Fordította: Enelen
ántéztem: én
15. fejezet – Újra Roxmortsban
– Szóval hogyan foglalnád össze a különbséget a világos és a sötét mágia között?
Harry felsóhajtott, és megpróbálta összeszedni a gondolatait az elmúlt hetek során olvasottakról. Perselus jó sok olvasnivalót adott neki a sötét mágiával kapcsolatban: két könyvet és rengeteg cikket: minden szabadideje olvasással és jegyzeteléssel telt. De most, hogy össze akarta foglalni a lényeget, éppen a mennyiség volt, ami megnehezítette a dolgát.
– Azt hiszem, csak egy nagy különbség van közöttük – mondta végül néhány perc elteltével. – A szándék.
– Nagyon jó. Bővebben is ki tudnád fejteni?
– Hogyne. Nem beszélhetünk a mágia sötét vagy világos formájáról, mert nem maga a mágia sötét vagy világos, hanem minden a használóján múlik.
Piton összevonta a szemöldökét.
– És akkor mi van a Főbenjáró Átkokkal?
Harry meglepetten nézett rá.
– Azokról teljesen elfeledkeztem!
– Hát akkor próbálj rájuk visszaemlékezni. Biztos vagyok benne, hogy sokat olvastál róluk.
– Igen, olvastam… – Harry felhúzta a térdeit, és átkarolta őket. A nappalijukban ültek, Harry a kanapén, Perselus a kedvenc barna karosszékében. – Azt hiszem, azokkal az a baj, hogy nem tudod őket jó célokra használni. Úgy értem, nem tudsz velük semmi pozitívat elérni. Csak fájdalmat és halált.
– És mi van az Imperiussal?
Harry elgondolkodva lehunyta a szemeit.
– Az Imperius is egyfajta erőszak, azt hiszem. Az elme ellen – felnézett. – Most viszont nem értem, hogy a Tormenta miért világos átok. Hiszen csak kárt és fájdalmat okozhatsz vele!
– Nagyon jó kérdés – bólintott komolyan Piton. – Erről ugye semmit nem olvastál?
– Nem. A könyvekben csak sötét mágiáról volt szó, és a Tormentát nem találtam benne.
– Mert a Tormenta nem sötét mágia.
Harry ingerülten nézett Pitonra.
– Ezzel nem értek egyet.
– Nem kell egyetértened. A Tormenta évszázadokig világos mágia volt – illetve még mindig az. Csak ebben az évszázadban, az első háború idején vált a „Cruciatus világos verziójává". Eredetileg tanítási célokat szolgált.
– Ó, most már tökéletesen meg tudom érteni, miért szórta rám ezt Figg! – jegyezte meg Harry gúnyosan.
– Nézd Quiet. Először is: a múltban a testi fenyítés a tanítás alapvető része volt. Másodszor: az auror tréning fizikai edzéseket is tartalmaz, hogy javítsák a jövendő auror fizikai tűrőképességét, mert el kell tudnia viselni a fájdalmat, az éhséget és a hasonló próbatételeket. A Tormenta csak egy eszköz, ami segít ezt elérni.
Harry megvonta a vállát.
– Még mindig nem értem, mi a különbség a Cruciatus és a Tormenta között.
– Rengeteg. A Tormentának nincs semmilyen fizikai utóhatása, még ismételt használat esetén sem, míg a Cruciatus idegi és izombántalmakat okoz. Arról már nem is beszélve, hogy ezek az utóhatások kumulatívak, vagyis összeadódnak, vagyis a Cruciatus ismételt használata komoly, gyakran visszafordíthatatlan mentális és fizikai zavarokat okozhat.
Harry egyenesen a szemébe nézett.
– Akkor ezért szórtad rám a másikat, mikor…?
Piton enyhén elsápadt.
– Részben igen. De más különbségek is vannak. Folytathatom?
Harry csak bólintott, mire Piton folytatta.
– A Tormentát ki lehet védeni, míg a Cruciatus és a többi Főbenjáró Átok ellen nincs védelem. Használhatsz pajzsot, hogy legyengítsd őket, de teljesen nem tudod őket megállítani.
Harry előrehajolt és bólintott.
– Harmadszor: a Tormenta átok hatását nem lehet fokozni, még más kínzóberendezések és főzetek használatával sem. Az átok nincs hatással a test idegrendszerére: egy bizonyos idő után az áldozat elveszti az eszméletét. A Cruciatus viszont, ha más átkokkal és főzetekkel együtt használják, nem engedi, hogy a megátkozott ember elveszítse az eszméletét.
– Aha – Harry mélyet lélegzett. – És mi van a többi kínzó átokkal? Azt hiszem már jó sokat ismerek közülük, első kézből.
– Nézd. Minden kínzó átok használata, a Tormentát is beleértve, szigorúan tilos és büntetett, kivéve ha tanítási célból használják. Mégsem Főbenjáró Átkok, amiket életfogytiglani azkabani fogsággal vagy a dementorcsókkal büntetnek. Mert azok természetszerűen sokkal gonoszabbak, és az azokkal okozott kárt nehezebb helyrehozni.
Harry bólintott.
