Fordította: Enelen
Átolvastam: én
10. fejezet – Kérdések és válaszok
– Takarítsd fel a manók fészkét és mehetsz is – mosolygott rá Hagrid. – Használhatsz mágiát – tette hozzá, aztán magára hagyta Harryt a lusta és közömbös állatokkal.
Harry összehúzta a szemöldökét. Perselus, mint mindig, most is rendes büntetőmunkát szabott ki rá, soha egyiket se úszhatta meg. Ebben az évben már négyet is kapott: az elsőt a bájitaltan órai robbanásért, a másodikat Ron törött orráért, ezt, a harmadikat a folyosón való futkosásért, és a negyediket Malfoy megveréséért. Harry meglepve vette észre, hogy a viselkedése láthatóan sokkal inkább sérti az iskola szabályait, mint a régi Harryé. Eddig soha senkivel nem verekedett össze, és most, két hónapon belül már a második embert veri meg.
Nem tetszett neki ez a dolog. Ha nem vigyáz, a végén még tényleg mehet a Szent Brútuszba, hogy önmérsékletre tanítsák. Szent Brútusz – az iskola gondolatára eszébe jutottak Dursleyék is. Valószínűleg már soha nem tér vissza a Privet Drive-ra, soha többé nem látja a családot, amelyik annyira gyűlölte, amelyik semmibe se vette, és úgy kezelte, mint egy fura, semmirekellő kis dolgot. Akkora volt a köztük és Perselus között levő különbség, hogy Harry elszégyellte magát, amiért azt gondolta, hogy a nevelőapja ki akarja zárni az életéből. Perselus soha nem zárná őt ki. Perselus befogadta, szerette, törődött vele, beszélgetett vele, ruhákat vett neki, könyveket, egy vadonatúj bájitalfőző felszerelést („haladó bájitalkészítőknek és bájitalfőző mestereknek" ajánlva, Harry még meg is kérdezte, Perselus nem magának vette-e), és vajsört meg édességeket, ahányszor Roxmortsban jártak. Vigyázott rá, mikor aludt, megvigasztalta rémálmai után, segített a tanulásban, ha szüksége volt valakire, hogy elmagyarázza a dolgokat, és mindennek a tetejébe még büszkélkedett is vele az egész iskola előtt.
Micsoda hülye gondolat is az, hogy Perselus kizárja őt az életéből!
De valami mégis van közöttük, valami, amiről nem beszélnek, és ez Harryt borzasztóan idegesítette.
Miután befejezte az ól takarítását, megigazította a ruháit, és kilépett az udvarra, hogy azt is kitakarítsa. A levegő tiszta volt, de maróan jeges északi szél fújt. November utolsó hetében jártak.
Ahogy kilépett az épületből, kiszúrt egy vékony alakot, aki a kert hátsó részében állt. Az illető fáradtan a kerítésnek dőlt, és csuklya volt a fején, amit a kerítés hideg fájához szorított.
Harry elfeledkezett munkájáról, a kimerült alakhoz lépett, és óvatosan megköszörülte a torkát.
– Izé… Segíthetek valamiben?
Az illető felemelte a fejét, és Harryre nézett. Janus húga, Leah volt az. Ahogy egymásra néztek, Leah erősen elpirult, és gyorsan elfordította a pillantását, Harry pedig zavarba jött, és furcsa, bizonytalan érzés öntötte el, olyasmi, mint tavaly, mikor Cho közelébe került.
– Nem, kösz – suttogta a lány, de nem mozdult.
Harry bizonytalanul egyik állt lábáról a másikra, de nem tudta mit mondjon, hogyan folytassa a beszélgetést, vagy hogy folytassa-e egyáltalán. De ekkor Leah megint rá nézett.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte komolyan.
– Pucolom a manókat – vonta meg a fiú a vállát. – Büntetőmunka.
Erre a lány láthatóan megdöbbent, és megint felkapta a fejét.
– Büntetőmunkát kaptál? Te? – megrázta a fejét. – Kitől?
– Piton professzortól – vigyorodott el Harry.
A lány szemei még jobban elkerekedtek.
– Viccelsz.
– Egyáltalán nem – Harry szája szinte fülig húzódott. – Megvertem az egyik drágalátos mardekárosát.
– Jaj, hogy az! – Leah halványan elmosolyodott. – Janus mesélte. Összeverekedtetek Malfoyjal Zabini miatt, ugye?
– Látom, megvannak a kémeid a mardekárosok között.
– Éppúgy, ahogy a bátyámnak is van egy kémje a hugrabugosoknál. – Most már Leah is szélesen elmosolyodott. – És neked is vannak titkos ügynökeid a Griffendélben és a Mardekárban is.
– Ne hagyd ki a Hollóhátat se! – kuncogott fel Harry.
– Miért?
– Mert Flitwick professzor annak a háznak a feje.
– Ő is neked dolgozik?
– Ó igen. Élete értelme, hogy meggyőzze apámat, engedjen az ő házába – kacsintott rá Harry, aztán közelebb hajolva a fülébe súgta. – Már csak egy kettős ügynököm hiányzik a Hugrabugba.
– Akkor hadd tájékoztassam önt, Mr. Piton, hogy közöttünk senkit se talál majd, aki hajlandó lenne önnek dolgozni. A házunk híres a hűségéről.
– A hűséget, azt megértem. De kihez vagytok hűségesek?
– Én mindenkihez hűséges vagyok, akit tisztelek vagy szeretek.
– És mi van a házaddal?
