Fordította: Enelen
Átnézte: enahma
13. fejezet – Zuhanás
1975. július 31.
Szia,
Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy a fiam (vagy a lányom) vagy, és én már meghaltam. Furcsa mindezt így leírni, és biztos vagyok benne, hogy megérted, mennyire zavarban vagyok. Úgy érzem magam, mintha búcsúlevelet írnék az öngyilkosságom előtt, és mivel soha nem akartam öngyilkos lenni, így búcsúlevelet se írtam még. Vagyis semmi gyakorlatom nincs benne. Úgyhogy, kérlek, bocsásd meg a zavaromat és a néha idegesítő bejegyzéseket, azért írom mindezt, hogy maradjon utánam valami, ha gyanúm beigazolódna.
Úgyhogy kedves leszármazottam (Istenem, nem hiszem el, hogy ezt tényleg leírtam!), remélem, hogy ez a napló segít majd neked, hogy megértsd mindazt, ami velem történt, ha valaha elolvasod egyáltalán.
Általában higgadt és komoly férfinak (vagy a „fiú" szó még jobb lenne, figyelembe véve az életkoromat) tartom magam, és talán ez a napló a legbutább dolog, amit életemben csináltam. De amióta Mrs. Trelawney, aki szerintem nem áll éppen hivatása magaslatán, elmondta azt a jóslatot, mást se csinálok, mint újra és újra átgondolom a szavait, és mivel tartok tőle, hogy a jóslat (és a nő) igazat mondtak, úgy döntöttem, hogy elkezdem ezt a naplót.
Talán hülyeség az egész, és csak magamnak csinálom, de van az a bizonytalan érzésem, hogy jelenleg ez lehet a legjobb döntésem.
Úgyhogy az ő jóslatával kezdem a naplót, hogy megértsd, miről zagyválok.
A jóslástan vizsgámon történt, mikor negyedikes voltam. Ott ültem előtte, és azon erőlködtem, hogy lássak valamit a kristálygömbben, mikor ő hirtelen elájult (vagy transzba esett?), a hangja lelassult, mély lett, és teljesen felismerhetetlen, és úgy nézett ki, mint aki nincs magánál. Még soha nem láttam ilyennek.
Azt mondta (megpróbálom pontosan idézni a szavait):
„Halálodból élet támad,szerelmed szeretet által legyőzi ellenségedet. De a Sötét Nagyúr visszatér majd, ha eljön az ideje, és a tőled származottnak szembe kell néznie a halállal, hogy elpusztíthassa, és fennmaradjon."
Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel mit akart mondani, de van az az érzésem, hogy semmi jót. Túl sok benne a halál, és nem tetszik, hogy Voldemort legyőzése a szeretetemen (vagy a szerelmemen?) és persze a te válladon nyugszik. Én személyesen szeretném legyőzni, de ezek a szavak azt sugallják, hogy nem lesz rá esélyem.
Annak sem örülök, hogy a halálomról szól a prófécia. Most 15 és fél éves vagyok és remélem, hogy ezek a szavak öregkoromra vonatkoznak, mikor majd feleségem és gyerekeim lesznek. De nem hiszem igazán. Úgy néz ki, hogy fiatalon fogok meghalni, egy özvegyet és legalább egy gyermeket hagyok magam után, és ez megrémít. Nem akarok meghalni.
Ha a gyanúim beigazolódnának, legalább ezt a naplót és egy Perselusnak szóló levelet hagyok magam után (remélem ő túléli a halálomat), hogy adja át neked, hogy jobban megérthess, és megismerj. De nagyon remélem, hogy személyesen is ismerni foglak, és ez az egész napló dolog felesleges lesz.
Attól is tartok, hogy ez a prófécia neked se jelent sok jót, Trelawney utolsó szava – és sajnálom, de erre biztosan pontosan emlékszem – a „fennmaradjon" volt a megnyugtató „éljen" helyett, ami számomra a te közelgő végzetedet is jelenti, bár remélem, hogy tévedek. Nem akarom, hogy bárki is meghaljon, kivéve persze Voldemortot, és nagyon remélem, hogy a vén csoroszlya tévedett és a próféciája csak a szokásos csalás.
Remélem. „A reménység pedig nem szégyenít meg" írja a mugli Biblia.
Én nem szégyenkezem azért, mert nem akarok meghalni. De megpróbálom majd elfogadni, ha mégis eljön az ideje.
Ha Perselus ezt olvasná, biztos azt mondaná, hogy hülye vagyok, és talán igaza is lenne.
Hülye vagyok, mindig is hülye voltam, egész életemben, a család, a házam, az évfolyamom fekete báránya. Most kezdem majd az ötödik évet a Roxfortban, a Hollóhátban. Nincsenek itt igazi barátaim, kivéve Lilyt, de ő inkább a társam, mint a barátom, legalábbis azt hiszem. Van egy bátyám, mindig morog és rendetlen, ő most kezdi majd az utolsó évét a Mardekárban és Perselusnak hívják. A szüleink nem igazán szeretnek minket, azt akarják, hogy kövessük a példájukat és csatlakozzunk ahhoz a ronda sötét csapathoz.
Remélem te jobban állsz. Több barátod van és a családod (anyád, vagyis akkor az én feleségem – de furcsa leírni!) jobban bánik veled, mint az én szüleim bántak velem. Biztos vagyok benne, hogy Perselus imád téged. Nagyon jó ember, még ha néha furcsán viselkedik is, mindig számíthatsz rá, mindig melletted lesz, még ha néha barátságtalannak is tűnik.
