Fordította: Enelen
Átolvasta: enahma
7. fejezet – Mi a barátság?
Perselusnak igaza volt, ismerte el szomorúan Harry. Ez volt már a harmadik éjszaka két héten belül, amit Voldemort ismételt támadásai miatt ébren töltött. És még mindig szerencséje volt: jóval több támadás és gyilkosság történt, de csak azokat kellett végignéznie, amik a szokásosnál dühösebbé tették Voldemortot. Újra gyűlölni kezdte az éjszakákat az újra és újra felbukkanó víziók miatt, amik semmivel sem voltak jobbak, mint legrosszabb rémálmai. Nem érzett fizikai fájdalmat, de azoknak az éjszakák érzelmileg és lelkileg súlyosan megterhelték – mint most is.
Rövid pillantást vetett a másik ágyra, és látta, hogy Perselus nyugodtan alszik. Elmosolyodott, óvatosan kicsúszott az ágyból, és elhagyta a hálószobát. Nem akarta felébreszteni Perselust, ha már olyan szerencsésen alakult, hogy eddig nem ébredt fel. Általában ő volt az, aki felrázta a rémálmokból és víziókból, és hosszú órákig virrasztott mellette, amíg el nem aludt újra. Megérdemelte, hogy most hagyja nyugodtan aludni.
Harry kinyújtózott a kanapén és kinyitotta a könyvet, amit este olvasott. A könyvtárban találta, mikor a sötét varázslókról keresett adatokat a mágiatörténet esszéhez – egy történelmi regény volt az, az európai „dupla háborúról" a huszadik század közepén. Sokat elmondott a muglik háborújáról a német diktátor ellen és összehasonlította őket a varázslók háborúival. Harold Potter és Dumbledore fontos szerepet játszottak a regényben és Harry rájött, hogy még mindig a saját családjának tartja a Potter családot.
Hülye helyzet.
Láthatóan még mindig nem képes azonosulni azzal, aki ő valójában, gondolta keserűen.
Hasra fordult, és szorosabbra húzta a takarót a vállán. A pincelakás mindig túl hideg volt neki. Sőt, utálta a pincéket, de eléggé kedvelte Perselust ahhoz, hogy ne szóljon. És igazából nem is volt olyan rossz úgy, hogy Perselus is itt élt. Harry szerette ezeket a szobákat, a kis teakonyhát, a fürdőszobát – a meleg színeket: barnát, vöröset, narancssárgát, mahagónit, feketét, néhol egy kis sötétzöldet. Gyönyörű volt, és melegnek látszott. De mégsem volt meleg. Csak úgy nézett ki.
Harrynek megakadt a szeme a kandallón, aztán a kandallópárkányra tévedt a tekintete, és szélesen elmosolyodott. Rengeteg kép volt rajta: egyik Perselust és a testvérét ábrázolta (még mindig egyszerűbb volt így gondolni rájuk), és legalább öt volt ott Harryről vagy Harryről és Perselusról együtt. Az utóbbi három hónapban több kép készült róla, mint a Dursleyékkel töltött tizenöt év alatt, és Perselus mindet kitette, vagy a kandallópárkányra, vagy az asztalára (és Harry kettőt még az irodájában is talált). Harry mulatva gondolt arra, hogy Perselus mennyire hasonlít Petunia nénire ebben a fénykép-mizériában.
És ez olyan furcsa volt… Perselus soha nem tűnt szentimentálisnak – és mégis az volt. Ráadásul rettenetesen elfogult, bár ezt most már Harryre is kiterjesztette. Sőt, amióta Neville elfogadta unokaöccsét, még vele szembeni viselkedését is megváltoztatta. Többé már nem piszkálta bájitaltan órán – és néhány hét után, Neville legnagyobb rémületére, még azt is felajánlotta neki, hogy eljárhat a Harrynek tartott különórákra. Harry felnevetett, ahogy eszébe jutott Neville arca, miután Perselus megtette ezt az ajánlatot.
– Quietus, ha tényleg a barátom vagy, akkor kérlek, segíts valahogy kibújnom ez alól a… Én nem akarok különórákra járni…
De Harry kérlelhetetlen volt, és egy hét közös munka után Neville is megnyugodott, többé már nem rettegett annyira Perselustól.
Harry végre kidolgozott egy megszokott napirendet, hogy legyen ideje Neville-re, Hermionéra és Perselusra is, és tökéletesen elégedett is volt vele – vagyis majdnem tökéletesen. Ron még mindig hiányzott neki, és Ares miatt is szomorú volt: sok veszekedés után ugyanis Perselus végül megtiltotta neki, hogy barátkozzon Aresszel. Harry teljesen biztos volt benne, hogy nincs igaza, de eléggé tisztelte és szerette a férfit, hogy fontosabbnak tartsa a vele való kapcsolatát, mint a mardekáros fiút.
Valójában teljesen nem szakította meg a kapcsolatot Aresszel, aritmetika órán együtt ültek, és sokszor csatlakozott hozzájuk (Harryhez és Hermionéhoz) a könyvtárban. De Ares érezte Harry távolságtartását, és ő is hidegebb lett. Harry utálta ezt: nem Arest, hanem a háborút és az emberek közti kölcsönös bizalmatlanságot, amit a háború okozott.
Háború… Harry ásított egyet, és újra a könyvre fordította a figyelmét. Igazán jól volt megírva, de egy idő után a szemei égni kezdtek a fáradtságtól, és elnehezedett a feje. Megint ásított egyet, és a nyitott könyvre hajtotta a fejét.
Mikor reggel felébredt, a saját ágyában feküdt, gondosan betakargatva. Méltatlankodva horkant fel. Perselusnak semmi joga rá, hogy ide-oda hurcolássza, mint egy kisgyereket! Ha egyszer a kanapén aludt el, akkor maradjon is ott reggelig! Még akkor is füstölgött, mikor kilépett a nappaliba, de igazából nem volt mérges. A tény, hogy Perselus visszavitte az ágyába tisztán mutatta, mennyire törődik vele, és bár Harry sokszor jobban szerette volna, ha felnőttként kezelik (hiszen már 15 éves elmúlt, az isten szerelmére!), mégis élvezte a törődést és a kényeztetést.