– Azt hiszem, mára ennyi elég volt, Quiet. Adok neked még egy könyvet, amit jövő hétre elolvashatsz. Ha megkaptam volna azt az átkozott sötét varázslatok kivédése órát, ez lett volna az első könyv, amit elolvastatok veletek – morogta gúnyos mosollyal. – Megpróbáltam rávenni Arabellát, de neki megvan a saját elképzelése…
– És nem is rossz – jelentette ki Harry komolyan. – Igaz, hogy engem nem szeret, de majdnem ugyanolyan jól érti a dolgát, mint Lupin. Eddig soha nem hittem volna, mikor ott ültem nála a macskák között, de… egész normális.
Piton felhorkant, de végül nem tett megjegyzést. A csend egyre mélyült köztük, míg Piton végül felállt és a könyvespolchoz lépve leemelt róla egy könyvet. De mielőtt kinyithatta volna, Harry úgy döntött, hogy végre felteszi a kérdést, ami már egy hete járt a fejében.
– Figyelj, Perselus, hogyan győzöl meg egy lányt arról, hogy… hogy tetszik neked?
Piton kis híján elejtette a könyvet. Sarkon pördült, és az arca olyan mély döbbenetet tükrözött, mint még soha. Harry bután rávigyorgott, aztán zavartan fészkelődni kezdett.
– Miért kérdezed? – kérdezett vissza Piton.
– Hát… szerintem ez nyilvánvaló – mondta Harry és nyelt egyet. A zavara minden perccel tovább nőtt. – Van egy lány, és… és én nem tudom… én… – nem tudta folytatni. Az arca égővörössé vált és gyorsan elkapta a pillantását.
Közben Perselus valahogy összeszedte magát, és lehuppant kedvenc székébe.
– Nem folytathatnánk inkább a sötét mágia tanulását? – kérdezte.
Harrynek megbántva bámult rá.
– Nem vicceltem!
– Én sem. Ha szakértői segítségre van szükséged a sötét mágiával kapcsolatban, segíthetek. De nem hiszem, hogy a másik témában, a lányokkal kapcsolatban én lennék a megfelelő szakértő.
– Miért, neked a fiúk tetszenek? – bökte ki Harry mielőtt átgondolhatta volna.
– Ne legyél szemtelen, Quietus. Senki se tetszik. Már évtizedek óta.
Volt valami Piton hangjában, ami visszatartotta Harryt a további megjegyzésektől.
– Sajnálom – motyogta. – Én csak… csak volt egy kis problémám és azt hittem, tudnál tanácsot adni.
– Mivel kapcsolatban?
– A lánnyal kapcsolatban, akit sikeresen elhidegítettem magamtól.
– Mit csináltál?
– Gyanakodtam – jelentette ki Harry szomorúan. – A vízióm óta annyira paranoiás lettem, hogy teljesen elmartam. Addig kerültem, míg végül beleunt az egészbe, és a testvérén keresztül még a karácsonyi ajándékát is visszaküldte.
Perselus felvonta a szemöldökét.
– Vagyis ő volt az a titokzatos „mások", akinek az új baglyoddal ajándékot akartál küldeni!
– Így van. És nem akarom… elveszíteni.
– Együtt jártatok?
– Nem. Mi csak… tudod. Csak mosolyogtunk egymásra, meg ilyesmi.
Piton gonoszul elvigyorodott.
– Érdekes kapcsolat lehetett…
Harrynek elsötétült az arca.
– Ez nem nevetséges! Nem nevetségesebb, mint hogy te cölibátusban élsz! – mondta, és ezzel elfordult a tűz felé.
– Quietus!
Harry csak megrántotta a vállát.
– Nem olyan egyszerű bevallani, hogy még soha senkivel nem jártam, és te meg még ki is nevetsz!
Most Piton sóhajtott fel.
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Szóval? Ki ez a lány, akit vissza akarsz szerezni?
– Leah Moon, egy ötödéves hugrabugos.
– Igen, tudom, ki az. Bájitaltanon egy kissé kétbalkezes.
– Csodálatos. Mindig azon az átkozott bájitalórádon nyújtott teljesítményük alapján ítéled meg az embereket?
– Nem – vigyorgott Perselus. – Néha teszek kivételeket, különösen, ha alkalmam adódik más helyzetekben is látni őket.
– Rendben. Szóval a tanácsod: felejtsem el, rettenetes a teljesítménye bájitaltanon, soha nem adom áldásomat a kapcsolatotokra.
– Te megőrültél. Nyugodtan járhatsz vele, ha akarsz.
– Csakhogy Ő nem akarja!
– Hát igen… – Perselus elgondolkodva dobolt az állán. – Valahogy beszélned kellene vele.
– Janus azt mondta, hogy ha a húgának csak a közelébe is megyek, megöl.
– Ó igen, Janus, a bátyja…
– Nehogy azt mondd, hogy ő profi bájitalokból, úgyhogy tökéletesen igaza van!
– Te jobb vagy, mint ő, úgyhogy mindenképpen a te oldaladon állok – csillantak fel humorosan Perselus szemei. – Mit szólnál egy közös büntetőmunkához? Asztal- és üstsikálás?
– Micsoda romantikus szituáció – nyögött fel Harry. – Jobb ötlet?
– Hé, ne hidd, hogy nekem akkora nagy kedvem van két szerelembeteg tinédzser büntetőmunkáját felügyelni! Csak úgy gondoltam, ez jó alkalmat adna rá, hogy beszélhess vele, és megoldd a problémátokat.