Megbűvöltem ezt a könyvet, hogy csak a leszármazottam tudja elolvasni. Egyébként egyszerű, üres könyvnek tűnik, és csak neked árulja el a titkát, ha kinyitod. Ez egy hasznos bűbáj, Lilytől tanultam. De hiszen tudod, ő született bájoló! Vagyis senki más nem olvashatja. Csak mi ketten.
Nem tudom, mit írjak még. Az életemről majd több részletet is megtudhatsz a következő bejegyzésekből, úgyhogy itt most be is fejezem.
Apád (hát ez nevetséges!): Quietus.
Harry letette a naplót. Már harmadszor olvasta az első bejegyzéseket, de még mindig halálra rémítették, csakúgy, mint apját, Quietust.
Trelawney próféciája szörnyű volt, Quietus magyarázatáról már nem is beszélve. És Quietus helyesen értelmezte az első részt, ami rá vonatkozott. Gyanította, hogy fiatalon fog meghalni, és igaza lett. Gyanította, hogy egy gyermeket hagy maga után, és igaza lett. Ez azt jelentette, hogy abban is igaza lehet, hogy a leszármazottjára is halál vár.
Harry megborzongott.
Mikor Perselus először mesélt neki a próféciáról a Rémálom Kúria pincebörtönében, Harry arra a következtetésre jutott, hogy ez a „szembe kell néznie a halállal" a fogságukra és a szabadulásukra vonatkozott. Most viszont az a szörnyű érzése támadt, hogy tévedett. Ez a halállal való szembenézés még mindig előtte áll.
Felsóhajtott, és becsukta a naplót. Úgy döntött, hogy egyelőre ennyi elég is, majd később újra átolvassa ezeket a bejegyzéseket, a könyvtárban pedig, amint talál rá időt, utánanéz a próféciáknak és megfejtésüknek. És talál majd rá időt: hiszen mégiscsak az ő életéről van szó, és szeretett volna minél biztosabb lenni a dolgában.
Úgy döntött, hogy nem említi a dolgot Perselusnak, mert csak feleslegesen megrémítené vele, és talán téved is, akkor meg minek zavarja ilyen butaságokkal.
Visszarakta a könyvet a táskába az iskolai könyvei mellé, és elővette bájitaltan esszéjét, hogy újra átolvassa. Éppen olyan hosszú volt, mint Perselus kérte, a kamilla mágikus és nem mágikus gyógyfőzetekben való használatáról szólt, és rettenetesen unalmas volt, de arra talán elég, hogy elterelje a figyelmét a közeledő végzetéről.
Kamilla. Gyógyfőzetek. Bájitalok. Perselus. Rémálom Kúria. Voldemort.
Egy ügynök a környezetében. Egy ügynök a barátai között.
Quietusnak valószínűleg igaza volt.
Istenem! Meg fog halni. Talán még a 19. születésnapja előtt. Előbb, mint az apja.
„A dolgozattal foglalkozz!" mondogatta magának. Semmi szükség rá, hogy homályos próféciákon töprengjen, amiket az a szánalmas jóslástan professzor mondott!
De a próféciája igazat mondott. Ez a prófécia igazat mondott. Még Dumbledore is így gondolta.
Harrynek remegni kezdtek a kezei.
Az apjának, a 15 éves apjának szörnyű lehetett erre a következtetésre jutnia. Harry most tökéletesen meg tudta őt érteni. Harry éppen így érzett. Ő is 15 és fél éves, mint az apja volt akkor, de Harry pontosan tudta, kivel áll majd szemben.
Vörös szemek. Gonosz vigyor. A csontos, parancsokat osztó kezek, sápad ajkak, amik elégedett mosolyra húzódnak szolgái fájdalmas munkája láttán.
Perselus, amint nyög az átkok alatt. Ő maga, amint üvölt a félelemtől.
Harry nem akart újra szembenézni vele. Nem akarta ezt a terhet. Hiszen csak egy fiú. Semmi több. Miért várják el tőle a felnőttek, hogy teljesítse ezt az utálatos kötelezettséget?
Harry a tenyerébe temette arcát és mély lélegzetet vett.
Nem, döntötte el. A hülye kérdések nem oldanak meg semmit. Cselekednie kell. Tanulnia kell, fel kell készülnie arra a napra, hogy képes legyen szembenézni az ellenségével, szülei gyilkosával, hogy egyszer és mindenkorra eltörölje a föld színéről.
Még ha ez is a sorsa, nincs más választása, mint szembenézni vele és beteljesíteni.
Összeszorította a fogait és újra a dolgozatára fordította a figyelmét. Meg kell tanulnia mindent, amire képes. Nem tudhatja, mire lesz majd szüksége.
– Quietus. Azt hittem, hogy a jegyeid már nem lehetnek jobbak, de az ebben a hónapban elért eredményeid elképesztőek. Biztos vagyok benne, hogy kitűnő eredményekkel fogod letenni az RBF-jeidet.
Harry döbbenten fordult Perselus felé. A mardekáros lelátón ültek a nézők között, a Griffendél-Hollóhát meccs kezdetére várva. Harry révülten bámulta Madame Hooch repülő alakját, csak Perselus hangja rezzentette fel a kábulatból.
– Mi? – kérdezte bambán. Ez volt az első kviddicsmérkőzés, amire eljött, még az edzéseket se nézte meg. Még mindig fájdalmas volt ez az egész. Imádott kviddicsezni. A repülés olyan volt számára, mint a lélegzés. Szabadnak és könnyűnek érezte magát, mint a madár. És szerette a mérkőzések nyújtotta kihívást is. Az izgalmat, a félelmet. Most is csak azért jött el, mert az osztálytársai hívták, főleg Seamus, az új fogó.
