Fordította: Enelen
Átnézte: enahma
17. fejezet – Igazgatók
1977. február 11.
Ez is Perselus hibája. Mivel csatlakozott Tom Denemhez, úgy döntöttem, hogy végzek egy kis kutatást a korábbi sötét nagyurak körül, és sok meglepő dolgot találtam.
De kezdjük az elején (hol máshol?). Elsősorban azt szerettem volna tudni, vannak-e sötét nagyurak az őseim között. Alapos kutatást végeztem a Piton család után, mert mégis ez a család kiterjedtebb fele, és rá kellett jönnöm, hogy a Pitonok csak 1887-ben álltak át a sötét oldalra, az ún. „Ipswichi mészárlás" után, amikor is néhány részeg auror egy félreértett levél miatt lemészárolta a család felét és a minisztérium (ami már akkor is nagyon hasonlított a mostanira) eltussolta az egész ügyet. A család megmaradt része, majdnem 20 ember azonnal csatlakozott Dranton lovaghoz (az akkori Sötét Nagyúrhoz), kivéve egy bizonyos Perselus Pitont, az apám nagyapját. Dranton bukása után ő maradt az egyedüli élő Piton: a többiek elestek a háborúban vagy később kivégezték őket. Négy gyereke volt, három fiú és egy lány, és csak egyikük lett sötét varázsló, szerencsétlenségünkre éppen nagyapám, az elsőszülött, Perselus, akinek csak egy fia született, az apám, Perselus. (Remélem Perselus elsőszülöttjének nem Perselus lesz a neve, mert már ez is rettenetesen zavaró. Remélem te NEM vagy Perselus. De végül is az én fiam vagy, és én csak a másodszülött vagyok, miért is adták volna neked ezt a nevet? Na, de vissza a témánkhoz!) Elég nagy biztonsággal állíthatjuk hát: a Piton család egy sötét nagyurat se adott a világnak. A sötét oldalra átállt Pitonok mind csak a hatalmas és gonosz nagyurak szánalmas szolgái voltak. Tényleg sajnálom őket, csakúgy, mint Perselust. Aki egy hülye. Egy gyógyfőzeteket gyártó cégnek dolgozik, miközben embereket öl… Nem. Nem akarok erre gondolni.
Lássuk a család másik felét: a Noblestone famíliát. Valaha régen nagy család volt az egész világra kiterjedő kapcsolatokkal. Most anya az utolsó élő Noblestone. Legközelebbi rokona Narcissa Lestrange, az unokatestvérem, az azóta elhunyt nővérének lánya, (éppen most készül feleségül menni Lucius Malfoyhoz, a „Mosolygó Gyilkos"-hoz) – és az ő halála után a Noblestone család kihal. Az félig-élő emlék, amely megmarad belőlük, Saevus lesz, a Véres Báró, aki a Roxfort üres folyosóit járja és a kis elsősöket ijesztgeti… Szánalmas vég egy gazdag, aranyvérű, nemesi család számára, nem? Most, hogy Narcissa és Perselus befejezték a tanulmányaikat, Saevus állandóan az én nyomomban van, mert én vagyok itt az egyetlen rokona. Mindig tud tanácsot adni, hogyan lehet úgy megszegni az iskola szabályait, hogy ne kapjanak el – ha szükséged lenne segítségre, csak beszélj vele, a nagyanyád Noblestone volt, úgyhogy biztos segíteni fog. Még Dumbledore-ról is mindig tudja, hol tartózkodik éppen az iskolában – azt hiszem most ő az igazgató egyetlen igazi ellenfele (a Roxfortban legalábbis). Hidd el nekem, hozzá képes Voldemort nem több, mint egy szánalmas sötét-varázsló utánzat. Viccelek persze…
A Noblestone család mindig sötét volt. De nem volt köztük egyetlen sötét nagyúr sem, és a korábbi sötét-világos háborúkban nagyrészt semlegesek maradtak. Néhányuk ugyan a sötét oldalon harcolt – de mindig voltak olyanok is, akik a világos oldalra álltak, ha az érdekük éppen így kívánta. És a család érdekei mindig első helyen álltak a Noblestone-ok számára. Még egy bűbáj is védi őket: azok, akiket vérségi kötelék köt össze, képtelenek kárt okozni egymásban. Ez egyszer talán még jól jöhet neked. Biztos vagyok benne, hogy Lucius és leszármazottja is a világos ellen fog harcolni a háborútokban. Ez a leszármazott a te másod-unokatestvéred lesz. (Csodálatos rokonok, mondhatom! De mindegy, e tudás később még hasznodra lehet.)
Úgyhogy megnyugodhatsz: nem vagyunk egy sötét nagyúr leszármazottjai sem. De szeretnélek megkérni valamire: ne ítéld el túlságosan gyorsan a sötét családokat! A miénk is ilyen. Adj nekik esélyt, hogy bizonyíthassanak. Talán még Lucius fia se lesz annyira rossz… remélem.
Luciusszal vigyázz! Biztos vagyok benne, hogy a te idődben még mindig él, nem lepne meg, ha ő lenne az akkori miniszter is – végülis nagyon ambiciózus. Apja nem volt nemesi származású, csak egy nagyon okos és gazdag varázsló, aki egy elszegényedett nemeskisasszonyt vett feleségül. Elragadó, de alattomos, és téged biztosan gyűlölni fog. Tudod, utálja a nemesi-közemberi házasságokat (ami az ő származásával nevetséges) és nem hiszem, hogy hajlandó lennék feleségül venni egy nemesi családból származó lányt csak azért, hogy ő elfogadjon. Ha Lily hajlandó hozzám jönni, az anyád sárvérű lesz – micsoda szégyen a családra, nem?
