondokkal? – Harry dühbe gurult, de próbálta elnyomni ezt az érzést.
– Hát, van egy rövid versikénk a négy házról – vigyorgott a fiú. – ez természetesen nem a hivatalos vélemény a házakról, de mégis azt kell, hogy mondjam, sokkal inkább igaz. Így szól: Hugrabug? A hülyéknek van! Bolondoknak? Griffendél! Hollóhát – a nagyfejűknek! Mardekár csak a tökély!
– Nem tudom, ki írta ezt a versikét, de nem volt egy Shakespeare… – vonta meg a vállát Harry, aztán a tányérjára fordította a figyelmét, próbálva legalább néhány falatot lenyomni a torkán. Nem volt egyszerű.
Észre kellett vennie, hogy bárhogy is vélekedtek róla a mardekárosok, senki nem merte hangosan kimondani. Harry látta a kényelmetlen fészkelődést, szinte hallotta a ki nem mondott szavakat, de békén hagyták, és ezért nagyon hálás volt. Vacsora után megkönnyebbülten indult el velük a pince irányába, de ekkor történt néhány dolog. Az első mindjárt Leah Moon volt, egy hugrabugos ötödéves.
– Hé, Jan – lépett oda a hatodéves mardekároshoz. – Attól tartok, anya a te ládádba csomagolta a tollaimat, és holnap szükségem lesz rájuk. Lehoznád őket reggel?
– Persze – Janus Harryhez fordult, aki még mindig mellette állt. – Ő a húgom, Leah – mutatta be a lányt Harrynek.
– Quietus Piton, örülök, hogy találkoztunk – mondta Harry udvariasan, és rámosolygott.
Leah elpirult, miután alig hallhatóan motyogott valamit, sarkon fordult, és elmenekült.
– Mit is mondtál az előbb a hugrabugos hülyékről? – fordult Harry Janus felé, aki erre szintén elvörösödött, mint előbb a húga, és nem tudott mit mondani. Harry már majdnem hozzátett még egy kioktató megjegyzést, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy elállja valaki az utat előttük.
Ránézett. Malfoy volt az. Malfoy, arcán gonoszság és egy megvető mosoly ült.
– Szóval te vagy a Piton család legújabb tagja.
Harry nem válaszolt, csak hidegen meredt rá, és azt kívánta, bárcsak bárhol máshol lenne.
– Az aranyvérű családok szégyene…
Harry összefonta a karjait maga előtt.
– Hogy érted ezt, Malfoy? – kérdezte dühösen.
– Ó, szóval tudod a nevemet – válaszolta az. Harry gondolatban bokán rúgta magát az elszólásért. – Gondolom az apád mesélt rólunk…
Harry nem válaszolt, csak áll ott, és várta a folytatást.
– Igazán szégyen, hogy egy félig mugli származék lesz az örököse egy régi, nemesi, aranyvérű családnak.
– Mit is mondtál, Malfoy? – Harry előrehajolt, bele a szőke fiú arcába. – Egy félig mugli származék az szégyen? – sziszegte. – Mit gondolsz, mit szólna erre apukád „kis bálványa", ha hallaná?
Malfoy arcán félelem suhant át, és lépett egyet hátrafelé.
– Te… te…
– Azt mondom, Malfoy, légy óvatos, ha nem akarsz túl korán meghalni…
– Hogy merészeled…
– Szánalmas vagy, Malfoy. Csak nem hitted, hogy ez a kis műsorod megrémít?
Beszélgetésük kezdte felhívni a körülöttük állók figyelmét, és többen megálltak mellettük. Malfoy a bámuló diákokra nézett, megvonta a vállát, és egy utolsó pillantást vetett Harryre.
– Ne hidd, hogy ez volt az utolsó…
– Na, most igazán halálra rémültem tőled – mondta Harry megjátszott félelemmel a hangjában. Mellette hirtelen vadul felnevetett valaki. Janus egészen addig nevetett, míg a szőke fiú háta el nem tűnt a tömegben.
– Beképzelt seggfej… – mondta, mikor Malfoy hallótávolságon kívül került. – Azt hiszi, az ő családja a legtisztább vérű egész Angliában. És az apja épp ilyen kibírhatatlan, mint ő. Nyáron meglátogatta a szüleimet, és úgy viselkedett, mintha ő maga lenne Merlin személyesen…
– A szüleid mardekárosok voltak, ugye? – kérdezte Harry kíváncsian.