Mindent szeretett, ami kapcsolatban volt a játékkal, és most rettenetesen hiányzott neki. Hiányoztak a mindennapi edzések is. Utálta ezt az életstílust: csak ülni és olvasni, semmi sport, nem mintha hízás fenyegette volna, de hiányzott neki a mozgás. A súlyával semmi gondja nem akadt, éppen ellenkezőleg, megint fogyott. Szerencsére Perselus nem vette észre, legalábbis még nem, úgyhogy nem kérdezősködött a visszaesés okáról.
– Azt mondtam, hogy büszke vagyok rád. Elképesztően jók az eredményeid – mosolygott rá Perselus. – De miért ültél ide mellém? Miért nem mentél a barátaidhoz?
– Kösz – mosolygott vissza Harry. – És hogy miért ide ültem: szerintem itt biztonságosabb. Egy kviddicsmérkőzésen bármi is megtörténhet, és még mindig nem tudom, ki az, aki megpróbál átadni, tudod kinek.
Perselus komolyan végigmérte.
– Most nevezted őt először Tudodkinek.
– Nem neveztem Tudodkinek, csak egy alárendelő mellékmondatot használtam – fonta össze a karjait maga előtt Harry.
Perselus felvonta a szemöldökét.
– Valóban.
Harry megrázta a fejét.
– Hé, apa. Már megint Pitont utánozod!
Perselus elvigyorodott, és közelebb hajolva Harry fülébe súgta.
– Elárulok neked egy titkot. Én vagyok Piton professzor.
– Nem hiszek neked – mondta Harry. – Te sokkal rendesebb vagy, mint ő.
– Tényleg? Akkor büntetőmunkát kapsz, amiért szemtelen voltál egy professzorral – hátradőlt. – Holnap.
– Viccelsz.
– Teljesen komolyan beszéltem.
– Friccsel? Hagriddal? McGalagonnyal?
– Velem.
– Neville-lel?
– Nem – mondta komolyan Perselus. – Számotokra vége a bájitaltan korrepetálásnak. Most már Neville is képes lesz megfelelni a vizsgákon, úgyhogy semmi szükség rá, hogy hülye bájitalok főzésével töltsem az időmet. Ehelyett segítesz majd nekem gyógyfőzeteket készíteni Madam Pomfrey számára. Rendben?
Harry bólintott. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Apa?
– Hmm?
Harry már nyitotta a száját, hogy feltegye a kérdését, de a következő pillanatban már a saját hangját se hallotta. A játékosok előjöttek az öltözőkből és elindultak Madam Hooch, a bíró felé. A pálya közepén várt a két csapatra, kezében a seprűjével.
Harry nem hallotta a szavait, de már fejből tudta őket. Tiszta játékot kért a játékosoktól, és utasította őket, hogy üljenek seprűre. Megtették.
Madam Hooch belefújt az ezüst sípba és a mérkőzés elkezdődött.
Megint Jordan kommentált, McGalagony szokásos közbeszólásaival.
Harry intett Perselusnak és megpróbálva túlkiabálni a tömeget, üvöltötte, hogy „Később!". Perselus bólintott, és megint a pálya felé fordították a figyelmüket.
Az első, akit Harry észrevett, Cho volt, és ettől kis híján megállt a szívverése. Már hónapok óta nem gondolt rá, ebben az évben észre sem vette. Hirtelen zavarba jött, és elszégyellte magát. Túlságosan is könnyen elfelejtette a lányt – mindazok után, és Cedric halála után… Harry lehunyta a szemeit, és megremegett. Még Jordan hangját sem hallotta egy pillanatra. Az egész világ elnémult körülötte, és már megbánta, hogy eljött a mérkőzésre. Nem akart itt lenni. Sehol sem akart lenni. Képtelen elviselni ezt az életet. Harry szeretett volna odadőlni Perselushoz, egy kis segítségért és támogatásért, de már a puszta gondolatra is elvörösödött – hogy ő Perselushoz bújjon a mardekáros tömeg kellős közepén! Mi lenne Perselus hírnevével? Harryéról, vagyis inkább Quietuséról már nem is beszélve.
Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, és figyelje a mérkőzést, bár megpróbált nem Cho irányába nézni. Ahányszor megakadt rajta a szeme, újra meg újra elöntötte a bűntudat. „Öld meg a másikat!" és úgy érezte, képtelen mozdulni. Utálta magát ezért a gyengeségért.
A Griffendél csapata ugyanolyan jó volt, mint régen. A hajtók tökéletes egyetértéssel játszottak, a két terelő, a Weasley ikrek gyorsak voltak és pontosak, Seamus a cikeszt kereste – bár őt nem követte olyan szorosan Cho, mint valamikor Harryt.
És Ron – Ron Harry régi Tűzvillámán repült. Harry érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Ron iránti érzései kezdtek megváltozni. Többé már nem volt benne biztos, hogy még mindig szeretne a barátja lenni. Percy hibája lenne? Vagy Roné? Harry nem tudta a választ erre a kérdésre. Csak keserűséget érzett, ha volt barátjára nézett.
Talán Ron is észrevette, hogy felé néz, mert odapillantott, és tekintetük egymásba kapcsolódott. Egy rövid pillanatra Harry azt hitte, hogy Ron int neki, vagy rámosolyog, annyira megsűrűsödött közöttük a levegő. De ekkor Ron arcán gúnyos mosoly jelent meg, és Harry megérezte mögötte a tiszta gyűlöletet. Csodálatos. Ron, aki az Ő seprűjén ül, gúnyosan vigyorog rá. Milyen szép az élet, hát nem?