Harry mosolyogva rázta meg a fejét. Quietus nem volt valami jó véleménnyel Luciusról. Mit mondana, ha tudná, hogy ez a férfi lesz a következő igazgató? Harry még mindig reménykedett benne, hogy a felügyelő bizottság McGalagonyt fogja megválasztani, hiszen már majdnem ötven éve tanít a Roxfortban és már évek óta ő az igazgatóhelyettes is, vagyis ő az ideális jelölt a feladatra.
De Harry még jól emlékezett rá, hogyan viselkedett régebben a felügyelő bizottság Lucius Malfoyjal. Gyengék voltak, és megvásárolhatók, és most az, hogy Dumbledore gyanúba keveredett, McGalagony esélyeit is rontotta. Ez pedig Caramel miatt van. A miniszter olyasmit nyilatkozott Dumbledore-ról a Prófétának, hogy csalódott Dumbledore-ban felelőtlen viselkedése miatt, hogy éppen egy ISKOLÁBAN akart találkozni egy hírhedt, körözött bűnözővel… A cikk undorító volt, ráadásul alaposan kihangsúlyozta a tényt, hogy McGalagony a leváltott igazgató bizalmi embere volt…
Harry gyűlöletet érzett a miniszter iránt. Caramelnek már tudnia kellene, hogy Malfoy halálfaló! Hiszen kivallatta Perselust és még Nottot is Voldemortról, de soha nem törődött vele, mit vallottak a veritaserum hatása alatt. A szerrel kapcsolatban ő is legalább olyan paranoiás volt, mint Voldemort: csak abban hitt, amit a saját szemével látott, amit a kezeivel meg tudott fogni, és ha valami olyasmit látott vagy érzett, amit nem akart, akkor igyekezett kimagyarázni magát. Malfoy esete éppilyen volt. A férfi Voldemort első embere volt, ezt a tényt több vallomás is alátámasztotta. És Caramel nem törődött vele. Hinni akart Malfoy ártatlanságában, tehát hitt is benne.
Ekkora butaság ellen képtelenség volt bármit is tenni. Harry kezdett rájönni, mennyire igaza volt ebben Perselusnak.
Malfoy teljhatalommal fog rendelkezni a varázslóvilág legfontosabb intézménye, a Roxfort felett. Harry otthona felett. A diákok menedéke felett. Harry halálosan biztos volt benne, hogy az iskolából nemsokára egy újabb Rémálom Kúria lesz.
De jelenleg még mindig McGalagony volt az ideiglenes igazgatónő, és minden ugyanolyan volt, mint korábban, csak a télből lett lassan tavasz. A vizsgák ideje egyre közelebb ért, és a tanárok időnként megfeledkeztek a jövőbeli változásokról, ahogy egyre többet követeltek tőlük. Harry végre ledolgozta a büntetőmunkáit, és a szabadidejében tanulhatott. Valahogy még AZT a büntetőmunkát is túlélte, bár nem sok eredménnyel: egészen pontosan Leah abban a pillanatban elküldte a pokolba, hogy Perselus magukra hagyta őket, így Harrynek lehetősége sem volt helyrehozni a helyzetet… De továbbra sem adta fel. Úgy gondolta, most legalább sikerült bocsánatot kérnie azért, ami a téli szünet után történt.
Az egyetlen dolog, ami halálra idegesítette, barátai eltúlzott aggódása volt. Bárhová is ment, követték, ellenőriztek mindenkit, akivel beszélt, sőt, úgy tűnt, mintha Neville és Ares beosztották volna, melyik nap melyikük vigyáz rá, és csak a könyvtárban szabadulhatott meg tőlük – de ott meg ott volt Hermione. Tökéletes testőrség!
Egyre több lett a tanári értekezlet is, és Perselus hétből legalább öt délutánt McGalagony irodájában töltött a lehetséges változásokról és Malfoy érkezéséről vitatkozva, de Harry tudta, hogy ő és az igazgatónő is leginkább a kiszivárgott információk miatt aggódtak. Harry és Perselus nap mint nap újra végigmentek a tanárok listáján a kém után kutatva, találgatva és vitatkozva, de nem jutottak semmire.
McGalagony, Flitwick, Bimba, Trelawney, Vector, Sinistra, Figg, Hagrid…
Perselus Hagridra tippelt, és még Harrynek is be kellett ismernie, hogy van valami abban, hogy Hagrid fecsegi ki a titkokat Roxmortsban, két-három lángnyelv whisky után. Hiszen ez már legalább egyszer előfordult elsős korában…
Ezen az estén a ráncok még mélyebbnek látszottak Perselus arcán, mikor végre hazaért. Minden mozdulata kimerültséget tükrözött, ahogy levetette palástját, ahogy felakasztotta a fogasra, ahogy a karosszékhez támolygott, és ahogy belerogyott. Harry szó nélkül rendelt teát, és nyomta a férfi kezébe.
– Gondolom, megvan a döntés – mondta végül Harry rekedten.
Perselus csak bólintott.
– Mikor veszi át a helyét?
– Hétfőn – volt a rövid válasz.
– De hát az holnap van! – kiáltott fel rémülten Harry.
– Pontosan.
A hétfő élő rémálom volt. Malfoy mindjárt reggeli után érkezett, úgyhogy az első órákat törölték, és ott kellett maradniuk a nagyteremben, hogy végighallgassák a beszédét. Harry gyomra fájdalmasan összeszorult, ahogy a férfira vártak. Utoljára a Rémálom Kúriában találkoztak, a kínzókamrában… A kezei jegesek voltak, és hideg veríték futott le a gerincén. Hogy elterelje a figyelmét az elkövetkező napok lehetséges eseményeiről, inkább a társait figyelte. Nagy meglepetésére a Mardekár háznak legalább a fele nem tűnt boldognak Malfoy érkezésétől. Éppen ellenkezőleg, csak Draco Malfoy társasága éljenzett hangosan és boldogan. Ares vonásai feszültek voltak, Janus és a barátai idegesen suttogtak maguk között, és majdnem az egész hetedik évfolyam dühösen meredt a fiatalabb mardekárosokra. Harry tudta, hogy ők Perselus kedvencei. Egyikük se állt a sötét oldalra. Egyharmaduknak majdnem minden jegye kiváló volt, és ők voltak az elsők, akik üdvözölték Perselust, mikor visszatért a nyár után. A fiúk közül sokan öltözködését is utánozták. Janus évfolyama, a hatodik már nem állt annyira egyöntetűen a világos oldalon, ötödiktől lefelé pedig tagadhatatlan volt Malfoy befolyása.
