Fordította: Enelen
Átnézte (és akinek ezáltal a súlyos lassúság a szemére vethető): enahma
8. Fejezet – Béke
Perselus rémülten merevedett meg, mikor meghallotta a hálószobából jövő szörnyű sikolyt. A kandalló előtt ült éppen, és azokat bájitalokat tanulmányozta, amelyek a Hermione által talált kódexben voltak. De csak fél szívvel, mert közben végig Harry és a tegnap esti beszélgetésük járt az eszében.
Fogalma sem volt, mit tegyen, Harry szavai túlságosan mélyen megbántották.
Talán Harrynek igaza van, és nincs joga rá, hogy beleavatkozzon az életébe.
De hiszen csak meg akarja védeni…
Milyen egyszerű lenne meggyűlölnie a fiút, mindazok után, amiket mondott! De képtelen volt rá. Quietus fia. Quietus… Hasonlít is rá. Bár öccsénél valamivel robbanékonyabb.
Nem volt szép tőle, hogy büntetőmunkát adott a fiúnak. Harry éppen hozzá szaladt. Nem, nem HOZZÁ, javította ki magát. Az iskola bájital tanárának végzett kutatásokat. Nem Perselusnak. Nagy különbség!
Albus tévedett. Harry nem szereti őt. Nem is gyűlöli, de biztosan nem szereti. Erre a gondolatra elkeseredett, de aztán összeszedte magát. Nevetséges. Hát nem mindegy? Mi köze neki egy buta gyerek érzéseihez?
De ez nem csak egy buta gyerek. Ez Harry. És még mindig nem tudott rá másként gondolni, mint a fiára.
Hát, most legalább volt egy rendes, családi veszekedésük…
De a fiúk általában szeretik az apjukat, és Harry nem szereti őt. Bár néha könnyű volt elhinnie, hogy Albusnak igaza van. De mégis… miért vágta éppen azt hozzá?
Teljesen elmerült ezekben a gondolatokban. Az a túlontúl is ismerős sikoly azonban azonnal felriasztotta. Ismerte ezt a sikolyt, még a Rémálom Kúriából, mikor elválasztották őket egymástól. Harry, egyedül Averyvel…
Talpra ugrott, és majdnem betörte az ajtót, hogy minél gyorsabban Harry ágyánál lehessen.
– Harry, Harry, ébredj fel! – kiáltott rá, és megrázta a vállát. – ÉBREDJ FEL!
A sikoly azonnal elhallgatott, ahogy Harry kinyitotta a szemét.
– Perselus! – kiáltott fel, és csaknem a nyakába ugrott. – Perselus. – Megmarkolta a férfi ruháját, és remegve bújt a mellkasához.
Perselus szemei tágra nyíltak a rémülettől, mikor észrevette a vért Harry pizsamáján. Óvatosan karolta át a fiút, és megsimogatta a haját. Harry teljesen hozzányomta a fejét a mellkasához.
– Perselus – mondta megint. Megmenekült.
– Vérzel… – nevelőapja hangja rémülten csengett.
– Avery volt az – mondta Harry vékony, remegő hangon. – Meg Voldemort. Egy férfit kínoztak, és én mindent éreztem, amit vele tettek…
– Gyere, meg kell mosdanod… – kezdte Perselus, de Harry megrázta a fejét.
– Kérlek, ne engedj el – motyogta szomorúan. – Még ne.
Perselus bólintott, és tovább simogatta a haját. Mikor a remegés egy kissé alábbhagyott, Harry felemelte a fejét, és Perselus szemébe nézett.
– Sajnálom, Perselus. Nem akartalak megbántani. Durva voltam, és nem volt igazam. Tudom, hogy csak engem akartál védeni, de én csak egy hülye tinédzser vagyok…
– Sss, Harry. Nyugodj meg. Nem ez a megfelelő idő rá, hogy ezt megbeszéljük.
– Dehogynem – tiltakozott Harry gyenge hangon. – El kellett mondanom, mennyire hálás vagyok azért, amiért itt vagy velem. És sajnálom, hogy megbántottalak.
– Hallgass már – mondta kicsit erőteljesebben Perselus.
– De…
– Csend legyen – mondta újra –, vagy egyenesen Madame Pomfreyhez viszlek.
Harry halványan visszamosolygott rá, és becsukta a szemét.
– Ugye nem haragszol rám? – motyogta.
– Nem, dehogy. De meg kell, hogy mossalak, és ki kell cserélni a ruháidat. Csurom vér vagy.
Harry bólintott, és Perselus átvitte a fürdőszobába. Lehúzta a fiúról a pizsamát, és elrémült a látványon. Harry még mindig túlságosan vékony és csontos volt, meg tudta volna számolni az összes bordáját, hiszen átlátszottak a sápadt bőrén. A sápadt bőrön, ami most tele volt vágásokkal – félig kinyílt, vérző vágásokkal.
– Még mindig nem eszel eleget – jegyezte meg szomorúan.
– Próbálok – suttogta Harry. – De nem tudok.
– Mégis, muszáj lenne…
– Tudom.
