Fordította: patariczakat
Átnézte: enahma
18. fejezet – Büntetőmunka
Amikor beköszöntöttek a húsvéti ünnepek, Harry végre több időt tölthetett Perselusszal, bár nevelőapja legtöbbször rettentően kimerült volt. Mivel Malfoy nem akarta leleplezni magát, nem támadta őket nyíltan, de mindent megtett azért, hogy pokollá tegye életüket. Perselus majdnem minden szabadidejét azzal töltötte, hogy büntetőmunkát felügyelt, különórákat adott, főzeteket készített a gyengélkedőnek illetve minisztériumi hivatalnokok előtt próbálta tisztázni halálfaló múltját.
A tavasz végére biztossá vált, hogy az iskolaév végén Malfoy el fogja bocsátani. Szörnyű kilátás volt, de megpróbáltak nem gondolni rá. Ennek egyik oka az volt, hogy Harry egyre jobban érezte magát: egyre több időt töltött a társaival a klubhelységben és a hálótermükben. Csak kétszer kellett Perselus segítségét kérnie, mindkétszer szörnyen durva víziók után. Ezeken az éjszakákon egyetlen percet sem aludtak: beszélgettek, vagy csak élvezték a meghitt csendet.
De nemcsak Perselust fenyegette elbocsátás. Sinistra, Vector, Bimba és Binns kivételével mindenkinek át kellett adnia a helyét a tanév végeztével.
Harry komolyan gondolkodott azon, hogy iskolát vált, és ez alkalommal Perselus sem tiltakozott. Maga a Roxfort nem változott sokat, de Harry biztos volt benne, hogy az elbocsátott professzorok nélkül soha nem lenne már a régi. Megszűnne az otthona lenni, jobban, mintha elpusztult volna. Megszentségtelenítették, összemocskolták.
De azért voltak változások is. Hosszú idők óta először az aurorok szokásos látogatásuk alkalmával nem a mardekárosokra fordították a legnagyobb figyelmet, bár amikor Harry belépett a szobába a kihallgatásra, még mindig érezhette a Percy szemeiből sugárzó nyilvánvaló gyűlöletet és megvetést.
Percy tudta azt is, hogy Malfoy halálfaló, Harry ebben biztos volt. Ez persze az egész procedúra örömét elrontotta a számára: durvaságára többé már nem mondhatta, hogy a világos oldal támogatására teszi. Másrészről sok fontos dolgot megtudott Perselusról és Galvanyékról, meglepően hasonló sorsukról (hiszen mindnyájan Voldemort ellen kémkedtek), Ron viselkedéséről és Quietus reakciójáról. Így aztán csak egy sima Revelót bocsátott Harryre, tet néhány gonosz megjegyzést az elhalványult sebhelyekre, ezen felül azonban békén hagyta.
Az étkezések ideje is rövidebb lett, és további kötelező órákat csatoltak az órarendjükhöz. Ezek nem voltak igazi órák, hiszen nem tanultak semmi újdonságot, viszont ezeken alkalmával elkészíthették házi feladataikat és tanulhattak a következő órákra, mindezt tanárok felügyelete alatt, akik általában ugyanannyira unatkoztak, mint ők. Harrynek külön engedélyre volt szüksége, hogy a házidolgozataihoz szükséges kutatásokhoz hetente egyszer-kétszer meglátogathassa a könyvtárat, de még ott is tanár figyelte őket, unott szemekkel követve mozdulataikat.
A kviddics-csapatnak két alkalma volt edzeni egy héten, és még a hétvégék is annyira túlszervezettek voltak, hogy Harry alig talált időt a barátaira. Az egyetlen hely, ahol beszélgetni tudtak a hálóterem volt, mert a közös helyiségekre megfigyelő bűbájokat bocsátottak, hogy jelezzék a takarodó után kimerészkedő tanulókat.
Még a hálóhelyiségeket is ellenőrizték időről-időre, de a professzorok nem figyelmeztették az igazgatót a kihágásokról, legalábbis Perselus ezt mondta Harrynek. A tanulók élete így is elég nyomorúságos volt beszélgetés és szabadság nélkül, így legalább az éjszakai csevegéseket nem vették el tőlük.
– Valamit tennünk kell – mondta Neville egyszer, egy vasárnap este. – Ez… szörnyű! És Malfoy még a roxmortsi hétvégéket is törölte!
– Nem törölte teljesen – mondta Ron váratlanul, mire Harry felkapta a fejét. Ron általában nem vett részt a szokásos éjjeli beszélgetésekben. Lelkiismerete miatt nem érezte jól magát Harry társaságában, így igyekezett kimaradni mindenből, amiben Harry részt vett. – Láttam a fiatalabb szemetet és a haverjait arrafelé menni az apjával… – Harryre nézett. – és a tiéddel – mondta csendesen.
Harry megijedt.
– Micsoda? – kérdezte rémülten. – De…
– Nyilvánvaló, hogy a mardekárosok jobb bánásmódban részesülnek nálunk – Ron arca elsötétült az undortól.
– Biztos vagy benne, hogy Perselus velük volt? – szakította félbe Harry.
– Igen. Miért is ne lett volna ott? Mindig is tudtam, hogy a mardekárosok…
– Fogd már be! – kiáltotta Harry. Ron arca elfehéredett, ahogy leesett neki, mi zavarja Harryt.