– Nézd, Perselus. A legnagyobb probléma az, hogy nem tudom, mit mondjak neki. „Sajnálom, de azt hittem te vagy Voldemort ügynöke, úgyhogy inkább elkerültelek?" vagy mit?
– Megpróbálhatnád Mr. Weasleyre kenni…
– És mondjam az, hogy: „Nézd, annyira felidegesített Ron viselkedése, hogy kénytelen voltalak elkerülni?" Ez se túl jó. És Janus azt hiszi, hogy Hermionéval járok.
– Hát ő éppen…
– Tudom! Ő mindig tökéletes bájitaltanon, vele jobban járnák, mint Leah-val! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry.
– Nem. Szerintem megkérdezhetnéd inkább őt, mármint Miss Moon-nal kapcsolatban – válaszolta Piton nyugodtan. Harrynek felderült az arca.
– Ez jó ötlet.
– És mikor végre rájöttél, mit mondj neki, majd elintézem nektek azt a büntetőmunkát. Rendben?
Harry megnyugodva elmosolyodott.
– Tökéletes.
Harry hangos csattanással csapta be a „Látni a sötétben"-t. Ez volt az a könyv, amit Perselus javasolt neki. Most, hogy már a második fejezetet is elolvasta, Harry egyre inkább sajnálni kezdte, hogy nem Perselus kapta meg a sötét varázslatok kivédése órát. Fantasztikus könyv volt, rengeteg kérdésre választ adott – és újabbakat tett fel. De még mindig ott voltak a házi feladatai: mindjárt elsőnek a bűbájtan dolgozat az emlékezetmódosító bűbájokról.
Hirtelen eszébe jutott Lockhart. Az ő esete tökéletes példa lenne az „Exmemoriam" bűbáj rossz alkalmazásának hatásaira. Kár, hogy ő, mint Quietus Piton soha nem találkozott a férfival, így nem láthatta, amikor éppen saját emlékeit törölte Ron törött pálcájával. Harry felsóhajtott, aztán elvigyorodott, mikor egy újabb, nem ide való példa jutott eszébe. Perselus megjegyzése a Lángnyelv whisky ismételt alkalmazásáról. Igaz, ez inkább bájital-szerű… És Perselus egy másik eszmefuttatása a szexről és a feledésről sem passzol igazán a bűbájtan dolgozatba.
Ekkor újabb beszélgetés jutott eszébe: a beszélgetés, amit Perselusszal a Rémálom Kúriában folytattak, a felejtő bűbáj visszafordításáról. Megborzongott, mikor eszébe jutottak a férfi komoly szavai, hogy Perselus hajlandó lenne feláldozni az elméjét Harryért… Szörnyű lehetőség. Harry felállt, és átsétált a könyvtár bűbáj-részlegébe. Rengeteg könyv volt ott: sok szólt az emlékezetmódosító bűbájokról, de Harry nem talált semmit helyrehozásukról. Végigfuttatta ujját a könyvek során, és figyelmesen olvasta végig a címeket. Néha előhúzott egy könyvet és végiglapozta, elolvasva a fejezetek címeit, de két hosszú óra elteltével még mindig nem talált egyet sem. Felsóhajtott, és úgy döntött, Madam Cvikkerhez fordul a problémájával.
– Azt hiszem a gyógyításról szóló könyvek között találod őket, vagy talán a pszichológiánál… Ó, és ne hagyd ki a mugli pszichológia könyveket sem, különösen az amnéziáról szólók segíthetnek – válaszolt kapásból a könyvtárosnő, és így tovább, vég nélkül. Kevesebb, mint tíz perc elteltével Harrynek már legalább ötven cím volt a kezében, sőt, apjára való tekintettel Madam Cvikker még három igen nagy könyvritkaságot is hajlandó volt kiadni.
Néhány perc múlva, mikor a könyvekkel felpakolva visszaült az asztalához, Neville is visszaérkezett az üvegházból.
– A bűbájtan dolgozat? – kérdezte hitetlenkedve. – Hiszen még majdnem két hetünk van rá!
– De ha végre találtam egy témát, ami érdekel! – mondta Harry. – Mi van a te háziddal?
– Megvan – mondta Neville. – Kivéve a Patrónus átkot.
– Az egy bűbáj – javította ki Harry gondolkodás nélkül.
– Teljesen olyan vagy, mint Hermione – panaszkodott Neville. – Ő hol van? – kérdezte hirtelen.
– Nem tudom. Az általános hiedelemmel ellentétben nem velem jár – jegyezte meg savanyúan Harry.
– Tudom – válaszolta nyugodtan Neville. – De nem értem, miért viselkedsz úgy, mintha én terjeszteném a hírt.
Harry bocsánatkérő pillantást vetett Neville-re.
– Bocs. Csak mostanában volt néhány… rossz hír, semmi több.
Neville bólintott.
– Elmondod?
– Még nem. Tudom, hogy az elmúlt hetekben szemét voltam, de… de, nézd, Neville, nem mondhatom el. Talán később. Nem tudom.
– Értem, Quietus – mondta Neville nyugtató hangon. – Nem hiszem, hogy egyszerű lenne a helyzeted, és sok mindent figyelembe kell venned, nem mondhatsz el nekünk mindent, amit akarsz. De ez nem jelenti azt, hogy el kell minket kerülnöd! Azt hiszem, Aresnek is rosszul esik, hogy amikor csak megpróbál beszélni veled, észre se veszed!