Harry egy gyors pillantást vetett a griffendélesekre is, akik állva biztatták a játékosokat. A mérkőzés gyors volt, és kiegyensúlyozott, Harry tudta, hogy a fogók fogják eldönteni a végső eredményt. A mardekárosok mind kiabáltak és ordibáltak körülötte, hangosan biztatták a Hollóhátat. Csak Ares és Perselus voltak kivételek.
Harry még mindig nem hallott rendesen. Mintha egy buborékból nézte volna a mérkőzést, ahogy a griffendéles hajtók egymás között dobálták a kvaffot, elegánsan kerülgetve a gurkókat és a csapattársaikat.
Egy gurkó Angelinára támadt, de a lány elkerülte, aztán jött George, aki elütötte egy hollóhátas hajtó felé, aki éppen ebben a pillanatban szerezte meg a kvaffot, és gyorsan megpördült. A gurkó egy kissé hátramaradt. George megint utolérte, és teljes erőből meglendítette az ütőjét.
És ekkor történt.
Ron szemei a közeledő hollóhátas hajtót követték, pillantása egyenesen a kezében tartott kvaffra tapadt. Annyira erősen koncentrált, hogy nem vette észre a teljes sebességgel közeledő gurkót.
George valami érthetetlent kiáltott, Fred eltakarta a szemeit.
Angelina felsikoltott, Seamus rémülten bámulta a jelenetet.
Mindenki elhallgatott és mintha lelassult volna az idő – Harrynek olyan érzése támadt, mint mikor Peter Pettigrew kimondta rá a halálos átkot.
De ekkor Harry már talpon volt, keze elindult az öve, a pálcája felé.
A következő pillanatban a gurkó Ron halántékának vágódott. Azonnal elöntötte az élénkvörös vér. Fájdalmas kifejezés jelent meg szemében, aztán a szemei elvesztették a fényüket, és fáradtan lecsukódtak.
Mintha mindez álomban történt volna, vagy Harry belekerült volna egy lassított filmbe. Ron kezei elengedték a seprűt, elvesztette az egyensúlyát, és lefordult, majd a seprűnyél kicsúszott alóla.
És hirtelen minden visszazökkent a rendes sebességbe.
Harry előrántotta a pálcáját, és a zuhanó alakra fogva, teljes erejéből elordította magát:
– WINGARDIUM LEVIOSA!
Mindig ez volt az első varázslat, ami eszébe jutott. Szerencsére. Ron teste most mozdulatlanul lebegett a levegőben, csak a csepegő vér mutatta, hogy még mindig létezik a gravitációnak nevezett jelenség.
– Elengedheted, Quiet. Az igazgató most már vigyáz rá – hallotta meg Harry hirtelen Perselus hangját, és egy kezet érzett a vállán.
Egy hosszú percig is eltartott, míg Harry felfogta, mit mondott Perselus. Lassan leengedte a pálcáját, de csak akkor szüntette meg teljesen a bűbájt, mikor látta, hogy Ron teste zuhanás nélkül ér le a földre. Sokkos állapotban huppant vissza a székébe.
Ahogy Perselus átölelte a vállát, érezte, hogy remegni kezd.
– Jól vagy? – hallotta a férfi aggódó hangját. Válaszul csak bólintott, nem bízott még a saját hangjában.
Egy darabig mozdulatlanul ültek, Perselus csendesen tartotta Harryt. Mikor végre képes volt kinyújtózni és kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, Perselus vörös arca volt. Elengedte a nevelőapját és gyors pillantást vetett furcsán csendes környezetükre.
Az iskolából mindenki őket bámulta. Mindenki, kivétel nélkül. Perselus a szokásos gonosz-gúnyos pillantásával megpróbálta – sikertelenül – rávenni őket, hogy félreforduljanak, de csak az elsősökre és a fiatalabb mardekárosokra volt valami hatása, a többiek továbbra is döbbenten bámulták őket.
– Mit néznek ennyire? – suttogta Harry idegesen.
– Téged. Meg természetesen engem – sziszegte dühösen Piton. Harry örült, hogy a dühe most nem rá irányul.
– De hát miért? – nyelt egyet.
Perselus komoly pillantást vetett rá.
– Kimondhatatlanul, elképzelhetetlenül gyors voltál, Quiet. Még soha senkit nem láttam ilyen gyorsan cselekedni, még az igazgatót sem. Mi még mindig a sokk hatása alatt álltunk, mire te már felpattantál, és pálcával a kézben megállítottad Mr. Weasley zuhanását. Minden pillanatok alatt történt.
Harry megrázta a fejét, hogy megpróbálja kitisztítani.
– Nekem hosszabbnak tűnt. Majdnem perceknek. Pont mint – Harry nem folytatta, mikor észrevette a még mindig őket bámuló diákokat és tanárokat. – Gyerünk. Utálom, mikor ennyire néznek. Rosszul vagyok tőle – ezzel talpra ugrott és a kijárat felé indult. Perselus követte.
Ezzel a mozdulattal megtörte a csendet. A kviddicspályát újra betöltötte a hangos zúgás: kérdések és meglepett megjegyzések. Nem csak Harry gyors közbelépéséről, hanem az utált bájital tanáruk reakciójáról is. Soha senki nem látta őt még csak megérinteni sem másokat, nem még hogy átölelni! Úgy viselkedett, mint akármelyik másik ember a földön. Néhány diák halálra rémült. Mások majdnem sokkot kaptak.
Valójában a tanárokon kívül csak egyetlen ember vette észre Harry gyorsaságát. De ő még mindig lent állt a kviddicspályán, aztán Dumbledore után elindult a kórház felé a barátja után.
– Perselus!