Harry szeretett volna egyedül mosakodni, de nem tudott. Kényelmetlenül érezte magát, hogy Perselusnak segítenie kell, de egyedül képtelen volt rá. Mindene fájt, a vágások szinte lángoltak, szédült, és rettenetesen fájt a feje. Csak arra volt képes, hogy üljön a kádban, a keze az oldala mellett pihent: nem bírta kinyitni a csapot, sem megfogni a szappant, ami valahogy mindig kicsúszott a kezéből. Perselus, miután már harmadszor is kénytelen volt a fürdőszoba másik végéből összeszedni az izgága szappant, belefáradt a futkosásba, és ő maga kezdte óvatosan, gyengéden letisztogatni a fiút.
Harry egész testében remegett, ahogy Perselus kitisztította a sebeit és lemosta róla a vért. Olyan rosszul érezte magát, hogy észre sem vette, eleredtek a könnyei.
Perselus keze megállt a levegőben.
– Fáj?
Harry tagadóan megrázta a fejét. – Nem. De én voltam az, aki megbántottalak. Igazságtalan voltam, és…
– Nyugodj meg. Semmi baj – mondta Perselus óvatosan.
– Tudom, hogy megbántottalak, és mégis olyan kedves vagy hozzám. Nem érdemlem meg…
– Csak egy hülye tinédzser vagy, te mondtad. Egy percig sem vettelek komolyan. – Ez hazugság volt, de most fontosabbnak tartotta, hogy megnyugtassa Harryt, mint hogy megmondja neki az igazságot.
De nem tudta meggyőzni.
– Teljesen le voltál törve. És ha már én is látom, akkor nagyon el lehettél keseredve.
Perselus felsóhajtott. Úgy látszik, egyre nehezebb lesz átvernie a fiút. Ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz, és egyre jobban megismerték egymást, rohamosan csökkent a hazugság lehetősége. Inkább újra Harry hátára fordította a figyelmét.
– Hát, nem volt valami kellemes érzés… – ismerte be végül. – Talán nem kellene ennyire szeresselek…
Harry nem válaszolt, csak bűntudatosan lehajtotta a fejét.
Perselus felállt, és Harryt a fürdőszobában hagyva átment a bájital laboratóriumba némi gyógyító főzetért. Miután visszatért, kitisztította a sebeket, óvatosan bekente a gyógyfőzettel, aztán karjába vette a fiút, és visszavitte a hálószobába.
– Tudok járni, Perselus – tiltakozott Harry.
– Úgysem hagylak – válaszolta a férfi, és letette a saját ágyára. Harryé túlságosan is véres volt ahhoz, hogy abban aludjon. – Sajnálom, de kénytelen leszel megint nálam aludni. A te ágyad használhatatlan.
– Nem baj – motyogta Harry, és összegömbölyödött. Perselus felsóhajtott, és szorosan betakargatta a paplannal. Aztán visszament a fürdőszobába, feltakarított majd ő is hozzákészült a lefekvéshez. Mire visszatért, Harry már félig aludt. Még mindig remegett kissé a fájdalom okozta sokktól. Perselus mellé feküdt, és megsimogatta a fejét. Harry közelebb bújt hozzá.
– Köszönöm… – motyogta, aztán hozzátette: – És én is szeretlek…
Perselus hitetlenkedve nézett a fiúra. Harry biztosan nem akarta ezt elmondani neki. Hiszen már alszik is, nem? Nincs magánál.
De ekkor Harry kinyitotta a szemét, és elnyomott egy félmosolyt.
– Jó éjt.
Harry egyenletessé váló légzését figyelve Perselus újra átgondolta az elmúlt két napot.
Mégis igaza lenne Albusnak?
Legbelül melegséget érzett, és még valamit… valamit, amit nem tudott megnevezni. Nem, nem szeretet volt ez. Talán boldogság? Nem, talán több volt ez, mint boldogság. Békét érzett. A kis, szemtelen kölyök valahogy belopta magát a szívébe, és felforgatta az egész életét. Szerette volna átölelni Harryt, de félt, hogy örömében összenyomja. Ehelyett néha végigsimított a haján és a homlokán. Hiszen még be is lázasodhat.
Igen, ilyen volt az ő boldogsága: mindig félelemmel átszőtt. Hiszen semmilyen boldogság nem tarthat soká. És az a gondolat, hogy elveszítheti Harryt… És milyen nagy volt ennek az esélye! Voldemortnak a fiú az áruló fia – tökéletes alany egy lehetséges zsarolásra. Társai számára Harry a legutáltabb professzor, egy volt halálfaló fia. És mindezek tetejébe persze még mindig ő Harry Potter, a varázsvilág feltételezett megmentője. Szinte látta a kezeket, amint kinyúlnak, hogy elragadják őt tőle, hogy elvegyék az életét…
Igen, mindig is ilyen volt boldogsága. Szomorúsággal, gyásszal, bűntudattal kevert.
– Quietus, ha hallasz engem, bárhol is vagy, kérlek, segíts őt életben tartanom, segíts, hogy megadhassam neki, amit megérdemel. Segíts nekem!
És mintegy válaszként jött a gondolat: elviszi Harryt a temetőbe, és megmutatja neki mindenki sírját, akit valaha szeretett. Quietusét is.
– Nem, Quiet. Ma még ágyban maradsz. Nem engedlek az órákra. Már beszéltem is Albusszal, és ő már kimentett téged.
Perselus fenyegetően állt Harry ágya felett, keze a csípőjén, arcán a szokásos gúnyos kifejezéssel.
– Perselus, kérlek – ült fel Harry. – Ma dupla sötét varázslatok kivédése órám is lesz, és még mindig képtelen vagyok létrehozni a legegyszerűbb pajzsot is…
– Majd délután korrepetállak. De nem mozdulhatsz ki az ágyból, csak a vécére, érthető?