A többi ház utálata még nyilvánvalóbb volt, különösen a griffendéleseké. Míg a hollóhátasok és a hugrabugosok sápadtan, csendben ültek, a Griffendél asztala hangos volt, a kezek ökölbe szorultak, a fogak csikorogtak, és az arcok vörösek voltak a dühtől.
Harry most a tanári asztalra fordította a figyelmét, ami az elkövetkező eseményre volt feldíszítve. Az asztal közepén három szék üresen maradt McGalagony és Perselus között. A tanárok igyekeztek normálisan viselkedni, de még az ő arcuk is megrándult, mikor Malfoy bevonult. Igen, bevonult. Nem egyszerűen bejött, hanem bemasírozott, oldalán Caramellel és néhány másik minisztériumi varázslóval. Arcus Patil is köztük volt, ő volt az egyetlen, akinek az arca komoly, majdnem szomorú maradt.
Néhány mardekáros tapsolni kezdett, és a tanárok savanyú képpel utánozták őket. Caramel meghajolt feléjük, arcán boldog mosollyal. Harry elcsípte Ron pillantását, és néhány pillanatra sajnálta, hogy vége a barátságuknak. Milyen jó lenne most ott ülni mellette, durva megjegyzéseket tenni a diadalmenet tagjaira, és szemüket forgatni, mikor Hermione rájuk szól gyerekes viselkedésük miatt – de nem, el voltak választva, és Ron ugyanolyan egyedül volt, mint év elején Harry. Helyette Neville tett megjegyzéseket és Dean kuncogott rajta, míg Hermione időről időre gyilkos pillantásokat vetett rájuk.
Harry újra a Mardekár asztalára fordította a szemét, és látta, hogy sokan őt nézik, mintha a társai az ő reakciójára várnának – vagy talán a vezetésére? Ez nem teljesen lehetetlen: végül is ő a házvezető tanáruk fia! Megvetően vigyorodott el, és összefonta karját a mellkasa előtt. Harry tudta, hogy ezzel a mozdulattal nagyon hasonlít Perselusra, de éppen ez volt a célja. Sokan rávigyorogtak, és utánozták a mozdulatát. Néhány pillanat múlva, míg a Mardekár fele ünnepelt és tapsolt, a másik fele karjait összefonva csendben ült.
Ahogy Harry pillantása megint a hugrabugos asztal felé vándorolt, látta, hogy Ernie rákacsint, majd ő is ugyanúgy keresztbe teszi a karját maga előtt. Lassan minden hugrabugos utánozta őt, aztán az egész Griffendél asztal… aztán rémülten vette észre, hogy Terry Boot is felé bólint a Hollóhát asztala mellől, és karba teszi a kezét.
A taps lassan elhalkult, és kényelmetlen csend ereszkedett rájuk. Harry érezte, hogy valaki oldalba böki a könyökével.
– Draco tudja, hogy ezt te csinálod – súgta a fülébe Ares. Harry megrántotta a vállát. Látta, ahogy Malfoy, Caramel és Patil fellépnek a tanári asztalhoz és helyet foglalnak. Egy pillanatra ökölbe szorította a kezét, mikor Perselus összerándult, de szerencsére Patil ült le a mellette levő székre, nem Caramel vagy Malfoy. Harry és Perselus megnyugodtak.
– Jó reggelt mindenkinek – üdvözölte az iskolát Malfoy egy vicsornak is beillő mosollyal. Hallgatósága ellenségesen bámult vissza rá. Valaki hangosan felnyögött a griffendéles asztalnál, és azon az oldalon felcsapott a kuncogás. McGalagony arca elsötétült a dühös rémülettől.
„Vigyázz Luciussal!" Harry csaknem hallotta az apja soha nem hallott hangját. A „Mosolygó Gyilkos" – ahogy az ezüst hajú, jóképű férfit nevezte. Harry nagyon is jól emlékezett erre a mosolyra a kínzókamrából. Meg tudta érteni a tanárnő idegességét. Malfoy túlságosan is veszélyes ahhoz, hogy gyerekjátékokat játsszanak vele.
Úgyhogy csendben maradt, karját továbbra is összefonva, és egyenesen a tanári asztalra nézett. Közben Malfoy folytatta.
– …remélem az együttműködésünk gyümölcsöző lesz… a korábbi vezetés hibái, hogy megkérdőjelezhető alakokat választottak a tanításra… kevésbé megengedő irányítás… szigorúbb szabályok… – a szavak és a mondatok végtelen folyama, ami mind egyetlen irányba mutatott: a diktatúra felé. – …és, természetesen, nem lesznek kivételezések. Egyetlen diák sem lesz, akit ne osztanánk házakba…
Harrynek elakadt a lélegzete, és felkapta a fejét. Az új igazgató egyenesen rá nézett.
Megborzongott. Ez volt az elképzelhető legrosszabb hír. Ez azt jelenti, hogy mostantól nem lakhat Perselussal. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
– A barátotok beosztása – Malfoy gúnyosan megnyomta a „barát" szót – még ma megtörténik, ebéd előtt, úgyhogy ezután már a saját asztalánál, a saját társaival ebédelhet.
