Fordította: Enelen
Átolvasta: az író
16. fejezet – Tragikus következmények
Piton professzor sok dologban tévedett.
Az egyik mindjárt az volt, hogy mindig alábecsülte Hermione Grangert.
Nagyon gyorsan korrigálnia kellett azonban róla alkotott elképzelését, rögtön azután, hogy Harry elaludt, és a lány feltette első kérdését.
Nem, Hermione Granger nem csak egy idegesítő kis minden lében kanál. Tévedett, mikor a közös fogságuk idején ezt mondta Harrynek.
Persze az első dolog, ami erre a változtatásra késztette, a lány előző esti felnőtt magatartása volt. Nem is beszélve arról, ahogy az első félévben viselkedett. Már ezek sem voltak semmiségek. Mégis, a ami végleg rávette a vélemény-változtatásra egy egyszerű kérdés volt, ami mégis hosszú, hosszú percekre belefojtotta a szót.
Így hangzott:
– Professzor, miért tesz úgy, mintha maga lenne Harry apja?
A dologhoz hozzá kell tenni, hogy mielőtt a kérdést feltette volna, némító bűbájt vetett maguk köré, nehogy valaki kihallgathassa őket.
Perselus első gondolata az volt, hogy letagadja az egészet, de Hermione hangsúlya visszatartotta ettől. A lány tudta, Ehelyett felsóhajtott, és lazított. Valahogy helyesnek tűnt, hogy a lány tudjon a titkukról.
– Nem teszek úgy – felelte egyszerűen.
Hermionénak elkerekedtek a szemei.
– Azt… azt akarja mondani, hogy maga… valóban az apja? – kérdezte hitetlenkedve. – De hát hogyan…?
A professzor megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani.
– Hogy jött rá arra, hogy ő… Harry? – kérdezett vissza.
A lány megvonta a vállát.
– Nem volt olyan nehéz – kezdte –, bár a tény, hogy a saját szememmel láttam a temetésekor, hosszú ideig megzavart. Pedig rengeteg jel mutatott rá. Itt van például a viselkedése. Szégyenlős, és nem bírja elviselni, hogy megérintsék – ez mind arra mutat, hogy korábban bántalmazták, bár először, helytelenül, arra gondoltam, hogy a családja tette. Később jöttem csak rá, hogy csak mágikusan keltett fájdalomról lehetett szó, hiszen ezek ellen volt képtelen sötét varázslatok órán védekezni. Aztán Tudjukkire gondoltam, és majdnem biztos voltam benne, hogy ő bántotta Quietust, de ekkor meg bajok voltak az idővel. Mikor tehette? Hiszen azután kellett történnie hogy maga és Harry elmenekültek előle – de Weasleyék néhány nappal később látták magukat az Abszol Úton… – Összevonta a szemöldökét. Piton szórakozottan bólintott. Tökéletes következtetés. Hermione folytatta. – Szinte kétségbeesetten próbálta elnyerni Ron és az én barátságomat. Miért a miénket? Ez nem volt jellemző egy Pitonra, és Ron reakciója szinte természetesen jött, mikor azt hitte, hogy Quietus megpróbál a bizalmunkba férkőzni, hogy kémkedjen utánunk. És túlságosan is otthon érezte magát a griffendélesekkel. Már az első pillanattól kezdve túlságosan is ismert mindenkit. És még sok más dolog. Agyar is felismerte. A Wingardium Leviosa bűbáj is… Most nem jut minden eszembe.
– De mikor jött rá? – kérdezte Piton kíváncsian. – Mindezeket már hetekkel ezelőtt is tudhatta.
– Tegnap este – Hermione nem nézett a szemébe. – Mikor láttam magát sírni. Nem tudom, miért pont ettől jöttem rá, de… így volt. Bár már tegnap is furcsa érzésem volt – elgondolkodva lehunyta a szemeit. – A beszélgetésünk miatt. Volt benne valami furcsa. Megkérdeztem, hogy miért bízik meg bennem. Ő azt mondta, szüksége van valakire, akiben megbízhat. Ez olyasmi volt, amit Harry is mondott volna ilyen helyzetben. És… volt még valami. Láttam Hagridot egy idegennel beszélgetni és megemlítettem neki Norbertet…
– Ki az a Norbert? –vonta össze a szemöldökét gyanakodva Piton.
– Egy norvég tarajossárkány – mosolyodott el Hermione. – Hagrid házisárkánya.
– Házisárkánya? De hát a törvény…
– Mi mondtuk Hagridnak, de – Hermione lemondóan legyintett – nem hallgatott ránk. Most már nem számít. Mindez még elsőben történt, és Quietus Piton nem tudhatott volna róla. De Harry Potter igen. És mikor megemlítettem Quietusnak Norbertet, úgy reagált, mintha ismerte volna a történetet. Már akkor gyanakodni kezdtem.
– De miért jött rá arra, hogy ő Harry, abból, hogy engem… khm… elérzékenyülni látott?
Hermione hátradőlt a székében.