– És… mit csináljak egész nap?
– Olvass, vagy hallgass zenét, ha akarsz. – Perselus még egyszer utoljára a homlokára tette a kezét. – Ebédre visszajövök. Ha lehet, ne fordítsd fel teljesen a házat.
– Rendben, apa! – szalutált Harry játékosan.
– Bolond kölyök… – Perselus kiviharzott a szobából, elég gyorsan ahhoz, hogy elrejtse a fiú előtt az arcán szétterülő széles mosolyt. De nem tehetett róla: Harry ezzel a játékos megjegyzéssel teljesen jókedvre derítette. Még mindig mosolyogva indult a nagyterem felé.
A szokásos helyére, Mrs. Figg mellé ült, és szórakozottan kente a dzsemet a pirítósára. Még mindig Harry szavain gondolkodott, nemcsak a mai reggelin, hanem a múlt éjszakain is, mikor hirtelen észrevette, hogy szokatlan csend van a teremben. Kíváncsian nézett fel, egyenesen szembe majd' háromszáz, tágra nyílt szemű diákkal, akik mind őt figyelték.
Meglepetten pislantott. Mi történt?
– Örülök, hogy mosolyogni látlak, Perselus, de azt hiszem, befejezhetnéd – Dumbledore szemei jobban csillogtak, mint azelőtt bármikor. – Halálra rémíted az iskola lakóit.
Az igazgató piszkálódó megjegyzése csak még jobban növelte a derültségét, mégis megpróbálta felölteni a szokásos hideg, kifejezéstelen arcát. Nehéz volt.
– Miért, Albus? Szerintem jobban illik neki, mint az az állandó gúnyos mosoly – tette hozzá McGalagony, és Piton zavarában elvörösödött. De legalább már nem vigyorgott, mint egy idióta.
– Minerva, kérem – nyögött fel mérgesen. – Mi lesz a hírnevemmel…
– Látom, a vicsorgós éned tiltakozik az emberi érzelmek ellen – vigyorgott rá McGalagony, aztán közelebb hajolt. – De azt hiszem, Perselus, nem lenne az akkora katasztrófa, ha az a hírneved, tudod, a zsíros hajú rém-re gondolok, végleg eltűnne a süllyesztőben…
– Minerva!
– Jól van, jól van – az átváltoztatás tanárnő visszadőlt a helyére. – Akkor csak vicsorogj, ha az boldoggá tesz. – Vállat vont lezárva a vitát.
Az egész beszélgetés túlságosan is csendben folyt ahhoz, hogy a diákok akár egy szót is elkapjanak belőle, de látták a rövid szóváltást, és rögtön találgatni kezdtek.
– Mit mondhatott neki McGalagony, hogy elvörösödött?
– Miért mosolygott egyáltalán Piton?
– Összevesztek McGalagonnyal?
– Biztos, hogy a bájital órára tervez valamit…
De ketten aggódva pislogtak egymásra.
– Hol van Quietus? – kérdezte Hermione Neville-től, aki ugyanolyan idegesen nézett vissza rá.
– Nem tudom – suttogta vissza, miután ötödször is végignézett a mardekárosok asztalán. – Itt nincs.
Egyre jobban aggódni kezdtek.
Közben Harry unatkozott. Miféle hülye ötlete volt ez Perselusnak, hogy egész nap ágyban maradjon? Mégis tudta, hogy most jobb, ha nem tiltakozik ellene. Azok után, amit a fejéhez vágott…! Nem tudta, képes lesz-e Perselus megbocsátani azokat az igazságtalan és kegyetlen szavakat. Mindig olyan könnyen dühbe gurult, és nehezen felejtett. Felsóhajtott, és remélte, hogy Perselus nem fog rá sokáig haragudni.
Harry két nappal később térhetett vissza az órákra.
Neville és Hermione láthatóan megkönnyebbültek, mikor belépett az átváltoztatás tanterembe, nem úgy, mint a többi griffendéles, akik gyűlölködve néztek rá. De Harry nem törődött velük, leült Neville mellé.
– Bájital korrepetálás, ma este hatkor – suttogta oda a griffendéles fiúnak.
– Közösen?
– Naná. – Harry komolyan a szemébe nézett. – És szeretnék bocsánatot kérni. Bunkó voltam…
– Nem történt semmi. Megvolt a magad baja – vigyorgott rá a kerek arcú fiú.
Harry a szemét forgatta, miközben McGalagony elkezdte az órát. Harry mindig is úgy érezte, hogy a tanárnő kedveli őt, de most különösen barátságosan viselkedett vele. Ez a végtelenségig felbosszantotta Ront, úgyhogy óra után nem mulasztotta el megállítani Harryt a folyosón, hogy megint megfenyegesse. Harrynek viszont semmi kedve nem volt veszekedni, úgyhogy összefonta maga előtt a karjait, és megvárta, míg Ron befejezi a leckéztetést. Aztán bólintott.
– Rendben, Weasley. Vigyázni fogok, hogy ne érjek hozzád vagy a barátnődhöz, ne kerüljek az utadba, ne beszéljek veled többé. Úgyhogy ezt én is elvárom tőled cserébe, kivéve persze a barátnő dolgot. Rendben? Most pedig hagyj békén.