És már ideje se maradt, gondolta Harry rémülten. De semleges arckifejezést erőltetett magára, és megvonta a vállát. Talán még hasznára is lesznek ezek a változások. Talán túlságosan is elhúzta a társaságba való beilleszkedést, és valóban jobb lenne továbblépnie. Talán ideje, hogy meg tudjon állni a saját lábán, és megtanuljon egyedül is szembenézni rémálmaival és vízióival. Talán készen áll rá, hogy mások lássák, megérintsék.
Harry megnyugtató mosolyt küldött Perselus felé, aki válaszul bólintott. Szükségük lesz egy kis időre, hogy megbeszéljék az új helyzetet.
– GRIFFENDÉL! – kiáltotta a Teszlek Süveg diadalittasan. Döbbent csend ereszkedett a nagyteremre. Hát persze, gondolta Harry gúnyosan. Hiszen kihúzta belőle Godrik kardját! A süveg azonnal felismerte, McGalagonynak még arra sem volt ideje, hogy ráigazítsa a fejére. Amint megérezte Harry jelenlétét, azonnal visítani kezdett.
Harry undorodva húzta el a száját. Nem volt ideje rá, hogy megbeszélje a dolgot azzal az átkozott süveggel – Perselusszal megegyeztek, hogy a legjobb helyen a Hollóhátban lenne, és Harry is biztos volt benne, hogy tökéletesen beillene abba a házba. Ha oda osztották volna, még a mardekáros barátait és támogatóit is megtarthatta volna. Mit szól majd Ares? Mit fog gondolni róla?
Harry egy gyors pillantást vetett felé, de Ares biztatóan bólintott. Igaz, hogy már mondta Harrynek, hogy a Mardekár házban nem lenne biztonságban – de a Griffendél talán egy kissé mégiscsak túlzás volt… De nem, Ares nem tűnt csalódottnak. Éppen ellenkezőleg.
Harry most Perselus felé fordult, és tehetetlenül széttárta a karját. Perselus egy nagyon „Pitonos" pillantást lövellt felé, és Harry szinte hallotta, amint bosszúsan sziszegi: „Potter!". Harry elvigyorodott, elindult a „saját asztala felé a saját társaihoz", és önkéntelenül is a saját régi helyére ült le, Ron és Neville közé, Hermionéval szembe.
Alighogy leült, a Griffendél óriási üdvrivalgásban tört ki, és Dean Thomas áthajolt hozzá, hogy a fülébe ordíthassa: – Mostantól a Griffendél is kap pontokat a bájitaltanon!
Harry nevetve rázta meg a fejét, és rákacsintott Hermionéra, aki a szemeit forgatta. Miután elcsendesedett a hangzavar, Harry felállt, és a többi asztal felé fordult.
– Csak annyit szeretnék mondani, hogy elsősorban most is roxfortos diák vagyok, a társatok, mint eddig is – nyugodtan nézett a hetedikes mardekárosokra, Janusra, Aresre és a többiekre. – Háború van és szövetségesek vagyunk. Ezt ne feledjétek el.
Még le sem ült, Malfoy már megszólalt.
– Nem kapott rá engedélyt, Mr. Piton, hogy nyilvános beszédet tartson.
Harry rávigyorgott.
– Nem tudtam, hogy tiltják a szabályok.
– Húsz pont a Griffendéltől a szemtelenségéért – Malfoy elégedettnek tűnt. Biztos már évek óta álmodozott róla, hogy pontokat vonhasson le a Griffendéltől. Harry majdnem felnevetett. Ismerős helyzet. Kivéve persze, hogy eddig még Malfoy soha nem vont le miatta pontokat. McGalagony szigorú nézése kizökkentette hamari jókedvéből. Bocsánatkérően kicsit megemelte a vállát, majd követte a professzor pillantását a falon lévő óriási számlálók felé. Ron viselkedésének megvolt az eredménye, gondolta Harry, de most legalább nem volt olyan fájdalmas a húsz pontnyi veszteség, mert még a Hugrabug is 113 ponttal vezetett az utolsó helyen álló Griffendél előtt.
– Asszem idén a Griffendél nem fogja olyan egyszerűen megnyerni a házkupát – motyogta Harry. – De legalább édesebb lesz a győzelem!
– Te megőrültél, haver – kuncogott Neville.
Harry kinyúlt a sótartóért, és a keze beleütközött Hermione könyveibe.
– Az a dupla bájitaltanóra holnap a mardekárosokkal… – hallotta valaki panaszos hangját.
– Kérsz egy kis Maximuláns édességet? – kérdezett vissza Fred.
– …és rendeltem egy fényképezőgépet… – magyarázta valakinek Colin izgatottan.
A körülötte folyó beszélgetések úgy elkábították, mint egy altatódal. Minden olyan ismerős volt. Olyan megnyugtató. Harry elégedetten sóhajtott. Talán nem is olyan rossz, hogy visszatérhet a Griffendélbe.
Ebéd után Hermione elrángatta Hagrid kunyhójához. Ahogy az olvadás utáni friss sárban csúszkáltak, Ares lépett melléjük.
– Semmi probléma? – nézett rá Harry.
– Ha neked nincs… – Ares megrántotta a vállát.
– Semmi nem változott, Ares. Még mindig ugyanaz a fiú vagyok, aki reggel.
– Csakúgy, mint én.
– Talán tölthetnél több időt a könyvtárban – mondta Harry.
– Talán fogok is – válaszolta Ares titokzatosan.
– Nem szeretem a klubhelységeket. Túlságosan zsúfoltak ahhoz, hogy tanulni lehessen.
Nem tudták folytatni a beszélgetésüket. Valaki hátulról vállon ragadta Arest.
– Ezentúl nem beszélhetsz vele – mondta Malfoy, míg Crack lefogta Ares karjait.
– Engedd el – sziszegte Harry fenyegetően.
– Nincs rá jogod, hogy parancsolgass nekem, Malfoy– mondta Ares dühösen. – Az én családom is van ugyanolyan jól szituált, mint a tiéd. Még ha az apád helyzete most még különbözik is egy kissé az enyémétől.