– Láttam a temetésen és az előtte való éjszakán. Láttam, mennyire… törődött Harryvel. Talán a közös fogságuk tette, nem tudom. És mikor láttam, hogy sír, eszembe jutott, hogy ugyanúgy szereti Quietust, mint Harryt. És hirtelen eszembe jutott, hogy Quietus annyira hasonlít Harryre, mintha ugyanaz az ember volna. És ekkor eszembe jutottak a családi varázslatok, vagyis inkább az örökbefogadási bűbájok, amik lehetővé teszik, hogy az örökbefogadott fizikailag is hasonlóvá váljon a nevelőapjához vagy nevelőanyjához, és hirtelen minden a helyére ugrott. Örökbe fogadta Harryt, ugye? Ezért tesz úgy, mintha az apja lenne?
Piton az ágyban alvó fiúra nézett. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megsimogatta az arcát, és elsimította a takarót a vállán, bár nem volt összegyűrődve.
Hermione nem erőltette. Nyugodtan várta a választ.
– James Potter fogadta örökbe, nem én – mondta végül Piton.
Hermione szemében megértés csillant.
– Quietus Piton az apja, ugye? A maga testvére.
Piton nagyot nézett.
– Honnan…?
– A könyvtárban Madam Cvikker egyszer összekevert engem Harry anyjával, Miss Evansszel. Mert ő volt az anyja, gondolom. – Ez következtetés volt, nem kérdés.
– Igen – nyögte ki valahogyan Piton.
– Úgy sajnálom Quietust. Most két halott szülő helyett három is van neki. Valószínűleg még árvábbnak érzi magát, mint eddig.
Életében először Perselus Piton alaposan megnézte magának a mellette ülő lányt.
SÚLYOSAN félreismerte. Talán tényleg be kellene nyújtania a felmondását. Eddig csak két diákjával sikerült közelebbről megismerkednie, Harryvel és Miss Grangerrel, és mindkettejüknél kiderült, mennyire félreismerte őket. Ez pedig azt jelenti, hogy elfogultságában sok más diákját is félreismerhette. Mindig azzal vádolta az igazgatót, hogy elfogult a griffendélesekkel szemben, de tévedett. Talán eleinte igaza volt, de azóta Dumbledore sokat változott – hiszen még őt is befogadta, mindazok után, amiket tett.
Még mindig Black halálos csínye volt az, ami miatt rosszul ítélte meg még Albust is: csak mert az öreg nem rúgta ki a kutya-mágust az iskolából…
– Remélem, hogy többé már nem érzi magát árvának – mondta végül, visszafordulva Harry felé. – Remélem…
– Nem, tényleg… – jött Hermione megnyugtató válasza. – Apjaként tekint magára, és kedveli is, ez biztos.
Ezután már nem folytatták a beszélgetésüket. Perselus túlságosan is fáradt volt, Hermione pedig teljesen elmerült a saját gondolataiban, aztán végül kimentette magát és elment, hogy felkészüljön a másnapi órákra (még dupla bájitaltan is volt köztük!). Perselus ismét magára maradt az alvó Harryvel.
Néhányszor Madam Pomfrey is benézett hozzájuk, és még egy csésze kávét is hozott.
– Neked is aludnod kéne egy kicsit, Perselus.
– Nem tehetem – válaszolta egyszerűen, és a nő elfogadta ezt a választ.
– Az igazgató beszélni akar veletek, mindkettőtökkel, amint Quietus felébred.
– Majd odaszólok neki a hopp-hálózaton.
Madam Pomfrey bólintott, és elment.
Perselus lassan kortyolgatta a forró italt, minden kortyot külön megízlelve.
Nyugodt volt. Harry nemsokára jobban lesz.
A világ túlságosan fényesnek tűnt, mikor Harry megpróbálta kinyitni a szemét. A fény elvakította, tovább ingerelte amúgy is fáradt idegeit, szinte fájt. Sebhelye is bizsergett, és ahogy megpróbált visszaemlékezni a vízióra, még szemöldökét is összevonta. A részetek azonban egybemosódtak és érthetetlenek voltak, de annyit tudott, hogy arról a lányról volt szó, akit Voldemort keresett, Goyle jelentette, hogy megtalálták a várost, ahol él. Mivel a lány nem volt vele, Voldemort megkínozta egy Cruciatusszal, amitől persze Harry egész teste kezdett égni, és mikor kissé megemelte a takarót, vérfoltokat látott a pizsamáján. Még be sem gyógyult vágásai megint kinyíltak, bár most nem annyira, mint néhány hete.
De szédült, hányingere volt, és nagyon fázott. És hiányzott neki Perselus, aki éppen nem volt itt a kórházi szobában.
Harry megdörzsölte sajgó homlokát, és megköszörülte torkát. Furcsa, hogy Madam Pomfrey még nincs itt: torka állapotából ítélve elég hangosan sikoltozhatott víziója alatt.
Még mindig nem jött senki. Harry az álláig felhúzta a takarót, és szorosabbra csavarta maga körül, de ez nem segített sokat. Fázott, és egyre jobban remegett. A hátán égtek a vágások. Könnyek szöktek a szemébe.
– Perselus – nyögte ki halkan. Nem akarta, hogy bárki is meghallja, de azért jólesett kimondani.