– Én… én… – dadogta Harry, de nem tudta, mit mondhatna.
– Még mindig nem bízol benne?
Harry lehajtotta a fejét.
– Nem irigylem a helyzetedet – mondta végül Neville. – De nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy elkerülsz minket. Vagy őt. Ez olyan, mintha szivatnál minket.
– Én is ugyanúgy utálom, amit teszek, mint ti – csattant fel Harry. – De nem olyan egyszerű döntenem. Attól félek, Voldemort most Perselust akarja és… – hirtelen észrevette, hogy Neville-nek elkerekedtek a szemei. – Mi az?
– Te… te kimondtad a nevét!
– Apa és az igazgató is kimondják, és engem muglik neveltek, akik nem féltek mindent a nevén nevezni!
Neville felállt.
– Jól van. Ha a jövőben szeretnél beszélni velünk…
– Hé, Neville, ülj vissza. Ne menj el. Megírhatjuk együtt az a bűbájtan dolgozatot, ha akarod.
Néhány percig csak bámultak egymásra, de végül Neville leült.
– Rendben. Most rengeteg időm van. És még azt a bájitaltan dolgozatot se fejeztem be az farkasölőfű gyógyító hatásairól.
– Ajánlhatok egy könyvet, ha akarod – tekerte szét Harry a pergamenjét.
– Semmi szükség rá. Rengeteg könyvem van. Csak túlságosan lusta voltam befejezni.
A Három Seprűben óriási tömeg volt azon a délutánon, de Harry senkit se látott az iskolából, kivéve Hagridot, aki valami idegennel tárgyalt az egyik sötét sarokban.
– Remélem nem még egy sárkánytojás – motyogta Hermione. Harry elmosolyodott, mikor eszébe jutott Norbert, a norvég tarajossárkány. Hagridnak még mindig megvolt az a szokása, hogy idegenekkel barátkozzon és lehetetlen állatokat gyűjtsön. A szájához emelte a vajsörös kancsóját és beleivott.
– Szerintem mondhatnád neki azt, hogy nem akarod veszélybe sodorni – folytatta hirtelen a beszélgetésüket a lány. – Ez lenne a leghihetőbb ok.
– De nem akarok vele ilyen komoly dolgokról beszélni. Ezt is csak neked mondtam el, senki másnak. Ha elmondanám neki, hogy Vol… izé, Tudodki el akarja kapni az apámat és Dumbledore szerint erre a legegyszerűbb mód, ha megzsarolja Perselust velem…
– De nekem miért mondtad el? Miért bízol meg bennem jobban, mint benne?
Ez a kérdés annyira válatlanul érte, hogy egy darabig Harry meg sem tudott szólalni. Hermionénak igaza van, neki, mint Quietus Pitonnak semmi oka nincs rá, hogy jobban bízzon benne, mint Leah-ban, de…
– Perselus azt mondta, hogy Potter bízott benned.
– Tévedhetett is…
Harry szomorúan nézett a lányra.
– Túlságosan nehéz, hogy ne bízzam senkiben – mondta halkan. Hermione nem válaszolt, csak bólintott.
– Igen. Ne haragudj, megbocsátasz egy pillanatra? – intett a fejével Hermione a mosdók felé.
– Természetesen, menj csak. Megvárlak.
Nézte, ahogy Hermione eltűnik a tömegben, és egy kicsit el is bámult, de valaki kizökkentette a kábulatból.
– Beszélnünk kell, Piton. De nem itt.
Ron volt az. Harrynek rossz előérzete támadt.
– Nincs semmi, amiről én beszélni akarnák veled – mondta, és visszafordult a tömeg felé.
– De nekem van. Négyszemközt. Velem jössz, vagy itt akarsz balhét?
Harry egy pillanatig habozott, aztán felállt.
– Rendben. Öt perced van.
– Az elég – Ron megfordult, és a kijárat felé indult, Harry szorosan a nyomában. Ahogy kiléptek a kocsmából, Harry megállt.
– Beszélj.
– Nem itt az ajtóban – legyintett Ron, és mintha szavait támasztaná alá, kinyílt az ajtó, és egy csapat félrészeg varázsló tántorgott ki rajta, kis híján ledöntve Harryt a lábáról. Harry megadóan követte Ront, és néhány másodperc múlva egy sötét sikátorban találta magát, szemtől szemben egy felbőszült Ronnal.
– Ez volt az utolsó húzásod! – sziszegte az arcába Ron. Harry hátralépett, arcán zavarodott kifejezéssel.
– Miről beszélsz?
– Minden kell neked, minden, ami valamikor hozzám tartozott! A barátom, a házam, a családom és most még a barátnőm is!
– Én nem…
– Ne hazudj nekem! – kiáltott fel dühösen Ron. – Láttalak titeket együtt.
– Csak beszélgettünk. Semmi több.
– SEMMI TÖBB? És mi volt az a nyalakodás aritmetika óra után?
– NYALAKODÁS? – Harry nem hitt a fülének. – Soha nem csókoltam meg, vagy még inkább: soha nem is akartam!