– Megérdemled, Quiet. Eleget szenvedtél már életedben. Azt hiszem, egy kis kényeztetés nem fog véglegesen elrontani, ne aggódj.
És Harry nem aggódott.
Perselus nem volt a nappaliban. Csak egy darab pergamen hevert az asztalon:
Reggeli után menj az igazgató irodájába. Várni fog rád. P.
Vagyis rájött, hogy megint víziója volt, vigyorodott el Harry. Most ő volt Dumbledore kémje ezekkel a lehetetlen látomásokkal, és bár sokat szenvedett az alváshiánytól, még mindig kevésbé volt veszélyes, mint újra küldeni valakit Voldemort belső körébe, különösen, ha az a valaki Perselus lenne. Harry felkapta táskáját az asztaláról (ami a Perseluséval szembeni sarokban volt, mindjárt az egyetlen ablak mellett), és elindult a nagyterembe reggelizni.
Ahol aztán teljesen megdöbbent. A szokásos hangos zúgásból semmi sem hallatszott, mindenki csendben ült az asztalnál. Harry Ares mellé ült le.
– Mi történt? – suttogta, próbálva nem magára vonni a figyelmet.
– Tudodki tegnap megint támadott. Mindenkit megölt Meersackben, egy Liverpool melletti kis faluban – magyarázta. – Sok varázsló is élt ott, és a diákok közül sokaknak voltak ott rokonai.
Harry mereven bólintott. Vagyis varázslók is voltak ott! Ez sokat megmagyaráz. A csata kétségbeesett kegyetlenségét, a sok átkot, amit látott – nem csak Voldemort emberei vetettek csúnya átkokat az áldozatokra, hanem a falucska lakói is, saját életük védelmében.
És ő természetesen csak néhány részletét látta a csatának – azokat a részeket, amiket Voldemort is látott, de így a mészárlás helyett azt kellett végignéznie, ahogy egy csapatnyi kislányt vittek az elé a gonosz szörnyeteg elé… Megrázta a fejét, ahogy megpróbálta elhessegetni az éjszakai vízió szörnyű képeit. Voldemort még mindig az után a lány után kutatott, ugyanolyan erősen, mint ahogy korábban Harry halálát kereste.
Még akkor is ez járt az eszében, mikor az igazgatóval találkozott.
– Nem tudja, professzor úr, ki lehet ez a lány, akiről mindig beszél? – kérdezte végül, mikor Dumbledore befejezte a kikérdezését.
– Perselus úgy hiszi, hogy a kis Anne lehet az, és én egyetértek vele, már csak a tények látható egybeesése miatt is. De fogalmunk sincs, miért akarja annyira megtalálni.
Harry, aki már készült elmenni, elgondolkodva ült vissza.
– És engem miért akart korábban megölni? – tette fel végül a kérdést, amit már évek óta szeretett volna.
Dumbledore arcán hirtelen fáradtság látszott.
– Ez, Harry egy… érdekes történet. Hibázott, de… furcsa hibát követett el. Mondok neked egy példát. Tudod, van olyan, mikor megpróbálsz megoldani egy matematikai problémát, és a számolásban hibát követsz el – de mégis helyes eredményt kapsz, csak úgy, véletlenül. A te eseted is ilyen.
– Ezt hogy érti, professzor úr? – Harry egy kukkot nem értett Dumbledore szavaiból.
– Volt egy általánosan ismert prófécia egy gyermekről, akinek szülei a fény gyermeke, és egy mugli származású varázslók lesznek, és aki el fogja pusztítani a gonoszt. A „fény gyermeke" biztosan az apád volt, Quietus, aki, mint már sokszor hallhattad, az évszázad legerősebb világos varázslója volt. Anyád volt a megjósolt mugli származású. De Voldemort semmit se tudott az apádról – mikor elfogta, Quietus nem mutatta meg neki a valódi erejét, éppen ellenkezőleg, gyengeséget mutatott, és feláldozta magát a testvéréért, és, legalábbis azt hiszem, a szüleiért is. Úgyhogy Voldemort semmit nem tudott róla, valódi erejéről, éppúgy, mint Perselus. De túlságosan is paranoiás volt ahhoz, hogy engedje, hogy egy gyerek felnőjön és legyőzhesse, ezért szisztematikusan kiirtott minden gyermeket, aki egy erős varázslótól és egy mugli születésű boszorkánytól származott. James – Harold Potter fiaként – ezek közé tartozott. Nem voltak sokan, csak három család, három gyerekkel, akikre nagyjából ráillett a prófécia: két lány és te. Perselus figyelmeztetett minket Voldemort tervére, de túlságosan lassúak voltunk, és mire kigondoltunk volna valamit, hogy megvédjük őket, az egyik lányt már megölte. Ekkor Perselus, kockáztatva, hogy lebukik, személyesen figyelmeztette Potteréket, és segített elrejteni a másik lányt külföldön.
Harry elgondolkodva bólintott. Most már meg tudta érteni, miért tartotta az igazgató mindezt évekig titokban. Az apja… Quietus miatt. Az évszázad legerősebb varázslója miatt.
Aki meghalt, hogy a testvére élhessen.
Harry hirtelen hálát érzett iránta, amiért megmentette Perselus életét. Mégiscsak volt még egy valaki a világon, aki érdemesnek tartotta rá, hogy megmentse – éppúgy, mint Harry. Talán mégis hasonlít valamiben az apjára. Perselus-mániájukban legalábbis.
De hirtelen eszébe jutott valami.
– És… ez talán azt jelenti, hogy Anne egyik szülője is világos varázsló, és…
– Nem, Quietus. Anne szülei muglik voltak. Már kétszer alaposan kikérdeztem a kislányt, és a válaszai alapján semmi kétség, hogy a családja teljesen közönséges mugli család, csakúgy, mint sok más a Brit szigeteken.
Harry még mindig az igazgató szavain töprengett, mikor lement mágikus lények órára. Elkésett, de tudta, hogy Dumbledore kimentette, és Hagrid is eléggé kedveli ahhoz, hogy ne zaklassa a késésért. Csendben csatlakozott a többiekhez, és Neville mellé lépett.