Néhány perc elmúltával bal oldalára fordult, mert ott kevesebb volt a vágás, és összegömbölyödött. Ügyetlenül eligazgatta maga körül a takarót, beletemette arcát a puha párnába és behunyta a szemét. Egy idő után a fejére húzta a takarót, hogy még lélegzetével is melegítse alatta a levegőt. Ez valamennyire működött, de háta még mindig fázott, és érezte, ahogy a vére átüt a ruháján.
Hol van Perselus ilyenkor, mikor ennyire szüksége lenne rá?
Egyre erősebben remegett. Újabb vérveszteség. A Ronnal való küzdelem óta talán még harminc óra se telt el, alig élte túl azt a találkozást, és most még Voldemort is tovább kínozza… Szorosan a térde köré fonta a karjait, ez valamennyire segített elűzni a fizikai fájdalmat, de a Cruciatus utóhatása csak nem akart elmúlni a tagjaiból.
Már közel volt az eszméletvesztéshez, mikor kinyílt az ispotály ajtaja.
– Perselus? – suttogta reménykedve, de mikor felnézett a belépő emberekre, megijedt. Az első, akit meglátott, az igazgató volt, a nyomában pedig Ron és Madam Pomfrey. Perselus mögöttük lépett be Hermione mellett, aki láthatóan a professzort próbálta megnyugtatni. A Weasley szülők, Lupin, Anne és egy nagy fekete kutya zárták a menetet.
Látogatók! Azt hiszik, hogy már jól van. Hát tévedtek. Harry lehunyta szemét, és elnyomta az ideges könnyeit. A csapat megállt az ágya mellett, és Dumbledore szomorúan rámosolygott.
– Quietus?
– Perselus – nyögte ki Harry. A magas férfi felé fordult.
Piton megijedt. Harry tekintetéből semmi jót nem tudott kiolvasni. A következő pillanatban már a fiú oldalánál térdelt, feje így egy magasságban volt Harryével.
– Mi történt?
– A vágások… – Harry nem tudta folytatni, de erre nem is volt szükség. Perselus felemelte a takaró szélét, és egy gyors pillantást vetett alá. Amit látott, attól kifutott a vér az arcából. – Annyira fázom… – tette hozzá Harry, nem törődve azzal, hogy a többiek is hallhatják.
Perselus felállt, és a társaságra nézett.
– Jobb lenne, ha most távoznának, Albus. Quiet nem érzi jól magát.
Az igazgató bólintott, és az ajtó felé kezdte terelgetni a többieket.
– Mi a baja Quietnek? – kérdezte Anne ijedt hangon, ahogy rémülten felnézett Lupinra.
– Beteg. Balesete volt – tette hozzá a férfi, és gyilkos pillantást vetett Ron felé, aki erre elsápadt, nyelt egyet, és arca eltorzult a fájdalomtól és a bűnbánattól.
– Idekint várunk. Szóljatok, ha készen vagytok – mondta Dumbledore, és halkan becsukta az ajtót maguk mögött.
Hermione hátramaradt, de Piton láthatólag nem bánta. Perselus ehelyett óvatosan Harry alá nyúlt, és a karjaiba emelte a még mindig túl könnyű testet.
– A szokásos főzeteket, Poppy – nézett a nővérre, miközben Harryvel a karjában kisietett a szobán a fürdőszobába.
– Vízió – motyogta bele Harry a vállába, hogy csak Perselus hallja. – Cruciatus, már megint.
A karok szorosabbra fonódtak körülötte, és Harry érezte, hogy Perselus egy rúgással kinyitja a fürdőszoba ajtaját. A férfi körülnézett, hogy hova tehetné le Harryt, amíg kinyitja a csapot, de nem volt rá szüksége: Hermione odafutott a kádhoz, és Harry hallotta, ahogy a kád megtelik vízzel, és érezte, hogy forró gőz kezd szállni a levegőben.
Míg a víz a kádba ömlött, Perselus a karjában tartotta.
– Mindjárt minden rendben lesz – mondta.
Hermione előttük állt, és tágra nyílt szemmel figyelte a jelenetet, de aztán jött Madam Pomfrey, és kihessegette a fürdőből. Ketten levetkőztették Harryt, Madam Pomfrey egy gyors bűbájjal elállította a vérzést, és Perselus óvatosan beleengedte a meleg vízbe.
A melegben Harry megkönnyebbült. Mire visszavitték az ágyába, amit közben Hermione áthúzott, már félig aludt.
– Még nem aludhatsz el, Quiet – mormogta a fülébe Perselus. – Még van valami, amit el kell intéznünk.
– Ne most – suttogta Harry. – Olyan átkozottul gyenge vagyok…
– Nem vagy gyenge, fiam.
Ezek a szavak elég erőt adtak Harrynek ahhoz, hogy felüljön, de aztán Perselusra kellett támaszkodnia.
– Akkor essünk túl rajta – jelentette ki Harry határozottan, de gyenge hangon néhány perccel később.
Perselus bólintott, és elengedte Harryt, aztán az ajtóhoz lépett, hogy behívja a várakozó társaságot. Ahogy beléptek a kórterembe, Perselus visszaült Harry mellé, Ron előbbre lépett, és már nyitotta a száját, de ahogy Harry meglátta, megrázta a fejét.
– Nem akarom, hogy itt legyél. Menj el – mondta Harry és Perselusnak dőlt. – Nem érdekel, mit akarsz mondani.