– Gyáva alak – vágta még a fejéhez Ron, aztán otthagyta.
Harryt meglepte ez a megjegyzés, de nem mutatta ki. Mikor Ron eltűnt, megvonta a vállát, és ment a dolgára.
Később a könyvtárban beszámolt Hermionénak rövid beszélgetésükről.
– Biztos vagy benne, hogy nem fogom valahogy… megzavarni a kapcsolatotokat? – kérdezte komolyan.
– Erre egyszer már válaszoltam. Mi van a bájitalokkal?
– A vérfarkasos könyvvel?
– Igen.
– Apa még mindig tanulmányozza, és rendelt néhány hiányzó összetevőt Roxmortsból – mondta Harry, aztán hozzátette. – Jaj, és fél óra múlva magadra hagylak. Bájital korrepetálásra megyek Neville-lel.
– Aha, szóval végre kibékültetek!
– Igen, kibékültünk – bólintott zavartan Harry.
– Két napja volt, nem? – kérdezte hirtelen Hermione.
– Honnan tudod? – nézett rá Harry meglepetten.
Hermione felkuncogott.
– Az apád egész jóképű férfi, amikor mosolyog.
Harry leesett állal bámult Hermionéra. Hermione kuncogása először vihogásra, majd, miután Harry csak nem bírt kizökkenni a döbbenetéből, hangos nevetésre váltott.
– Jóképű…? Mikor mosolygott? – nyögte ki végül Harry.
– Reggelinél, és mindenki látta. Akkora csend lett a nagyteremben, hogy olyat még nem volt azóta, hogy ide járok. Aztán McGalagony mondott neki valamit, és erre még el is vörösödött.
Ebben a pillanatban már Harryből is kitört a nevetés. Perselus – amint mosolyog, aztán még el is vörösödik…
– Gondolom McGalagony ugyanazt mondta neki, mint te – jegyezte meg szélesen vigyorogva. – Perselus, olyan jóképű vagy, mikor mosolyogsz, miért nem teszed gyakrabban? – Olyan jól utánozta az átváltoztatás tanárnő hangját, hogy megint elnevették magukat. – Megmondom neki.
– Ne tedd – rémült meg Hermione. – Megölne.
– Ugyan már…
Később, a bájitalkészítés közben még mindig vigyorgott. Neville a terem másik végében dolgozott, mert a főzet robbanékony volt, és Perselus nem akarta kockáztatni Harry életét. De a korrepetálás eseménytelenül zajlott, és végül mindketten képesek voltak hibátlanul elkészíteni a főzetet.
– Súroljátok ki az üstöket, és elmehettek – mondta Perselus, miután üvegekbe töltötték a kész bájitalt.
Harry és Neville a mosogatóhoz vitték a dolgaikat, hogy elmossák őket. Harry feltűrte ruhaujját, és nem is vette észre, hogy Neville nem mosogat. Sőt, még csak meg se mozdul. Ahogy felemelte a fejét, látta, hogy Neville szemei a karjára tapadnak. Harry követte a pillantását és elsápadt.
A vágások. A most frissnek tűnő, élénkvörös vágások. Neville azokat nézte.
A szíve kihagyott egy dobbanást. Gyorsan visszahúzta a ruhát a kezére, és kiemelte az üstöt a mosdóból, mintha mi sem történt volna.
– Quietus… – kezdte Neville, de Harry félbeszakította.
– Hagyd, Neville. Nem beszélhetek róla. – Kérlelve nézett a barátjára. – Kérlek, ne is kérdezz.
– De…
– Kérlek – Harry hangja vékony volt és rekedt. – Nem mondhatom el. Most nem. Még nem.
– Apád tud róla?
– Neville, kérlek…
Némán bámultak egymásra. Néhány perc múlva Neville lassan bólintott, és kilépett a szobából.
Harry csaknem összerogyott. Neville meglátta. Elfeledkezett az eltüntető bűbájokról. Perselus dühös lesz rá, ha megtudja. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen? Most mit gondolhat róla Neville? A gondolatok összevissza kavarogtak a fejében.
Végül összeszedte magát, és befejezte a takarítást. Mindent rendben eltett, mielőtt elment volna ő is. Nem tudta, hogyan mondja el Perselusnak.
Aztán mégsem mondta el neki. Nem volt annyira fontos.
Másnap Ares is csatlakozott hozzájuk a könyvtárban. Egy szót sem szólt, csak leült az asztalhoz és előhúzta a könyveit. Hermione kérdő pillantást vetett először rá, aztán Harryre, és mikor Harry bólintott, megvonta a vállát, és újra beletemetkezett a saját könyvébe.
Ettől a naptól kezdve hármasban tanultak.
A következő héten Neville-lel együtt, első alkalommal sikerült helyesen elkészíteniük egy olyan bájitalt, amit korábban nem ismertek. Ezen az estén Harry megkérdezte Perselust, segíthetne-e neki a vérfarkas-kutatásokban és a férfi meglepetten bár, de beleegyezett.
Aritmetika és bűbájtan órán minden várakozáson felül teljesített, és még a különösen szigorú McGalagony is gratulált neki, miután sikeresen chipsszé változtatta a burgonyát. Ebben az évben az alapvető háztartási átváltoztatásokat tanulták.
Még híznia is sikerült egy kicsit.
Nem volt annyi víziója sem, és csak egyszer volt rémálma.