Perselus az asztala másik oldalánál álló Harryre emelte a szemét.
– Igen, Quiet?
– Valamit akartál nekem mondani. A mérkőzés előtt.
Egy pillanatra Perselus elgondolkodva lehunyta a szemét.
– Aha. Már emlékszem. Csak a jegyeiden csodálkoztam.
– Igen?
– Elképesztőek.
Harry felsóhajtott és leült az asztal szélére, nem törődve Perselus rosszalló pillantásával.
– Csodálod? Mást se csinálok, csak tanulok. Próbálok minél kevesebb időt tölteni az úgynevezett barátaimmal, te meg mindig dolgozol. Mit tehetnék? Hát tanulok.
Perselus is felsóhajtott.
– A vízió miatt próbálod elkerülni a barátaidat?
Harry ingerülten felhorkant.
– Így is mondhatjuk.
– Aha.
Csak bámultak egymásra, és a levegőben szinte tapintani lehetett a szomorúságot.
– Sajnálom Ha- Quiet.
Harry nem válaszolt, csak felkapott egy fényképet az asztalról. Perselus kedvence volt az, mindig ott állt az asztalán. Ők ketten voltak a képen: annyira elmélyülten sakkoztak, hogy egyikük sem vette észre az igazgatót, aki a fényképet csinálta. Perselus imádta ezt a képet. Ez annyira jellemző volt rájuk: az erős koncentráció, a komoly arckifejezés, a csendes, nyugodt mozdulatok. Harry biztos volt benne, hogy ez volt a fő oka zavartalan, békés együttműködésüknek. Harry általában nem zavarta Perselust, a könyvtárban töltötte a délutánjait, vacsora után segített kísérleteiben, aztán olvasott, míg Perselus a dolgozatokat javította, és hosszú, komoly beszélgetéseket folytattak olyan dolgokról, amik általában Harry tanulmányaival voltak kapcsolatban.
És néha sakkoztak.
– Szeretnék egy szívességet kérni tőled – sóhajtott fel végül Harry. Perselus, aki közben folytatta a dolgozatok javítását, meglepetten kapta fel a fejét, és várta, hogy Harry folytassa. – Szeretném, ha a Sötét Művészetekre tanítanál.
Perselust mintha arcul csapták volna, egy darabig csak tátogott, és képtelen volt megszólalni.
– Micsoda?
Harry gúnyosan elmosolyodott.
– Hallottad. Tanulmányozni akarom a Sötét Művészeteket.
– Nem fogod – mondta Piton és olyan erősen megmarkolta a tollát, hogy az kettétört a kezében. – Nem foglak sötét mágiára tanítani. Soha. És ne használd ezt a hülye „művészet" szót. A sötét mágia nem művészet. Hanem fegyver. Méghozzá egy utálatos fegyver.
Harry gúnyosan közelebb hajolt.
– Nevezd, aminek akarod, attól tartok kénytelen leszek megtanulni. Szükségem van rá.
– Hülyeség, Quiet. Nincs rá szükséged. Soha nem fogok neked sötét varázslatokat tanítani. És azt se engedem, hogy másik iskolába menj, ha erre készültél.
Harry nyelt egyet és még egyszer gondosan átgondolta, mit is akar mondani – és legfőképpen, hogyan akarja mondani.
– Nézd, Perselus. Elkezdtem olvasni Quietus naplóját.
Piton hirtelen elengedte a törött tollat, és – rémülten? – Harryre nézett.
– Hogy tudtad megtenni?
– Nekem írta.
A szavainak azonnali és döbbenetes hatásuk volt. Perselusnak leesett az álla, és a szemei végtelen fekete mélységgé kerekedtek.
– Lehetetlen – suttogta. – Nem tudott rólad!
Harry bólintott.
– Pontosan. Nem tudott rólam, de Trelawney jóslata naplóírásra sarkallta. Kikövetkeztette belőle, hogy gyereke lesz, és a halála esetén szerette volna, ha ez a gyerek megismerné őt. Azt írta adott neked egy levelet is vele.
Perselus megrázta a fejét, de hosszú ideig nem szólalt meg.
– Nem – mondta végül. – Nem adott nekem semmilyen levelet. Talán azért, mert a halála túlságosan hirtelen jött, és rólad sem tudott. A könyvei között találtam, és tudtam, hogy napló, évek óta írta, és én… – Perselus hangosan felsóhajtott. – Hogy tudtad elolvasni? Az írás láthatatlan volt.
– Megbűvölte, Li… anyám segítségével. Csak ő és én tudtuk elolvasni.
– Fenébe. – motyogta Perselus. – Hogy utálom ezeket a tikokat és próféciákat!
Harry tökéletesen egyetértett Perselussal, végülis a prófécia az ő halálát is megjósolta.
– A próféciát is idézte. Az volt benne, hogy nekem kell legyőznöm Voldemortot.
– Nem! – csattant fel Perselus.
– De igen. Azt mondta, hogy „a leszármazottadnak el kell őt pusztítania, hogy fennmaradjon". – Ez a prófécia enyhén rövidített változata volt, mert Harry nem akarta Perselust ijesztgetni.
Perselus a tenyerébe ejtette a fejét.
– Miért te? Miért mindig te? Miért nem kaphatsz egy kis nyugalmat végre?
Harry megmerevedett, aztán szomorúan elmosolyodott.
– Én vagyok a kis túlélő, nem emlékszel? A Roxfort legújabb üdvöskéje! Az évszázad legerősebb mágusának a fia! – a szavaiból annyi keserűség csengett, hogy Perselus zavarodottan pislogott. Még soha nem látta Harryt ennyire kétségbeesettnek.
