Fordította: Enelen
Átolvasta: enahma
6. fejezet – Viták
Perselus ölni tudott volna, ahogy elhagyta az ispotályt. Az ajtók döngve csapódtak be mögötte, mikor átviharzott rajtuk, és egyenesen Dumbledore irodája felé tartott.
Lépései csaknem a futásig nyújtottak voltak, és figyelemre sem méltatta a diákokat, akik úgy ugrottak félre előle, de Hermionét sem, aki pedig úgy tűnt, mintha valami fontosat akarna mondani. Egyetlen szó nélkül söpörte őket félre.
Dühében mindent szinte vörösben látott, és bár erős vágyat érzett, hogy először Mrs Figget látogassa meg, tudta, hogy túlságosan is veszélyes lenne, ha egyedül találna rá. Úgyhogy most Albushoz tartott, hogy megkérje, intézze el Mrs Figget ő.
Kezei ökölbe szorultak, ahogy eszébe jutottak az elmúlt óra eseményei. Csak véletlen volt, hogy egy másodikos hugrabugos addig pepecselt valamit a bájitalával, hogy az felrobbant, és apró lyukakat égetett a ruhájába, minek következtében kénytelen volt hazamenni, és átöltözni a következő óra előtt. Máskülönben ugyanis még vagy hat-hét óráig nem készült haza. Éppen a lány tehetetlenségén füstölgött, ahogy belépett a szobába, de a következő pillanatban elbotlott, és végigvágódott az ájult Harryn.
Még mindig nem tudta, pontosan mit is érzett. Először megdöbbent és elcsodálkozott, mit is keres otthon Harry ilyenkor, aztán megijedt, végül megrémült, mikor úgy tűnt, hogy a fiút nem tudja magához téríteni. Karjaiba vette a még mindig túl vékony testet, és amilyen gyorsan csak tudott Poppyhoz rohant vele.
Az ispotályig tartó út végtelennek tűnt. Annyira megrémült, hogy elvesztheti Harryt, hogy nem bírta leküzdeni a pánikot, ami biztosan teljesen összetörte volna, ha nem bírja kordában tartani. De bírta. Ellenállt, és kényszerítette magát, hogy olyan tisztán gondolkodjon, ahogy csak tud. Már ha tud egyáltalán.
Harry… A rémületnek azokban a perceiben újra átélte azt az éjszakát, mikor a Rémálom Kúriából visszatért a Roxfortba, karjában a halott fiúval – és az a másik, hasonló, Quietussal…
Harry… úgy érezte, kettészakad a szíve. Annyira óvatlan volt. Valami elkerülte a figyelmét, és az ő hibája lesz, ha Harry meghal. Nem, Harry nem halhat meg, Harry egész életében profi túlélő volt, Harry, Harry…
Poppy hosszú percekig a fiút próbálta kiszabadítani Perselus szorításából, de amikor nem sikerült, először az ő torkán borított le egy erős nyugtató italt. Valami dupla sokkról motyogott magában, miközben Perselus elengedte a fiút, s így őt is meg tudta itatni. Perselus azonban nem tudott megnyugodni. Három hosszú órán keresztül ült Harry ágya mellett, mire végre kinyitotta a szemét. A fiú hosszú, csontos kezét a sajátjában szorongatta, elrémülve a gondolattól, hogy elveszítheti.
Ez a három óra lehetőséget adott neki, hogy átgondolja kettejük életét, a kapcsolatukat, és rájött, hogy nem tudna már a fiú nélkül élni. A valaha oly gyűlölt kölyök mostanra élete értelmévé vált, az utolsó eséllyé, hogy érezzen, hogy szeressen, és olyan lett számára, mintha a fia lenne.
A fia.
Igen, határozottan a saját fia.
De ezt soha nem mondaná meg Harrynek. Nem akarta halálra rémíteni saját bolond vágyával, hogy a fiának nevezhesse, de ahogy az ágya szélén ült, rájött, hogy már régen a fiának tartja Harryt. Ez a gondolat elszomorította, és egyszersmind féltékeny is lett Quietusra, de még Potterre is, mert mindketten az apjai lehettek – ő meg, a bolond, zsíros hajú hülye teljesen lemaradt róla. Bár talán… De nem. Harry ugyan szerette őt, ebben biztos volt, de mégis állandóan arról panaszkodott, hogy egyedül érzi magát. Olyankor Perselus erőlködött, hogy ne látszódjon meg rajta csalódottsága, bármennyire is fájt. Nem érdemelte meg, hogy apa lehessen, különösen nem Harryé.
Szóval mikor Harry végre kinyitotta a szemét és a száját, és válaszolt a kérdésére („Mi történt?") Perselus szinte ugrott, hogy kivégezze Figget, és mindenkit, aki olyan, mint ő.
De most itt állt a kőszörny előtt, és hiába próbált emlékezni a jelszóra. Meredten bámulta a szobrot, és nem jutott eszébe semmi.
Felsóhajtott, és felötlött benne, hogy Dumbledore aznap változtatta meg, mikor az aurorok jöttek, hogy a diákokat ellenőrizzék. Valami humoros volt az, ebben Perselus biztos volt, mert még mosolygott is rajta… De mi?
Meg kellett nyugodnia, ha találkozni akar Albussal. Néhány mély lélegzetett vett, és a jelszóra koncentrált. Megint valami édesség volt az. Nem valami átlagos név, de valami, aminek más jelentése is volt… más jelentése. Hirtelen elmosolyodott. Odahajolt a szoborhoz, és a fülébe suttogta: – Caramel.