– Ne hazudj, Piton. Tanúim vannak rá! Annyira el voltatok telve egymás ölelgetésével, hogy még csak észre se vettétek, hogy nem vagytok egyedül!
– Hé, Weasley, most már ellent is mondasz magadnak. Akkor most nyalakodtunk vagy ölelkeztünk? – gúnyosan elhúzta a száját. – Ez nem ugyanaz!
A következő pillanatban egy pálca szegeződött a nyakához, és Harry alig kapott levegőt.
– Vagyis beismered!
– Nincs mit beismernem!
Ron hátrébb lépett, de még mindig a kezében tartotta a pálcáját.
– Rendben van. Tagadod. De én nem hiszek neked. Én soha nem fogok hinni neked. Terry látott titeket, és ezután késtetek az óráról.
Harry nyelt egyet, ahogy hirtelen eszébe jutott az eset. Szent isten! Ki gondolta volna, hogy ilyen következményei lesznek ennek az egyszerű baráti gesztusnak? De nem szólt. Túlságosan soká tartana megmagyarázni egy dühös és elfogult ellenségnek. Összefonta karjait a mellkasa előtt.
– Nem bukok a barátnődre. Csak barátok vagyunk.
– Piszkos mardekáros – Ron ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította a pálcát.
Harry hirtelen a sajátja után nyúlt, de ujjai csak a puszta levegőbe markoltak.
Az ő pálcája volt az Ron kezében. Elsápadt.
– Add vissza a pálcámat, Weasley.
– Minek az neked, mardekáros? Meg akarsz átkozni? Megkínozni? Megölni, miután mindent elloptál tőlem?
– Én soha nem bántottalak! – kiáltott fel türelmetlenül Harry. – Add vissza a pálcámat!
– És az orrom? – kérdezte Ron gonoszul vigyorogva.
– Te provokáltál!
– Mint ahogy te is engem! Semmi mást nem csináltál egész évben, csak engem provokáltál! – csattant fel Ron, és közelebb lépett hozzá. Harry le akart hajolni, hogy előkapja csizmájába rejtett másik pálcáját, de nem tudott. Ahogy volt barátja őrülten lobogó szemébe nézett, idegesen rándult meg a gyomra. – De tudnod kell, hogy szerencsére vannak még emberek, akik nem hisznek neked. Akik átlátnak rajtad.
– Ki az…
– Percy elmesélt nekem egy érdekes dolgot rólad – Ron szemei fenyegetően összeszűkültek. – A kis sebhelyeidről a testeden.
Harry a sebek említésére pánikba esett, s ahogy Ron megbökte mellkasát a pálcával, és végighúzta a vállain, képtelen volt mozdulni. Félt, és kezdett hányingere lenni. Ron megbökdöste a vállát és a karjait.
Havazni kezdett. Hópelyhek hullottak az arcára. Harry megborzongott.
– Ó, ez nem tetszik neked! – vigyorgott Ron, és közelebb hajolt hozzá. – De tudod, mást is tehetek, mint egy kis böködést…
Harry elsápadt, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, mintha egy kínzókamrában találta volna magát, kiszolgáltatva, megalázva és teljesen tehetetlenül.
– Hagyj békén – motyogta, de biztos volt benne, hogy Ron nem engedi el, amíg…
– Nem. Nem hagylak.
A hóesés erősödött. Már öt napja esett, úgyhogy mindent hó borított, majdnem Harry térdéig ért. Ahogy hátratántorodott, le az útról, nadrágszáráig is belesüppedt. Érezte, hogy hó megy a csizmájába.
– Nem érdekel az a tartozásom, mardekáros – mondta Ron, ahogy végighúzta a pálcáját Harry nyakán, és lelökte róla a sálat. A jeges szél beleharapott Harry bőrébe.
– Hagyj békén – ismételte meg Harry, és utálta magát átkozott gyengeségéért.
– Most nem vagy olyan bátor, ugye? Most nincs itt az a drágalátos apád, hogy megmentsen!
Egy még erősebb széllökés nagy adag havat vágott Harry arcába.
– Revelo – morogta Ron gonoszul és Harry örült, hogy a kalapja egész a szeméig az arcába volt húzva és eltakarta a sebhelyet a homlokán. De Ront nem a homloka érdekelte. A Harry nyakán megjelenő vörös csíkokat figyelte. – Szép sebhelyek, mardekáros.
A pálca hegye követte a sebek vonalát. Harrynek megfagyott a vér az ereiben. Még a száját se bírta kinyitni többé.
– Tudod, van egy ügyes kis átok, ami csodálatosan el tud bánni a sebhelyeiddel. Szeretnéd, ha kipróbálnám? – kérdezte Ron, Harry tágra nyílt szemébe nézve.
Harry vadul megrázta a fejét.
– Percy mesélt róla. De azt hiszem szeretném a gyakorlatban is kipróbálni.
Harry vállai megroggyantak. Ron megint közelebb hajolt hozzá, és úgy suttogta, mintha valami titkot akarna elmondani…
– Culter.
A Kés Átok. Harry emlékezett rá, bár csak egyszer szórták rá, még Perselus a Rémálom Kúriában…
Már akkor is szörnyű volt, pedig akkor nem volt tele a teste vágásokkal, amelyek most égni kezdtek, és Harry térdre esett a hirtelen jött, majdnem elviselhetetlen fájdalomtól.