– Tisztelem a tradíciókat – mondta Leah teljesen komoly hangon.
– Túlságosan is komolyak vagytok, ugye?
– Mindig.
Harry gonoszul elvigyorodott.
– És mi volt az a vihorászás az üvegházban a gyógynövénytan órákon?
Leah megint elpirult, szeplői szinte virítottak sápadt arcán, mélykék szemei bosszúsan csillogtak. Lehajtotta a fejét, és selymes tapintásúnak tűnő haja arcába hullott.
Harrynek elállt a lélegzete, a lány olyan szép volt. Egy pillanattal később viszont annyira zavarba hozták az érzései, hogy hátralépett, és szégyenlősen kinyögte.
– Sajnálom, be vissza kell mennem dolgozni – aztán sarkon fordult, hogy magára hagyja a lányt.
De aztán valami reccsent: hátranézett, és látta, hogy Leah bemászik az udvarba.
– Segítsek? – kérdezte, és Harry rábólintott.
Még mindig lihegett, mikor hazaért. Szélesen vigyorgott, és izgatottnak érezte magát, tele energiával, annyira, hogy szeretett volna ugrálni vagy szaladni és megverni valakit, akárkit…
Perselus viszont egyáltalán nem volt boldog.
– Holnap megint jönnek az aurorok, hogy ellenőrizzék a diákokat – jelentette be. Harry elsápadt, és a korábbi boldog érzései úgy elmúltak, mintha nem is lettek volna.
– De Mr. Patil megint itt lesz, ugye? – kérdezte Harry reménykedve.
– Nem – Perselus megrázta a fejét. – Külföldön van. Franciaországba ment egy nemzetközi találkozóra.
Harry megremegett. Ez rosszul hangzott.
Mikor az aurorok szeptemberben ellenőrizni jöttek, Patil, mint minisztériumi alkalmazott, végig felügyelte az összes mardekáros kikérdezését, Harryt is beleértve, Perselus külön kérésére. Így mindenki elkerülhette a kényelmetlen helyzeteket és a szükségtelen durvaságot. Ez volt az oka annak, hogy Harry akkor olyan egyszerűen megúszta.
Harry egy székhez támolygott, és lehuppant rá.
– Vagyis számíthatunk a legrosszabbra… – sóhajtott fel. – És már megint itt vannak a vágások. Most mit mondjak nekik? Baleset?
– Igen, azt hiszem az lesz a legjobb. – Perselus fáradtan hunyta be a szemét. – Ahogy a múltkor megegyeztünk.
– Jól van – Harry fürkészőn végigmérte. – Te is ideges vagy, ugye?
– Természetesen. Az én házamat is legalább annyit fogják zaklatni, mint téged. Szeretném, ha már vége lenne.
– Én is.
A rossz hírek után az éjszaka is szörnyű volt, tele félelemmel, rémálmokkal, és mikor Harry megnyugodott annyira, hogy megint elaludjon, még egy víziója is volt. Ennek eredményeként másnap reggelre mindketten alig álltak a lábukon. Harry alig bírt felöltözni, és úgy döntött, hogy kihagyja a reggelit. A nap első része viszont normálisan telt, a Griffendél ház volt az utolsó, amit átvizsgáltak, és az ötödévesekre csak délután, a mágikus lények gondozása után került sor. Addigra már Harry is megnyugodott, megebédelt, és még Perselussal is beszélt, aki biztosította róla, hogy az aurorok egész rendesek voltak.
Szinte teljesen megnyugodott, mire ő került sorra. A kivizsgálásra egy harmadik emeleti üres tanteremben került sor, az igazgató irodájához közel. A folyosón várták, hogy behívják őket, és gyorsan haladtak. Az aurorok láthatóan szerettek volna minél hamarább túllenni a dolgon, úgyhogy csak vetettek egy Revelo bűbájt, feltettek néhány kérdést, és már mentek is tovább.
Harry ásítozott, és félig el is aludt, mire végre bejutott.
Két auror ült a sötét szobában, egy fáklyával megvilágított asztal mögött, és a fáklyát úgy állították, hogy az ülő alakok sötétben maradjanak. Egyikük egy darab pergamenre írt valamit, a másik teát iszogatott.
– Neve? – kérdezte a férfi, aki írt.
– Quietus Piton – válaszolta Harry engedelmesen.
A férfi felemelte a pillantását a pergamenről és egyenesen rá nézett.
A pillantásuk egymásba kapcsolódott.
Harry megint szembesült a gyűlölettel, a puszta, nem is titkolt gyűlölettel, ami annyira hasonlított Ronra. Igen, Ronra, és nem is véletlenül.
Percy ült előtte, és a szája lassú, vészjósló mosolyra húzódott.
– Piton – ismételte meg Harry nevét.
A másik auror meglepetésében majdnem eldobta a csészéjét. Harry őt is megismerte, egy évvel Percy előtt végzett, egy hollóhátas prefektus volt, de a nevére nem emlékezett.
– Rokonságban áll Perselus Pitonnal? – kérdezte a férfi. Percy szemei várakozóan villantak fel.
Harry pontosan tudta, mi fog most történni.
– Igen – válaszolta lemondó hangon.
– A helyi halálfalónk fia – suttogta Percy a másik fiúnak, elég hangosan ahhoz, hogy Harry is megértse.
– Az apám NEM halálfaló – sziszegte, és fenyegetően pillantást vetett a két aurorra.
– Aki egyszer halálfaló volt, mindig is halálfaló marad, Mr. Piton. – Percy összevonta a szemöldökét. – A ruhaujjad. Tűrd fel. Gyerünk.