A kőszörny félreugrott, és odaengedte a háta mögött kezdődő csigalépcsőhöz. Egészen addig nyugodtnak érezte magát, amíg el nem érte az iroda bejáratát.
Ahogy azonban belépett, és Albus megkérdezte, minek köszönheti a látogatását, a düh ismét elborította.
– Albus, hívd ide azt a te kedvenc Figgedet, most AZONNAL! – kiáltott türelmetlenül, és még lábával is dobbantott, alátámasztva a dolog sürgősségét.
Az igazgató viszont, úgy tűnt, egyáltalán nem siet. Fürkésző pillantást vetett a türelmetlenül füstölgő bájital tanárra, és újra megkérdezte.
– Mi történt, Perselus?
– Éppen ezt szeretném tőle megkérdezni – mordult fel dühösen Perselus.
– De…
– Harry a gyengélkedőn van – tette hozzá Perselus, és kezével végigszántott a haján. – És valami igen érdekes dologról beszélt, ami a sötét varázslatok kivédése órán esett meg vele.
Dumbledore nem válaszolt, de egy pillanatra megmerevedett, aztán a tűzhelyhez lépett. Felkapott egy tálat a kandallópárkányról, és a benne levő zöldes porból egy keveset a lángokra vetett.
– Arabella, beszélni szeretnék veled – szólt bele a tűzbe.
Egy perc múlva Mrs Figg előmászott a kandallóból. Egy undorodó pillantást vetett Perselus felé, aztán az igazgatóhoz fordult.
– Igen, Albus?
Dumbledore intett neki, hogy üljön le, és maga is ott foglalt helyet a két tanár között, ahelyett, hogy az asztala mögé ült volna, mint rendesen. Mikor Perselus is leereszkedett a kanapéra, a kollégájához fordult.
– Perselus azt mondja, hogy a fia az ispotályban van, és szeretné ezt megbeszélni veled.
A tanárnő megvonta a vállát.
– Nem hiszem, hogy van mit megbeszélni. A fiú képtelen volt létrehozni a legalapvetőbb védőpajzsot, amit mindenkinek meg kellett tennie, nem csak a te fiadnak, Piton, és képtelen volt kivédeni az átkokat, amiket rá küldtem, – Figg hangja bosszúsan csengett. – És NEM az én dolgom, hogy a kórterembe került…
– NEM? – ordított rá Perselus dühöngve. – AKKOR KI AZ ÖRDÖG KÜLDÖTT RÁ TORMENTA ÁTKOT? – ugrott talpra Piton, odarohant hozzá, és egyenesen az arcába üvöltötte: – Vagy ez még az auror múltadból származik? Hogy megkínozd az embereket, csak hogy bevalljonak mindent, amit csak akarsz? De a fiam NEM bűnöző! Semmi jogod nem volt rá, hogy kínozd! Ha gyűlölsz engem, akkor küldd rám azt az átkozott átkot, de a fiamat hagyd békén, ha túl akarod élni ezt az évet, te…
– PERSELUS! – hallotta hirtelen Dumbledore felcsattanó hangját. – Elég volt. Arabella, hallani akarom a magyarázatodat.
A nő arca sápadt volt, ahogy Perselusról az igazgatóra emelte a tekintetét.
– Nem bántottam – motyogta ijedten. – Nem küldtem rá a teljes erejű átkot, csak amit rendesen használunk a pajzsok tanításánál… – Dumbledore-ról könyörögve Pitonra nézett. – Ki tudta volna védeni a Clipeussal, Perselus. Ezt biztos tudod… – elcsuklott a hangja.
– Ha igazat mondasz, akkor áruld el, mit keres a fiam a kórházi szárnyban? Három óráig tartott, míg visszanyerte az eszméletét, és az után a te hülye órád után találtam rá, ájultan feküdt a nappali padlóján!
Mrs Figg elkeseredetten rázta a fejét.
– Nem… én… én soha nem küldenék olyan erős átkot egy gyerekre, hidd el, Perselus – mondta megbántottan. Perselus összefonta a karjait maga előtt, és elutasítóan bámult rá. A nő az igazgatóhoz lépett. – Albus, kérlek, higgy nekem…
Dumbledore a bájital tanárhoz fordult.
– Mit mondott Poppy, mi a baja Quietusnak?
A férfi megvonta a vállát.
– Nem tudom. Nem tudtam odafigyelni. Azt hittem…
Az igazgató egy kézlegyintéssel elhallgattatta, és újra a kandallóhoz lépett. Miután rászórt még egy marék hopp-port a lángokra, belehajolt a tűzbe.
– Poppy, kérem… Meg tudná mondani, mi a baj Quietussal? – rövid csend. – Értem. Hogy micsoda…? Jól van… Köszönöm, – visszahúzta a fejét, és Perselushoz fordult. – Sokkot kapott, Perselus. Semmi több.
– Sokkot? – nyíltak tágra Perselus szemei. – Jaj, ne…
Figg is meglepetten pislogott.
– De… Albus… ez azt jelenti, hogy a fiú már korábban is volt az átok hatása alatt! – Arckifejezése rémültről elgondolkodóvá vált. – De… biztos nem te küldted rá, vagy igen, Perselus?
A bájital tanár nem válaszolt, csak lehuppant a székre.
– Nem a te dolgod – motyogta oda a sötét varázslatok kivédése tanárnőnek egy kis idő után.