– Anyám. Apám hollóhátas volt…
– És… mi van a húgoddal?
Janus megvonta a vállát.
– Ő mindannyiunktól különbözik. Szégyenlős, és… hát, más.
– Quietus?
Piton lépett melléjük. Janus elkomolyodott, ahogy üdvözölte a tanárt. Ő válaszul csak biccentett, és Harry vállára tette a kezét.
– Gyere. Maga pedig, Moon, menjen a klubhelyiségébe. Későre jár.
– Igen, professzor – válaszolta gyorsan Janus, és követte a társait. – Jó éjszakát.
– Jó éjt – mosolygott rá halványan Harry.
– Jól vagy? – kérdezte óvatosan Piton, mikor végre a nappalijukban voltak.
Harry szerette volna azt válaszolni, hogy „igen", de érezte, hogy remegni kezd, és zúg a feje. Felemelte a lábát, hogy a díványhoz lépjen, de a világ elhomályosodott, aztán elsötétült előtte. A földre zuhant.
– Harry, Harry, mi a baj? – Perselus letérdelt mellé, a válla alá csúsztatta a kezét és magához ölelte.
Abban a pillanatban Harry túl gyenge volt ahhoz, hogy válaszoljon. Perselus ruhájába temette az arcát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Érezte, hogy Perselus felemeli, és lefekteti a díványra.
– Bántott valaki?
Csak megrázta a fejét, hogy „nem". Perselus nem kérdezősködött tovább, csak szorosabbra vonta az ölelését Harry válla körül, és tartotta, amíg teljesen meg nem szűnt a remegése.
– Azt hiszem, egy kicsit… túl sok volt egyszerre. Az igazgató bejelentése, a bámulás, a suttogások, a mardekárosok, és főképpen az a sok ember körülöttem… Mindig attól rettegtem, hogy valaki megérint, felismernek… Nem hiszem, hogy holnap a nagyteremben reggelizek.
– Harry, nekünk…
– Kérlek, hívj Quietusnak. Igazán kedves vagy, hogy Harrynek nevezel, de ez túlságosan veszélyes. Hívj Quietusnak, kérlek, még akkor is, ha éppen ki vagyok bukva.
– Rendben, Quiet. De muszáj a nagyteremben reggeliznünk. Nekem legalábbis.
– Én nem fogok. Nem szeretnék már az első reggel megőrülni.
Perselus nem válaszolt, csak nyugtatóan simogatta Harry hátát.
– Utálom ezt az átkozott gyengeségemet…
– Nem vagy gyenge.
– De nem kellene mindig szaladnom, és hozzád bújnom, mint egy kisgyereknek.
– Én nem bánom.
– De én igen!
– Te se bánd. Senki nem tud róla, és nem is fogja megtudni senki.
– Akkor is nevetséges…
– Több időre van szükséged, hogy túltedd magad azon, ami nyáron történt. Hónapokra. Nem napokra.
– De már majdnem egy hónap telt el azóta!
– Majdnem egy hónap.
Harry nem válaszolt, csak becsukta a szemét. Hosszú órákig ültek az üres kandalló előtt. Mikor Perselus észrevette, hogy Harry elaludt, átvitte az ágyba. Ő csak később ment aludni. Mikor már harmadszor ébredt fel Harry forgolódására és nyögéseire, felkapta a takaróját és odafeküdt mellé. Az utóbbi néhány napban már nem volt szükség erre, ahogy Harry álma egyre nyugodtabbá vált, de most úgy tűnt: az első napok és éjszakák megint nehezek lesznek.
Ahogy Harry belépett az átváltoztatástan terembe, megbánta, hogy úgy döntött, a griffendélesekkel fog órákra járni. Ahogy végignézett a többiek arcán, egyszerre érezte ismerősnek és idegennek a helyzetet. Az egész osztály őt bámulta, ahogy ott állt az ajtóban, kezében a könyveivel.
Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz. Ilyen kényelmetlen.
– Heló – mondta szégyenlősen, és utálta magát érte.