A felnőttek arckifejezése megértést tükrözött. Még Mrs. Weasley is bólintott.
– Bocsánatot akarok kérni… – sietett Ron mondani, de Harry félbeszakította.
– Nem érdekel a bocsánatkérésed. Tűnj el.
– Quietus, kérlek – mondta Ron könyörögve. – Hadd magyarázzam el…
– NEM! – kiáltotta Harry, bár hangja elég gyengére sikeredett. – Nem érdekel, mit akarsz mondani! Kopj le.
Mrs Weasley megragadta a fia vállát, és kinavigálta az ajtón. Harry a folyosóról még behallotta a nő kiabálását. Dumbledore felé fordult.
– Mit szándékozik tenni vele, professzor? – kérdezte udvariasan, és ásított egyet.
– El kellene tanácsolnom az iskolából – nézett rá Dumbledore, és a szemei furcsán csillogtak.
Lupin és Mr. Weasley egyetértően bólogattak, a fekete kutya felugatott, Perselus helyeslően felmordult, csak Anne állt mozdulatlanul. Harry rámosolygott a kislányra és megrázta a fejét.
– Nem kell – jelentette ki nyugodtan.
Hitetlenkedő horkantások és helytelenítő mordulások hallatszottak a szobában. Harry megvonta a vállát.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Talán ez a baleset visszahozta Weasley eszét…
– De hiszen nem akartál beszélni vele! – mondta Mr. Weasley döbbenten.
– Tényleg nem, de ez más lapra tartozik. Nem értek egyet az eltanácsolásával. Szüksége van egy újabb esélyre.
A kutya helytelenítően felmordult. Harry éles pillantást vetett felé.
– Te meg ne merj szólalni, Szipák. Hasonló helyzetben neked is megbocsátottak. – Harry érezte, hogy a világ újra homályosodni kezd körülötte. Felhúzta a térdeit és lehunyta a szemét. – Nem fogok ellene vallani.
– Azt hiszem a vitának ezzel vége – mondta Piton, és Dumbledore-hoz fordult. – Túlságosan kimerült ahhoz, hogy folytassuk. A legfontosabb dologban viszont megegyeztünk. – Az igazgató bólintott. Piton felállt, de Harry kinyújtotta a kezét a takaró alól és megragadta a talárját.
– Örülök, hogy nem átkoztad meg Ront – motyogta Harry félálomban.
– De Black majdnem megtette – vigyorodott el Piton. A kutya rávicsorgott.
Anne közelebb lépett, és Harryhoz hajolt.
– Meg fogsz gyógyulni? – kérdezte aggodalmasan.
Harry résnyire nyitotta a szemét, kinyúlt, és ügyetlenül megsimogatta a kislány arcát.
– Hogyne, Anne.
Az elkövetkező két nap jó mozgalmas volt. Madam Pomfrey valahogy meggyőzte Perselust, hogy jobb, ha a gyengélkedőn marad, így minden barátjának lehetősége adódott meglátogatni, mert nem tudott elmenekülni. Az első látogatója Ares volt, később Neville. Harry nem mondta el nekik, mi történt pontosan Roxmortsban, de mindketten tudtak róla, és biztosították, hogy ez nem fordulhatott volna elő, ha velük megy. Harry bólintott, mert nem akart velük vitatkozni.
Szerencsére Ares nem csak Harry balesetéről volt hajlandó beszélgetni. Harry kikérdezte a téli szünetről, folytatva néhány nappal azelőtti beszélgetésüket, és Ares végre beavatta a szünet történéseibe. Mesélt családja reakciójáról apja ügyével kapcsolatban, anyja viselkedéséről, valamint rokonai vele szemben támasztott elvárásairól.
– Mind apát okolják, de nem azért, mert csatlakozott Tudodkihez, hanem mert hagyta magát elfogni. Tudod, ők nem halálfalók, de majdnem mind a Sötét Nagyurat támogatják. És elvárnák, hogy én is ezt tegyem. – Megrázta a fejét. – Nem tudom, mit csinálok a nyáron. Nem akarok hazamenni. Soha többé.
Ares története eszébe juttatta Harrynek saját nyaralását és rokonait, és magában kezdte úgy gondolni, hogy talán a Dursleyk nem is voltak olyan rosszak, mint ahogy korábban hitte. Beszélgetésük végén Harry javasolta, hogy keresse meg az igazgatót, vagy legalább a házvezető tanárát a problémájával – most, hogy a háború elkezdődött, nem kockáztathatták meg, hogy elveszítsenek egy diákot. Aresnek nem tetszett az ötlet, hogy beszéljen az igazgatóval, de megígérte, hogy amint tud, beszél Perselusszal. Harry megnyugodott, mert biztos volt benne, hogy Perselus kitalál valamit Ares bajára.
A Neville-lel folytatott beszélgetés sokkal idegesítőbb volt. Neville tudta, hogy Ron támadt rá Harryre, és azt is, hogy komolyan megsebesítette: előző reggel hallotta Hermione ideges kifakadását. Azt is elmondta Harrynek, hogy Hermione szakított Ronnal, és hogy újra a könyvtárban tanul, elkerüli a griffendéles termeket.