– Mi a helyzet?
– Már megint valami új lények. Hagrid körmös köpködőnek nevezi őket.
– Miknek? – kiáltott fel önkéntelenül Harry. – De hiszen… olyan állat nincs is!
Neville megvonta a vállát és elmosolyodott.
– Biztos olyanok, mint a durrfarkú szurcsókok. Remélem ezek valamivel kevésbé veszélyesek és jóval hasznosabbak.
Az osztálynak az a része, aki közel állt hozzájuk, összenevetett.
– Nem úgy néz ki – jegyezte meg Parvati.
Harry kénytelen volt egyetérteni vele. Az izék úgy néztek ki, mint a sündisznó, a féreg és a skorpió keresztezése, és dühösen köpdöstek mindenkire, aki közeledni mert hozzájuk.
– Hagrid azt mondja, hogy nagyon gyorsan nőnek, és hogy annyiból áll a gondozásuk, hogy ki kell takarítanunk a kertjüket.
– Új büntetőmunka lehetőségek – horkant fel valaki.
– Frics helyett jöhetsz te, és kipucolhatod az óljukat.
– Miért helyette? Hiszen Fricssel is lejöhetsz ide ólat pucolni.
Ezúttal még hangosabban harsant fel a nevetés. A köpködők rettenetesen piszkosnak látszottak, és szinte tapinthatóan bűzlöttek. Hagrid megmutatta, hogyan kell megetetni az undorító állatokat, de egy idő után mindenki rájött, hogy esznek azok maguktól is. Úgyhogy békén hagyták őket, és ehelyett a háborús eseményeket tárgyalták ki. Most már senki nem nevetett. Még a megszokott Malfoy-Crack-Monstro trió sem vigyorgott és kacsingatott egymásra. Harry úgy vélte, Voldemort figyelmeztetése lehet a háttérben. Amióta megbüntette az öregebbik Malfoyt a fia viselkedése miatt, Draco megváltozott. Harry nem tudta eldönteni, hogy ez a büntetés következménye, vagy valami más ok is húzódik mögötte. Draco soha nem volt jó színész, és az utóbbi időben majdhogynem… szerényen viselkedett. És azóta Harry egyszer sem látta Lucius Malfoyt a víziókban. Mi történt aznap éjjel, miután Perselus felébresztette?
Harry néha kísértést érzett, hogy megkérdezze Malfoytól, de leküzdötte ezt a kísértést. Nem. Ez a szőke fiú problémája. Neki nem kell vele törődnie.
De… bárhogy is utálta beismerni – és bárhogy is utálta Malfoyt –, rokonok voltak. A másod-unokatestvére… Számít ez valamit?
Harry felsóhajtott. Nem akarta erről Perselust faggatni – azt az elmúlt hónapokban úgyis eléggé bántotta keresztfia viselkedése. Törődött a fiúval, de Malfoy utálta őt Harry miatt. Ha Harry nem lett volna… Nem. Ezt a gondolatmenetet jobb, ha nem folytatja. A legutóbb, mikor valami ilyesmit mondott Perselusnak, az annyira dühös lett rá, hogy vagy egy fél órán keresztül ordítozott a hülyeségéről meg arról, hogy még a legalapvetőbb dolgokat is képtelen megérteni. Tény, ami tény, vérmérsékletét tekintve Perselus nem változott.
– Nem láttad valahol az aritmetika számításaimat, Hermione? – nézett végig a Harry a zsúfolt asztalon. – Sehol se találom őket.
– Itt vannak – mutatott a lány egy darab pergamenre. – Most néztem át őket, de azt hiszem feleslegesen. Tudhattam volna, hogy hibátlanok lesznek.
– Túlzol – vörösödött el Harry.
– Miért túloznék, Quiet – rázta meg a fejét Hermione.
Valamikor régebben a lány úgy döntött, hogy ő is ezt a becenevet fogja használni, amikor egyszer hallotta, hogy Perselus így szólította, és Harry nem ellenkezett. Már úgyis megszokta.
– Komolyan beszélek. Annak ellenére, hogy ezelőtt nem tanultál aritmetikát, okkal lettél Vector tanár úr kedvence. Mindenkinél jobb vagy.
– Nem – nyögött fel Harry elkeseredetten. Nem akarta, hogy Hermione dicsérje, de a lány felcsattant.
– Jaj, Quiet, ne legyél bolond! Emlékezz csak a legutóbbi esszéidre meg a dolgozataidra: mindre Kiválót kaptál! Nem adna neked ilyen jegyeket, ha nem érdemelnéd meg!
– Ennyire azért nem vagyok okos…
– Tényleg nem vagy valami okos, ha ilyeneket mondasz. De a tanárok mégis csupa jókat gondolnak rólad! – tette le Hermione a könyvét, és komolyan a szemébe nézett.
– Tévednek – vonta meg a vállát Harry.
– Nem tévednek!
– Nézd, Hermione, elárulok neked egy titkot. Soha nem voltam jó tanuló, soha az életben. De most, az apám meg a testvére miatt a tanárok elfogultak velem szemben, és többre becsülnek, mint amit megérdemlek – szomorúan a lányra nézett. – Hidd el nekem, nem vagyok olyan okos…
– Te meghibbantál, Piton! – kiáltott fel Hermione, olyan hangosan, hogy a könyvtárban egy pillanatra mindenki elhallgatott, és bár senki nem láthatta őket az elrejtett sarokban, Harry biztos volt benne, hogy mindenki az őket takaró polcok felé nézett. A lány elvörösödött, aztán nyugodtabban folytatta. – Tévedsz, Quiet. Tényleg okos vagy, és tehetséges. Azt hiszed, hogy Vector tanár úr Kiválókat adna a dolgozataidra ha nem érdemelnéd meg? Hogy McGalagony csak az apád kedvéért megengedné, hogy a tananyaghoz nem is tartozó átváltoztató bűbájokat gyakorolj és tanulj? És mi van Binns professzorral? Biztos vagyok benne, hogy ő aztán nem tudja, ki volt az apád, mégis te vagy az egyetlen, akinek megtanulta a nevét, mióta itt tanulok! Hiszen még az ÉN nevemet se tudja!