Harrynek nem tetszett a parancsoló hang, de nem tiltakozott. Felesleges lenne, és szeretett volna olyan gyorsan kijutni a teremből, ahogy csak lehetséges. Várakozóan nézett a karjaira. Most normálisnak, simának tűnt rajtuk a bőr, de ahogy eléri őket a Revelo bűbáj, megint tisztán láthatóvá válnak a sebhelyek. Harry már három hete nem látta őket, utoljára akkor, mikor Perselus ellenőrizte őket, egy héttel az Averyről szóló víziója után. Felsóhajtott és várakozóan felemelte a fejét.
– Revelo – mondta a volt hollóhátas.
A rózsaszín csíkok olyan lassan rajzolódtak elő a bőrén, mint a tintavonások a Tekergők Térképén, amikor kimondják a megfelelő jelszót. Az egyetlen különbség annyi volt, hogy Harry vágásai nem vették fel sem a londoni metró pontos térképét, mint Dumbledore híres sebhelye a bal térde felett, sem a Roxfort alaprajzának vázát. Az ő sebhelyei sokkal fontosabb dolgokra emlékeztettek, amit a Rémálom Kúriában kapott: a méltóság, emberség, elnyomás, feledés, hagyomány, szeretet és a család emlékei, sebhelyek, amik Voldemorthoz kötik, mint az a másik a homlokán, ami most elrejtve maradt a haja alatt – ezek örök emlékek maradnak, és soha nem hagyják felejteni…
– Hol szerezted ezeket a sebhelyeket? – kérdezte Percy kifürkészhetetlen arccal. De a hangja! Tiszta szadizmus.
– Autóbalesetben. Keresztül estem a szélvédőn.
Még Harry maga sem volt benne biztos, hogy ez vajon elég meggyőzően hangzott-e.
– Mikor? – csattant a következő kérdés.
– Nyáron.
– Igazán? Akkor meglepően lassan gyógyulnak!
Harry hallotta a hitetlenkedést Percy hangjában. Lesütötte a szemét.
– Mugli kórházban kezeltek.
Percy mellé lépett.
– Nyújtsd ki a kezed – parancsolta.
Harry felsóhajtott, de engedelmeskedett.
– Nekem elég újaknak tűnnek. – Megvető mosoly jelent meg Percy arcán. – Mióta vagdosod magad?
Harry szemei tágra nyíltak meglepetésében.
– Nem vagdosom magam! Nem vagyok öngyilkos típus.
– Tényleg nem? Akkor hadd lássam. Azt mondtad, átestél a szélvédőn. Gondolom, akkor máshol is vannak sebhelyeid.
Harry zavara kényelmetlen szégyenkezésbe fordult.
– Nem hiszem, hogy ez idetartozik – nyögte ki végül.
– Vedd le a ruháidat! – kiáltott rá durván Percy.
– Nem.
– Vedd le őket, vagy erőszakhoz folyamodok.
– Semmi joga, hogy parancsolgasson! – mondta Harry, és elgondolkozott azon, hogy vajon ismerte-e ezt a fiút valaha igazán. Végülis Percy mindig is korlátolt volt, és szeretett a szabályokhoz ragaszkodni, de Harry nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen erőszakos és durva lett volna. Talán mert korábban nem Piton fia volt, és Percy sem tudott Piton múltjáról. Arról már nem is beszélve, hogy Percy akkor még nem volt auror, és a minisztériumi kiképzés elég erős volt ahhoz, hogy megrontson bárkit, akiben nem volt elég emberség, hogy ellenálljon a mások feletti hatalom csábításának.
– Én itt a minisztériumot képviselem, a te apád meg halálfaló. Gyanú alatt állsz, hogy az ő nyomdokait követed, úgyhogy nyugodtan adhatok neked parancsokat, ha szükségesnek látom, és most szükségesnek látom.
Harry összefonta a karjait maga előtt és a fejét felemelve egyenesen Percy szemébe nézett.
– Nem veszem le a ruhámat. Az apám már több mint tizenhat éve nem halálfaló, és nem gyanúsíthatnak… – nem tudta folyatni. Akkora pofont kapott, hogy a földre zuhant tőle. Ahogy a szájához emelte a kezét, valami nedvességet érzett. Vér. Rémülten pillantott fel.
Ez tényleg az a Percy lenne, akit évek óta ismert, akinek a családja olyan volt, mintha a sajátja lenne?
Mi történt? Mi okozta ezt a hirtelen változást?
Harry megrázta a fejét, hogy látása kitisztuljon, de megszédült.
– Szóval? Levetkőzöl magadtól, vagy folytassam… – sziszegte Percy fenyegető hangon.
Harry felállt, és leporolta magát. Méltóság, emlékeztette magát.
– Nem fogom. És viselkedését jelenteni fogom a minisztériumban – mondta nyugodtan.
– Ó, valóban? Ennek örülök. Legalább alaposan kivizsgálják az esetet.
Harry arcából kifutott a vér. Nem. Semmi szüksége azokra a vizsgálatokra.
– Jól van. Vedd le a ruháidat, vagy én veszem le, de akkor többet nem hordhatod őket! – mondta Percy, és ráfogta a pálcáját.
Harry nem mozdult, csak határozottan Percy szemébe nézett.
– Stupor! – mondta Percy, és az átok hason találta Harryt. Térdre zuhant, és kábultan érezte, hogy a férfi a fején át lehúzza róla felsőjét. Megremegett. A szobában jeges volt a levegő, és ő a földön térdelt, félmeztelenül, kitéve két kíváncsi, gonosz szempár vizsgálódásának.