– Ron meg csak ül az ágyán. Már három kaját is kihagyott. Azt hiszem kezd végre magába szállni. Talán túlságosan későn, de talán még nem – mondta Neville. – Csak azt nem értem, miért nem tették ki a suliból.
Harry megrántotta a vállát. Semmi kedve nem volt erről beszélni. Inkább témát váltott, és megkérdezte Neville-t, miről akar írni a memóriamódosító bűbájokról szóló dolgozatában. Neville a részleges memóriamódosítás problémáit választotta témának – azt, mikor egy emléknek csak egy kis részét módosítják, vagy egy bizonyos körülményt törölnek belőle. Erről hosszan elbeszélgettek, később csatlakozott hozzájuk Hermione, és ő is bekapcsolódott a vitába. A lány még könyveket is hozott a könyvtárból – maga Madam Cvikker küldte őket Quietusnak.
– Szóval kirúgtad Ront – voltak az első szavai Hermionéhoz, mikor végre magukra maradtak.
– Már rosszul voltam tőle – jelentette ki Hermione határozottan, de a hangján érezni lehetett a szomorúságot.
Harry a szemébe nézett.
– Sajnálom.
– Nem a te hibád, te hülye! – fakadt ki Hermione.
– Tudom, de akkor is sajnálom. Téged sajnállak.
– Azt hiszem inkább magadat sajnálhatnád – mondta Hermione titokzatosan.
Harry felkapta a fejét.
– Ezt hogy érted? – kérdezte gyanakodva.
– Elvesztetted a barátságát – mondta a lány egyszerűen.
– Nem veszíthetek el valamit, ami soha nem volt az enyém!
Hermione előrehajolt.
– Nézd, Harry, én… – de nem tudta befejezni. Harry elsápadt és talpra ugrott.
– Szentséges ég – suttogta. – Ez nem lehet igaz…
– Feküdj vissza, te hülye – mosolygott rá megnyugtatóan Hermione. – Apád dühös lesz, ha megtudja, hogy már ma felkeltél az ágyból.
– De… de te… – Harrynek remegett a hangja.
– Piton professzor tudja, hogy tudok róla. Mondtam neki is és Dumbledore-nak is – mondta a lány.
Harry meg se tudott mozdulni, csak rémülten rázta a fejét. Hermione mellé lépett, és lenyomta az ágyra. Harry végül engedett, és visszamászott, de nem nyugodott meg.
– Butaságot csináltam. Még várnom kellett volna vele – mormogta Hermione. – Megvan neked a magad baja az én…
– Nem, Hermione. Minden rendben van. Csak kissé… váratlanul ért, ennyi az egész. – Hirtelen eszébe jutott valami és elsápadt. – De… és Ron is tudja?
Hermione határozottan rázta meg a fejét.
– Nem. Az igazgató megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljek róla. Nem mintha akartam volna – monda szomorúan. – Többé már képtelen vagyok bízni benne. Amit tett…
– Azt hitte, hogy megcsaltad. Velem. El kell mondanod neki, hogy mi soha… – kezdte Harry, de Hermione csak legyintett.
– Nem, Quiet. Én már nem térek vissza hozzá. Valami… elmúlt. A bizalom, a tisztelet. Nem hiszem, hogy mostantól akár csak a barátja is tudnék lenni. És… te mit gondolsz? –nézett Harryre.
Harry lehajtotta a fejét.
– Attól tartok, én is így érzem…
Nem tudta folytatni. Az ajtó hangos dörrenéssel kivágódott. Perselus állt a folyosón, beesett, sápadt arccal.
– Blacket elkapták Dumbledore irodájában. Az aurorok a Liberty börtönbe vitték. Az igazgatót felfüggesztették – nyelt egyet. – Attól tartok, hogy amint az eset a felügyelőbizottság fülébe jut, azonnal kirúgják.
Harry földet szórt a növény köré és megkockáztatott egy pillantást az asztal másik felére. Bimba professzor őt és Neville-t Hannah-val és Leah-val párosította össze, és Leah most éppen vele szemben dolgozott. Selymes haját lófarokba kötötte, hogy ne zavarja a munkájában, de néhány tincs kicsúszott a copfjából és az arcába hullott. Harry alig bírta megállni, hogy ne nyúljon oda, és ne simítsa vissza a mahagóni hajfürtöket a füle mögé.
Egy könyök fúródott az oldalába.
– Quietus! – sziszegte Neville figyelmeztetően.
Harry gyorsan a növényre fordította a figyelmét, és érezte, hogy vér tódul az arcába. Áthajolt az asztalon egy újabb tálért, és egy újabb zsák földet szórt az asztalra. Mikor a következő növényért nyúlt, a szeme sarkából látta, hogy Leah is ezt teszi. De mielőtt még elránthatta volna a kezét, a kezeik egymához értek.
Leah felkapta fejét, és gyilkos pillantást vetett Harryre, aki erre, ha lehet, még jobban elvörösödött.
– Sa-sajnálom – nyelt egyet, és megpróbálkozott egy mosollyal. Ez csak tovább rontotta a dolgot. Leah nézése még élesebbé vált, ami elkeserítette Harryt, de azért néhány pillanatig még nézte a lányt. Végül felsóhajtott, és felkapott egy másik cserepet.