Harry elvigyorodott. A mágiatörténet iránti új keletű érdeklődése a legunalmasabb történelem tanár figyelmét is felkeltette. A titkok kamrája óta Harry volt az egyetlen, aki félbeszakította az órát, hogy kijavítsa a tanár egy tévedését a goblin felkelésekkel, később pedig a tizenkilencedik század sötét varázslóival kapcsolatban.
Az első ilyen alkalom igen mulatságos beszélgetést eredményezett. Binns professzor éppen a goblinok vezetőinek neveit sorolta, mikor Harry megköszörülte a torkát, és kijavította.
– Nem Undok Ulrik volt az, professzor, hanem Undorító Ulrik, az unokaöccse – mondta halkan, de határozottan.
A teremben hirtelen feszült lett a hangulat. Valaki horkantott egyet álmában, Hermione érdeklődve pislantott fel bájitaltan házi feladatából (mindig maximálisan kihasználta a mágiatörténet órát) és Dean magában morogta. – Nem mindegy az, Piton?
Binns professzor viszont annyira megdöbbent, hogy hosszú percekig csak tátogni tudott.
– Mi is a neve…? – nézett bizonytalanul Harryre.
– Quietus Piton, tanár úr – válaszolt az udvariasan.
Binns professzor pislogott egyet.
– Érdekes. Azt hittem, maga már három éve végzett…
Harry elvörösödött a visszatartott nevetéstől.
– Az már húsz éve volt, tanár úr, és nem én voltam az… – kezdte, de a professzor egy legyintéssel elhallgattatta.
– Aha. Ugyanolyan, mint az apja, Mr. Piton – mondta, láthatóan gondolataiba merülve. – De mégis igaza van. Undorító Ulrik volt az, Gennyes Godric fia.
Valaki fojtottan felnevetett, és Harry is megszólalt újra.
– Ő a nagybátyám volt. Nem az apám.
A professzor szemei tágra nyíltak.
– Kicsoda? Gennyes Godric?
Erre már az egész osztályból kitört a nevetés, csak a professzor pislogott zavartan.
De azóta az óra óta tudta Harry nevét, és sok érdekes (meg unalmas) részletet megvitattak az órák anyagából.
Harry kizökkent a gondolataiból, és bólintott Hermione felé.
– Értem, mire gondolsz. De azt hiszem, tudom, miért van ez: minden szabadidőmet tanulással töltöm, veled vagy apával… Semmi mást nem csinálok. Bár… – de nem tudta befejezni, mert Neville állt meg az asztaluk mellett.
– Szia, Hermione, Quietus.
– Heló – válaszolt Harry bizonytalanul. – Ma nincs bájitaltan korrepetálás – tette hozzá.
– Tudom – vigyorodott el Neville. – De ma van a születésnapom, és terveztem egy kis partit a griffendéles klubhelységben, és szeretnélek rá meghívni, téged, és Hermionét…
Harry kényelmetlenül fészkelődni kezdett, és bizonytalanul pislogott, először Hermionéra, aztán Neville-re.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet – mondta végül.
– Micsoda? – kérdezte Neville ártatlanul.
– Hogy én a griffendéles klubhelységbe menjek – magyarázta Harry összevont szemöldökkel. – Nem akarom valami hülye veszekedéssel elrontani a születésnapodat.
Neville megvonta a vállát.
– Nem érdekel, mit mondanak. Azt akarom, hogy ott legyél, ennyi az egész. McGalagony professzort már meg is kérdeztem, és beleegyezett…
– Jaj ne – Harry megrázta a fejét. Ez így nagyon nem lesz jó. Most már ő is tudni fog arról, ami ott történik… – Neville, nem hiszem, hogy túl jó lenne, ha apa végigátkozná a fél Griffendél házat…
– Minden rendben lesz, Quietus, meglátod – mondta Neville biztatóan, de úgy tűnt se Harryt, se Hermionét nem tudja meggyőzni.
– Nem tudom, Neville… – kezdte Hermione, de nem fejezte be, csak bizonytalanul pislantott hol Harry, hol Neville felé.
A kövérkés fiú teljesen letört.
– Kérlek, Quietus…
Harry végül bólintott, de nehéz szívvel állt fel. Mire elérték a Kövér Dáma portréját, szörnyen ideges volt. Szíve hevesen vert, tenyere izzadt, torka elszorult, és alig kapott levegőt. Kétségbeesett pillantást vetett Hermionéra, aki ugyanolyan kétségbeesetten bámult vissza rá.
– Tényleg semmi kedvem – motyogta oda neki, és a lány megértően bólintott.
– Látom rajtad.
– Ennyire nyilvánvaló? –próbált nyelni Harry.
Hermione nem válaszolt, csak bólintott. Ez sem volt igazán megnyugtató.
Amikor beléptek, a helyiségben szinte megállt az élet. Nem teljesen azonnal – mindenkinek szüksége volt egy kis időre, hogy elérjen a tudatukig, hogy egy PITON lépett be a szent Griffendél toronyba –, de néhány pillanat alatt.
Harry érezte, hogy zavarában ég az arca, és tudta, hogy a máskor sápadt bőre most ronda téglavörös színben pompázik, de nem hajtotta le a fejét: egyenesen és büszkén állt. Éles fájdalmat érzett a mellkasában – valamikor ezek mind a barátai voltak, vagy legalábbis annak számítottak, de most… Neville és Hermione véleménye ellenére senki sem látta őt szívesen a közelében. A kisebbek meg se mertek szólalni, de az ötödikes, hatodikos és hetedikes griffendélesek feldühödtek.
– Mit keresel te itt? – lépett mellé Seamus. – Itt semmi keresnivalód! Elég belőled az órákon is, te beképzelt buzgómócsing!
Mielőtt még Harry szólásra nyithatta volna a száját, Neville belépett közéjük, és válaszolt helyette.
– Én hívtam meg a születésnapomra. És most, ha lennél olyan kedves… – Neville elutasítóan intett.