Mikor Percy közelebb hajolt és végighúzta az ujját az egyik hosszú vágáson, Harry undorodva felnyögött.
– Ne érj hozzám! – sziszegte.
– Azt teszek veled, amit csak akarok. – A másik fiúhoz fordult. – A vágások újak, ahogy gondoltam is. Nem régibbek egy hónaposnál.
Harry megrémült. Nem, ez nem lehet igaz! Most mindjárt leleplezik.
– Magyarázatot kérek. Gyerünk – vicsorgott rá Percy, de Harry nem válaszolt. A száját se nyitotta ki. Kifutott az ötletekből.
– Maradt még valamennyi veritaserum?
– Igen, de csak egy fél üveggel. A mardekárosok mind megitták.
Mostanra Harryt elöntötte a pánik. Úgy érezte magát, mint egy csapdába jutott állat, ráadásul alig tudott megmozdulni a kábító átok miatt. Összeszedte minden lelkierejét, és felállt.
– azt hiszem, ezzel vége is a kihallgatásomnak – mondta, és egy lépést tett az ajtó felé.
– Tévedsz. – Most már mind a két fiú hozzálépett.
Hosszú csata kezdődött. Harry erőlködött, hogy csukva tartsa a száját, a másik kettő pedig megpróbálta felfeszíteni, és leönteni a főzetet a torkán. Harry rúgott, kapart, harapott, hogy megvédje magát, de sokkal erősebbek voltak, és egy idő után sikerült őt kiteríteniük a földön, a vállait fájdalmasan a földhöz szegezve. Harry megrándult, ahogy a piszkos, jéghideg padló a puszta bőréhez ért, de nem nyitotta ki a száját egyetlen pillanatra sem.
Percy a mellkasára térdelt, míg a másik fiú megragadta az állkapcsát.
Harry kétségbeesetten küszködött. Érezte, hogy egyre közeledik a vég. Az üveg már nagyon közel volt… és a száját markoló kéz is lassan elérte a célját. Percy közelebb vitte az üveget az arcához. És ekkor, egy hirtelen ötlet hatására felkapta a fejét, és ezzel kiütötte az üveget a gyanútlan Percy kezéből.
A palack a földre zuhant, és bár nem tört el, a tartalma mind kifolyt.
Ekkor az ajtó nyikorgása félbeszakította az egyenlőtlen harcot. Harry reménykedve felpillantott a belépő férfira, de a reménye szertefoszlott, ahogy meglátta. A hivatalos auror volt az, aki az egész vizsgálatot irányította.
– Mi folyik itt?
– Mr. Piton nem akarta bevenni a veritaserumot – egyenesedett fel a volt hollóhátas. – És megpróbáltuk meggyőzni, de kiborította az utolsó üveget.
– Hülyék – mordult fel a férfi. – Menjen onnan, Mr. Weasley. El kellett volna kábítaniuk, és úgy a torkába önteniük a szérumot. Mire akartak választ szerezni?
– Összezavarodott, mikor megkérdeztem tőle, hol szerezte a sebhelyeit. Azt mondta, legalább hat hónaposak, de én úgy egy hónaposnak nézem őket, nem többnek.
Az auror durván megragadta Harry vállát, és talpra rántotta.
Harry feladta az ellenállást. Lehunyta a szemét, és összeszorította a száját.
– Szemtelen kölyök – mondta a férfi dühösen. Harry megremegett: Perselus szokta játékosan „szemtelen kölyöknek" szólítani. Ez a megjegyzés eddig még soha nem fájt. Mindig valami jóhoz kapcsolódott. Perselus… Most biztos a mardekárosait próbálja megnyugtatni, gondolta Harry, és ez rendben is volt. Egy kis idő múlva már ő is vele lesz, és hallgathatja a csillapító, nyugtató szavait… – Válaszolj Mr. Weasley kérdésére!
Soha, gondolta Harry. Előbb halna meg, mint hogy elárulja nekik a titkot.
Egy pofon csattant az arcán, és Harry megtántorodott, ahogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de egyébként nem reagált.
A pofont még jó néhány másik követte, amíg az auror bele nem unt, látva, hogy nem ér el vele semmit.
– Jól van, fiú. Ha nem válaszolsz, megátkozlak.
Harry mély lélegzetet vett, hogy felkészítse magát az átokra, de még mindig nem reagált. Ez rosszabb, mint gondolta. Az öreg mindjárt megátkozza. Perselus már régen megmondta, hogy a minisztérium kínzásai semmivel sem jobbak Voldemorténál.
Harry érezte, hogy könnyek égetik a csukott szemhéjait. Mindent megtett, hogy elkerülje a minisztérium kínzásait és most itt van, minden kísérlete kudarcot vallott. Elvesztette a barátait, a nevét, a múltját, hogy megmeneküljön előle, de mégsem sikerült.
Ezek voltak az utolsó gondolatai, mielőtt a Tormenta átok lecsapott rá.
Néhány perc hihetetlen kín után a világ elsötétült előtte.
Harry eszméletlenül zuhant a földre.
Neville kényelmetlenül fészkelődött a széken, míg arra várt, hogy Quietus előjöjjön a szobából. Már húsz perce bent volt, és ez kezdte idegesíteni. Mi a fene folyik ott?