De még mindig képtelen volt létrehozni egy egyszerű pajzsot, míg az osztály többi része már az összetettebb, erősebb pajzsokon dolgozott. Szégyenkezett is miatta, de képtelen volt tenni ellene. Ha Mrs. Figg ráfogta a pálcáját, minden ereje elhagyta. Egy idő után a professzor békén hagyta, és inkább arra utasította, hogy végezzen kutatásokat a témában. Láthatóan nem akarta felhívni az osztály figyelmét Harry tehetetlenségére. Túlságosan gyanús lett volna. Nem mintha Hermione nem vette volna észre. De nem hozta fel ezt a témát újra.
Az első kviddicsmérkőzésre a Halloween előtti napon került sor: Mardekár-Griffendél. Harry egyáltalán nem várta ezt a napot, hiszen leginkább azt jelentette, hogy vége a közös tanulásoknak Hermionéval a könyvtárban. Ronnak több ideje lesz, és a lány is úgy tervezte, hogy több időt tölt a barátjával, mint Harryvel és Aresszel. Harry meg tudta érteni a kívánságát, mégis csalódottságot érzett. Amikor Hermione ott volt, az olyan volt, mintha minden rendben lenne az életében, mintha újra saját maga lehetne.
Persze Ares is jó barátja volt, de sokkal csendesebb és zárkózottabb, mint Hermione – és Harry nem is ismerte őt olyan jól.
Gyönyörű vasárnap volt. Sütött a nap, és melegebb volt, mint általában. Reggeli után a diákok elkezdtek szálingózni kifelé – de Harry olyan csalódottságot érzett, hogy mozdulni sem volt kedve.
Imádta a kviddicset. A feszültséget, az utolsó perceket, Oliver utasításait – bár ő már végzett, de Angelinának, a Griffendél új kapitányának is biztos volt néhány okos javaslata, mielőtt kezdenek… És a repülés – a kedvenc időtöltése, az egyetlen dolog, amiben tökéletesen tudott teljesíteni.
Nem akart egyszerű nézőként részt venni a mérkőzésen. Arról már nem is beszélve, hogy nem is tudná, hova üljön: a mardekárosok mellé Perselusszal vagy a griffendélesekhez Hermionéval és Neville-lel… Már a gondolatra is kiverte a hideg. Úgy döntött, inkább bent marad. Mikor Ares befejezte a reggelit, és felállt, ő ülve maradt.
– Nem jössz? – kérdezte Ares.
– Inkább nem – válaszolta fakó hangon.
– Maradjak veled?
– Nem kell. Menj csak nyugodtan. Tudom, hogy szereted a kviddicset. Nekem nincs kedvem menni.
Ares felsóhajtott, és vágyakozó pillantást vetett kifelé. Láthatóan nem tudta eldönteni, mit tegyen. Az igazgató érkezése döntött végül helyette.
– Beszélhetnék veled, Quietus? Négyszemközt – tette hozzá, és rámosolygott Aresre, aki bólintott, és elindult a kviddicspálya felé.
Dumbledore leült mellé a mardekárosok asztalához. Harry gyorsan körülnézett. Már csak ők ketten maradtak a nagyteremben.
– Ennyire nehéz? – kérdezte Dumbledore, és Harry bólintott. – Tudod, Quietus, legtöbbször nem kaphatjuk meg, amire a leginkább vágyunk. Éppen ellenkezőleg.
– Tudom, igazgató úr. – Harry lesütötte a szemét. – Csak… ez annyira igazságtalan. Miért pont én? Mindig én?
– Mindig az erősebbeknek kell hordozniuk a gyengébbek terhét.
Harry az igazgatóra emelte a szemét, és ráébredt, hogy még soha nem nézte meg ilyen közelről. Most láthatta a fáradság és a szomorúság ráncait az öreg arcon, és valahogy megérezte a férfi idős vállain nyugvó teher súlyát.
– Soha nem jutott még eszébe… hogy itt hagyjon mindent, hogy befejezze a harcot, és nyugdíjba vonuljon? – tette fel a kissé szemtelen kérdést. Ugyan mennyire tartozik ez őrá?
De talán mégis rá tartozik, mert Dumbledore nem tagadta meg a választ.
– Egyszer már gondoltam erre, mikor megismertem az apádat. Ő erősebb és fiatalabb volt nálam, és én hajlandó lettem volna átruházni rá a felelősséget, ami rajtam nyugodott, de ő meghalt, és így… – Nem fejezte be a mondatot.
Harry megrázta a fejét.
– Ha annyira erős volt, miért engedte, hogy Voldemort megölje?
– Meg akarta menteni Perselust. Fontosabbnak tartotta, hogy visszahozza a testvérét a jó oldalra, mint hogy ennek az oldalnak a vezetőjévé váljon. És – szemei valahova az elvarázsolt mennyezeten túlra néztek – soha nem tartotta magát erősnek. Csakúgy, mint én az ő korában – most Harryre nézett –, és mint te. Tudtad, hogy nagyon emlékeztetsz rá?
– Nem csak magát – motyogta Harry szomorúan. – Még Binns professzor is összekever vele. A többi tanárról már nem is beszélve, kivéve Figg professzort és Vector professzort, akik tizenöt éve még nem tanítottak itt…
Dumbledore felkuncogott.