Biztos volt benne, hogy valaki megátkozta. Egész élete szerencsétlen volt, de a folytatás semmivel sem ígérkezett jobbnak.
A keresztapját a Liberty-be vitték, az új varázslóbörtönbe, ismét csak tárgyalás nélkül. A Próféta majdnem az egész címoldalt ennek az ügynek szentelte, azt írták, hogy még aznap megfosztották a mágiájától, csakúgy, mint Ares apját, és ő nem tehetett ellene semmit. Sirius most nem több, mint egy egyszerű kvibli, és emiatt még Dumbledore-t is felfüggesztették… Az ő ügyében a jövő héten születik majd meg az ítélet… Harry néha úgy érezte, hogy nem bírja már elviselni, ami vele történik. Ez most éppen ilyen eset volt.
Ráadásul Perselus megosztotta vele az új igazgató személyét illető gyanúját, és Harry rosszul lett, ahányszor az jutott eszébe, hogy Lucius Malfoy lehet a Roxfort új igazgatója. Draco Malfoy már most úgy viselkedett, mintha az apját már meg is választották volna, bár a másik jelölt McGalagony professzor volt, és, legalábbis elméletben, jó esélye volt az idősebbik Malfoyjal szemben. De Harry látta a tanárok arcán, hogy ők is osztoznak Perselus rossz előérzetében, és egyikük sem örül a változásnak. Az órákon magasra csapott a feszültség, és Harry alig bírta ki a dupla bájitaltant Perselusszal, aki ötven pontot is levont a két háztól (természetesen negyvenet a Griffendéltől, tizet a Mardekártól).
Harry öt nap büntetőmunkát szerzett a sötét varázslatok kivédése órán, mert képtelen volt megválaszolni egy kérdést (nem figyelt oda, gondolatai teljesen máshol jártak), és még Hagrid is annyira szigorú volt a mágikus lények gondozásán, hogy tíz pontot levont a Mardekártól Zabini viselkedése miatt. Az emlékre Harry elmosolyodott: mióta Zabini rájött, hogy Dumbledore utódja valószínűleg Malfoy lesz, kétségbeesetten próbálta újra visszanyerni a fia bizalmát. A hülye. Hónapokig tartó hűtlensége, Harry verekedése után, nem lesz elfelejtve. Ares és Harry utálkozó pillantásokat váltottak, miközben Zabini erőlködését figyelték. Zabini meg se próbált csatlakozni a házvezető tanára fiához, vagy semleges maradni, mint sokan mások. Szolgalelkűsége undorító volt. Ares, éppen ellenkezőleg nyíltan kimutatta, hogy „Quietus" oldalán áll (és Quietuson keresztül Piton és Dumbledore oldalán), bár Perselus megmondta neki, hogy a nyári szünetre kénytelen lesz hazamenni.
Súlyos várakozás nehezedett az iskolára.
És Leah egyetlen jelét sem mutatta, hogy hajlandó lenne megbocsátani neki. Harry biztos volt benne, hogy meg van átkozva. Bár időről időre emlékeztette magát Perselus szeretetére és Hermione barátságára, sőt, még Ron utóbbi csendes viselkedésére is, és nagyon hálás volt mindezért, de nem sokat könnyített rajta.
Mikor megszólalt a csengő, jelezve, hogy vége az órának, Harry szinte futólépésben hagyta el az üvegházat. Majdnem belerohant Ronba, aki bizonytalanul álldogált az ajtóban, egyedül, mert a griffendélesek is elkerülték. Harry óvatosan kikerülte, és érezte, hogy undor és zavar önti el Ron láttán. A megalázás, amin akkor éjjel keresztülment, sokkal rosszabb volt, mint bármilyen fizikai fájdalom, amit eddig el kellett viselnie. Harryt szinte marták a vörös hajú fiú csúfolódó szavai…
– Quietus – hallotta a halk hangot a háta mögül. Harry megborzongott, és hátra sem nézve folytatta az útját.
– Most már Quietus vagyok – motyogta félig magában. – Mi történt a piszkos kis mardekárossal? – kérdezte, de csak idegességet érzett, nem dühöt.
Valaki megragadta hátulról. Harry ijedten ugrott egyet, megcsúszott, és a földre zuhant. De ahogy a teste elérte a hóborította utacskát, hátára fordult, és a támadójára fogta apja pálcáját. Feleslegesen. Neville pálcája már a rémült Ron nyakán volt.
– Soha többé ne érintsd meg a beleegyezése nélkül, Ron – sziszegte Neville. Ron szemei tágra nyíltak a felismeréstől.
– Én csak.. én csak meg akartam…
– Ha ő nem akar veled beszélni, nem kényszerítheted rá. Te már nem „akarhatsz" semmit.
Harry még soha nem látta Neville-t ilyen határozottnak. Majdhogynem… félelmetes volt.
– Mr. Longbottom! Mit képzel mit csinál? – jelent meg most Bimba professzor dühösen. – Tegye el azt a pálcát, mielőtt még megsebzi Mr. Weasleyt! És tíz pont a Griffendéltől a verekedésért.
– Bimba professzor – ugrott talpra Harry. – Ez csak egy félreértés…
– Mr. Piton? – a tanárnő hideg pillantást vetett rá. – Nincs szükségem a magyarázkodására. Menjen, mindjárt vége a szünetnek.