Senki nem köszönt vissza. Csak bámultak rá fenyegetően.
Harry nem tudta, hova üljön, úgyhogy csak állt az ajtó mellett, és hihetetlenül hülyén érezte magát.
– Izé… Azt hiszem, leülhetnél. – Harry nagy meglepetésére Neville szólt hozzá először. Egy Pitonhoz!
– Igen – mondta, de nem mozdult. A szokásos helye felé pislantott, és… Ronra. Aztán Hermionéra. Aztán Deanre, Seamusra, Patilra. Ellenséges pillantások.
– Te meg mit keresel itt, Piton? – lépett most felé Ron, és fenyegetően összefonta a karját maga előtt. – Ez nem a mardekáros ötödéves osztály! Nem látod?
Harry szembenézett a legjobb barátjával. Nem tudta, mit tegyen. A feje megint zúgni kezdett, és ahogy Ron közelebb lépett hozzá, a szédülése émelygéssé vált.
– Itt lesz átváltoztatástan órám. Az ötödéves griffendélesekkel. – A hangja rekedt volt az erőlködéstől, hogy ne hányja el magát.
Erre a bejelentésre meglepett horkanások hallatszottak a teremben lévő többi diák irányából.
– Nem. Nem lesz – mondta Ron, és karon ragadta Harryt. Ez volt a legrosszabb, amit tehetett. A következő pillanatban könyvei a földre potyogtak, ahogy pánikba esve hátraugrott.
– NE érj hozzám! – kiáltotta dühösen a meglepett fiúra, amint összeszedte magát. A hányingere elmúlt, és most már erősnek érezte magát. – Nincs semmi jogod rá, hogy parancsolgass nekem, Ron.
– Neked én nem vagyok „Ron", Piton – válaszolta a fiú dühösen.
– Mi folyik itt? – csattant fel hirtelen McGalagony hangja Ron háta mögött.
– Semmi, tanárnő. – Ron hátrébb lépett, és egy utolsó dühös pillantást vetve Harry felé, leült a helyére.
Harry lehajolt, hogy felvegye a földről a könyveit.
– Mi történt, Mr. Piton? – kérdezte tőle a tanárnő.
– Csak leejtettem a könyveimet… –egyenesedett fel, és nyugodtan a nő szemébe nézett. – Nem tudom, hova üljek, tanárnő.
– Van ott egy üres hely Weasley mellett…
– Nem! – kiáltott fel Ron dühösen. – Az Harryé…
Harry lehajtotta a fejét, és felsóhajtott.
– Akkor azt hiszem, Longbottom mellé… – McGalagony megmutatta Harrynek a helyét, majd komolyan végigmérte az osztályt. – Mr. Piton veletek együtt fogja látogatni az órákat. Kérlek, segítsetek neki, hogy be tudjon illeszkedni az új helyzetébe…
A folytatást Harry már nem hallotta. Beilleszkedni… nem lesz egyszerű, éppen úgy, ahogy gondolta is.
Számmisztika… Már a gondolatára is végigfutott a hátán a hideg. A múlt héten minden szabad idejében erre az átkozott órára készült, hogy legalább félig értse, amiről az első nap szó lesz. Nagy megkönnyebbülésére az ötödikes griffendélesek közül csak Hermione látogatta az órát. De ott volt az összes hollóhátas, a Mardekárból pedig Nott és Malfoy. És újra a szokásos probléma: nem tudta, hova üljön. Ahogy ott állt tanácstalanul, Nott intett oda neki.
– Hé, Quietus! Gyere ide! – és a mellette levő üres helyre mutatott.
Harry bólintott, és ahogy közelebb ért a fiúhoz, elgondolkodott rajta, vajon miért nem beszélt vele soha azelőtt. Pedig négy évig majdnem minden órájuk közös volt.
– Kösz, Nott…
– Ne Nottozz itt nekem, haver. Hívj Aresnek, vagy Arinak, ha az jobban tetszik – mondta Nott, és várakozóan nézett Harryre.
– Oké, Ares. Hogyhogy Malfoy nem melletted ül?
– Miért kellene neki? – kérdezte a fiú meglepetten.