– Nem, nem lennék – válaszolta Seamus élesen. – Ha a születésnapodat ezzel a… ezzel a…
– Nem kell befejezned azt a mondatot. Megyek – Harry félretolta Neville-t, és komoran Seamus szemébe nézett. Aztán a bizonytalan Neville-hez fordult. – Holnap találkozunk…
– Nem! Nem mész sehova! Nem engedem! – kiáltott rá a fiú, félig kétségbeesve, félig dühösen.
– Neville, kérlek…
– Engedd, Neville. Én se akarom őt itt látni – csatlakozott most Seamushoz Dean.
– Nem. Megkérdeztem McGalagony professzort, és ő engedélyt adott rá…
– De minket nem kérdeztél! – csattant most egy új hang az egyre erősödő zúgásban.
Harry a hálótermekhez vezető lépcsőre emelte a szemét, és mérgében elsápadt. Ron volt az.
A vörös hajú fiú összefonta a karjait maga előtt, és lassan, fenyegetően közeledett Harryhez. Ennyi elég is volt. Még egy verekedés, újabb szabályszegés… nem. Harry megfordult, hogy elmenjen, de Ron utánanyúlt, és durván megragadta a karját.
– Félsz, Piton?
– Nem félek, különösen nem tőled, Weasley – sziszegte Harry összeszorított fogai közül. – És most engedd el a karom, és hagyj elmenni.
– Nem félsz tőlem? Ez nem túl szerencsés rád nézve…
– Sokkal veszélyesebb ellenségeim is voltak már, és jóval komolyabb helyzeteket is túléltem már, olyanokat, amiket elképzelni se tudsz, Weasley – mondta olyan halkan, hogy csak Ron hallja. – Soha nem fogok tőled félni, hülye állat.
– Hogy mered… – még szorosabban megmarkolta Harry karját.
– Engedd el a karom, ha nem akarsz eltölteni még egy hetet az ispotályban a törött orroddal… – mondta Harry, miközben megpróbálta leküzdeni a fizikai közelség és érintés okozta émelygést.
Hermione sápadtan nézte a két fiút, de úgy tűnt, képtelen megmozdulni. Szemei Ron kezére tapadtak, ahogy Harryt markolta, és Harry tudta, hogy Hermione tisztában van az érzéseivel. Neville remegett az idegességtől.
– Ilyen könnyen nem úszod meg… – hördült fel Ron.
– RON! Engedd el AZONNAL!
Ron meglepetten pördült meg. A lépcső tetején Fred állt, és a pálcáját egyenesen öccsére szegezte.
– Ha nem engeded el azonnal, megátkozlak. Süket vagy, Ronnicsek?
Ron elvörösödött, de elengedte Harry karját. Ő megdörzsölte a kezét, és Fredre nézett.
– Kösz, Fred – aztán a két, döbbent barátjához fordult. – Mondtam, Neville… Jó éjt… – Hermionénak csak bólintott, nem akarván újabb veszekedést kirobbantani, majd elhagyta a helyiséget.
Szerette volna elengedni magát mindjárt a kép előtt a folyosón, de aztán eszébe jutott, hogy jöhetnek még griffendélesek, ezért erőt vett magán. Kihúzta magát, és egyenletes léptekkel elindult a pince felé, Perselushoz, az otthonába, a családjához… Ahogy rá gondolt, mint a Családjára (igen, Családjára, nem pedig családjára), elmosolyodott, és mindjárt könnyebbnek érezte magát, az elmúlt perceket pedig kevésbé fájdalmasnak. Nincs egyedül.
És nem csak Perselus van mellette. Ott van még Neville, Hermione és az ikrek is – Fred, aki kész volt szembe szálni érte a saját testvérével, hogy megvédje… Megint elmosolyodott.
Az élet mégis szépnek tűnt. Vagy… legalábbis szebbnek, mint korábban. Ekkor azonban egy halk hang ütötte meg a fülét.
Sírás. Valaki sírt, nem messze tőle. Harry jókedve elpárolgott. Ares ült ott, a falnak dőlve, a térdeit a mellkasához húzva, a fejét a térdére hajtva, és a vállait rázta a kétségbeesett zokogás.
Harry azonnal mellé térdelt.
– Ares – a vállára tette a kezét, és gyengéden megrázta. – Ares, haver, mi történt…?
Ares vadul megrándult, de nem emelte fel a fejét.
– Nem a te dolgod… hagyj békén… – motyogta elharapva a sírást.
Harry a sarkára ült, de nem vette le a kezét a másik fiú válláról.
– Valaki meghalt? Egy barátod vagy valami rokonod…?
– Hagyj békén, Quietus! – mordult most már dühösen Harryre. – Az elmúlt hetekben mintha nem érdekelt volna, mi van velem, akkor most mit akarsz? Tűnj el!
– Nem fogok – mondta Harry nyugodtan. – És szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, Ares. Nem volt szép tőlem. Sajnálom…
– Miért? Csak a titkaimat akarod, engem meg nem, Quietus? Hagyj békén!
Harry megrázta a fejét, és nem mozdult.
– Nem akarom tudni a titkaidat, Ares. De hadd maradjak veled, amíg megnyugszol. Semmit nem kell mondanod. Így megfelel?
Ares, még mindig lehajtott fejjel, motyogott valamit, amit Harry „igen"-nek értett és leült mellé. Egy ideig csak csendben ültek.
Aztán Ares felsóhajtott, és felemelte a fejét.
– Te tudtad, nem? Ezért nem akartál a barátom lenni, ugye?
Harry megdöbbent.
– Nem tudom, miről beszélsz – nyögte ki végül.
– Az apámról – mondta Ares hamis mosollyal. – A halálfaló apámról.
Harry megmerevedett.
– Miért kérdezed? – igyekezett óvatosan megfogalmazni a kérdést.
– Ma tudtam meg. A minisztérium elfogta, mindjárt a tegnapi támadások után. Kivallatták, és mindent bevallott. Biztos vagyok benne, hogy életfogytiglant kap. De azt nem tudom, mit érezzek. Tudtam, hogy apát érdekli a sötét mágia, mint ahogy majdnem minden vele egykorú mardekárost, de soha nem hittem volna, hogy ő is Tudodki hű talpnyalója… – megint elcsuklott a hangja, ezúttal a dühtől.
– Te tényleg nem tudtad? – szorította meg a fiú vállát Harry. Ares nem válaszolt, csak megrázta a fejét.