Néha Hermionéra pislantott, aki legalább olyan idegesnek tűnt, mint ő, és egy idő után otthagyta önelégülten vigyorgó barátját, és átült Neville mellé. Neville egy hosszú, elgondolkodó pillantást vetett Ronra. Néhány hónapja még barátok voltak, de most már majdhogynem gyűlölte a vörös hajú fiút. Ahogy Quietusszal bánt, az megbocsáthatatlan volt. Quietus nyugodt, csendes fiú volt, aki megpróbálta elkerülni mások figyelmét, de mindig kész volt segíteni bárkinek, aki hozzá fordult segítségért, ráadásul megtette, amit Neville szerint senki más nem tudott volna: megszelídítette a barátságtalan, gonosz bájitaltan professzort. Neville még mindig nem kedvelte a sötét, magas és állandóan gúnyosan mosolygó férfit, de néha-néha már látta emberi oldalát is, leginkább akkor, amikor fiával volt, és ez megváltoztatta róla alkotott véleményét. Piton még mindig tudott szemét lenni, de többé már nem volt kibírhatatlan.
Egyszer a két Piton meghívta egy vajsörre Roxmortsban a Három Seprűbe. Emlékezett az idegességre, és hogy jó néhányszor megpróbálta meggyőzni Quietust, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet, de nem sikerült neki – aztán két kellemes órát töltött el velük, és jól elszórakozott könnyed vitatkozásukon. Látható volt, milyen jó kapcsolat van kettejük, apa és fia között, és titokban irigyelte őket kapcsolatukért. Mindig szeretett volna egy apát, de nem adatott meg neki, és a nagyanyja soha nem mulasztotta volna el az orra alá dörgölni, milyen undorító, lelketlen alak volt az apja.
Igen, Piton, a gúnyosan mosolygó szemétláda láthatóan megváltozott, és Neville örült ennek a változásnak.
Még azzal a mardekáros fiúval, Aresszel, Quietus másik barátjával is összebarátkozott Quietus kedvéért. Ares apja halálfaló volt, aki most mágikus képességeitől megfosztva (ami majdnem olyan komoly büntetés volt, mint a dementorcsók) most a minisztérium másik börtönében, a Libertyben tartották ült (egy másik szigeten, nem messze Azkabantól, amit azóta nem használtak, hogy a dementorok csatlakoztak Tudjukkihez). A bíróság életfogytiglanra ítélte. Neville a hírt nem Arestől hallotta, nem is Quietus mondta el neki: a Prófétában olvasta. A cikk megjelenése után a mardekáros fiú láthatóan várt arra, hogy most majd megveti, és otthagyja, de hiába. Neville nem törődött az apjával, hiszen az övé sem volt az emberiesség mintaképe. Néhány nappal később Ares csatlakozott hozzá a mágikus lények gondozása órán, és azóta jóban voltak. Neville néha elgondolkodott Quietus helyzetén: két barátja volt, az egyik egy auror, a másik egy halálfaló fia, szép kis társaság!
De Quietus még mindig a szobában volt, és végül Hermione volt az, aki feltette a kérdést:
– Mit gondolsz, mit csinálhatnak vele?
Neville persze nem tudta, de azok után, amiket a nagyanyja az aurorokról mesélt, rossz előérzet kelt benne. Az idegessége csak tovább nőtt, mikor az öreg auror, apja egy régi barátja lépett be a szobába.
– Neville, tennünk kell valamit – mondta végül Hermione. – Attól félek, hogy… bántják.
Neville hitetlenkedve nézett rá.
– Miért bántanák? Az aurorok nem durvák a gyerekekkel, kivéve a halálfalókéival…
– Mint amilyen Quietus is – suttogta Hermione olyan halkan, hogy csak Neville hallja meg. A fiú elsápadt.
– Az apja… úgy érted, hogy… de hiszen… ő egy professz..
– Már majdnem húsz éve volt az – magyarázta Hermione gyorsan. – Már nem az, kém volt, már az első háborúban is, de a minisztérium emberei talán…
Neville képtelen volt megmozdulni. Akkor Quietus… Piton… A francba! EZ volt az oka az örökös titkolózásnak! És a Ron és Hermione közti beszélgetés, amit kihallgattak… Hirtelen minden új értelmet kapott. Quietus fura viselkedése utána… És Neville biztos volt benne, hogy Ares se tud róla. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. De… elárulták, becsapottnak érezte magát. Ő annyi mindent megosztott Quietusszal! És…
De végülis Quietus nem árulhatta el az apja titkait.
Piton… egy halálfaló. Egy pillanatra megint gyűlölni kezdte a férfit. Az az átkozott szemét! Hogy mert vele úgy bánni, mint…?
Aztán hirtelen eszébe jutott. Gyanúsítás. A minisztérium pincebörtöne. Kínzások. Az apja.
És most Quietust bántják. A fiút kínozzák az apja bűneiért.
Ez nem tisztességes!
A következő pillanatban kiviharzott a folyosóra. Egyenesen a kőszörnyhöz rohant, hogy szóljon az igazgatónak, de hirtelen rájött, hogy nem tudja a jelszót.
Most akkor mit csináljon?
Meg kell mondania Pitonnak. De Piton egy… Nem számít. Most a fiáról van szó, nem őróla.
Megpördült és elindult a pince felé. A folyosók üresek voltak, mert éppen az utolsó óra folyt, úgyhogy nyugodtan szaladhatott, anélkül, hogy tartania kellett volna tőle, hogy belerohan valakibe, kivéve persze Fricset.