– Hát, hiszen egy házban vagytok…
– Attól még nem vagyunk barátok. Ki nem állhatom azt az elkényeztetett ficsúrt meg a debil haverjait. Biztos láttad őket: két tohonya hájgömb…
– Ó, azokat láttam! – Harry elnyomott egy félmosolyt. Most már emlékezett rá, hogy soha nem látta Arest a többi mardekáros mellett ülni. Mindig elkülönült tőlük. – Nem tűnnek túl intelligensnek… – tette hozzá.
– Mert nem is azok – válaszolta Ares, aztán megkérdezte. – Miért nem voltál bűbájtanon?
– Átváltoztatástanom volt.
– Nem a mardekárosokkal jársz az órákra?
– Nem. A griffendélesekkel.
Ares felvonta a szemöldökét.
– Furcsa.
Harry csak megrántotta a vállát.
– Nem tudom…
– Hát… de legalább nem kell a csodálatos ötösfogattal töltened az idődet.
– Mégpedig?
– Malfoy és követői: ő, a két haverja és a két csaj, Pansy és Millicent.
– És Zabini? Ő nincs velük?
– Jobban szeret egyedül lenni. Mint én. De míg én aranyvérű vagyok, és Malfoy csapata nem mer velem kikezdeni, ő mugli származású, és őt mindig piszkálják. Hülyék…
– Malfoy velem is megpróbált kötekedni tegnap.
– Mert félvér vagy?
Harry csak bólintott.
– Hallottam, mit válaszoltál neki. Fél éjjel azt tárgyalták a hálóteremben… – Az arca elkomorult. – Jobban kéne vigyáznod a megjegyzéseiddel. Nem túl bölcs dolog ilyesmiket mondani.
Harry már azon volt, hogy válaszol, mikor a tanár belépett a tanterembe, és az óra elkezdődött.
Az óra NAGYON hosszú volt, de meglepően érdekes. Az elmúlt hét alatt Piton megpróbálta neki elmagyarázni a tantárgy fontosabb részeit, de halálra unta magát rajta, és már előre félt a közelgő óráktól. De most le volt nyűgözve.
Lelkesedése egy kissé lelohadt, mikor a tanár, Vector professzor feladta a leckét a prímszámokról, és azok használatáról a kódfejtésben. Harry gyanította, hogy a délutánt a könyvtárban kell majd töltenie.
Az óra után Aresszel ment a nagyterembe ebédelni, aztán együtt sétáltak ki Hagrid kunyhójához.
Ahogy megálltak a félóriás tanárra várva, Harrynek baljós érzése támadt. Nem bírt rájönni, mi zavarja. Aztán a pillantása a Hagrid ajtója előtt alvó vadászkutyára esett.
Fang. Elmosolyodott. Fang nem volt az iskolában az utóbbi két hétben, biztosan Hagriddel volt, aki szintén nem tartózkodott itt. Csak két napja érkeztek, és Harrynek még nem volt alkalma találkozni velük.
Ahogy Harry és Ares közelebb léptek, a kutya rájuk emelte a szemét, aztán felállt.
Harry biztosan tudta, hogy valami nagy baj lesz. De mi?
A következő pillanatban aztán rájött. Fang felismerte. Nem, nem Quietus Piton, hanem Harry Pottert. A következő pillanatban már a nyakába is ugrott örömében. Harry hátraesett, belebotlott Aresbe, és mindketten a földre zuhantak a kutya súlya alatt.
Valami nedveset érzett az arcán.
Aztán minden elsötétült.
…
…
– Hé, haver, kelj fel! Kelj már fel! – hallotta Harry valahonnan a magasból Ares kétségbeesett kiáltozását. Lassan nyitotta ki a szemét, és egy nagyon ideges Hagridot, meg egy enyhén szólva meglepett Arest látott maga fölött.
– Már jól vagyok… – nyögte, és felült. Mikor látta, hogy Hagrid keze elindul a válla felé, megrándult, és hátrébb húzódott. – Kérem, ne… – nyögte.
Hagrid azonnal leengedte a kezét.
– Ne hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Nott. Harry bólintott.