Crack bután bámult Malfoyra. A szőke fiú sápadt arca csúnya vörösre változott.
– Hogy merészeled azt állítani…
– Állítani? – kérdezett vissza Ares gúnyosan. – Én nem állítottam semmit. De mondd csak, Malfoy, miért zavar az annyira, ha az unokatestvéreddel beszélgetek? Féltékeny vagy?
– Hallgass!
– Vigyázz a szádra, Malfoy! Csak mert az apád… – lépett oda hozzájuk dühösen Ron, de Harry gyorsan a szájára tette a kezét.
– Ez nem tartozik rád, Weasley – sziszegte Harry. – Nem látod, hogy ez a Mardekár dolga? Menj vissza a griffendélesekhez – mondta, és odébb tolta. A következő pillanatban a szemei már megint Malfoyra szegeződtek.
– Te nem vagy mardekáros, Piton – mondta neki Malfoy gúnyosan.
– Miért nem? Csak mert egy régi ruhadarabnak megvoltak a maga homályos elképzelései a gondolataimról, semmivel sem vagyok kevésbé Ares barátja és a ti társatok, mint korábban! Ne legyél nevetséges!
Harry válaszára mindenki megmerevedett. Harry körülnézett és vállat vont.
– Tiszta hülyék vagytok. Mindannyian tudjátok, hogy bármelyik házba beillenék. Ez az egész ház-dolog egy nagy marhaság!
Néhányan már tiltakozva nyitották a szájukat, de Hagrid érkezése szerencsére véget vetett a vitának, és az óra után már senkinek nem volt kedve folytatni. Ahogy lassan visszatértek az iskolába, Harry a bejáratnál csatlakozott Ronhoz.
– Weasley – mondta hidegen. Még mindig nem érezte magát jól a fiú közelében. – Ne üsd bele az orrod a Mardekár ügyeibe. És különösképpen, ne üsd bele az orrod Malfoy ügyébe.
– Én csak melléd akartam állni…
– Nem gondolod, hogy én sokkal jobban meg tudom védeni magam ellenük, mint te? Én tudom, mi folyik itt. Te nem tudod. Ne keveredj bele a hasonló helyzetekbe.
– De… – tiltakozott Ron, de Harry nem várta meg, hogy befejezze.
– Nem érdekel, mivel akarod megokolni, Weasley. Tartozol nekem. És most azt kérem, hogy ne avatkozz bele. Nem hiszem, hogy ez akkora nagy kérés lenne az életedért cserébe.
A Harry hangjából sugárzó jegesség elvette Ron szavát. Bólintott.
– Köszönöm – mondta Harry, azzal otthagyta.
– Ha bármilyen víziód lenne, azonnal gyere hozzám – Perselus idegesen rótta a szobát. – Ha fájdalmaid lennének, azonnal gyere hozzám. Ha rémálmaid volnának…
– …azonnal gyere hozzám – fejezte be Harry a mondatot. – Tudom, Perselus.
– Állandóan égni fog a tűz a kandallómban. Bármikor lejöhetsz, amikor csak szükséged lenne rám.
– Igen, és már becsomagoltam egy egész üvegnyi hopp-port – Perselus járkálását figyelve Harry már kezdett elszédülni. – Nem tudnál megállni egy pillanatra? – nyögött fel végül.
Perselus gyors pillantást vetett rá, de nem állt meg.
– Nem tudnék – mordult fel.
– Én is ideges vagyok – mondta Harry.
– Én nem vagyok ideges. Én meg vagyok rémülve. Még meg sem gyógyultál és…
– De talán jobb lesz így, Perselus.
– Vagy talán nem.
– Bármikor visszajöhetek, amikor csak akarok.
– Légy óvatos, Harry – Perselusnak ellágyult az arca, ahogy Harryre nézett. – Én… én…
Harry felkelt, és elállta Perselus útját.
– Minden rendben lesz, apa – mondta, és mikor a férfi nekiment, szorosan megölelte.
– A ládád… nem volt jó. Túlságosan ismerős. Az én régi ládámba pakoltam a dolgaidat… – suttogta bele Perselus Harry hajába.
– A Shell-N9-es? – bökte játékosan oldalba Harry. – És a láthatatlanná tévő köpeny?
– Azt magamnál tartom. Nem adom vissza. De…
– Tudom. Ne hágjak át túlságosan sok szabályt – vigyorgott rá Harry.
– Nem. Próbáld elkerülni Malfoyékat.
Harry elengedte.
– Minden este vacsora után lejövök hozzád. Jó?
– Harry, én…
– Tudom. Óvatos leszek. Ne félj. Túléljük.
Perselus elkísérte Harryt a Griffendél toronyig. Lassan és csendben haladtak, torkuk elszorult az idegességtől. Ez lesz az első éjszaka, amit augusztus óta külön töltenek.
– Ma idd ki az álomitalt. Mindig az első alkalom a legrosszabb. Holnap már könnyebb lesz – mondta végül Perselus, mikor elérték a Kövér Dáma portréját.
– Jól van – nyögte ki valahogy Harry.
– Most menj. Jó éjszakát.
– Jó éjt, apa – mondta Harry, és a festményhez fordult. – Brevi tempore – mondta, és visszafordult Perselus felé. Egymásra vigyorogtak.
– Látom, a griffendélesek még mindig optimisták…
Perselus biztatóan megszorította a vállát, aztán elindult visszafelé.
Harry sóhajtva belépett a Griffendél klubhelységébe. Újra elkezdődött hát a régi élete.
„A GRIFFENDÉL A KIRÁLY!" állt óriási betűkkel a szembeni falon. Ez volt az első, amit Harry meglátott, mikor belépett a terembe.