Harry kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Bólintott, megfordult, és elindult az iskola kapuja felé.
– Kösz, Neville – mondta, miután beértek a nagyterembe.
– Szívesen – vigyorodott el Neville.
Harry egy pillanatra úgy gondolta, felül kellene vizsgálnia ezt a megátkozottság-érzést. Igaz, semmilyen barátság nem adhatja vissza Sirius mágiáját. Sirius… tizenkét azkabani év és két év meneküléssel töltött viszonylagos szabadság után, most még varázserejét is elvették, egyszer és mindenkorra. A minisztérium szokásos rutinja… Kínzás ítélet és tárgyalás nélkül, visszafordíthatatlan károkat okoznak elvakultságuk miatt…
Siriust is biztos megint megkínozták.
Dumbledore-nak nemsokára el kell mennie.
Voldemort egyre erősebb lesz, és már megint a nyomában van.
Perselus jövendő főnöke ugyanaz az ember, aki olyan kegyetlenül megkínozta a nyáron.
Közben Harry elérte lakásuk ajtaját. Gyorsan a fehér pontra szorította az ujját, és belépett, remélve, hogy itt egy kis nyugalma lesz.
Harry felsóhajtott és leemelte a sötét varázslatok könyvét a polcról. Inkább tanulni fog ahelyett, hogy a híreken rágódna.
A betűk táncoltak a reszketeg fáklyafényben, de Harry nem akart több fáklyát gyújtani. A homályos szoba meghittnek és kényelmesnek hatott – nem, nem a sötét szoba, a sötétséget utálta, de ez az árnyékos. Annyira otthonos volt és ismerős, mindig eszébe juttatták a közösen eltöltött napokat, amik családdá formálták őket.
Harry lemondó sóhajjal a következő fejezetre fordította a figyelmét. Ez a főbenjáró átkokról szólt, történelmükről, használatukról és lehetséges kivédésükről. Harry tudta, hogy nincs semmi, ami igazából védene ellenük, úgyhogy meglepődött, mikor a könyvben talált egy megjegyzést, miszerint:
Vannak módszerek, amikkel még ezt a három főbenjáró átkot is ki lehet védeni. Ezek pedig:
1. Erős akarat és határozottság az Imperius ellen.
2. A fájdalom és a helyzet teljes elfogadása a Cruciatus ellen.
3. Szeretet és önfeláldozás az Avada Kedavra ellen.
A fentebb említett tulajdonságok, amelyek segítenek a megátkozottnak, hogy kivédje az átkokat, a világos varázsló legfontosabb jellemzői.
Vagyis VAN rá mód, hogy harcoljon ellenük.
Harry számára az első ismerősnek tűnt, és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott régi önmaga és az elszántsága. Meg volt rémülve, és csak a kényszer vitte rá, hogy végigküzdje a Trimágus Kupát, sokkal inkább, mint az elszántsága… És nem akart semmi mást, csak túlélni. Micsoda szánalmas motiváció!
A második pont is ismerős volt a Rémálom Kúriából, mikor Perselus beszélt neki a szenvedés és a fájdalom fontosságáról. Ez nem azt jelentette, hogy soha nem érzett fájdalmat, egyáltalán nem! A fájdalom mindig ott volt, az egyetlen különbség abban állt, hogy a világ nem szűkült le erre az egyetlen érzésre.
A Cruciatus fájdalma sokkal kegyetlenebb volt, ha csak arra koncentrált. Ha megpróbálta figyelmen kívül hagyni, könnyebb volt.
De a harmadik pont a halálos átokról teljesen új volt. Vagyis… nem teljesen új, mert anyja áldozata volt az, ami megmentette akkor régen. De hogyan menekülhetne meg most egy hasonló helyzetben? Vajon elég lesz az anyja áldozata, hogy újra megmentse?
Butaság. Voldemort többé nem próbálná a halálos átokkal megölni. Megvannak a módszerei a kínzásra és az ölésre, nincs szüksége erre a két szóra…
Még mindig ezen gondolkodott, mikor Perselus hazaért a vacsora után.
– Nem voltál vacsorázni – ezek voltak az első szavai, miután egy gyors pálcalendítéssel vacsorát rendelt. – Miért?
Harry becsukta a könyvet és letette a kávézóasztalra, maga elé húzva a tányér kolbászt.
– Nem akartam. Reggel Hermione kölcsönadta a Prófétát, mert olvasott Siriusról – elcsuklott a hangja, és érezte, hogy összeszorul a torka. – Ezek… amit vele tettek, az talán rosszabb a számára, mint.. mint bármi más. Most olyan, mint egy mugli, és megint börtönben van, és még mindig ártatlan – a tenyerébe temette az arcát. De a keze nem állt meg az arcánál, felcsúszott a hajáig, és Harry belemarkolt a hajába. – És még csak azt se tudja, hogy élek! Biztos azt hiszi, hogy hibát követett el, hogy a barátja fia meghalt… mindent elvettek tőle, mindent. És én, Perselus, még magamtól is megfosztottam… Meg kellett volna mondanom neki…
Egy megnyugtató kéz nehezedett a vállára.