– Ez olyan rettenetes… – Ahogy beszélt, óriási könnycseppek folytak végig Ares arcán, részben a haragtól, részben a szomorúságtól. – Mindig olyan rendes volt… és én szerettem… Mindig olyan akartam lenni, mint ő… erős férfi, aki törődik a családjával… de most, most… – nem tudta folytatni. A térdéhez nyomta a homlokát, és nem szólt.
Harry nem tudta, mit mondhatna, milyen szavakkal tudná megnyugtatni a fiút ebben a helyzetben – gyanította, hogy semmivel, ezért csak hallgatott.
– Mindig bíztam benne… De elárult minket… És mit gondoljak az anyámról? Neki tudnia kellett… Vagy ő is halálfaló? – Folytatta egyszerre csak Ares. – Máig minden olyan egyszerű volt… de most… most mit érezzek irántuk?
Harry megnyugtatóan hümmögött párat.
– És utálom magamat, amiért itt bőgök… Utállak téged, amiért gyengének látsz… Nekem nem lenne szabad gyengének, kiszolgáltatottnak látszanom, legfeljebb a családom előtt… de mától fogva nincs családom… És most neked panaszkodom, pedig te nem jelentesz nekem semmit, semmit…
– Sajnálom… – suttogta Harry szomorúan. – Nagyon sajnálom…. Nem akartalak megbántani. És… és szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz, ha szükséged lenne valamire.
– Ne tegyél üres ígéreteket, Quietus. És semmi szükségem a sajnálatodra.
– Nem sajnállak. Csak… csak szeretnék a barátod lenni, jó?
Ares felemelte a fejét, és Harry szemébe nézett.
– Majd meglátjuk. A barátság nem elhatározás kérdése.
– Dehogynem – jelentette ki Harry határozottan.
– Nem, nem csak azé. Majd a jövő megmutatja, tényleg komolyan gondolod-e.
– Legyen így – sóhajtott Harry. – De most… Vissza kell menned a hálóba, nekem meg haza, ha nem akarom, hogy apa mindkettőnket megöljön, amiért takarodó után a folyosókon kószálunk.
– Igaz – bólintott Ares fanyarul. – Mint mindig, Mr. Buzgómócsing.
– Ne nevezz így! – csattant fel Harry mérgesen.
– Valami baj van?
Harry már éppen készült, hogy lemondóan legyintsen egyet, mikor hirtelen eszébe jutott ígérete. Ha azt akarta, hogy barátok legyenek, neki is meg kell nyílnia Ares előtt – legalábbis részben.
– Volt egy kellemetlen vitám a griffendéles klubhelységben néhány osztálytársammal.
– Mit kerestél te ott? – kérdezte Ares döbbenten.
– Neville meghívott a szülinapi partijára. De gyorsan megszabadultak tőlem. És egyikük buzgómócsingnak is nevezett, nem valami… kedvesen.
– Meg is vertek? – kérdezte Ares dühösen.
– Nem. Csak beszóltak. De volt olyan rossz, mintha vertek volna.
Ares bólintott.
– Na, azt el tudom képzelni…
Jókora késéssel értek vissza a mardekáros pincékbe. Harry kissé ideges volt Perselus miatt, nem tudta, mire számítson a késésért, de alighogy belépett a nappalijukba, és szembetalálta magát a vad kinézetű, félelmetesen villogó szemű Perselusszal, az idegessége viharos gyorsasággal ijedtségre fordult.
– Heló, Perselus… – megpróbálkozott egy mosollyal, de a férfi, úgy látszott, észre se vette.
– HOL VOLTÁL? – ordított rá olyan hangosan, hogy Harry hirtelen azt kívánta, bárcsak erre a szobára is szórhatna némító bűbájt, nehogy holnapra az egész iskola tudjon a veszekedésükről.
– Meghívtak Neville születésnapi partijára – válaszolta, és lehajtotta a fejét.
– NEM szabad egyedül mászkálnod az iskolában takarodó után, különösen nem ILYEN időkben!
– De Perselus, mi van, ha mindig ilyenek lesznek az idők? – nyomott el egy félmosolyt.
De Perselus e pillanatban nem volt vevő a szemtelenségére.
– Csend legyen! Szólhattál volna, mielőtt elfogadtad a meghívást!
– De nem voltam ott sokáig! – kiáltott rá Harry. Pitonnak elsötétült az arca.
– Nem? – Harry megrázta a fejét. – Akkor hadd ismételjem meg a kérdést: pontosan hol voltál?
– A folyosón ültem a fal mellett. – Harry védekezően összefonta a karjait maga előtt.
– Bántottak?
Perselus hangulatának hirtelen változása megdöbbentette Harryt.
– Micsoda?
– Azt hittem azért távoztál olyan gyorsan, mert rád támadtak.
– Igen, de nem ezért maradtam el… – Harry mélyet sóhajtott. – Leülhetnék? Teljesen ki vagyok merülve.
Perselus bólintott, és gyanakodva méregette, míg a kanapéhoz ment, hogy leüljön.
– Szóval? – kérdezte végül a férfi, éles pillantást vetve Harryre.
– Összefutottam Aresszel az egyik folyosón. Ne! – kiáltott fel, mikor látta, hogy Perselus nyitja a száját. – Hadd fejezzem be. Szóval amikor rátaláltam, teljesen ki volt borulva. Azt mondta, hogy ma jött rá, hogy az apja halálfaló, mert a minisztérium elfogta, és hivatalos értesítést küldtek róla Aresnek. Teljesen le volt törve. Nem hagyhattam ott.
Perselus odalépett mellé, és letérdelt, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
– Ez nagyon szép volt tőled, Quiet. Tényleg. De mégis azt kell, hogy kérjem, ne tedd többé. Nem biztonságos egyedül maradnod vele egy üres folyosón takarodó után. Tudom, hogy megbízol benne, de én nem. Ne – emelte fel a hangját, mikor Harry megpróbálta félbeszakítani. – Most hadd mondjam el én is, amit akarok, anélkül, hogy félbeszakítanál.
Harry bólintott.