– Hallottam, ami Binns professzorral történt – mondta. – Bevallottad neki, hogy rokonságban állsz egy bizonyos Godric nevű goblinnal…
– Jaj ne – vörösödött el Harry. – Az a Gennyes…
– Ejnye, ilyen csúnya beszédet, Quietus! – kacsintott rá Dumbledore.
– Ez volt Godric családneve – nyögte ki Harry, fulladozva a nevetéstől.
Erre az igazgató is elnevette magát.
– És mi van a közös barátunkkal? – kérdezte Dumbledore.
– Kivel?
– Perselusszal. Mostanában boldogabbnak tűnik.
– Tényleg? – Harrynek felderült az arca. – Azt hittem, csak én képzelem annak.
– Tudod, egyre kevesebb rá a panasz. A diákok szerint kevésbé szigorú velük.
– Ezt nem vettem észre – mondta Harry komolyan. – Az én óráimon mindig szemétkedik a griffendélesekkel, kivéve Neville-t és Hermionét…
– Mert nem akarnak elfogadni téged.
– Tudom. De éppen ezért nem is látom a különbséget.
– Téged is úgy kezel, mint a többieket?
Harry elgondolkodva lehunyta a szemét.
– Nem tudom megítélni. Túlságosan nagy és hirtelen volt a változás.
– Milyen változás?
Harry elvigyorodott.
– A negyedik és az ötödik évem között. Mostanában nem próbál kirúgatni, sőt, mérget sem akar velem itatni az órákon.
– Ezek szerint veled is kevésbé szigorú.
– Szerintem ez csak a normális szint – javította ki Harry, de ezután a Perselusszal közös kutatásukról volt szó. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre se vették, mikor valaki megállt mellettük.
– Úgy látszik, hogy idén annyira gyenge a csapatunk, hogy a Griffendél még a híres Potterük nélkül is könnyen legyőzött minket – füstölgött Perselus, és leült melléjük. – Miről beszéltetek?
– A kutatásodról – nézett rá Harry.
– A kutatásunkról – javította ki Perselus, és büszke pillantást vetett az igazgatóra. – Quietus kiváló kolléga.
– Segéd – tiltakozott Harry.
– Ne higgyen neki, Albus. Csak egy szemtelen kölyök – büszkén elmosolyodott, és átölelte a tiltakozó Harry vállát. – De a bájitalokban igazi tehetség.
Harry elvörösödött, és zavartan megpróbálta lerázni a válláról Perselus karját.
– Nem vagyok tehetséges, Pe… apa – javította ki magát, ahogy látta, hogy a diákok kezdenek visszaszállingózni a pályáról. Megint megpróbálta lerázni a válláról a kart, de ahogy elkapta Perselus büszke mosolyát és az igazgató szemének huncut csillogását, jobb ötlete lett. Perselus karjával a vállán közelebb hajolt Dumbledore-hoz.
– És azt tudta, igazgató úr, hogy a lányok szerint apa igazán jóképű, ha mosolyog? – kérdezte.
A következő pillanat megfizethetetlen volt. Dumbledore felnevetett, de olyan hangosan, hogy a teremben mindenki kíváncsian fordult feléjük. Perselus arcán megfagyott a mosoly, és úgy elvörösödött, hogy az Harry legvadabb elképzeléseit is felülmúlta. De nem tartott sokáig, hogy összeszedje magát – arcára gonoszkodó mosoly ült.
– Tényleg ezt mondják? – fordult kíváncsian Harryhez. – És rólad mit mondanak? Mi van a te rajongóiddal?
– Nincsenek rajongóim – motyogta Harry zavartan, ő is elvörösödött, és rosszalló pillantást vetett a még mindig kuncogó igazgatóra.
– Csak rövid idő kérdése, és képtelen leszek tovább távol tartani az utánad vágyakozó lányokat a lakosztályunktól.
Harry talpra ugrott.
– Na várj csak! – emelte fel fenyegetően a hangját.
– Mire és meddig? – villantotta rá a megszokott gúnymosolyát Perselus, és karját várakozóan fonta össze maga előtt.
Vacsora után Harry a könyvtárba ment átváltoztatástan könyvéért, amit pénteken ottfelejtett. Ahogy elindult visszafelé a pincébe, hóna alatt a könyvvel, Perselus megváltozott viselkedésén töprengett. Nem ahhoz, ahogy hozzá, mint Harry Potterhez viszonyult, hanem hozzá, mint feltételezett fiához. Már két hónapja, hogy elkezdődött az iskola, de ez volt az első alkalom, hogy Perselus nyilvánosan is kimutatta az iránta való érzéseit. Az órákon mindig semlegesen bánt Harryvel, megpróbált nem is hozzászólni, és ha mégis kellett, soha nem szólította nevén, csak megkérdezte, amit akart, és kész.
De ma… Perselus leült mellé, majdnem az egész iskola előtt ott ölelgette, és még Dumbledore előtt is büszkélkedett vele. Harry végül bevallotta magának, hogy bár nagyon zavarban volt, mégis jól érezte magát – arról már nem is beszélve, hogy Perselus úgy viselkedett, mint egy büszke apa.
Elmosolyodott.
Hirtelen nem is tűnt olyan nehéznek az élete.
BUMM.
Valami a földre zuhant, és valaki fájdalmasan felnyögött.
– Hagyj békén – hallott egy fájdalmas hangot.
Harry mindjárt megfeledkezett jókedvéről. Elővette pálcáját, és lábujjhegyen közelebb ment a hangokhoz.