– Elnézést Fang viselkedéséért… Eddig még soha nem csinált ilyen idegenekkel… Általában olyan… izé… félénk és szégyenlős, nem tudom, miért támadt rád…
– Azt hiszem, nem is támadt rám – sóhajtott Harry. – Csak üdvözölt, és megnyalta az arcomat…
– Tényleg? Furcsa. Azt hittem… – dadogta Hagrid elvörösödve, aztán felállt. Harry felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse, de az megint elhúzódott előle. – Azt hiszem, jobb, ha most felmész az ispotályba… – mondta.
– Nem, minden rendben lesz – mondta Harry. – Én csak… azt hiszem, megijedtem a kutyától. – Igen, ez félig-meddig igaz is volt. A kutyától. Az igazság másik fele pedig az volt, hogy Nott-tól. A testi kontaktustól. Az érintéstől.
Feltápászkodott, majd odalépett az izgatott kutyához, és megsimogatta a hátát.
– Jól van.
– Szóval te vagy Piton professzor fia. – kérdezte-állította Hagrid.
– Igen – válaszolta Harry. Biztos volt benne, hogy a félóriás erre megvetően végigméri majd.
– Pont olyan vagy, mint a testvére, tudtad? – Úgy látszott, Hagrid nem veti meg. Éppen ellenkezőleg.
– Tudom. Mindenki ezt mondja. Még a nevünk is megegyezik – az utóbbit Harry már gúnyosan tette hozzá, de Hagrid ezt látszólag nem vette észre.
– Akkor te is Quiet vagy?
– Quiet? Csak Perse… az apám hív ezen a becenéven.
– Én valamikor így szólítottam az öccsét.
– Ismerte? – Harry kíváncsivá vált.
– Igen. Amolyan… barátfélék voltunk. Én már itt dolgoztam, mikor ő az iskolát kezdte. Sokszor jött le hozzám. Általában az apáddal együtt. Imádták az állatokat, és azok is szerették őket… És ahogy látom, téged is.
Harry megint felsóhajtott, és egy utolsó pillantást vetett Fangra.
Nem. Fang nem azért üdvözölte, mert olyan, mint az apja vagy Perselus. Azért üdvözölte, mert ő Harry Potter, és a kutya tudta ezt. Harry megborzongott, ahogy eszébe jutott a keresztapja. Még jó, hogy Sirius nem igazi kutya, csak animágus.
De a gondolat, hogy Perselus lejárt meglátogatni Hagridot, teljesen… furcsának tűnt, aztán eszébe jutott, hogy elsőben, mikor azt hitték, hogy Piton akarja ellopni a bölcsek kövét, Hagrid megvédte. Hagrid mindig megvédte. Hagrid valamiért kedvelte Perselust. Ez is egy furcsa gondolat volt.
– Most már gyerünk az órára, Mr. Piton – mondta végül Hagrid.
– Izé, uram… ha akarja, azt hiszem, nyugodtan hívhat Quietnek…
A félóriás rámosolygott.
– Ne urazz engem. Hívj csak Hagridnek.
– Jó. Köszönöm.
Ahogy halkan beszélgetve a várakozó osztályok felé sétáltak, Harry lassan megnyugodott. De ahogy közelebb értek, rájött, hogy most két óra hosszat egyszerre kell majd elviselnie Ront és Malfoyt.
– Jobban érzed már magad? – hallotta Ares hangját a háta mögül. Megfordult, és látta, hogy egy pohár vizet nyújt felé.
– Igen, sokkal jobban – mosolyodott el, és felhajtotta a vizet.
– Történt valami? –lépett Malfoy melléjük.
– Semmi, ami rád tartozna. Kopj le – fordult felé Harry.
– Hé Piton, ne legyél már olyan harapós… Láttam az előbb az ájuldozós műsorodat.
A haverjai felvihogtak.
– Hagyj békén, Malfoy.
– Most meg milyen bátor vagy, Piton. Biztos az apád miatt, nem? Mint tanár, megvédi majd a drága kicsi fiát, aki mindenért pityeregve rohan hozzá…
– Mit szeretnél még elmondani az apámról, Malfoy? Vigyázz, most nem otthon vagy – még egyszer végigmérte, aztán megfordult és otthagyta. Szóváltásuk alig hallhatóan folyt, és Harry biztos volt benne, hogy senki nem hallotta. Ron például, aki most szemtől szemben állt vele, bizonyára nem.