De nem adta meg Ronnak azt az örömet, hogy felkiáltson a fájdalomtól. Szorosan összeszorította a fogát és kinyitotta a szemét. A havat mindenfelé vér pettyezte körülötte. A vágásai újra kinyíltak.
És Ron még mindig nem akarta elengedni az átkot. Harry, félig öntudatlanul, szinte égve a fájdalomtól összeszedte minden lelkierejét, belenyúlt a bal csizmájába, és előrántotta igazi pálcáját.
– Stupor – nyögte ki rekedten.
Hallotta, ahogy Ron teste a földre vágódik, de a fájdalom csak nem akart szűnni. Éppen ellenkezőleg, érezte, hogy a ruhái átáznak a vértől. Kinyújtotta a kezét sáljáért és egy fájdalmas mozdulattal visszakötötte a nyakára. De még mindig nem bírt felkelni.
Odamászott Ron mellé, kitekerte apja pálcáját a markából, és a másikat visszacsúsztatta a csizmájába. A sarkára ült.
– Stimula – suttogta Harry, pálcáját Ronra fogva.
Ron megrándult és kinyitotta a szemét. Amikor rájött, hogy fegyvertelen, és ellensége előtte térdel pálcával a kézben, elsápadt.
– Most bosszút állhatnék – suttogta Harry, és érezte, hogy nemsokára elveszti az eszméletét. – De nem fogok. Te rosszabb vagy még Voldemortnál is. De nem mondom el Perselusnak, hogy te tetted, mert megölne érte. Komolyan… De soha, SOHA többé ne gyere a közelembe.
A kezeire támaszkodva lassan felállt. A világ forgott körülötte, de nem törődött vele. Nem nézett hátra. Nem tudta, hogyan jutott el a kocsma ajtajáig.
Ott, érezte, valaki átkarolta.
– Ron volt az, ugye? – kérdezte Hermione.
– Ne mondd el Perselusnak, kérlek. Megölné. Kérlek.
Nem hallotta a lány válaszát.
A sötét sikátorban Ron csak ült a kavargó hóban, és a szemei arra a helyre tapadtak, ahol korábban Quietus feküdt.
Vörös volt. Haragos vörös volt a vértől.
Vér.
Vér mindenfelé.
Ron kinyújtotta a kezét, és megérintette a helyet, ahol ellensége térdelt, mikor visszavette a pálcáját. Még mindig meleg volt és párolgott a jeges levegőben.
Mit tett?
Forgószélként tódultak elméjébe az elmúlt félév eseményei.
Amit tett, nem rossz volt. Nem igazságtalan. Nem elfogult. Gonoszság volt, gonoszabb, mint a Sötét Nagyúré.
„Te rosszabb vagy még Voldemortnál is" – visszhangzottak a szavak a fejében, és tudta, hogy a fiú igazat mondott.
Quietus mindig rendes volt vele. Még barátkozni is megpróbált. Csendes, szégyenlős fiú volt, csak a saját elfogultsága volt az oka, hogy betolakodónak látta, arrogáns szemétnek. Elfogultsága – az apjával szemben, nem vele!
Quietus megmentette Neville-t. Quietus megmentette Seamust. Quietus megverte Malfoyt. Quietus még őt is megmentette. Mindazok után, amiket mondott neki, amit vele tett. Azok után, amiket Percy mondott és amiket az tett vele. Hogyan viselkedhetett így vele szemben? Hogyan lehetett ennyire kegyetlen?
Hogyan tudná helyrehozni a bajt, amit okozott, begyógyítani a sebeket?
A fejében valami azt súgta, többé már nem tehet semmit.
És hirtelen megértette.
Amit tett, nem lehet csak úgy, könnyedén helyrehozni. Ha helyre lehet hozni egyáltalán.
– HAGRID!
A sikoly megfagyasztotta a kocsma vendégeit. Minden beszélgetés félbeszakadt, a vajsörös kancsók megálltak félúton az ajkak felé. Egy szép, barna hajú lány állt az ajtóban, arcán kimondhatatlan rémülettel.
– Hagrid, gyere már! Siess!
A félóriás pislogott egyet a követelőző hangra, de mégis engedelmeskedett.
– Mi az, 'Mione?
– Quiet – magyarázta a lány sietve. – Elájult. Vérveszteség. Valami történt – megragadta Hagrid karját és erősen megrántotta. – Siess már!
– Ki kell fizetnem…
– NEM! Gyere, kérlek – megint megrántotta.
Hagrid bocsánatkérő pillantást vetett Rosmerta felé, és a nő beleegyezően bólintott. Kiléptek a kocsmából.
Harry körül vörös volt a hó a vértől.
– Szent Isten! – Hagrid meg se tudott mozdulni.
– Vissza kell vinnünk az iskolába, amilyen gyorsan csak tudjuk! Te el bírod vinni! – csattant fel Hermione, kirántva őt a kábulatból. – Emeld fel, és gyere!
Hagrid óvatosan a karjába vette az ájult fiút, és gyengéden felemelte.
– Nem kell annyira óvatoskodnod! Elájult, nem érez semmit! – toporzékolt Hermione türelmetlenül. – Gyerünk már!
De alig tettek néhány lépést, egy jeges hang állította meg őket.
– Hol van Quietus?