– Végre megszabadultál azoktól a mardekárosoktól, haver! – Fred kis híján a nyakába ugrott. – Üdvözlünk a Roxfort legjobb házában!
Harry megmerevedett.
– Még mindig Piton vagyok, Weasley – mordult fel.
– Mit mondott az apád, hogy a Griffendélbe kerültél? – kérdezte Seamus.
– Hát erre nem számított. Mindketten azt hittük, hogy hollóhátas leszek – vigyorodott el Harry.
– Dühös volt?
– Annak kellett volna lennie? – kérdezett vissza Harry. – Úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb nekem a Mardekáron kívül, most, hogy Malfoy itt van.
– Igaz, hogy Malfoy a rokonod? – kérdezte valaki.
– Aha. Meg a Véres Báró is – vigyorodott el elégedetten Harry. – Megmutatnátok a szobámat? Azt hiszem a házimanók már áthozták a dolgaimat.
– Hogyne – Seamus gyorsan a csigalépcsőhöz terelte. – Ott fent van!
A hálószoba ugyanolyan barátságos volt, ahogy Harry emlékezett rá: kör alakú szoba, öt darab vörös függönyös baldachinos ággyal. A ládáját már felhozták, és most a régi ágya végében állt.
– Harryé volt – mondta hangját lehalkítva Seamus, és a többiek, akik közben szintén feljöttek, bólintottak. – Nem baj?
– Nem – motyogta Harry tétovázva. – De nem tudom, hogy ti… hogy nektek ez így megfelel-e – mondta, és egyenesen Ronra nézett. – Nem akarom elfoglalni a helyét. Se fizikailag, se gondolatban.
Ron hátat fordított, és megrántotta a vállát.
– Ha elfoglalod, a tiéd – mondta Ron rekedtesen. – Nekem megfelel.
A másik három fiú várakozóan nézett rájuk. A szobában feszült lett a levegő.
– Nem én döntöttem úgy, hogy ide jöjjek – mondta végül Harry. – Szívesebben lennék otthon apával.
Mindenki kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
– Hát… – mondta Dean hosszú csend után. – Azt hiszem, mindannyiunknak szükségünk lesz egy kis időre, hogy megszokjuk egymást.
A feszültség felengedett. A fiúk hozzákezdtek szokásos alvás előtti készülődésükhöz. Ron láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és kiment a szobából. Harry óvatosan megvárta, míg mindenki befejezi a mosakodást, így elég későn jutott csak be a fürdőszobába. Még mindig zuhanyozott, mikor Ron belépett.
A vörös hajú fiú igyekezett elkerülni Harryt, így ő is éppúgy meglepődött, mikor a fürdőszobában találta Harryt, mint Harry maga.
– Sajnálom, nem akartam… – motyogta Ron, és zavarában elvörösödött, de nem tudta befejezni a mondatot. – Magasságos Merlin – nyögte ki, és rémülten tátotta el a száját.
Harry követte a pillantását, és hangosan elkáromkodta magát.
Már megint elfeledkezett az elkendőző bűbájokról. Az egész testén jól látszottak a sebhelyek.
– A rohadt életbe… nem tudtam… tényleg nem… Bocsáss meg… – nyögte ki valahogy Ron. – Merlinre, Quietus, én tényleg nem tudtam, tényleg…
Harry hidegen meredt rá.
– Tűnj innen, Weasley – sziszegte, és maga elé kapta a törülközőt. – Most, hogy megkaptad, amit akartál…
– Nem – rázta meg a fejét Ron. – Én… nem… – hangosan nyelt egyet. – Esküszöm, én nem tudtam… Azt hittem… Percy azt mondta…
Harry egyre dühösebb lett. Törölközője átázott a zuhany alatt, és megint kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát. Még ha Ron barátságosan is viselkedett, és meg is próbált bocsánatot kérni, a helyzet erre egyáltalán nem volt alkalmas.
– Azt mondtam, tűnj innen! – kiáltott rá Harry.
– Quietus, kérlek – Ron még mindig nem fogta fel a helyzetet. Harry elgondolkodott rajta, vajon Ron mindig ilyen nehéz felfogású volt-e.
– Mire kérsz? – Harry ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította az átázott törülközőt. – Hónapokig zaklattál. Majdnem megöltél. Most meg még mindig itt állsz, és nézel, ahogy meztelen vagyok… Hogyan tudnál még jobban megalázni? – kiabált, de gúny helyett szégyen csendült a hangjában.
Ron megborzongott, sarkon fordult és kirohant a zuhanyzóból.
Harry idegességében öklendezni kezdett.
Hülye baleset.
És ez még csak az első éjszaka.
Másnap mindannyiuknak dupla bájitaltan órájuk volt a mardekárosokkal. Harry a szokásos helyére ült Neville mellé, és idegesen várta, hogy Perselus megérkezzék. Perselus hiányzott a reggeliről és Harry képtelen volt rájönni, miért. Összeszorult a gyomra, és fájni kezdett. Ő sem tudott enni egyetlen falatot sem, és most hangosan korgott a gyomra. Kiverte a jeges veríték.
Perselus arca viszont a szokásos mogorva kifejezését viselte, mikor végre megérkezett. Csak Harry vette észre, hogy az ismerős arcon mélyebbek lettek a ráncok, a szemei körül sötétebbek a karikák, mozdulatai pedig kevésbé voltak rugalmasak, mint máskor.
– Ma a Lázcsillapító főzetről fogunk tanulni, ami az egyik leggyakrabban alkalmazott gyógyital – Piton meglendítette a pálcáját, és a főzet összetevői megjelentek a táblán. – Az elkészítés módját a 203-adik oldalon találjátok. Elég egyszerű megfőzni – fordult a diákok felé – kevesebb, mint egy óra is elég hozzá. Aki elkészült, kihoz egy üveggel és elmehet. Kezdhetitek.