Vagyis inkább Mrs. Norrist. Futás közben Neville nem vette időben észre az árnyékban álldogáló macskát, csak mikor már elbotlott benne. A macska fájdalmasan felnyávogott, majd dühösen rásziszegett Neville-re, de az nem törődött vele. Felállt, és rohant tovább a célja felé. Mire elérte a pincét, Frics már ott ordítozott a sarkában.
– Hé, fiú! Állj meg, vagy ki leszel rúgva, még a vacsora előtt! Hogy mersz belerúgni Mrs. Norrisba! Állj! Állj meg te szemtelen…!
De többet nem hallott, mert ekkor elérte a bájital tantermet, és kivágta az ajtót.
Éppen szemtől szemben állt Pitonnal, aki olyan dühösen nézett rá, mint régen.
– Mr. Longbottom! Ez egy… – de nem tudta befejezni.
– Quietus! – kiáltotta Neville idegesen. – Már negyven perce a szobában van…
Nem kellett folytatnia.
– Az órának vége, mehettek – sziszegte Piton, és már szaladt is ki a teremből. Elhúzott a tiltakozó Frics mellett, siettében még Mrs. Norris farkára is rátaposott. Neville a nyomában lihegett.
– Negyven perce hívták be, és úgy húsz perce még Mr. Bamberg is bement… Féltem, hogy… Ugye nem fogják bántani?
– Mr. Longbottom, ahelyett, hogy hülyeségeket hord össze, inkább hívja az igazgatót – mordult rá Piton, félbeszakítva Neville ideges motyogását.
– Próbáltam. Nem tudom a jelszót – mondta panaszos hangon.
– A jelszó Caramel. És most siessen!
De Neville-nek már nem kellett elmennie az igazgatóért. Éppen a terem ajtaja előtt találkoztak össze. A két felnőtt egymásra pislantott, aztán egyszerre felkiáltottak:
– Aperio!
– Az Alohomora erősebb verziója – magyarázta Neville-nek Hermione.
Az ajtó hangos dörrenéssel kivágódott.
– Capitulatus! – volt a következő átok, aztán Piton berohant a terembe. Dumbledore a három aurorhoz lépett. Már nyitotta a száját, mikor Piton felkiáltott.
– Eszméletlen, Albus!
Eddigre már Neville és Hermione is az ajtóban álltak, és befelé leselkedek. Amit láttak, attól kis híján elállt a szívverésük. Quietus a földön feküdt, félmeztelenül, sápadt bőrét vágások és sebhelyek borították, az arca véres, haja nyirkos az izzadságtól. Nagy meglepetésükre Piton leült a piszkos, hideg földre és az ölébe emelte a fiú fejét. Sárgás arca még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, és fekete szemei furcsán csillogtak. Könnyezik? Úgy látszott, semmit sem érzékel abból, ami körülveszi, kivéve a fiát, úgyhogy Neville gyors pillantást vetett az igazgatóra, aztán elindult megkeresni Madam Pomfreyt.
– Mi történt? – volt a nővér első kérdése. Mikor Neville elmondta, mit látott, a nő felkapott néhány tekercs gézt, és egy üveg nyugtató főzetet, semmi mást. Neville ezen meglepődött, de egy szót sem szólt, csak csendben követte a morgó nővért.
– Aurorok, ez csodálatos… Három gyerek van már a kórházban, és most itt a negyedik… Ügyes munka…! …Spanyol inkvizíció…
Mire elérték a tantermet, Neville megtudta, hogy aznap három mardekáros (egy elsőéves és két harmadikos) végezte a kórházban enyhe sokkal, és Madam Pomfrey attól tartott, Quietus is sokkot kapott. Neville ugyan kételkedett ebben, de nem mert tiltakozni: tekintve, hogy mennyi baleset érte, fontos volt a jó viszony fenntartása.
A nővér úgy lépett be, hogy egyetlen pillantást se vetett az aurorokra, akik most az igazgatóval vitatkoztak vadul. Letérdelt a bájital professzor mellé, és Neville ámulatára a kezében levő üvegcse tartalmának a felét először a kábult férfi torkán döntötte le. Csak mikor a professzor szorítása enyhült Quietuson, akkor kezdte megvizsgálni a fiút.
– Megtagadta a választ egy egyszerű kérdésre! – az öreg auror dühös volt. – Még ellent is mondott magának!
– Mit kérdezett tőle? – kérdezte az igazgató fenyegető hangon.
– A sebhelyeiről kérdeztük. Először azt mondta, hogy autóbalesete volt a nyáron, de aztán láttam, hogy azok a sebhelyek nem öregebbek egy hónapnál! – Percy volt az, aki válaszolt, a karjait védekezően összefonva maga előtt az idegességtől. Nem szokott hozzá, hogy Dumbledore-ral vitatkozzon.
Az igazgató a nővérhez fordult.
– Jól van, akkor azt hiszem, jobb, ha megkérdezzük a szakértőt. Poppy?
Ahogy a nővér felemelte a fejét, Neville látta a nyilvánvaló döbbenetet az arcán. Szüksége volt egy kis időre, hogy meg tudjon szólalni.
– A… a sebhelyei… – megköszörülte a torkát – igen, a nyáron szerezte őket. De három hete volt egy balesete a bájitalokkal, amitől a vágások… izé… sebhelyek újra kinyíltak.
Neville szemei kimeredtek a meglepetéstől. Hiszen három hete nem volt semmilyen baleset!
De Dumbledore bólintott.
– Kérem, folytassa, Poppy. Most mi a baja?