– Látom, hogy végre megtaláltad a helyed, Piton. Miért nem csatlakozol a házadhoz? Apuci házához?
Egy rövid pillanatra Harry majdnem elvigyorodott. A gondolatot, hogy Piton az apja, már kezdte megszokni, de hogy „apuci"-ként hivatkozzanak rá. Nem. Perselus minden volt, csak apuci nem.
– Ő nem mardekáros, vagy nem hallottad az igazgatót, Weasley? Nem osztották be, úgyhogy nem hivatkozhatsz rá úgy, mint mardekárosra. – Jött a védelmére Ares.
– Nem a te dolgod, Nott. Vagy talán a bűntársadat véded?
– Bűntársadat? – kérdezte Ares meglepetten. – Ezt hogy érted?
– Tudok az apád izé… – gonoszul elvigyorodott – elkötelezettségeiről…
Ares csak bámult Ronra értetlenül, Harry viszont olyan ideges lett, hogy alig tudott megszólalni.
– Hogy mered…!
– Láttam a bizonyítékot.
Igen, ezt tudta: mindhárman látták tavaly év végén az ispotályban a Fekete Jegyet Piton kezén… Igen, de akkor mind azt hitték, hogy Piton átállt, hiszen Dumbledore tudott róla, és… Nem. Ennek semmi értelme.
– Az apád a minisztériumban dolgozik. Biztos elmondta neked, mi történt apámmal a nyáron – válaszolta Harry elbizonytalanodva.
– Megérdemelte, Piton. Nem kapott semmi többet, csak amit megérdemelt.
Erre már nem tudott mit mondani. Perselus is mindig ugyanezt mondta. Harry idegesen szorította össze a fogait. De most már Aresnek is visszajött a szava.
– Tényleg nem értem, miről beszéltek. Mi ez az egész?
– Most úgy teszel, mintha nem tudnád! Ne legyél nevetséges, Nott! – kiáltott rá Ron, de erre már mindenki figyelme feléjük fordult. Ron elvörösödött, és magukra hagyta őket.
Harry érezte, hogy valaki megérinti a karját. Leküzdve a késztetését, hogy elrántsa, megfordult, és látta, hogy Nott még mindig csodálkozva áll mellette.
– Ez meg mi volt? Te érted, mire célzott?
Harry nyelni próbált, de a szája teljesen kiszáradt, és gombócot érzett a torkában. Nott nem tudta. És… miért pont az ő, Harry dolga, hogy felvilágosítsa az apja felől? És különben is, hogyan? Vágja oda neki, hogy „az apád halálfaló"?
Felsóhajtott, és suttogni kezdett, mert az óra közben elkezdődött.
– Azt hiszem, ő feltételezi, hogy minden mardekáros izé… Tudodki követője. – Majdnem kimondta Voldemort nevét. – Az te apád is, meg az enyém is.
– Az átkozott szemét…
– Csak gyászol – Harry a volt barátja felé pislantott. Fizikailag olyan közel voltak… csak néhány méter… de minden másban óriási volt közöttük a távolság. És talán még sincs esélyük, hogy újjáépítsék ezt a barátságot.
Az óra után néhány percre megint leült Fang mellé. Nem is vette észre, mikor ült oda Hermione is, csak mikor beszélni kezdett.
– Kérlek, ne haragudj Ron viselkedéséért. Túlságosan szomorú, mindenkire haragszik, és nem veszi észre, hogy mennyire igazságtalan. Biztos vagyok benne, hogy az apád nem érdemelte meg, amit Tudodkitől kapott…
– Miért gondolod? – kérdezett vissza Harry.
– Nem tudom… Láttam őt a temetésen, és előtte éjjel… Ő másmilyen, mint amilyennek mi, diákok általában ismerjük.
Vagyis ő észrevett valamit. És igazán nem csoda, hogy Ron ezt nem vette észre.
Ron! Harry néha utálta, amiért volt barátja annyira tele van előítéletekkel, és olyan hirtelen ítél.
S ez nem Perselusról szól, hanem róla, róluk, a barátságukról. A falról, amit soha nem fog tudni leküzdeni.
Folytatásért kéretik Enelent nyúzni intenzíven :-)))