Seamus volt az: a földön feküdt, és mintha vérzett volna a szája széle.
Seamus? De mit keres ő itt? A griffendéles klubhelységben lenne a helye, hogy a mardekárosok feletti győzelmet ünnepelje a többiekkel.
– Silencio – suttogta egy ismeretlen, és Harry nem hallott több hangot. De most már látta a másik alakot is. Az árnyékban állt, köpenyben, aminek a csuklyája arcát is eltakarta. Akárki lehetett. Az ismeretlen most felemelte pálcáját, és a sápadt arcú Seamusra szegezte.
Harry megmerevedett. Mi van, ha meg akarja ölni?
A gondolatok vadul kergetőztek a fejében. Mit tegyen? Túl messze van tőlük, hogy időben odaérjen.
Ekkor beugrott neki. Egy pajzs!
De hiszen még a legegyszerűbbet se képes létrehozni! És most valami erősebbre van szüksége, mint egy egyszerű Clipeus.
Már egy hónapja folytatott kutatásokat a pajzsok után. Sokat ismert közülük. Tudta, melyik mire jó, és tudta, hogyan kell alkalmazni őket. Éppen csak meg kell idéznie egyet – lehetőleg a legerősebbet. Nem várt tovább.
– Thorax! – kiáltott fel, pálcáját a fekvő Seamusra irányozva.
Kék fény röppent ki a pálca hegyéből, és egy pillanat alatt körülvette Seamust. Harry futni kezdett feléjük.
A csuklyás alak sarkon fordult, és eltűnt egy sötét folyosóban. Harry nem bánta. Seamus mellé térdelt.
– Mi történt? – kérdezte aggódó hangon.
– Nem tudom – nyögött fel Seamus, és kézfejével letörölte arcáról a vért. – Megtámadott a sötétben, megütött, és rám küldött néhány ismeretlen átkot…
Harry megvizsgálta a sérüléseit.
– Jobb lenne, ha most elmennél a gyengélkedőbe – jelentette ki határozottan, és a hóna alá nyúlva felsegítette. – Hol voltál? – kérdezte, mikor tántorogva elindultak a gyengélkedő felé.
– Roxmortsban – nyögte Seamus.
– Vajsörért a partihoz? – Harry megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy a Weasley ikrek eleget szereztek. Teljesen felesleges volt kockára tenni, hogy elkapjanak.
– Erről meg honnan tudsz? – kérdezte Seamus hirtelen gyanakodva.
Harry gondolatban bokán rúgta magát. Majdnem sikerült kifecsegnie a titkait. Ügyes!
– Jóban vagyok velük – mondta erőltetett nyugalommal, és gyorsan elevezett a kényes vizekről. – Szóval nem vajsörért mentél.
– Nem – Seamus megrázta a fejét. – Én csak… Harry sírját akartam látni.
Harrynek minden erejére szüksége volt, hogy állva maradjon. Az ő sírját… Csodálatos. Még meg sem halt, mégis van egy sírja Roxmortsban. Igazán rosszul lett. Állapotát nem javította az sem, hogy muszáj volt hozzáérnie Seamushoz. De már közel jártak a kórházi szárnyhoz és ott majd elengedheti. Még egy perc. Csak egyetlen egy perc.
– Mi volt az a… kék fény a folyosón? – kérdezte Seamus hirtelen.
– Egy pajzs bűbáj. A Thorax. Az egyik legerősebb.
– De hiszen te… még a legegyszerűbbet se tudtad megcsinálni az órán! – jegyezte meg a fiú meglepetten.
– Tudom, de most nem rám szegeződött az a pálca, hanem rád, és így képes voltam koncentrálni – magyarázta Harry.
Elérték a gyengélkedő ajtaját.
Harry leültette Seamust egy ágyra, és elindult, hogy megkeresse Madame Pomfreyt, de Seamus hangja megállította.
– Hé, Quietus!
Bosszúsan fordult vissza.
– Mi van?
– Sajnálom, hogy olyan szemét voltam veled – mondta halkan Seamus.
Harry csak legyintett egyet, de Seamus folytatta.
– Nem hiszem, hogy hasonló helyzetben én megmentettelek volna, és az biztos, hogy nem hoztalak volna el a gyengélkedőig. Te meg ráadásul utálod, ha hozzád érnek…
Harry megint megrándult, aztán megvonta a vállát. Vagyis nem csak Hermione vette észre.
– Hát én pedig megtettem. Sajnálom – mondta végül, és megint az iroda felé fordult.
– Nem – állította meg újra Seamus hangja. – Nekem kell bocsánatot kérnem. Szemét voltam veled, az apád izé… híre miatt meg Ron ellenségeskedése miatt. Igazán sajnálom.
– Bocsánatkérés elfogadva – vigyorgott rá Harry. – De hadd hívjam végre ide Madame Pomfreyt. Fáradt vagyok, szeretnék hazamenni.
– Rendben – vigyorgott vissza Seamus. – És kösz.
A következő nap igazán eseménydús volt.
Seamus még mindig az ispotályban feküdt, de éjszaka elmondta a történteket az igazgatónak, aki úgy döntött, hogy a lehető leggyorsabban cselekedniük kell.