– Én… sajnálom, Harry.
– Nincs mit sajnálnod. Nem a te hibád. Az élet hibája. Vagy a végzet hibája. Nem tudom, kinek a hibája, de biztosan NEM a tiéd.
Perselus néhányszor bólintott.
– Vagyis még mindig a te dolgod legyőzni őt – Piton nem várta meg, hogy Harry válaszoljon, folytatta. – Rendben van. Hajlandó vagyok téged sötét mágiára tanítani, de nem a gyakorlatira. Csak az elméletet. Azt akarom, hogy megértsd, de nem várhatod el tőlem, hogy halálfalóvá kiképezzelek!
– Elég lesz az?
– Elégnek kell lennie. Nem győzheted le sötétséggel a sötétséget. Ha ezt teszed, könnyen a következő sötét nagyúrrá válhatsz. Csak a világossággal győzhetsz a sötétség felett.
– Vagyis meg tudsz tanítani rá, hogy megértsem a sötétség természetét.
– Ha ragaszkodsz hozzá.
– Ragaszkodom.
– Akkor rendben van, fiam. De nem örülök a döntésednek.
– Én sem. De nem látok semmi más esélyt.
Az ispotály túlságosan fényes és fertőtlenített volt, mint mindig. Harry teljes szívéből utálta ezt a helyet, minden évben sok időt töltött el itt.
Lassan mozgott, hogy ne ébressze fel Ront, ha még aludna. Lábujjhegyen az egyetlen foglalt ágy mellé osont, és ahogy közelebb ért, látta a párnán szétterült vörös hajcsomót.
Ron volt az.
Harry századszor is elátkozta magát, amiért idejött és megzavarja Ront, de remélte, hogy most, Ron szerencsétlen zuhanása után talán végre békét köthetnek, vagy legalább az ellenségeskedésnek véget vethetnek.
Harry jól tudta, hogy mindenki tisztában van a Ron megmentésében játszott szerepével, és tudta, hogy Hermione már elmondta Ronnak, mi történt két napja a mérkőzésen. (Azt is elmondta neki, hogy a Hollóhát győzött, mert a kettő közül Cho volt az ügyesebb fogó. Harry olyan büszkén mosolygott, mintha Cho az ő barátnője lett volna, vagy ő lett volna Cho maga.)
Nem beszéltek sokat Hermionéval, de a lány már megköszönte neki, hogy olyan gyorsan reagált, és hajlandó volt megmenteni a fiút, aki annyira gyűlölte, mint Malfoy. Harry sokáig egy szót sem szólt, csak felsóhajtott, de egy kis idő után nem tudta megállni, hogy ne tegyen rá megjegyzést.
– Érted tettem, Hermione – mondta gonoszul vigyorogva. – Már mondtam, hogy nem akarok veled járni. Nem vagy az esetem. A butácskább lányok tetszenek.
A lány dühösen csípőre tette a kezét.
– Soha nem járnák veled, még ha te lennél az utolsó férfi is a földön!
– Ez igazán megnyugtató, drágám – hajolt meg Harry, és mindketten elnevették magukat.
Harry most is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a beszélgetésük. Hermione még mindig az egyik legjobb barátja.
Óvatosan közelebb lépett az ágyhoz.
Ron megrezzent, talán meghallotta a halk lépéseket és lassan Harry felé fordította a fejét. Először nem ismerte meg a magas, sötét hajú varázslót: túlságosan erős volt a fény, és Ronnak szüksége volt egy kis időre, hogy hozzászokjon a szeme, de ahogy alkalmazkodott a szoba fényességéhez, az arcán, mint mindig is, megjelent a szokásos gúnyos mosoly.
– Ó, látom, megjött a megmentőm, hogy benyújtsa a számlát a bátor tettéért! – A vörös hajú fiú felült, és gyűlölködő pillantást vetett Harryre. – Sajnálom, de nem vagyok hálás neked, kis mardekáros. Tudom, hogy az életemmel tartozom neked, és ígérem, hogy valahogy majd visszafizetem, de nem hiszem, hogy valaha is megváltozik rólad a véleményem. Nem tudom, miben sántikálsz, de soha nem engedem át neked Harry helyét, még akkor sem, ha mindenki más, Hermionét is beleértve ezt teszi! Soha! – az utolsó szót már elkeseredetten kiáltotta, és visszadőlt az ágyon. – Most pedig elmehetsz, te embernek nevezett szemétláda. Hagyj békén és ne gyere vissza többé.
Harrynek szinte földbe gyökerezett a lába. Nem tudott megmozdulni, nem tudott gondolkodni, úgy érezte, mintha jeges kéz szorítaná a szívét. Felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa Ront, még a száját is kinyitotta, de képtelen volt bármit is mondani, tenni.
– Mr. Piton? Jöjjön velem, kérem – hangzott fel McGalagony hangja. A boszorkány az ajtóban állt, és a két ellenséget figyelte. – És húsz pont a Griffendéltől a durva és igazságtalan szavaiért, Mr. Weasley. Többet vártam volna magától.
Harry egy bizonytalan „sziát" mormogott Ron felé, de a fiú nem válaszolt, aztán követte a nő lobogó vörös palástját, és azon töprengett, vajon Perselus az idős boszorkánytól tanulta-e, hogyan kell ezt a lobogós járást csinálni. McGalagony az igazgató irodájába vezette. A jelszó még mindig Caramel volt, és Harry kényelmetlen érzése minden lépéssel tovább nőtt.
Nem akarta, hogy hősnek nevezzék azért, amit tett, nem akarta, hogy kérdéseket tegyenek fel gyorsaságával kapcsolatban, csak vissza akart menni a pincébe, a könyveihez és olvasni – vagy bájitalt főzni Perselussal, hogy megnyugtassa az idegeit.