– De…
– Mondtam. Nem. A. Te. Dolgod. És ha meghallom, hogy még egyszer megpróbálod használni azt az átkozott tanító-Tormentádat Quietuson, hát én esküszöm…
– Perselus, állj meg – szakította félbe Dumbledore szigorúan a dühöngő férfit. – Láthatóan nem Arabella hibája volt…
– Nem? – kérdezett vissza gúnyosan Perselus. – Miután már egy tucat alkalommal nem sikerült létrehoznia azt a pajzsot, nem folytathatta volna ugyanúgy, csak egy erősebb átokkal… Várnia kellett volna.
Mrs Figg elvörösödött, és lehajtotta a fejét.
– Igaz ez, Arabella? Tudod, hogy ez nem jó…
– Tudom, Albus. Rosszul tettem. El kellett volna engednem, a harmadik vagy negyedik kudarc után. De már két hete képtelen rá, hogy létrehozza! Mostanra már mindenki megtanulta, még Neville is, az egyetlen, aki képtelen rá, a fiad, Perselus!
Perselus és Dumbledore hirtelen értő pillantást váltottak, aztán az igazgató a sötét varázslatok kivédése tanárnőhöz fordult.
– Azt hiszem, most jobb, ha ejtjük ezt a témát. Csak annyit kérek tőled, Arabella, hogy a jövőben semmi olyat ne küldj rá, ami kicsit is hasonlít a kínzó átkokhoz. Egyáltalán semmit. Értesz engem?
A nő felállt.
– Úgy érti, hogy a fiút a múltban már megkínozták? – és mikor egyik férfi se válaszolt, hozzátette: – De hát… kicsoda?
– Nem a te dolgod, Figg! – csattant fel dühösen Perselus.
Dumbledore felsóhajtott.
– Hát, Perselus talán egy kissé durván fejezte ki magát, de alapvetően igaza van. Sajnálom, Arabella, de jobb, ha erről nem tudsz.
De a nő nem adta fel.
– Voldemort volt az… ugye?
Perselus mellé lépett, és az arcába sziszegte.
– Ne a te dolgod! Semmi közöd hozzá!
A nő hátralépett a fenyegető alak elől.
– Én tanítom neki a sötét varázslatok kivédését. Tudnom kell néhány részletet, ha a jövőben el akarom kerülni az ilyen helyzeteket…
– Hidd el nekem, semmi szükség rá… – Perselus türelmetlenül legyintett, de Dumbledore bólintott.
– Nem fogjuk elmondani, Arabella. Csak egyetlen dolgot: a fiú már találkozott néhány átokkal az élete folyamán. Pánikba esik, ha szembe kell néznie velük. Tudnod kell, hogy akkor tehetetlen volt, és tudja, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni. Nem lesz könnyű megtanítani neki azokat a védekező bűbájokat, éppen a félelmei és a fóbiái miatt… – az igazgató hirtelen elkomolyodott. – De… még egy dolog, Arabella. Senkinek nem mondhatod el, amit most megtudtál. Egyetlen részletét se.
A nő megint elsápadt.
– És nem akarom, hogy ezen gondolkodj, vagy megpróbáld kitalálni a maradékot. A kollégám vagy, sokszor harcoltunk már együtt. Tudod, mit kérek tőled.
– Igen – bólintott Mrs. Figg határozottan. – Tudás tudatosítás nélkül.
– Pontosan.
Perselus meglepetten nézett a nőre. Vagyis ez megszokott dolog volt. Tudni, anélkül, hogy értené. Ő is ezt tette, mikor még egyike volt Voldemort hűséges szolgáinak, és meg akarta védeni a testvérét. Nem engedte meg magának, hogy elgondolkodjon a saját öccse titkain, hogy ki tudjon védeni egy lehetséges vallatást a Veritaserummal.
És ekkor Figg olyasmit tett, amire Piton nem számított.
– Sajnálom, Piton – kért bocsánatot. – Nem akartalak bántani. Szeretném, ha ezt tudnád.
Miután Perselus elhagyta a kórházi szárnyat, és az ajtók becsukódtak mögötte, Harry fáradtan dőlt a párnára hátra, és hunyta le a szemét. Szerette volna, ha Perselus mellette marad, de a férfi olyan gyorsan otthagyta, hogy Harrynek megszólalni se volt ideje. Rettegett attól, ami történhetett. Ha Perselus megtalálja Figget, gondolkodás nélkül megöli. De Harry ezt nem akarta. Akkor Perselus az Azkabanba kerül, és ő egyedül marad. Azkaban. Egyedül. Ez a szó még sötétebbé tette a hangulatát.
– Quietus, jól vagy?
Harry meglepetten nyitotta ki a szemét. Hermione állt az ágya mellett.
– Aha. – Gyengén elmosolyodott. – Csak attól félek Perselus megöli Figget.
Hermione visszamosolygott rá.
– Nem hiszem, – nyugtatta meg Harryt, miközben leült a székre, amit Perselus csak az előbb hagyott ott. – Mikor utoljára láttam, éppen az igazgatói felé tartott.
– Hála istennek – motyogta Harry megnyugodva. – Nagyon dühös volt…
Hermione bólintott.
– Elmondanád, mi történt?
Harry néhány szóban összefoglalta az elmúlt órák eseményeit. Hermione reakciója meglepő volt. Zavartnak látszott, és miután Harry befejezte a történetet, egy darabig csendben ült mellette.