– Sok mindent láttam már életemben, amíg kémkedtem. Soha, senkiben nem bízhatsz meg, Quiet. Legkevésbé egy halálfaló gyerekében.
– De Ares…
– Biztos vagy benne, hogy csak véletlen, hogy ott találtad, azon a folyosón?
– De hiszen nem tudott Neville meghívásáról!
– Ebben biztos vagy, vagy csak feltételezed?
– Te teljesen paranoiás vagy!
– És ezért vagyok még életben! – Perselus arcvonásai hirtelen ellágyultak. – Nem akarlak elveszíteni, Quiet.
– Tudom, de én nem tudok így élni. Szeretnék azokkal barátkozni, akiket kedvelek, ennyi az egész. Unom már ezeket a lehetetlen tiltásaidat.
– Lehetetlen tiltásaimat? – Perselus hangja szinte elképzelhetetlen magasságokba ívelt. – Ez volt az egyetlen dolog, amire valaha megkértelek!
Harry megvonta a vállát, és hátat fordított.
– Megígértem neki, hogy a barátja leszek.
– Nem leszel!
– Nem parancsolhatod meg, hogy kivel barátkozzam és kivel ne!
– Dehogynem, és meg is fogom!
– Soha! – kiáltott fel végül Harry, ezzel felpattant, átrohant a hálószobába, és hangos dörrenéssel bevágta az ajtót a háta mögött.
A következő pillanatban Piton már mellette állt, és megragadta a karját.
– Quiet! – mondta fenyegető hangon. – Viselkedj!
Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Harry kirántotta a karját a szorításból.
– Hagyj békén! – mondta végül.
– Vigyázz a szádra!
– Kopj le! – kiáltott fel Harry türelmetlenül. – Semmi szükségem a fojtogató közelségedre! A saját életemet akarom élni! Az ÉN életemet!
– De…
– Utálom, mikor meg akarod mondani, hogyan éljek, mit érezzek. Te voltál az, aki elrontotta az életét, és mégis te prédikálsz nekem… – Harry nem folytatta. Hirtelen, de már túl későn, ráeszmélt, mit is mondott valójában. Elsápadt, és Perselusra nézett, de az ő arca most zárkózott és távoli kifejezést öltött.
– Perselus, én…
– Takarodj aludni! – sziszegte Perselus. – Azonnal!
Harry már az ágyban feküdt, de még mindig mérges volt Perselusra. A hátán feküdt, a plafont bámulta, a kezét dühösen ökölbe szorította.
„Az én életem. Én akarom eldönteni, mit kezdjek vele! Eddig is jól megvoltam a tanácsai nélkül!" – füstölgött magában.
De dühe mögött lelkiismeret-furdalást is érzett a meggondolatlan szavai miatt. Perselus nem érdemelte meg őket.
De nem képes Harryt békén hagyni. Mindig belepiszkál az életébe.
Mint Harry az övébe.
De Ares megérdemli Harry barátságát.
De Perselus csak meg akarja védeni.
Ez a belső csatája addig folytatódott, míg Perselus is le nem feküdt, jóval később.
Harry megnyugodva felsóhajtott. Még mindig nem volt képes egyedül elaludni.
A következő nap egyszerűen szörnyű volt. Perselus átnézett rajta, Ares kerülte, a griffendélesek fenyegetően bámulták, és csúfneveket vágtak hozzá, mikor egy tanár sem volt a közelben. Délután pedig, amikor Neville és Harry lementek bájital korrepetálásra, Perselus ingerülten hajtotta el őket.
Harry megvonta a vállát, és hagyta ott az orrukra vágott ajtót, de Neville össze volt kavarodva.
– Most meg mi történt? – kérdezte, mikor már hallótávolságon kívül voltak.
Harry türelmetlenül felhorkant.
– Tegnap egy kicsit… összevesztünk. De nem akarok erről beszélni.
– A szülinapom miatt…?
– Nem. De akkor se akarok erről beszélni.
– De hát…
– Nem érted, hogy nem akarod erről beszélni? Hagyj békén! – csattant fel Harry, és Neville-nek hátat fordítva a könyvtár felé vette az irányt.
Csodálatos. Estére már senkivel nem lesz beszélő viszonyban, gondolta gúnyosan, ahogy elérte a szokásos – és szerencsére üres – asztalát. Hermione nem volt ott.
Felkapta aritmetika könyvét, és azért imádkozott, hogy Hermione ne is jöjjön. Nem akarta őt is megbántani, és ma, úgy látszik, mindenkihez túlságosan durva lett.
A lány természetesen megérkezett a szokásos időben, de mikor észrevette, hogy Harry teljesen beletemetkezik a könyvébe, egy szót se szólt, csak hozzáfogott a saját kutatásaihoz.
Két óra hosszat csendben tanultak. De ekkor Hermione hirtelen felkiáltott, és megérintette Harry karját.
Harry kérdő pillantást vetett rá.
– Azt hiszem, megtaláltam! – suttogta Hermione győzedelmesen, és felmutatott egy bájitalos könyvet.
– A bájital hozzávalót a vérfarkas főzethez?
Hermione bólintott, és Harry elé csúsztatta a könyvet.
– Itt van! Nézd!
Harry belenézett a könyvbe.
„Különféle harapásokra való bájitalok" volt a fejezet címe.
Az első alcím pedig: „Bájitalok vérfarkasharapás ellen"
– Csodálatos vagy! – vigyorgott rá Harry. – Gyerünk, mutassuk meg apának!
Hermione egy darab pergament csúsztatott a lapok közé aztán becsukta a könyvet, de nem mozdult.
– Gyere, Hermione! Mutassuk meg neki!
A lány bólintott.
Harry gyanakvó pillantást vetett rá.
– Hermione?
– Ugye bocsánatot kérsz Neville-től?
Harry kényelmetlenül arrébb húzódott, és kibámult az ablakon, a sötétbe.
– Semmit nem csináltam vele. Csak nem akartam neki elmondani valamit, ami nem rá tartozik.
– Megbántottad.
– Nem igaz.
Hermione felsóhajtott és felkapta a könyvet.
– Gyerünk apádhoz – mondta végül. – De nem hiszem, hogy megúszhatnád bocsánatkérés nélkül.