Harry unottan ásított, ahogy a pillantása végigfutott a szövegen. A főzet tényleg egyszerű volt, csak a hozzávalók pontos sorrendjére kellett odafigyelni, semmi másra. A szeme sarkából látta, hogy Neville arca is felderül, miután elolvassa az utasítást – a kerek arcú fiú még mindig nem kedvelte a bájitaltant, bár már hónapok óta egyetlen balesete sem volt.
Harry nem siette el a munkáját. Úgy számolt, hogy ha mindenki időben befejezi a bájitalát, akkor lesz néhány szabad perce, hogy beszéljen Perselusszal, és megkérdezze tőle, miért nem volt ott a reggelinél. Úgyhogy mindent aprólékos gondossággal készített el, ami így nagyon lassan ment, és húsz perc elteltével elégedetten látta, hogy még Neville-től is lemaradt, aki pedig még mindig a leglassabb volt az osztályban.
Perselus fel-le járt az asztalok között, gonosz megjegyzéseket tett Dean és Lavender munkáira, öt pontot levont Rontól, mert rosszul vágta össze az egyik hozzávalót, és újabb ötöt, amiért Hermionét leste. Harry a szemeit forgatta, és visszahajolt a saját munkája fölé. Úgy látszik bizonyos dolgok soha nem változnak. Ez újra eszébe jutott, mikor Malfoy és Bullstrode begyűjtötték a szokásos dicséretet és pontokat (tizet), bár Harry jól látta, hogy az utóbbi főzete túlságosan sűrűre sikerült.
Hermione fejezte be elsőként a munkát. Főzete tökéletes volt, a színe világoszöld, és enyhén olajos fényű. Amikor letette az üvegcsét Perselus asztalára, a professzor egy pillantást vetett rá, aztán csendesen mondott valamit. Hermione bólintott, és a maradékot nem öntötte a mosdóba, hanem azt is kivitte. Perselus ránézett Hermione üstjére, és mélyet sóhajtott.
– Öt pont a Griffendélnek – mondta majdnem szomorúan. – Elmehet, Miss. Granger.
Nem ez volt az első eset, hogy Piton pontokat adott az oroszlános háznak, Hermione már harminc pontot szerzett az utóbbi bájitaltan órákon, a griffendélesek mégis úgy néztek Harryre, mintha ő lett volna az okozója Piton bőkezűségének.
Végül Harrynek sikerült utolsónak maradnia, Aresszel együtt. Ő saját munkájával kínlódott, aminek sem a színe, sem az illata nem volt megfelelő. Harry egy pillanatra elgondolkodott rajta, vajon szándékosan tette-e a fiú, vagy nem. Saját üvegcséjét Perselus kezébe nyomta, és mikor ő bólintott, a tárolószekrényhez lépett néhány nagyobb üvegért, és elkezdte átöntözni a saját és Hermione főzetét azokba.
– Újabb öt pont a Griffendélnek – mondta Perselus vigyorogva – és még kettő, amiért segítesz a bájitalok elrakásában.
Harry kérdően nézett rá, és Perselus kacsintott.
– Nem emlékszem, hogy valaha is adtam volna neked pontokat – mondta.
– Hát ez igaz! – kiáltott fel Harry, és mindketten elmosolyodtak. – De a Mardekár még így is nyolccal többet kapott.
– Úgy látszik az ostobaság griffendéles jellemvonás…
Harry képtelen volt elnyomni a nevetését, ahogy az erőlködő Aresre nézett.
– Talán javasolhatnád Aresnek, hogy csatlakozzon a Griffendélhez.
Ares felnyögött, Perselus elvigyorodott.
– Ő nem ostoba, csak a jelen pillanatban éppen átmeneti problémái adódtak – mondta.
– Átmeneti! – kérdezte Harry, miután eltette az utolsó üveget.
– Jól van, talán MA nem lesz képes befejezni a főzetét.
– És mi van Crack és Monstro munkáival? – mutatott Harry a két lila folyadékkal teli üvegre az asztalon.
– Egy későbbi kísérletnél még jól jöhetnek – jelentette ki Perselus komoly arckifejezéssel.
Ares végül feladta, de mielőtt elment volna, átnyújtott a tanárnak egy kék színű főzetet.
Perselus a fény felé tartotta az üveget. – Rossz sorrendben adta hozzá a kamillát és a sárkányvért – mondta. – A szokásos hiba.
– Miért nem voltál a reggelinél? – kérdezte hirtelen Harry.
Perselus letette az üvegcsét az asztalra.
– A gondolat, hogy az új igazgató mellett kellene étkeznem, elvette az étvágyamat – csattant fel. – Különben is, tegnap este elbeszélgettem vele egy kicsit. Alig bírtam megállni, hogy meg ne átkozzam.
– Aludtál egyáltalán?
– Nem igazán – rázta meg a fejét Piton. – És te?
– Én bevettem a bájitalt.
– És még ma is beveheted, de holnap…
– Már jó ideje problémáim vannak az alvással, Perselus. Én is tudom – mordult fel Harry. – Miről szólt az a csevely?
Perselus motyogott valamit, amit Harrynek úgy kellett leolvasnia a szájáról.
– Szabályok? Miféle szabályok? – kérdezte Harry.
– Az ő játékszabályai, Quiet.
Harry összevonta a szemöldökét.
– Semmi kedvem az ő játékát játszani.
– Nem mintha olyan sok választásod lenne – Perselus a vállára tette a kezét. – Úgy kell tennünk, mintha belemennénk a játékba. Ha élni akarunk, játszanunk kell. Vigyázz, nem fog szemtől szembe támadni. Talál majd rá módot, hogy hátba támadjon. Ne adj rá neki alkalmat, hogy megtehesse.
– Rendben, Perselus.
– Ne feledkezz el a mai sötét varázslatok kivédéséről.
– Nem fogok.