– Enyhe külső sérülések, néhány zúzódás, az ajka felrepedt, valószínűleg többször pofon vágták, és nagyméretű idegi sokk, amit a Cruciatus, vagy a Tormenta ekcesszív hatása okozhatott – mondta, majd az igazgató szemébe nézett. – Ellenőrizze a pálcáikat, Albus – szólalt meg sötéten.
– Melyik az öné, Mr. Bamberg? – Dumbledore hangja jeges volt és éles. Közben Piton felemelte Quietust, és Poppy irányításával a gyengélkedő felé vették az irányt.
– A tölgy – mordult fel az auror. – De nem kell megnéznie. Én szórtam a Tormentát a fiúra.
– Egy Tormentát? Csak mert szégyellte a sebhelyeit? – kiáltott fel hitetlenkedve Neville.
– Kérem, Mr. Longbottom – szólt hozzá Dumbledore komolyan –, ez a téma már csak rám és ezekre az urakra tartozik. Magának nem lenne szabad itt lennie. És köszönet a segítségért.
Neville bólintott, és kiment, az ajtót becsukta maga mögött.
– Kínzó átkot küldtek egy gyerekre – Hermione megrázta a fejét. – Ezek megőrültek! Nem is csodálom, hogy Madam Pomfrey úgy megdöbbent.
Neville idegesen vakarta meg a nyakát. Most egyedül voltak a lánnyal, mégis közelebb hajolt hozzá.
– Hermione, Quietus sebhelyei tényleg egy hónaposak! Láttam őket néhány hete, mikor kitakarítottuk a bájital tantermet egy különóra után. Vörösek voltak, és teljesen újnak néztek ki… Akkor azt hittem, hogy vagdossa magát, de most láttam, hogy teljesen elborítják…
– Nem tudom, Neville – válaszolta lassan Hermione. – Talán az után a baleset után láttad…
– Nem volt semmilyen baleset!
– Honnan tudod? Az apja az iskola bájital professzora, és akkoriban állandóan kísérleteztek Lupin bájitalával. Tíz balesete is lehetett anélkül, hogy te észrevetted volna!
– De akkor… miért mondta, hogy nem akarja, hogy elmondjam Piton professzornak? És miért nem mondta meg az igazságot?
Hermione elgondolkodva lehunyta a szemét.
– Azt hiszem, tudom az okát, Neville. Az apja miatt aggódik. Azt hiszem, korábban bántalmazták, és most fél, hogy ha valaki rájön erre a balesetre, az apját fogják okolni érte, és vissza kellene térnie a családjához, ahol bántották…
Neville átlátszóra sápadt.
– Bántalmazták…
– Emlékszel, mikor elájult a sötét varázslatok kivédése órán? Azt hiszem, ez a korábbi bántalmazások egyenes következménye lehetett.
Egy pillanatig csendben álltak. Aztán Hermione felsóhajtott.
– Gyerünk a gyengélkedőbe.
A látvány, ami ott fogadta őket, sokkal inkább bámulatba ejtette őket, mint bármi, amit aznap láttak. Piton Quietus ágyán ült, a fia az ölében. Nyugodtan ringatta a láthatóan csak félig eszméletén levő, zokogó fiút, közben pedig a nővérrel vitatkozott.
– Hát persze hogy hazaviszem. Nem fogok itt aludni, és neki sincs már szüksége a segítségére. Jól meglesz velem is.
– De Perselus…
– Nem, Poppy. Hazaviszem.
– De az átok utóhatásai…
– Megbirkózok velük. Én főzöm a bájitalait, ha jól emlékszem, és pontosan tudom, mit kell adnom neki ebben a helyzetben.
– De az órái…
– Nem érdekelnek az óráim. Albus majd megoldja valahogy, ha akarja. Én vele fogok maradni. Erős érzelmi sokk érte. Nem hagyom egyedül, és különösen nem itt! Ti meg mit akartok? – mordult hirtelen az ajtóban állókra.
Neville ijedtében ugrott egyet.
– Azért jöttünk, hogy Quietust megnézzük – válaszolta Hermione.
Piton bólintott.
– Azt hiszem, elaludt – letette a fiút az ágyra, és betakargatta a takaróval. – Kimehetnénk? Nem akarom felébreszteni.
Neville-ék csendesen bólintottak. Mikor kiértek a folyosóra, Piton hozzájuk fordult.
– Köszönet a segítségért, különösen magának, Mr. Longbottom – felsóhajtott. – Bár talán ha egy kicsit gyorsabb lett volna…
Neville nyelt egyet és lehajtotta a fejét.
– Én… nekem csak… eszembe se jutott, amíg… Hermione nem mondta… – dadogta, de végül nem merte befejezni a mondatot.
– Nem mondta mit, Mr. Longbottom? – kérdezte Piton türelmetlenül. – Mit mondott?
– Megmondtam neki, amit tavaly az ispotályban láttam. Úgy értem, a karján – vörösödött el Hermione, és lesütötte a szemét.
– Aztán eszembe jutott, mit szokott a nagyanyám mondani az apámról, és megijedtem, hogy bántani fogják Quietust – fejezte be hirtelen Neville.
Piton döbbenten meredt rájuk.
– Vagyis tudtátok, hogy halálfaló vagyok, és mégis segítettetek Quietusnak. – Azok bólintottak.
– Miért? – Piton arcán megint nem látszott érzelem.
– Mert ő nem az apja – vonta meg a vállát Neville, és miután rájött, mit is mondott és kinek, elvörösödött, és gyorsan becsukta a száját.
Piton viszont halkan felnevetett, és nem fűzött megjegyzést Neville elszólásához.