De az irodában nem az várta, amire számított. Nem voltak kérdések, elvárások, volt ehelyett egy nagy csapatnyi vörös hajú ember, akik végigölelgették, és boldogan ráztak vele kezet.
Harry reakciója, a kétségbeesett rosszullét azonban megdöbbentette őket. Hirtelen túl sok lett neki a testi érintkezésből és Mrs. Weasley ölelésében csaknem eszméletét vesztette. Hermione volt az, aki kimentette a nő karjaiból, és az ikrek segítségével elmagyarázta nekik, mennyire nem bírja, ha megérintik.
Végül felült, és végignézett első igazi és kedvenc családján. Nem volt itt az egész család: Percy és Charley nem jöttek el, de Fred és George ott vigyorogtak. Mr. Weasley kíváncsian nézett rá, míg Mrs. Weasley még mindig sokkban volt attól, ahogy Harry az ölelésére reagált. Bill óvatosan méregette, és a két lány, Ginny és Hermione melegen mosolygott.
Mindent egybevetve nem is volt annyira kellemetlen az egész, döntötte el Harry, és megkockáztatott egy halvány mosolyt.
– Vagyis Ronnici megint szemétkedett – nyitotta meg a beszélgetést George. Harry nem válaszolt, McGalagony viszont hangosan felhorkant.
– Azok után, amit néhány perce a kórházban hallottam, azt hiszem meg tudom érteni a szeptemberi verekedésüket, Mr. Piton. Ugyanez történt?
Harry csak megrántotta a vállát.
– Nézeteltérésünk volt, tanárnő – mondta végül. – De ez a dolog csak rá és rám tartozik, és nem akarok róla az ő távollétében beszélni.
McGalagony felvonta a szemöldökét.
– Valóban? Akkor pénteken, ebéd után találkozunk az irodámban. Majd elbeszélgetünk Mr. Weasleyvel.
Harry rossz előérzettel bólintott. Nem volt elragadtatva a professzor ötletétől. Biztos volt benne, hogy az a beszélgetés semmin nem fog segíteni.
– Szerettünk volna köszönetet mondani az izé… lélekjelenlétéért – mondta végül Mr. Weasley. – Az ikrek elmondták, hogy gyorsan és gondolkodás nélkül cselekedett. Bár ahogy tőlük hallottam – és most a professzortól is –, nem igazán vannak jóban.
Harry elnyomott egy gúnyos kacajt.
– Finoman szólva. Bár sokszor megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a gyűlölködését, mégis úgy tűnik, képtelen nekem megbocsátani, hogy Piton vagyok.
– Azok után, amit Percy csinált, azt hiszem minden jogod megvan rá, hogy utáld őt is és Ront is – tette hozzá Fred, és a Weasley szülők elvörösödtek.
– Charles üdvözöl – mondta végül Bill. – És mindketten szeretnénk bocsánatot kérni Percy és Ron viselkedéséért.
Harry vállat vont.
– Nem szükséges. Nem a ti hibátok. Ami meg Ron megmentését illeti, bárki másért is megtettem volna.
– Hé, te biztos, hogy Piton vagy? – kérdezte hirtelen Bill.
Harry elvörösödött dühében.
– Én Piton vagyok, és ha te is azt akartad mondani, hogy az apám nem más, mint egy piszkos halálfaló, aki megérdemel minden rosszat, amin életében keresztülment, akkor tévedsz! – Harry talpra ugrott, az arca eltorzult a méregtől. – Talán nem ő a legrendesebb ember a földön, de nem egy „embernek nevezett szemétláda", ahogy a drágalátos testvéred nevezi őt is és engem is! Még Harry Potter életét is többször megmentette, nem is beszélve azokról, akiket a kémkedésével megmentett! Nincs joguk gonosz célzásokat tenni rá!
– Quietus! – szakította félbe az igazgató Harry szóáradatát. – Senki nem akarta bántani az apádat.
– Tényleg? – Kérdezte Harry élesen. – Nekem másként tűnt – de visszaült és egy utolsó dühös pillantást vetett Billre.
– Sajnálom – motyogta az zavartan. – De tudod…
– Tudja – szólalt meg hirtelen Hermione. Mindenki meglepetten nézett rá. – Egyszer kihallgatta a beszélgetésünket Ronnal, mikor ő… ő elmondta nekem, mi történt a családjukkal – zavartan nyelt egyet és gyorsan becsukta a száját.
Az igazgató és McGalagony kíváncsian néztek rá.
– Nem hiszem, hogy apa tudja, hogy Galvanyék a rokonaik voltak – mondta Harry nyugodtan. – Mikor róluk beszélt, soha nem említette.
– Nem Thomas Galvany volt az, hanem a felesége. A nővérem volt – mondta Mrs. Weasley szomorúan. – De halálfalók voltak. Mind a ketten: Thomas és Nelly is. Én… én nem akartam elmondani Ronnak vagy a gyerekeknek. De… bizonyos szempontból… szükséges volt.
– De a nővéred… ő griffendéles volt! – kiáltott fel Ginny.
– Ez nem jelent semmit, drágám – rázta meg a fejét Mrs. Weasley, és a férje egyetértően bólintott. – Tudodkinek minden házból megvannak a követői.
Harry felsóhajtott.
– Azért ölték meg őket, mert a minisztérium kémjei voltak, és Voldemort rájött.
– Nem kell őket mentegetned, drágám – mondta Mrs. Weasley nyugodtan.