– A karomban, professzor – válaszolta Hagrid engedelmesen. – Elájult.
Piton megtántorodott. Hermione elkapta a karját.
– Azonnal el kell juttatnunk Madam Pomfreyhez!
– Mi történt? – kérdezte a professzor.
– Én.. én nem tudom. Vécére mentem. Olyan három-négy percre hagyhattam magára. Mikor visszatértem, nem volt sehol. Valaki mondta, hogy beszélni akart valakivel, de csak nem jött vissza. Vártam úgy tíz percet, aztán keresni kezdtem. Kiléptem a kocsmából és ott találtam az ajtóban, félig eszméletlenül. Elájult. Hívtam Hagridot – magyarázta Hermione levegő után kapkodva, ahogy megpróbáltak lépést tartani a félóriással. Hermione alig látott a könnyeitől, úgyhogy még Pitonnál is jobban tántorgott. Mikor aztán elbotlott, Piton felsegítette, és a karját nyújtotta neki.
Hermione később képtelen volt visszaemlékezni, hogyan jutottak el a kastélyig. Egész úton csúszkáltak és dülöngéltek, a jeges szél az arcukba vágott, és évszázadoknak tűnt, mire végül elértek a kapuig.
A gyengélkedőn valaki egy bögre meleg teát nyomott a kezébe, és lerángatták róla kabátját, csakúgy mint az átázott csizmáit, aztán ő beleöntötte a forró teát valaki ölébe, végül pedig sírni kezdett a meglepett bájitaltan professzor vállán. Ez az utolsó emlékfoszlány volt az egyetlen, amire biztosan emlékezett a délutánból.
Egy kicsit később Quietus visszanyerte az eszméletét, és motyogott valamit Pitonnak, ami olyasminek hangzott, hogy „Voldemortnak kell megölnie, apa, ne aggódj," és Piton visszamormogott valami hülyeséget.
Később egy ágyon feküdt, szorosan egy meleg takaróba csavarva. A kórházban sötét volt, csak valami csuklásszerű hang hallatszott a közelből. Piton sírt. Quietus ágya mellett térdelt, homlokát fia kezére hajtva. Quietus még mindig eszméletlen volt. Hermione nem mert megmozdulni, nem akarta még jobban zavarba hozni a tanárt. Ehelyett elgondolkodott: Quietusról és Ronról. Leginkább persze Ronról.
Reggel, miután Madam Pomfrey engedély adott a távozásra, felöltözött, és otthagyta apát és fiát. Lesietett a nagyterembe, de Ron nem volt ott. Seamus azt mondta, még mindig a hálótermükben van.
– Mi történt tegnap este, Hermione? Láttalak Pitonnal és Hagriddel és te izé… karon fogtad Pitont…
– Így van – bólintott Hermione. – Hagrid hozta vissza Quietust. Egy vértócsa közepén találtuk a Három Seprű előtt.
Seamus elsápadt és Hermione látta, hogy Neville kezéből kiesik a villa.
– Hogy van?
– Nem tudom. Még nem nyerte vissza az eszméletét. Madam Pomfrey senkit nem enged oda hozzá. Nem biztos, hogy megéli a holnapot – ezzel Hermione felkelt és elindult a Griffendél torony felé. Megállt a fiúk hálótermeibe vezető lépcső aljában és teljes erőből elkiáltotta magát.
– Ron Weasley! Gyere elő azonnal!
Nem kellett sokáig várnia. De alighogy Ron megjelent, elkapta a karját és kirángatta a klubhelységből. Belökte a kábultan engedelmeskedő fiút egy üres tanterembe, és némító bűbájt vetett az ajtóra.
– Vége, Ron. Amit tettél, megbocsáthatatlan, és még ha Quietus túléli is, soha többé nem akarok veled beszélni. Figyelmeztettelek. Ha túléli, nem mondom el az apjának, mit tettél, mert az utolsó szavaival is arra kért, hogy ne tegyem, de ha meghal, az lesz az első dolgom, hogy elmegyek Piton professzorhoz, veled együtt, és elmondom neki az egészet. Hogy tehetted ezt vele? – az utolsó szavakat már kiabálta. – MIÉRT? VÁLASZOLJ!
Ron lezökkent az asztalra, kezeit erőtlenül az ölébe ejtette.
– Féltékeny voltam. Azt hittem megcsaltál. – Nem mert a lány szemébe nézni.,
– HA AZT HITTED MEGCSALTALAK, MIÉRT NEM VELEM BESZÉLTÉL ELŐBB? Én voltam a barátnőd, ha én csaltalak meg, az elsősorban az ÉN döntésem lett volna, nem az övé! Nekem voltak kötelezettségeim veled szemben, nem neki! Mit szórtál rá?
– A Kés Átkot – Ron nyelt egyet, és a hangja alig volt több suttogásnál.
Éles csattanás szakította félbe a csendet. Ron arca égni kezdett, ahol Hermione tenyere megütötte.
– Percy mondta neked? Ő mondta el Quietus titkát? És te felhasználtad ellene – valamit, amiről nem tehetett, egy olyan dolgot, ami már így is elég szenvedést okozott neki, és TE KIHASZNÁLTAD ELLENE? Nem tudom elhinni, hogy valaha is embernek hittelek. Nem hiszem el, hogy egy ekkora rohadékkal jártam!