– De hiszen csak egy nagyon gyenge átkot küldött rád! Nem igazán fájdalmas, csak olyan, mint egy mentális pofon, semmi több!
– És megkérdezhetném, te ezt HONNAN tudod? – csattant fel dühösen Harry.
– Olvastam róla. A Tormenta átok ilyen használata általánosan elfogadott – válaszolta egyszerűen. – Azt hiszem, túlreagáltad a dolgot. Mintha már korábban… – hirtelen elhallgatott, nem folytatta. Ehelyett elgondolkodó pillantást vetett Harryre.
Harry elsápadt, és zavartan elfordult.
– Quietus, az apád volt az, aki…? – kérdezte tapogatózva, de a következő pillanatban Harry felcsattant.
– NEM! – kiáltott rá. – És ne merd még egyszer meggyanúsítani! Ő soha nem bántana engem! Soha!
A lány nem ijedt meg tőle.
– De akkor ki bántott, Quietus?
Jaj ne. Hazugságok. Megint hazudnia kell. De most egyáltalán nem akart hazudni.
– Senki nem bántott. És az életem nem tartozik rád.
Vagy a hazugság volt túl gyenge vagy Hermionénak volt túl jó a megfigyelőképessége, de nem hagyta ilyen könnyen ejteni a témát.
– Nem, Quietus. Látom, sőt, bárki láthatja, hogy téged bántottak. A reakcióid…
– Nem bántottak! – kiáltott rá rémülten Harry. Hiszen mindjárt rájön…
– Ne hazudj nekem. Látom rajtad.
Harry lehajtotta a fejét, és imádkozott, hogy Perselus gyorsan visszatérjen. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Hermione közelebb hajolt hozzá, és halkan megkérdezte:
– A családod volt?
Harry nem mert felpillantani. Félig hálásan vette észre, hogy még Hermione is képes helytelen következtetésekre jutni. Hermione felsóhajtott, mert zavarát szégyennek nézte.
– Sajnálom, Quietus. Nem akartam beleütni az orromat a titkaidba… – nyelt megszégyenülten.
– Semmi baj – suttogta Harry még mindig az ölében nyugvó kezét bámulva.
Hermione végre ejtette a témát, és a vérfarkasokról kezdett beszélni. Néhány perc múlva már egy komoly beszélgetésbe merültek a vérfarkas-támadás áldozatául esett emberek gyógyítására használható bájitalokról.
Harry hangulata jelentősen javult. Kis idő múlva már fel-felkuncogtak néhány igazán őrült bájital hozzávalón. Hermione elővette a könyvet, amit éppen a megoldás után kutatva tanulmányozott, és áttárgyalták a használható részeket.
– Soha nem találjuk meg a gyógyszert Lupinnak – húzta össze aggódva a szemöldökét Harry. – Már legalább kétszáz könyvet átnéztünk, és még mindig semmi…
Hermione már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor az ajtó hangos csattanással kivágódott megint.
Harry elmosolyodott, és felnézett, arra számítva, hogy Perselus tért vissza.
De nem Perselus volt az, hanem Ron.
Mégpedig egy végtelenségig feldühödött Ron. Harry elsápadt. A kezét becsúsztatta a takaró alá az övéhez, és megmarkolta pálcáját.
– Mi ütött beléd, hogy itt maradsz egy piszkos mardekárossal, egyedül, egy üres szobában? – ordított rá Hermionéra. – Óvatosabbnak kell lenned vele! Már mondtam neked, hogy az a halálfaló apja…
– Rólam beszél, Mr. Weasley? – Perselus állt az ajtóban, és a szeme szinte villámokat szórt.
Ron sarkon fordult, és szembenézett vele.
– Igen, magáról – jelentette ki határozottan, próbálva megtartani a bátorságát a fölé tornyosuló, fenyegető alakkal szemben is.
Hermione elsápadt, és Harry rémülten megmerevedett. Biztosnak látszott, hogy a következő pillanatban mindketten előkapják a pálcáikat, és elkezdenek átkokat szórni egymásra, és Harry tudta, hogy Ron máris veszített. Perselusnak igen nagy gyakorlata volt mind a világos, mind a fekete mágiában.
Hermione, úgy tűnt, ugyanerre a következtetésre jutott, mert kihasználva a párbajok előtt szokásos pillanatnyi csendet, teljes erőből megragadta Ron karját, és kirángatta a szobából. Perselus már majdnem követte őket, de Harry a nevén szólította.
– Perselus, kérlek, ne… – kimászott az ágyból, és gyorsan odament hozzá. – Csak egy buta gyerek. Te vagy a felnőtt. Neked…
– Bántani akart.
– De nem tette. És még ha meg is próbálta volna, meg tudom védeni magam.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Perselus aggódó hangon.
– Már hogy lennék benne biztos? – Harry elvigyorodott. – De most gyerünk haza. Nem szeretem itt tölteni az éjszakát… És elég éhes is vagyok.
Perselusnak leesett az álla.
– Viccelsz!
– Lemaradtam az ebédről meg a vacsoráról is. A reggeli meg már nagyon régen volt.
Másnap reggel Harry igazán büszke volt magára: át tudta aludni az éjszakát Perselus segítsége nélkül. Majdnem biztos volt benne, hogy rémálmai lesznek, de mégsem voltak, és mikor felébredt, teljesen frissnek és kipihentnek érezte magát.
És ez igazán jó hírnek számított, mert aznap szombat volt, az első roxmortsi hétvége napja.