Az első órán a tanárok elvették a diákok pálcáit, hogy leellenőrizzék őket a Priori Incantatemmel, de nem találták meg azt, amellyel Seamust megtámadták, bár Terry Boot pálcája hiányzott. Azt mondta, hogy a kviddicsmérkőzés alatt veszítette el, és vadul bizonygatta, hogy nem ő támadta meg Seamust. A saját társai viszont ellene vallottak: csak éjfél után tért vissza a hálóterembe.
A tanáriban nagy veszekedés volt arról, mit kezdjenek vele, de Dumbledore megvédte – ártatlan, amíg bűnössége be nem bizonyosodik – legalábbis Perselus később így mesélte Harrynek. Harry elvigyorodott, mikor eszébe jutott, hogy néhány éve vele is ez történt, amikor a titkok kamráját kinyitották és Piton – nem, nem Perselus, az még határozottan a régi, szemét Piton volt – őket gyanúsította. Perselus láthatóan nem emlékezett már rá. Viszont mindketten meg voltak győződve Terry bűnösségéről, bár Harry nem értette, Terry miért nem dobott össze valami jobb alibit magának. Hiszen biztosan tudott a dolog várható következményeiről. Harry egyszerűen nem értette.
– Talán valaki más használta a pálcáját – foglalta össze a belső vívódását Perselusnak.
Az elgondolkodó pillantást vetett rá.
– A kérdéses időben nem volt a hálótermében.
Harry kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
– Talán csak véletlen egybeesésről van szó.
– Ez azért túlságosan is gyanús, nem gondolod?
Harry bólintott.
– Éppen ez a bajom vele. Ennyire nem lehet hülye. Hiszen hollóhátas!
Perselus elmosolyodott.
– Ez inkább másfajta intelligenciát igényel. Mardekárosat.
– Ohó! Vagyis az egyik mardekárosod volt az!
– Nem gondolod, hogy ez kissé elhamarkodott következtetés lenne?
Harry megvonta a vállát, és ejtette a témát.
Másnap Seamust kiengedték a kórházból.
A reggelit már a nagyteremben költhette el a társaival.
De nem ült le azonnal a szokásos helyére a griffendélesek asztalához. Ehelyett az igazgatóhoz ment, és belesúgott valamit a fülébe. Dumbledore biztatóan bólintott neki. Seamus elvigyorodott.
– Szeretném a figyelmeteket kérni! – emelte fel Dumbledore a hangját.
A nagyteremre csend borult, és mindenki az igazgatóra és a mellette álló Seamusra nézett.
– Talán megtalálták a tettest – motyogta oda Ares Harrynek. Az megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Attól tartok…
Az igazgató folytatta.
– Mr. Finnigan szeretne mondani valamit – mondta, aztán leült, átadva szót Seamusnak, aki idegesen köszörülte meg a torkát.
– Csak szeretném… – krákogott egyet. – Szeretném megköszönni Quietus Pitonnak, amiért segített – mondta, és idegesen megvakargatta a nyakát. Teljesen elfelejtette, mit is akart mondani. – Ehhem… szóval… köszönöm – elvörösödött, és gyorsan a helyére ment.
– Micsoda szégyen! – Ares éles pillantást vetett Malfoyra, és folytatta a megjátszott panaszkodást. – Hogy egy mardekáros megvédjen egy griffendélest!
– Ő nem mardekáros – horkant fel Malfoy.
– Igazán sajnálom a házad többi tagját, Malfoy. Hogy valakinek egy házban kelljen lennie veled… micsoda szégyen… – csatlakozott Harry Ares gúnyolódásához.
– Én meg magamat sajnálom, testvér. Hogy egy családban kelljen lennem veled… ez sokkal kellemetlenebb – vágott vissza a fehér hajú fiú.
Csend ereszkedett a Mardekár asztalára. Mindenki kettejüket bámulta. Harry még egy halk csattanást is hallott, ahogy valaki leejtette a kését.
Harry kíváncsian nézett Malfoyra. Néha igazán utálta ezt az egész előkelő varázslócsalád-dolgot meg a hülye beltenyészetüket.
– Csak második unokatestvérek vagyunk, Malfoy. Hála istennek.
– Vagyis tudsz róla…
Harry megvonta a vállát, majd hirtelen ötlettel, tettetett közönyösséggel mondta: – Úgy látom, ezt valaki más is észrevette, és szólt neked, hogy viselkedj velem rendesebben.
Malfoy dühösen meredt rá, de nem szólt semmit.
– Hát akkor, nekem mennem is kell, sajnálom – fordult Harry a mardekárosokhoz. – A műsornak vége. Valószínűleg később folytatjuk – Areshoz hajolt. – Aritmetikán találkozunk.
Ares bólintott, Harry pedig bűbájtanra indult.
Mikor belépett, mindenki elismerően nézett rá.
– Szia, Quietus – köszöntötte Neville.
Harry bólintott, és leült a helyére.
– Hé, haver, kösz – Dean volt az. Parvati és Lavender is melegen rámosolyogtak.
Úgy látszott, végre mindenki elfogadja.
Mindenki, kivéve egyvalakit.
Ron karjait összefonva ült a székén, és olyan gyűlölettel bámult rá, hogy Harry biztos volt benne, hogy még Malfoyt sem nézte ekkora utálattal.
Hirtelen úgy érezte, hogy az egész győzelem nem ért semmit. Ron barátságát soha nem nyerheti vissza.
Következő: remélem, ezúttal gyorsabb leszek. :-) És bocs a lassúságért... mentegetőző félmosoly