– Én is szeretném, ha ezek az utolsó napok nem történtek volna meg – mondta Perselus. – De semmit nem tehettünk, hogy megmentsük Blacket. Elvitték, és mivel már évek óta próbálták elfogni, ez volt az első dolguk, hogy megtegyék.
– Most egyedül van…
Erre mindketten megborzongtak.
– Hol van az igazgató úr? – kérdezte végül Harry.
– Az én házamban. Nem vallatták ki Bl… Siriust, úgyhogy nem tudják, hogy ott van a Rend főhadiszállása, és szerencsére rólad sem tudnak. Hála Istennek.
– De… még mindig kivallathatják – mondta Harry. – Bármelyik pillanatban megtudhatják…
– Igen, ez így van – bólintott Perselus. – Éppen ezért a rend jelenleg is költözködik. Még Lupin és Anne is elköltöznek. Elmennek a Renddel együtt.
– Vagyis a Piton kúria megint üres lesz? – Harrynek elszorult a szíve a gondolatra. – Ez olyan… szörnyen hangzik.
– Nekem is – Piton elmosolyodott. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer még szomorúnak találom, hogy Lupin, Black és Fletcher elhagyják a házamat… – az arckifejezése hirtelen megváltozott. Halálosan komoly lett. – Quiet, a mi helyzetünk is nehezebbé válik.
Harry felnézett és találkozott a tekintetük.
– Dumbledore nem lesz itt, hogy segítsen. Neki is megvan a saját dolga ebben a háborúban. Az új igazgató szinte biztosan nem Minerva lesz, hanem Lucius Malfoy – Piton elsápadt, miközben kimondta a nevet –, és ennek meglesznek a következményei. Nehezebb lesz megvédeni magunkat. Még óvatosabbnak kell majd lenned. Soha ne hagyd el az iskola területét.
– Nem fogom – ígérte meg Harry ünnepélyesen.
– Ne érints meg semmit, aminek nem tudod az eredetét.
– Rendben.
– Ne barátkozz senkivel. Még mindig van egy ügynök a barátaid között.
– Ezt én is nagyon jól tudom – jelentette ki Harry sötéten.
– Tudom. Egyéb szabályok: soha ne ingereld Draco Malfoyt. Mindent meg fog tenni, hogy megfizessen azért, amit vele tettél, és ha lehetősége adódik rá, talán még az apjának is segíteni fog, hogy eljuttasson Voldemorthoz.
Harry bólintott.
– És veled mi lesz? – kérdezte Perselustól.
– Természetesen rám is ugyanezek a szabályok vonatkoznak.
– Próbáld meg összeszedni magad, Perselus. Malfoy biztos minden alkalmat megragad, hogy fájdalmat okozzon.
– Tudom, Quiet.
Harry sóhajtott, és más témára tért.
– Tudod, Hermione megkérdezte, mi lesz a nevem a háború után.
Perselus hálás volt a váltásért. Enyhe kíváncsisággal nézett Harryre.
– És mit válaszoltál?
– Hát, nem hiszem, hogy megélem… – Harry a mennyezetre emelte a szemeit. – De ha túlélem, megtartom a Quietus Pitont. Csak hozzáteszem második névnek a Haroldot, ha ez lehetséges.
Perselus gyanakvó pillantást vetett rá.
– Ez azt jelenti, hogy nem akarsz Harry Potter lenni?
Harry elfordította a szemét a plafonról.
– A testvéred volt az apám. Te vagy a családom, mert visszafogadtál a Piton családba, de, de… komolyan. Az apám vagy, nem? Úgyhogy a Quietus Harold Piton nagyon is megfelel nekem. Ebben benne lesz minden, ami fontos volt Quietusnak, Jamesnek, neked és nekem is. Minden. – Harry rámosolygott Perselusra. – De nem hiszem, hogy lesz olyan idő, amikor nem fogok hallgatni a „Harry" névre. Ez így megfelel?
– Természetesen, Harry. Én különben is mindig Harryként gondolok rád.
– Tényleg? Nem Quietusként? – Harry hitetlenkedve pislogott rá.
– Hülye kérdés. Én téged kedvellek, HARRY POTTER, ahogy már régen rájöhettél volna. Nem a testvéremet szeretem benned, vagy a családom utolsó leszármazottját, te bolond. Ha úgy döntesz, hogy megtartod a Potter nevet, nem szólok ellene semmit. Sőt, ha nem lennél az unokaöcsém, akkor is büszke lennék rá, hogy a nevelőapád lehetek.
– Te… te ezt komolyan mondod? – Harry elvigyorodott. Minden levertsége elszállt. – Hé, Perselus, tudtad, hogy akkor is elfogadnálak nevelőapámnak, ha nem lennél a rokonom?
– Elfogadnád a gonosz, zsíros hajú bájitaltan professzort? – Perselus szemei ugyanúgy csillogtak, mint Dumbledore-nak szoktak.
– Természetesen! – kiáltott fel Harry méltatlankodva.
– És mit tennél, ha hirtelen visszatérnék a korábbi énemhez?
– Találnék rá módot, hogy újra ott legyek a köztünk húzódó falakon túl – jelentette ki Harry határozottan, de összeszorult a szíve.
Következő: amint megküldi Enelen...