Perselus ébresztette fel, és a nagyterem helyett együtt reggeliztek a nappalijukban.
– Örülök, hogy jobban vagy – mondta Perselus és vett magának egy süteményt. – Órákig nem mertem elaludni, féltem, hogy rémálmaid lesznek.
Harry elmosolyodott.
– És mi van Mrs. Figgel? – kérdezte.
– Azt mondta, csak gyenge Tormentát küldött rád. Hogy megtanítsa neked azt az átkozott pajzsot – Perselus idegesen megrázta a fejét. – Túlreagáltad a helyzetet a korábbi tapasztalataid miatt.
– Hermione is ezt mondta. Gyanít valamit.
– De ugye nem jött rá arra, ki vagy valójában?
– Nem – vigyorodott el Harry. – Azt hiszi, hogy a családom tette.
– Meg én, nem?
Harry nem válaszolt, csak a pirítósát kenegette. Perselus felsóhajtott, és nem beszéltek többet, míg Harry el nem indult.
– Légy óvatos – mondta Perselus végül, már a lakásuk ajtajából. – Nem szeretném, ha elhagynád Roxmorts területét.
Harry bólintott és körülnézett Ares után kutatva, de nem látta sehol. A kirándulás hirtelen unalmasnak tűnt: egyedül menni nem volt valami csábító gondolat. Harry bizonytalanul állt meg az iskola főbejárata előtt. Talán nem is kellene mennie. Eltölthetné azt az időt a könyvtárban is, méghozzá sokkal hasznosabban. Tovább kutathatna valami gyógyszer után Lupinnak, vagy ilyesmi… De akkor is, hiszem ő is csak emberből volt! Szeretett volna szórakozni, hihetetlenül untatta az örökös tanulás és olvasás. Szeretett volna sétálni a kisvárosban, végiglátogatni az üzleteket, és talán vásárolni is valamit… Volt nála pénz: Perselus adott neki néhány galleont, hogy elkölthesse valami hülyeségre – legalábbis így mondta.
– Hé, haver, te is Roxmortsba készülsz? – szólalt meg valaki a háta mögött. Harry megpördült. Fred volt az – és természetesen George.
– Hát, igen, de… sehol nem találom Arest. Vele akartam menni – magyarázta.
– Ha akarsz, jöhetsz velünk is – ajánlotta fel George, szélesen vigyorogva. – Ünnepélyesen esküszöm, hogy nem árulom el Ronnak, jó?
Harry óvatosan mérte őket végig. Ronnal való verekedése óta gyanakvó volt, és az előző napok eseményei sem könnyítette meg a döntését.
– Komolyan mondod? – kérdezte végül.
Fred megvonta a vállát.
– Nem tervezzük, hogy megverjünk, megöljünk, és Ronnak se készülünk átadni. Személy szerint én azt hiszem, hogy megérdemelte, amit kapott, amilyen szemét volt veled.
– Tiszta őrült, ha nem tud téged megkülönböztetni az apádtól – tette hozzá George.
– Biztos azért, mert Piton életben maradt, mikor Harry meghalt – magyarázta Fred halkan.
– Az ő halála apát is összetörte –nézett rájuk Harry komolyan. – Néha azt hiszem, csak az én jelenlétem tartja benne a lelket.
Megértő pillantást váltottak, miközben elindultak a város felé. Ezután már ejtették a témát, és mindenféle másról beszélgettek az úton, és miközben végigjárták a különféle üzleteket – főleg a patikában töltöttek el sok időt, ahol óriási mennyiségű bájital hozzávalót vásároltak. Harry jót nevetett az ikreken.
– Ha ezt apa tudná…
– Szerintem sejt valamit – vigyorodott el George. – Egyszer még segített is nekünk, mikor Fred felrobbantotta a szobát, amit itt suliban raktárnak használunk. – Elnevették magukat.
– Két éve volt, mikor mindig a folyosókat járta, minden éjjel, Sirius Black miatt. A némító bűbáj, amit használtunk nem volt elég, hogy elfojtsa a robbanás hangját, és ránk talált – George a nevetéstől nem tudta folytatni.
– De megkértem, hogy segítsen rájönni, mi okozta a robbanást. Reggelig kerestünk, de végül rájött, és olyan büszke volt magára, hogy elengedett minden további büntetés nélkül – fejezte be a történetet Fred, és megint elnevette magát. – Azóta normálisabban bánik velünk bájitaltanon.
– Mindig kiválót kapunk – értett egyet George.
Harry elmosolyodott, és úgy döntött, Perselust is kikérdezi a dologról. Érdekes lesz meghallgatni az ő verzióját is. Egy idő után magukra hagyta az ikreket a patikában, és megegyeztek, hogy a Három Seprűben találkoznak. Fred és George valóban szórakoztató társaság voltak, de a bájital hozzávalók iránti szenvedélyük halálra untatta Harryt, úgyhogy úgy döntött, meglátogatja Zonkó Csodabazárját némi édességért.
Ahogy kilépett a patikából és elindult az édességbolt felé, kénytelen volt szorosabbra vonni a köpenyét maga körül, annyira éles, hideg szél fújt. Szeme könnyezni kezdett, ezért lehajtotta fejét, hogy könnyebben tudjon menni szél ellenében. Néha-néha furcsa hangokat, kiáltozást hallott valahonnan, de mikor megállt, hogy odafigyeljen, elhallgattak. Biztos a szél az, gondolta, és el is felejtette a dolgot. Már majdnem belépett az üzletbe, mikor újra meghallotta, de ezúttal tisztábban, és már néhány szót is megértett belőle, úgyhogy futni kezdett arrafelé, ahonnan jöttek.