– Hermione, kérlek…
– Hallgass! Nem érdekelnek a szánalmas magyarázataid! Többé már nem! És ha még egyszer Quietus közelében látlak, esküszöm, én magam öllek meg! – ezzel Hermione kirohant a szobából és hangos dörrenéssel bevágta az ajtót maga mögött.
Ron kétségbeesetten bámult az ajtóra. De Hermione nem jött vissza.
Soha többé nem jött vissza.
A kórház ajtaja csak halkan nyikordult meg, de még ez is túl hangosnak tűnt a nagy csendben. Harry látta, hogy az elmosódott alak, aki az ágya mellett ült dühösen az ajtó felé fordult.
– Nem jöhetsz… – de nem fejezhette be.
– Hogy van? – kérdezte egy másik hang. Harry érezte, hogy az ülő alakban alábbhagy a feszültség.
– Madam Pomfrey azt mondja, jobban van. És én is úgy látom.
– Bejöhetek? – kérdezte a másik. Az elmosódott alak bólintott, és az ajtó még jobban kinyílt.
Hermione lépett a szobába.
Perselus felállt és még egy széket húzott az ágy mellé.
Harry egy kissé megdöbbent Perselus viselkedésén: hirtelen nem tudta, hogy ébren van vagy álmodik.
Hermione elfogadta a széket, és a térdeit felhúzva leült rá.
– Annyira féltem, hogy… – nem fejezte be, megremegett.
– Én is – suttogta Perselus, és Harry megint meglepődött a barátságos hangtól.
– De most… most már túléli, ugye? – szólalt meg Hermione reménykedve.
– Természetesen – próbálkozott meg Perselus a szokásos stílussal, de Harry szerint teljesen sikertelenül.
Egy kis szünet után Hermione megint megszólalt.
– Köszönöm.
– Mit? – Perselus hangjából határozottan hiányzott a jegesség. Csak meglepetés érződött rajta.
– Hogy visszahozott.
– A saját lábán jött vissza, Miss Granger – legyintett Piton. – És azt hiszem, én tartozom köszönettel. Ha nem cselekszik olyan gyorsan…
– És mindketten köszönettel tartozunk Hagridnak – szakította félbe Hermione a tanárt. Perselus igazán rosszul érezhette magát, mert még csak meg se próbálta megdorgálni az udvariatlanságért.
– Azt hiszem én is köszönettel tartozom mindkettőtöknek – szakította félbe rekedten Harry a csendes vitát.
Mind a ketten talpra ugrottak.
– Ébren vagy! – kiáltottak fel egyszerre.
Harry elnyomott egy félmosolyt, ahogy meglátta zavarukat.
– Nem igazán – mondta, és megpróbált felülni.
– Maradj nyugton – Perselus a vállára tette a kezét, és visszanyomta az ágyra.
– Szomjas vagyok – erősködött Harry.
Perselus egy rövid, gyanakvó pillantás után segített neki felülni, és Hermione hozott egy pohár vizet. Mikor megpróbálta megitatni vele, Harry összevonta a szemöldökét, és elvette tőle a poharat.
Aztán – naná! – az ölébe öntötte az egészet.
Hermione felkuncogott, Perselus elmosolyodott, és Harry elvörösödött.
– Tegnap én is ezt csináltam – jutott hirtelen Hermione eszébe.
– Nem egészen ugyanezt, Miss Granger. A maga itala forró volt, és nem a saját ölébe öntötte, hanem az enyémbe. Kis híján sikeres volt a kasztráció.
Mindezt olyan halálosan komoly hangon jelentette ki, hogy Harry és Hermione elnevették magukat.
– Hé apu, azt mondtad, hogy te…
– Ki ne merd nyitni azt a nagy szádat! – emelte fel Perselus figyelmezetően a mutatóujját. Harry megvonta a vállát, aztán óvatosan kiitta a második pohár vizet, amit Hermione tartott a szájához.
Miután visszadőlt a párnára, Perselusnak összefűzte a karjait maga előtt.
– Ki volt az? – kérdezte.
Harry felsóhajtott.
– Nem mondom meg. Volt egy félreértés, de tisztáztuk. Nem akarok többet beszélni róla.
– Quietus! – mondta Piton fenyegetően.
– Nem, Perselus. Nem mondom meg.
– Védesz valakit.
– Micsoda éles megfigyelés – Harry lehunyta a szemét. – Tettem egy ígéretet, Perselus. Soha nem mondom el neked. Képes lennél hirtelen és felelőtlenül cselekedni. Azt akarom, hogy mellettem maradj. Nem hiányzik, hogy börtönbe csukjanak.
– Én… – kezdte Piton, de Harry hangosat ásított.
– Álmos vagyok – mondta és a másik oldalára fordult.
Érezte, hogy óvatok kezek betakargatják és hallotta, amint Hermione Perselussal vitatkozik, hogy a férfinak is szüksége lenne rendes alvásra és ételre, és megnyugodva aludt el, mikor hallotta, hogy Perselus nemet mond és vele marad.
Már nem volt ébren, mikor Hermione visszatért egy étellel megrakott tálcával és lemaradt kettejük halk beszélgetéséről is.
A gúnyosan mosolygó kőszörny előtt állva Ron csendesen várta, hogy jöjjön egy tanár, és megadja neki a jelszót az igazgató irodájához.