Harry dühösen rázta meg a fejét.
Ez az egész nem az ő bűne. Ő csak szerette volna megvédeni Arest – Perselustól és a griffendélesektől. Miért van az, hogy ezért mindenkivel harcolnia kell?
De végül is, nem kellett volna olyan durván elbánnia vele. Még ha igaza is volt, semmi joga, hogy mindenkit megbántson maga körül.
Megállt, és Hermionéhoz fordult.
– Holnap bocsánatot kérek Neville-től. Megígérem.
– Rendben.
Mire a pincébe értek, már majdnem futottak.
Egyenesen bele egy magas alakba, aki az egyik sarokban állt.
– A folyosókon tilos a rohangálás. Még nektek is – Perselus hidegen végigmérte Harryt. – Öt pont a griffendéltől és büntetőmunka neked, Quietus.
Harry döbbenten megállt. Micsoda?
– De hát… magának hoztunk egy könyvet, tanár úr – nyújtotta oda a kódexet Hermione. – Megtaláltuk azt a bájitalt…
Perselus rövid pillantást vetett a lányra.
– Jól van. Tíz pont a Griffendélnek.
– És én? – kérdezte Harry óvatosan.
– Majd megbeszélem Mr. Fricssel a büntetőmunkát.
– De professzor… – kezdte Hermione, de Piton félbeszakította.
– Az én dolgom, hogy a jutalmakról és a büntetésekről döntsek, Miss Granger. Nem hiszem, hogy szükségem lenne a javaslataira – tette hozzá hidegen. – És ha már rólad van szó, Quietus, vacsora után azonnal hazajössz. Megértetted?
Harry némán bólintott. Megint dühös volt.
Mikor Perselus lelépett, idegesen pillantottak egymásra.
– Azt hiszem, most már sejtem, miért dörrentél rá Neville-re…
Harry keserűen elvigyorodott.
– Annál sokkal durvábbakat is mondtam tegnap Perselusnak… – sóhajtott fel végül. – Nem akartam megbántani. Én csak… – elkeseredetten megvonta a vállát. – Csak megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy Ares nem olyan veszélyes, mint hiszi.
Mikor Hermione várakozóan ránézett, Harry megadta magát, és mindent elmondott neki, ami történt, attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta a griffendéles klubhelységet.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha hallgatnál rá, Quiet. Évekig volt a Mardekár házvezető tanára, és biztosan sokkal jobban ismeri a kapcsolataikat és a trükkjeiket, mint te. Te muglik között éltél, de ő mindig is varázsló volt. És tényleg nem tudhatod…
– De tudom, Hermione. Lehet, hogy csak egy hülye mugli vagyok, de ember, és vannak tapasztalataim az emberekkel. Biztos vagyok benne, hogy Ares nem hazudott. Láttam a szemén. Hallottam a hangjában. Annyira kétségbe volt esve…
– Nem tudom, Quiet, kinek van igaza, és ki tévedett. De mégis azt hiszem, hogy bocsánatot kérhetnél apádtól.
– Fogalmam sincs, hogyan – Harry letörtnek látszott.
– Talán próbálkozz ezzel: sajnálom. Ez elég elfogadhatónak tűnik.
– De az olyan, mintha bevallanád, hogy nem volt igazam. Én azonban tudom, hogy Aresszel kapcsolatban nem tévedtem.
– De apáddal kapcsolatban igen.
Hermionénak igaza volt. Harry mégsem volt képes beszélni Perselusszal. Az estét teljes csendben töltötték, kivéve amikor Perselus tájékoztatta a büntetőmunka pontos mibenlétéről. Harry tettetett közönnyel megvonta a vállát, de belül dühöngött.
Azon az éjszakán megint víziója volt.
Egy vízió, amiben a halálfalók és Voldemort egy férfit faggattak valaki hollétéről. Harry nem értette a keresett illető nevét, csak a kínzást figyelte rettenettel.
Nem ismerte a férfit, néhány perc után pedig biztos volt benne, hogy soha többé nem is ismerné fel, annyira megkínozták. Szeretett volna valahogy kitörni a vízióból, de képtelen volt rá. Be volt zárva ebbe a rettenetbe, és végig kellett néznie a kínzást, ami annyira hasonlított a korábban tapasztaltakra…
– Nem, nem, nem – motyogta csendesen, ahogy képtelen volt nem nézni, ami történik.
– Hol a lány? – kérdezte néha Voldemort.
– Soha nem mondom el – válaszolta a férfi halkan, a fájdalomtól rekedt hangon.
Harry megpróbálta becsukni a szemét, de nem tudta. Hülye víziók. Ilyenkor hol van Perselus?
– Hidd el nekem, el fogod mondani. Rengeteg módszerünk van, hogy szóra bírjunk…
– Nem mondom el – suttogta a férfi.
Harry csapdába esett.
Kétségbeesetten szeretett volna szabadulni.
Nem tudott.
– Hol a lány?
„Mondd meg, mondd meg!" kiáltotta oda a férfinak. „Ha nem teszed, megöl!"
– Nem – egy idő után a férfi már csak ennyit bírt kinyögni. – Nem.
„Kérlek!"
– Nem.
„Mondd meg neki!"
– Nem.
Hol van Perselus ebben a pokolban? Itt hagyja? A Legnagyobb Rohadékkal? Ezen a helyen, ami annyira hasonlít a Rémálom Kúriához?
Ahogy Harry szánakozva nézte a férfit, észrevette, hogy kezdi érezni az átkokat, a kínzást, mintha ő is ott lenne, mintha őt kínoznák. Lélegzete egyenetlenné vált, szíve hevesen vert. Hogy történhet ilyen? Hogyan?
Fájdalmasan felnyögött, és izzadni kezdett rémületében.
Nem tud kiszabadulni.
És fájt.
Minden fájt.
Soha többé nem akarta ezt érezni. Soha.
Mikor Voldemort rájuk szórta a Cruciatus átkot, úgy érezte, mintha kettéhasítanák.
De nem sikoltott fel.
Csak mikor Avery jött.
Nem.
Lángra lobbant a bőre.
NEM!
Soha többé!
Következő: remélem, a jövő hét elején. Jó olvasást!