– Hagyjatok békén! – kiáltott fel újra az ismeretlen, mire valaki élesen, őrülten felkacagott.
Voldemort lett volna? Harry rémülten megállt. Nem akart találkozni Voldemorttal, soha többé. De valaki bajban volt. Segítenie kell rajta, és már nincs ideje, hogy erősítést hozzon. Mélyet sóhajtott, előhúzta a pálcáját, és elindult a hangok irányába.
Egy keskeny, sötét utcába jutott, és csak ketten álltak ott. Egyikük a földön feküdt, a másik felette állt, pálcáját a reszkető alakra fogva.
– Capitulatus! – kiáltott fel Harry. A következő pillanatban a támadó pálcája már az ő kezében volt. Zsebre vágta és közelebb lépett. Amit látott, teljesen összezavarta. Neville feküdt a nyirkos, hideg földön, fölötte meg egy másik meredt rá dühösen: Terry Boot volt az, egy ötödéves hollóhátas. Harry meglepetten nyelt egyet. Jól ismerte Terryt, hetekig mellette ült aritmetika órákon. Nem akart hinni a szemének.
– Mit keresel itt? – nyögte ki végül.
– Nem a te dolgod, ugye, Neville? –rúgott bele a fekvő fiúba, aki erre felnyögött. Harry nem sokat gondolkodott.
– Stupor! – kiáltotta, és Terry a falnak vágódott, majd ájultan hanyatlott a földre. Harry rá se nézett. Letérdelt Neville mellé, óvatosan alá nyúlt és megemelte. – Jól vagy, Neville?
Neville tagadóan megrázta a fejét.
– Azt hiszem, eltört a bal karom – nyögött fel.
Harry segített neki felülni, és megtámasztotta az oldalát.
– Elmondanád, mi történt? – kérdezte, ahogy Neville légzése lassan normálisra váltott.
Neville a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett. Ettől Harry teljesen megrémült. Most mit tegyen? Kényelmetlenül mozdult, és a zavara csak nőtt, mikor Neville csak nem akarta abbahagyni a sírást. Mélyet sóhajtott, és átölelte a vállát.
– Hé, mi a baj? – Hihetetlenül hülyének érezte magát. Hirtelen szerette volna, ha Perselus ott van mellette. A helyzet kezdett kicsúszni a kezéből.
– Sértegette a szüleimet, és azt mondta, hogy az apám egy fattyú, és megátkozott – a zokogástól alig lehetett érteni a szavait, de Harry mégis megértette őket.
Újabb fejlemények. És még mindig nem tudta, mit tegyen. Azok után, amit Perselus elmondott neki…
– A nagyanyám is mindig ezt mondta, meg azt, hogy az apám végül az anyámat is olyanná tette, és hogy megérdemelte a sorsát… – Megint sírni kezdett.
Harry megmerevedett, és hirtelen eszébe jutott, hogy a Griffendélből senki se ismerte igazán Neville-t. Ki tudja, milyen élete volt otthon? Talán rosszabb, mint Harryé a Dusleyéknél… Nem válaszolt, csak hagyta, hadd sírjon.
– Utálom, hogy mindenki az apám után ítél meg. Én nem az apám vagyok. Én nem akarok átkozott auror lenni, nem akarok másokat kínozni. Én nem… – egyre erősebben zokogott.
Harry gyengéden oldalba bökte, és mikor Neville felnézett, elvigyorodott.
– Azt hiszem, meg tudlak érteni, Neville – mondta humorizálva.
A fiú egy pillanatra összevonta a szemöldökét, aztán gyengén visszavigyorgott.
– Csodás, pont neked panaszkodom – motyogta, és kissé elvörösödött. Harry felkuncogott.
– De legalább megértelek – felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Neville-t is. – Tudsz járni?
– Aha, de vele mi legyen? – legyintett Terry felé.
– Arról majd én intézkedem, Mr. Longbottom.
A hirtelen hang megijesztette őket, és Harry volt az, aki előbb összeszedte magát.
– Mit keresel itt? – kérdezte a föléjük magasló alakot.
– Téged kerestelek. Gondoltam csatlakozok hozzád egy vajsörre, és az ikrek azt mondták, úgy egy órája eltűntél, nem tudják hova. És… itt találtalak.
– Már egy órája volt? – kérdezte Harry hitetlenkedve. Neki csak perceknek tűnt.
Perselus bólintott.
– Jobb lenne, ha most visszatérnétek az iskolába. Longbottomnak orvosi segítségre van szüksége, méghozzá azt hiszem, sürgősen. Tudnál segíteni neki?
– Természetesen, – mondta Harry. – És… Boottal mi lesz?
Perselus szája gonosz mosolyra húzódott.
– Levonunk néhány pontot a házától… – Elgondolkodva megdörzsölte az állát. – És azt hiszem, elintézhetünk néhány hónap büntetőmunkát is, Mr. Friccsel.
– Nem rúgják ki? – kérdezte Neville halkan. Perselus egy pillanatra végignézett rajta, csak aztán válaszolt.
– Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne kirúgni. Nagyon sajnálom. Adnunk kell neki még egy esélyt. Ezelőtt soha nem volt baj a viselkedésével. Nem rúghatjuk ki egyetlen verekedésért – mondta végül, és Neville bólintott, hogy érti. – Ó, és még valami. Húsz pont a Griffendélnek a bátorságáért, Mr. Longbottom.