Különös, de Malfoy érkezése után nem duplázódtak meg hirtelen a Mardekár pontjai. Éppen ellenkezőleg: az újabb tehetséges diák (aki ráadásul a Mardekár házvezetőjének a fia) jelenléte a Griffendélben lehetővé tette, hogy a Griffendél két hét alatt behozta a Hugrabuggal szembeni lemaradását. Az említett diák viszont egyáltalán nem volt jó formában. Egyre soványabb lett, arca beesett, mozdulatai kimerültséget sugároztak.
Ha Perselus megkérdezte, miért, Harry mindig azt válaszolta, hogy szüksége van még egy kis időre, hogy megszokja az új helyzetet, és néhány nap múlva jobban lesz.
Ha Dumbledore lett volna az igazgató, ez talán így is lett volna. De Malfoynak már a puszta jelenléte is idegesítette Harryt, és ez az idegesség beszivárgott álmaiba is, rémálommá változtatva azokat.
Még Quietus naplója se javította a hangulatát. Harry már az utolsó bejegyzéseket olvasta belőle, és ekkor már csak sötét dolgok történtek apjával is: csalódása a minisztériumban, az aurorok bűnei, a Black család legyilkolása (Quietus egész eddig remélte, hogy Anne Black majd képes lesz visszafordítani testvérét a jó oldal felé), az öreg Potterék halála, és még sok más emberé, akik nagy része ismeretlenek volt Harry számára, aztán a varázslóvilágban egyre növekvő sötétség, Dumbledore elvárásai és végül Quietus kételyei saját tudásában és alkalmasságában. Az egyetlen boldog dolog, ami apjával történt az volt, hogy megtudta, az anyja szereti, de Harry sajnos túlságosan is jól ismerte a történet végét ahhoz, hogy ez vigasztalni tudja.
Már késő éjszaka volt, amikor az utolsó bejegyzést elolvasta: egy rémálom keltette fel, és meg sem próbált visszaaludni.
Az utolsó bejegyzés… Ahogy a szemei végigfutottak az ezután következő üres lapokon, Harry megijedt, nem merte elolvasni az apja utolsó szavait. Már úgy megszokta, hogy megjegyzéseit olvasgatja, osztozik érzéseiben, félelmeiben, örömében, hogy most úgy érezte, ha befejezi a naplót, az olyan lesz, mintha Quietus Piton újra meghalna, de most már végleg. Harry újra megérezte azt az áthidalhatatlan távolságot, ami kettejüket elválasztotta egymástól, azt a távolságot, ami az elmúlt hetekben mintha nem is létezett volna – és megint ott volt és Harry tudta, hogy most már örökre ott is marad.
Quietus Piton eltűnik, csakúgy, mint James Potter és Lily Evans, és magára hagyja a saját jelenében. Harry ettől szomorú lett, de nem esett kétségbe. Magára maradt, de nem volt egyedül. A gondolatai Perselus körül jártak, mikor az utolsó oldalra lapozott és olvasni kezdett.
1979. november 26.
Olyan boldog vagyok! Tegnap megkértem Lily kezét, és igent mondott! Apa megkért, hogy jövő héten látogassam meg – szerintem ez jó alkalom lesz rá, hogy elmondjam neki a hírt. Persze nem lesz túl boldog tőle, és valószínűleg ki is tagad majd, de legalább többé már nem kell elviselnem a rendszeres látogatásokat.
Perselusnak, a sötét agyú nagyúr esztelen szolgájának, biztos légzési nehézségei támadnak majd, és ez talán eléggé elveszi a figyelmét ahhoz, hogy végre meg tudjam verni – egyébként semmi esélyem ellene a sakkban.
Úgy tűnik, James örül a hírnek… Szegény James! Olyan nagylelkű!
Megegyeztünk, hogy nem mondjuk el a barátainak. Nem bízom bennük. Valamelyikük Voldemortnak dolgozik, ezt Perselus megjegyzéseiből vettem ki valamelyik sakkpartink közben. Én biztos vagyok benne, hogy Peter az, de James és Sirius Remust gyanúsítják. Peter lenne az utolsó, aki eszedbe jut. De hidd el nekem, a jó kémek mind ilyenek. Ha egy kémet keresel a környezetedben, legjobb, ha a legártatlanabbnak tűnőt gyanúsítod, és az lesz az!
És… van még valami. Lily tegnap mutatott nekem egy próféciákról szóló könyvet. Szeptember óta az én próféciámat tanulmányozza, és most megosztom veled, amit talált.
Először ide másolom a próféciát:
„Halálodból élet támad, szerelmed szeretet által legyőzi ellenségedet. De a Sötét Nagyúr visszatér majd, ha eljön az ideje, és a tőled származottnak szembe kell néznie a halállal, hogy elpusztíthassa, és fennmaradjon."
Ezt úgy magyarázta, hogy én meg fogok halni. Hát ettől én is tartottam. Azt mondta, hogy a halálom valószínűleg megmenti valaki életét, bár ez a magyarázat még neki is homályos volt. Lily lesz az, aki legyőzi Voldemortot, de csak időlegesen, ahogy a második rész is mutatja. Gyerekünk születik, te leszel az, de a te sorsod már nem ennyire érthető. Te eldöntheted, hogy le akarod-e győzni, vagy nem. Ha az előbbi mellett döntesz, akkor azért, hogy megmentsd a világot a szörnyetegtől, neked is meg kell halnod. Nem tudom, ismered-e a halálos átok legyőzésének egyetlen módját – az áldozatot. De ez nem csak a halálos átokra vonatkozik, hanem minden gyilkos szándékra. Csak az önkéntes áldozat képes arra, hogy megmentse és megtartsa a világunkat. Úgy látszik, éppen a TE önkéntes áldozatod.
A „fennmaradjon" rész megint csak egy érdekes téma.
Azt hiszem, lassan belekezdhetsz a saját naplódba… ha érted, mire gondolok…