– És rájöttünk, hogy maga kém volt… – tette hozzá Hermione, de Piton félbeszakította.
– Kicsoda…?
– Harry – hajtotta le a fejét Hermione. – Dumbledore megmondta neki, hogy maga a mi kémünk.
– Értem… – Piton bólintott, aztán az ajtó felé fordult. – Még egyszer köszönöm. És Mr. Longbottom – várt, amíg Neville a szemébe nem nézett –, nem tudom, mit szokott nagyanyád mondani, de te se vagy az apád. És most csak egyetlen dolgot kérek – a professzor halványan elmosolyodott. – Ha legközelebb szembekerülsz egy mumussal, ha lehetséges, ne öltöztess annak a kibírhatatlan öreg boszorkánynak a ruháiba.
Neville egy pillanatra teljesen meghökkent. Hogy Piton mosolyogjon, és még viccelődjön is? Mindjárt vége a világnak. De összeszedte magát.
– Hát, tanár úr, nem hiszem, hogy a mumusom még egyszer a maga alakját öltené. Legközelebb azt hiszem, a nagyanyámat fogom a maga ruháiba öltöztetni. Ez így megfelel?
– Megegyeztünk, Mr. Longbottom.
A sírkő régi volt, kopott és tele hasadásokkal, a nevet alig lehetett olvasni rajta, de Harry tudta, mi van ráírva.
Quietus Piton
1960 – 1979
– Semmi több? – fordult Perselushoz.
– Semmi több. Nem szerette a fellengzős idézeteket.
Csak álltak ott, és elgondolkodva nézték a sírkövet. Az éles, hideg szél belekapott a köpenyükbe (Harryn ugyanolyan volt, mint Perseluson) és az arcukba vágott, de ők észre se vették.
Harry teljesen elmerült a gondolataiban. Az apja sírja. És nem érzett gyászt, csak enyhe csalódottságot, hogy soha nem láthatta, éppúgy, ahogy az apja sem ismerhette meg őt.
Felsóhajtott, és lehajolt a sírhoz. Lehúzta a kesztyűjét és elsöpörte a havat a sírkő elől. A gyertyákat, amit korábban Roxmortsban vett, letette a kőre.
– Incendio – meggyújtotta őket.
Mikor visszalépett Perselus mellé, a férfi átkarolta a vállát, és olyan erősen magához szorította, hogy Harry egy pillanatra megijed, hogy összetörik.
– Néha annyira félek, hogy elveszítelek – suttogta a férfi. – Kérlek, vigyázz jobban magadra. Halálra rémítesz.
– Megpróbálok, Perselus – motyogta bele Harry a köpenybe. Perselus érzelmeinek ilyen nyílt kimutatása megrémítette. – Valami baj van?
– Nem, csak… A számokat néztem. Quietus csak 19 évig élt. Te már majdnem 16 vagy. Ha meghalok, szeretném, ha őmellé temetnél. Rendben?
– Kérlek, ne halj még meg. Nem tudnám elviselni.
– Nem készülök a közeljövőben meghalni, de téged sem szeretnélek eltemetni.
– Nem fogsz.
Fél óra elteltével átmentek a Potter család sírjához.
Harold Winston Potter
Armena Helen Potter
James Alfred Potter
Lilian Potter
Harold James Potter
– Nevek és számok. Ez marad belőlünk, ha meghalunk? – kérdezte Harry halkan.
– Nem – rázta meg a fejét Perselus. – Nem. Sokkal több marad. Mint például te. Te, aki megmaradtál a haláluk után: Quietus, James, Lily és az öreg Potterék halála után.
– És ez megéri azt a sok halált?
– Csak a saját véleményemet mondhatom, Quiet. A saját, önző véleményemet. Azt hiszem, a tény, hogy élsz, bármit megér.
– Komolyan beszélsz?
– Ezt meg ne merdd még egyszer kérdezni! Ne szabad kételkedned benne. Megértetted?
– Nem merem megérteni – kacsintott játékosan Harry, de Perselus nem vette a viccet, hanem összevont szemmel morgott.
Egy idő után elindultak vissza a Roxfortba.
– Köszönöm, Perselus – mondta útközben Harry.
– Mit?
– Hogy megmutattad. Hogy megosztottad velem.
– A te családod.
– És rajtam keresztül a tiéd is.
Perselus bólintott.
– Bár soha nem hittem volna, hogy egyszer még rokonságban leszek egy Potterrel.
– Arról már nem is beszélve, hogy rokonságban vagyok egy bizonyos bájital professzorral…
– Ennyire nehéz? – aggodalmaskodott Perselus.
– Te megőrültél. Hogy lenne nehéz? És különben is, még egy köszönettel tartozok neked!
Perselus felvonta a szemöldökét.
– Amiért megmentettél Poppytól – magyarázta Harry.
A férfi mélyet sóhajtott. – Tudja a titkot.
– Honnan tudod?
– Ma szólt nekem. Hogy mutassam meg neked Potterék sírját is.
– De hát… honnan?
– Látta a vágásaidat. Azt hiszem, hirtelen rád ismert. Biztos vagyok benne, hogy még vérvizsgálatot is csinált, hogy leellenőrizze a teóriát.
– Nem zavar?
Perselus megvonta a vállát.
– Nem igazán. Jobb is így. Ő nem mondja el senkinek, és ha a jövőben szükséged lenne rá, megadhatja a megfelelő segítséget.
– Akkor most már négyen vagyunk.
– Igen, négyen.