Neville szemei tágra nyíltak a meglepetéstől.
– De… De hiszen nem is voltam bátor! Quietus volt az, aki…
Perselus jelentőségteljesen rákacsintott.
– De elég bátor voltál ahhoz, hogy szóba álljon vele, nem? – és mikor látta, hogy a két fiú tátott szájjal bámul rá, hozzátette. – És most irány az ispotály. Siessetek!
Később, még aznap délután, mikor Harry már a könyvtárban ült a szokásos asztalánál, Hermione is csatlakozott hozzá, és alaposan kikérdezte, mi történt Neville-lel.
Harry próbálta úgy megválaszolni a kérdéseit, hogy kihagyja belőle a személyes részleteket, de egy idő után rájött, hogy a történet, amit Hermionénak elmondott, messze van az igazságtól.
– Nem mondhatom el, miről volt szó, Hermione – jelentette ki végül. – Ha tudni akarod, Neville-t kell megkérdezned. Nem hiszem, hogy jogom van kifecsegni a titkait.
Hermione gyorsan végigmérte, aztán feladta.
– Oké, igazad van, Quietus. Hogy állsz a vérfarkasokkal? – fordult az asztalon heverő könyv felé.
– Várj egy percet, Hermione. Először szeretnék kérdezni valamit. – Harry várt, míg a lány a szemébe nézett. – Mi van Ronnal és veled? Nem lesz semmi bajod vele miattam?
Hermione megvonta a vállát.
– Nem érdekes…
– Dehogynem – ellenkezett Harry. – Én nem fogok veled járni, ha ő otthagy!
Hermione felkuncogott.
– Nem kell ettől tartanod. Nem hagy ott.
– Biztos vagy benne?
– Természetesen. Szóval? Folytathatjuk a kutatást?
– Hogyne – válaszolta Harry.
Ez a könyv tele volt színes képekkel. Mire Harry átnézte, a feje tele volt átalakuló, gyilkoló, haldokló vérfarkasokkal, és még éjszakára is képtelen volt megszabadulni tőlük. Álmai is tele voltak velük, vérfarkasok, vérfarkasok mindenhol körülötte, morogtak, üvöltöttek szünet nélkül. Halálra rémült emberek egy kis csapatát vették körül, valószínűleg muglikat, felnőtteket és gyerekeket vegyesen.
És Voldemort ott állt mellettük, és nézte, ahogy mindenkit legyilkoltak, még a kisgyerekeket is, és mindent elborított a vér, vér, vér, és Harry hirtelen éles fájdalmat érzett a homlokában, de nem tudott elszaladni… És most halálfalók jöttek, és csatlakoztak a vérfarkasokhoz, kettő pedig odalépett a nem emberi alakhoz és mélyen meghajoltak előtte.
– Mester – mondta az egyik. Harry felismerte. Az öregebb Crack volt az. – Nem találjuk a lányt.
Monstro nem mondott semmit, csak bólintott.
– Idióták! – sziszegte Voldemort dühösen. – Ugyanolyan veszélyessé válhat, mint a fiatal Potter volt!
– Kegyelmes úr… Ő nem is volt veszélyes. Hiszen olyan könnyen megölted… – szólalt meg hirtelen Monstro, és Voldemort még dühösebb lett.
– Idióta! Soha, SOHA ne becsüld le az ellenségeidet! – kiáltott rá, és a szemei izzottak. – Crucio!
A két férfi a fájdalomtól rángatózva és sikoltozva zuhant a földre. A többi halálfaló abbahagyta a szórakozást, és hitetlenkedve bámult erre a kettőre.
– Nem fogok eltűrni SEMMIFÉLE hibát! – Voldemort most a többihez intézte a szavait. – Értettétek? – Mikor rémülten bólintottak, az ezüst hajú halálfalóhoz fordult. – Ez vonatkozik rád és a fiadra is, Lucius. – A halálfaló lehajtotta a fejét. – A fiad túlságosan is arrogánsan viselkedik az iskolában. Tudja, kit szolgálsz, Lucius? – Malfoy csendben bólintott. – Akkor NE hagyd, hogy ilyen hülyén viselkedjen! Le fog buktatni a felelőtlenségével! Azt hallottam, hogy még a másod-unokatestvérét is zaklatja – vigyorgott fenyegetően a rémült Malfoyra.
– A másod-unokatestvérét? – kérdezett az vissza, hangja megremegett a félelemtől.
– Azt a Piton gyereket. A feleséged anyja Noblestone volt, nem? – Malfoy nem merte kinyitni a száját, csak bólintott. – Most nem büntetlek meg, Lucius, de tudd meg, hogy nem felejtettem el ezt a kis botlásodat. Tájékoztatnod kellett volna Piton fiáról.
– De hiszen már többször is mondtam, mester, hogy eddig a nyárig nem is tudtam a létezéséről! – kiáltott fel védekezően Malfoy.
– Perselus a fiad keresztapja és a legjobb barátod. Azt akarod mondani, hogy nem osztotta meg veled az életének egy ilyen fontos titkát? Akkor milyen barátok voltatok?
– Kegyelmes úr… Piton a testvére halála óta kémkedett utánad. Azután már biztosan nem volt teljesen őszinte velem szemben!
Voldemort elgondolkodó pillantást vetett a reszkető férfira.