– Nem mentegetem őket. Csak azt mondom, amit Perselustól hallottam – mondta Harry, aztán néhány szóban összefoglalta, amit pár héttel azelőtt hallott.
Nehéz csend ereszkedett a szobára, mikor megnyikordult az ajtó. Perselus lépett be.
A csend tovább mélyült, és Piton megállt az ajtóban.
– Zavarok? – kérdezte végül.
Harry mellé lépett.
– Galvanyékról beszéltünk – mondta, és határozottan odaállt a professzor mellé, ezzel is mutatva, hogy hajlandó megvédeni a mindjárt kirobbanó vitában.
De senki nem szólalt meg.
– Mrs. Weasley rokonai voltak – folytatta végül Harry. – Ezért gyűlöl Ron annyira.
Harry szavaira Piton csak bólintott, és pislogás nélkül bámult az igazgatóra, mintha tőle várna segítséget.
– Senki nem okol téged, Perselus – mondta végül Dumbledore, megszakítva a hosszú csendet.
– Elég ha én magamat okolom, Albus – sziszegte Piton, de nem mozdult.
– Régen volt. Nem a te hibád. Mindenképpen meghaltak volna. Ők választották azt az utat, felnőttek voltak, tudhatták volna, mik lehetnek a következmények. – Mrs. Weasley hangja komoly volt és határozott.
– A gyerekeik ártatlanok voltak – jelentette ki fáradtan Piton.
– Mindenképpen meghaltak volna – mondta Mrs. Weasley.
– Nem számít. Én öltem meg őket, nem valaki más.
A szavak kövekként koppantak a csendben.
– Eleget vezekeltél a hibáidért, Perselus – sóhajtotta Mrs. Weasley.
– Soha nem vezekelhetem le a BŰNEIMET, Mrs. Weasley – válaszolta Piton, de még mindig nem ment el. Ehelyett Dumbledore-hoz fordult. – Azt hiszem, ideje beadni a felmondásomat, Albus.
Harrynek kis híján elállt a szívverése.
– De hát miért? – kiáltott rá kétségbeesetten.
– Nem hiszem, hogy helyes, hogy olyan diákokat tanítsak, akiknek én öltem meg a rokonait. Az egyetlen mentségem, igazgató úr, hogy nem tudtam róla – nézett határozottan a férfira.
Megint csend ereszkedett rájuk. De most még idegesítőbb volt, mint ezelőtt.
Dumbledore a döbbent családra nézett, és most Mr. Weasley volt az, aki megszólalt.
– Nem tudom, maga mit akar, Albus, de szeretnék tenni néhány megjegyzést – nézett az igazgatóra, aki egyetértően bólintott. Mr. Weasley folytatta. – Először is, bocsánatkéréssel tartozunk mindkettőjüknek a két fiunk viselkedéséért. Amit Percy tett, és amit Ronald mondott, megbocsáthatatlan, és mégsem tett egyikük sem ellenlépéseket se ellenük, se a családunk ellen, bár véleményem szerint minden joguk meglett volna rá. Másodszor, Perselus, rengeteg életet megmentettél az első háborúban, és jól emlékszem, hogy sokszor figyelmeztettél, mikor Tudjukki támadást tervezett a nem őt követő aranyvérű családok ellen. Neked köszönhetjük, hogy túléltük az első háborút. Harmadszor, mindannyian tudjuk, hogy többször is megmentetted Harry életét, és Harry olyan volt nekünk, mint egy családtag, mintha a fiam lett volna – itt megakadt, és mélyet lélegzett, mielőtt folytatta. – És ha elhagyod az iskolát, veszélybe kerülsz, a fiad pedig egyedül marad itt, a segítséged nélkül. Arról már nem is beszélve, hogy Dumbledore-nak is nehéz lesz évközben találnia egy megfelelő bájital tanárt, akinek biztos lehet a hűségében, és aki elégé jól érti a dolgát nem csak ahhoz, hogy a diákokat tanítsa, hanem hogy megfőzhesse a szükséges bájitalokat a kórháznak és a rendnek is.
Dumbledore egyetértően bólintott Mr. Weasley felé, és Perselushoz fordult.
– Arthurnak igaza van, Perselus. Nem fogadhatom el a felmondását. Most legalábbis nem. Itt van rád szükségünk, legalább a háború végéig.
Piton gúnyosan elmosolyodott.
– Vagyis azt akarja, hogy életem végéig itt maradjak, igazgató úr?
Dumbledore felkuncogott, és még a Weasleyék közül is elmosolyodtak néhányan.
– Nem vagy te egy kissé pesszimista, barátom?
Perselus enyhén megrándult, de nem mosolyodott el.
– Komolyan beszéltem, Albus.
Harry hozzá fordult, és megragadta a karját.
– Mr. Weasley és az igazgató úr is komolyan beszéltek. Itt van rád szükségünk – mondta, aztán bizonytalanul hozzátette – apa?
Mikor Piton még mindig semmi jelét nem mutatta annak, hogy elfogadná a helyzetet, Mrs. Weasley lépett hozzá.
– A háború itt van a nyakunkon. Meg kell tanulnunk megbocsátani és felejteni, összefogni a közös ellenség ellen. Nem mehetsz el. Itt van a helyed. Én, mi megbocsátunk neked, Perselus – mondta, és ezzel kezet nyújtott.
– Ha ragaszkodik hozzá – felelte Piton keserűen, de megragadta a felajánlott kezet.
És ekkor megtörtént az, amiben Harry biztos volt, hogy soha nem láthatja: az összes jelenlévő Weasley odalépett a professzorhoz, és kezet rázott vele.
Egy csatát megnyertek.
Következő: kedd-szerda kb.