– Talán igazat mondasz. Talán nem. Majd meglátjuk. Crucio! – sziszegte újra.
– QUIET! – Perselus hangja zökkentette ki a rémálomból.
Rémálomból? Harry a homlokára szorította a kezét.
– Ez… fáj – sziszegte fájdalmas hangon.
Perselus megijedt.
– Mi történt? Forogtál…
– Voldemort… – nyögött fel Harry. – El kell mondanunk az igazgatónak. – Felült.
– Hajnali kettő van, Quiet. Nem kelthetjük fel az éjszaka közepén! Nem várhat reggelig?
Harry félrehúzódott, hogy Perselus leülhessen mellé az ágyra.
– Azt hiszem várhat – mondta végül. – Voldemort muglikat ölt. Aztán Cruciatust szórt Crackre, Monstróra meg Malfoyra.
Perselus átkarolta Harry vállát.
– És te jól vagy?
Harry megvonta a vállát.
– Utálom ezt az egészet. Már két hete nem voltak rémálmaim, most meg ez az átkozott vízió – megborzongott az undortól. – Úgy látszik, most már soha nem alhatok nyugodtan.
– Szerencsére vasárnap van. Ha akarsz, ebédig is aludhatsz.
– Milyen rendes Tomtól, hogy vasárnapra szervezte az első támadását – morogta Harry keserűen, aztán Perselusnak dőlt. – Remélem, a jövőben nem kell majd végignéznem az összes ilyen műsort…
– Talán mégis… – mondta Perselus vékony hangon. – Ez még csak az első támadás volt, és te láttad…
Harry a párnába temette az arcát.
– Annyira meg tudsz nyugtatni, Perselus – motyogta bele.
– Csak őszinte akartam lenni…
– Semmi szükségem az őszinteségedre. Most éppen megnyugtató hazugságokra van szükségem! – mondta, és ujjával oldalba bökte a férfit.
Perselus felkiáltott, és kiugrott az ágyból.
– Mit csinálsz?
Harry nevetve fordult a hátára.
– Te csiklandós vagy!
– Nem vagyok csiklandós! Lyukat ütöttél az oldalamba! – vágott vissza Perselus panaszos hangon.
– ÉN? Túlreagálod a helyzetet!
– Várj csak, amíg elkaplak…!
– Perselus! NE!
– Szóval?
– Hagyd… abba… jaj!
– Tessék?
– Ne…
– Mit ne?
– …csiklandozz… jaj… engem! KÉRLEK!
– Feladod?
– IGEN, csak hagyj békén!
– Nem fogsz csiklandozni?
– Nem!
– Jól van. Aludj.
– Nem merek. Meg fogsz támadni.
– Nem foglak.
– Megígéred?
– …
Harry összefonta a karjait, és gyanakvó pillantást vetett a professzorra, aki ugyan a szokásos szürke hálóingjét viselte, de a haja össze volt borzolódva és az arca kipirosodott a nevetéstől.
– Már egyáltalán nem hasonlítasz magadra, Perselus – foglalta végül össze, amit látott.
– A te hibád! – panaszkodott Perselus. – Ráveszel, hogy úgy viselkedjek, mint egy idióta.
– De szeretsz így viselkedni!
– Nem igaz!
– Hazudsz – Harry az álláig húzta a takarót és becsukta a szemét, lezárva ezzel a megjátszott vitát.
– Szemtelen kölyök.
– Jó éjt – sóhajtott, és elmosolyodott.
Perselus látta a mosolyt Harry arcán. Leült a fiú mellé, és nézte, ahogy elalszik. A mosoly ott maradt az arcán, mintha csak Harry biztosítani szerette volna valamiről… De miről? Perselus nem tudta, de nem is igazán érdekelte.
Egész világa megváltozott. Könnyebb lett. Boldogabb. És ez Harry hatása. Korábban soha nem hitte volna. Azt hitte, hogy a nyári események után soha többé nem tudnak majd normális életet élni. De valahogy… mégis sikerült. És nem egyszerűen normális életet. Sokkal több volt ez. Perselus a fiú arcvonásait tanulmányozta. Talán nem lettek apa és fia, de barátok voltak. Vagy még több is annál. Szövetségesek. Szövetségesek Voldemort rémuralma ellen. És talán szövetségesek az egész, ellenséges világ ellen.
És mindez Harry műve.
Ezt elmondta Albusnak is, aznap, miután Harry elhagyta az igazgató irodáját.
– Örülök, hogy ezt hallom, Perselus – mosolyodott el az igazgató egy kissé szomorkásan. – Tudod, a testvéred mindig szerette volna, ha megtalálod a boldogságot az életben, és félt, hogy ez soha nem következik be. És én is féltettelek… az elmúlt tizenöt évben egyre jobban elmerültél a magányban és a depresszióban.
Perselus bólintott.
– Tudnod kell, hogy ő is nagyon kedvel téged – tette hozzá Dumbledore, bekapva némi citromport.
– Soha nem mondta… – suttogta Perselus fájdalmas hangon.
– Mégis. Hidd el nekem. De még csak gyerek. Nem tudja, hogyan fejezze ki az érzelmeit. De higgyél nekem, szeret téged.
– Ebben biztos vagy?
– Tökéletesen, drága Perselus. Citrompor?
– Igen, köszönöm – mosolyodott el, és életében először elfogadott egy keveset Dumbledore idegesítő édességéből.
Mégis csak jó dolog volt élni.