– Ugyan, Quietus, nem úgy értettem…
– Fogd be – sziszegte Harry halkabban, de nem nyugodtabban.
– Nem, nem fogom. Nem akartalak megsérteni. Én csak… gondolod hirtelen, hogy te… ő…
– Még mindig tele vagy előítélettel – préselte ki Harry a szavakat összeszorított fogai közül. – Habár, ha egy kissé elgondolkodnál, még te is megérthetnéd. – Leugrott az ágyról, és közelebb lépett Ronhoz. –Apám ELÁRULTA Mr. Malfoy főnökét a nyáron, és napokig kínozták, többek között ez a fent említett úriember. Ezután kérlek, tartsd észben ezt a tényt is! – hangja kesernyés volt a gúnytól.
– De én… – Ron csak suttogni tudott.
– Hagyd, Quietus – hallotta Harry Neville hangját – Semmi szükség rá, hogy veszekedjetek.
Harry kiegyenesedett, és kissé félvállról felelte Neville-nek:
– Így gondolod? Mert én nem. Mindazok után, amit velem és Perselusszal tett, nincs joga így beszélni róla!
– Nem tettem semmit a drágalátos apáddal! – csattant fel Ron, de szavainak fájdalmas mellékzöngéje volt.
– Nem? –Harry összehúzta a szemeit. – És mi van azzal a veszekedéssel Hermionéval, amikor az egész Griffendél ház előtt kijelentetted, hogy ő semmi más, csak egy mocskos halálfaló? Nem gondolod, hogy ez bántó? Fájdalmas? Az után a nyár után…
– De ő nem egyedül volt ott! Harry is ott volt, és Harry nem volt olyan, mint ő, és a végén meghalt! – kiabálta vissza Ron.
– Nem Perselus hibája volt. – Harry hangja hidegen csengett.
Ron lehajtotta a fejét.
– Igen, tudom. De mégis… olyan nehéz elfogadni. Azt kívánom, bárcsak ő lett volna… – Ron hirtelen elhallgatott. Harry szívét összeszorította a fájdalom.
– Ő is ezt kívánja – mondta egyszerűen, semmibe véve Ron riadt pillantását. – Ha ez a gondolat megnyugtat, ő is ugyanezt kívánja.
– De hát miért érezne így?
Most már a hálószoba összes lakója feszült figyelemmel hallgatta őket. Hirtelen Harry rádöbbent, hogy tartozik valamivel régi és jelenlegi barátainak. Semmit sem tudtak arról, mi történt a társukkal, kivéve a tényt, hogy megölték.
– Mindent nem mondhatok el nektek, mert Perselus nem szeretné, hogy sok ember tudjon az életéről és a titkairól, de egy kis részét talán… – Ron felhúzta a lábait a mellkasához, hogy Harrynek legyen elég helye leülni mellé. Néhány pillanattal később a másik három fiú is csatlakozott hozzájuk, és várakozva néztek Harryre. Ron ágya hirtelen túl kicsivé vált.
Harry elgondolkodott, tudva, hogy különösen óvatosnak kell lennie, ha nem akarja leleplezni magát.
– Akkor történt, amikor Voldemort elkapta Pottert, és meg akarta ölni. Perselus megpróbálta megmenteni. Voldemort – Harry észrevette, hogy a társai arca megrándul, ahogy a gyűlölt nevet hallják, és ez már a második alkalom volt két percen belül. – elhatározta, hogy mindkettejüket megöli, de még szörnyűbbé és fájdalmasabbá akarta tenni a kínzásukat, így egy helyre zárta őket.
A többiek pillantása ijedtté vált, végül Seamus bökte ki:
– Tudod, Harry és az apád nem voltak… túl barátságos viszonyban
– Tudjátokki okosabb volt, mint gondolta – tette hozzá Dean. Ron elnyomott egy félmosolyt, és Harry ajkai is megrándultak, ahogy eszébe jutott, mit is érzett akkor, mikor rájött, kivel van egy cellában.
– Igen, tudom. Perselus elmondta – Harry komolyan bólintott Seamus felé. – De Tudjátokkinek más szándékai is voltak azzal, hogy összezárta őket. És napokig együtt voltak… kivéve, amikor kínozták őket.
A fiúk rémülten hördültek fel.
– Úgy érted, megverték? –kérdezte Dean.
– Igen. Leggyakrabban átkokkal, de volt, hogy fizikálisan is bántalmazták őket.
– Harryt… megverték? – Ron hangja alig volt több mint egy suttogás.
– Nemcsak megverték, és nemcsak őt. És ezek alatt a napok alatt közelebb kerültek egymáshoz, és tisztelni kezdték egymást.
– Piton tisztelte Harryt? – a gondolat még Neville-nek is sok volt.
– Azt hiszem, nem érthetjük a helyzetüket, amíg mi nem élünk át hasonlót. De Perselus valami pszichológiai tényezők hatásának tartja. Tisztelet, törődés, kötődés gyakran születik hasonló helyzetekben. Így aztán valahogy kibékültek. Vol… Tudjátokki ezzel elérte a célját.
– Állj! Nem értem – mondta Neville, és a többiek egyetértően bólogattak.
Harry mélyet lélegzett.
– Voldemort a kezdetektől tudta, hogy egy ilyen helyzetben mindenképpen közel kerülnek egymáshoz. Ezért tette őket ugyanabba a cellába. Amikor a terve működni kezdett, ellenük használta fel. Egymás kínzásával zsarolta őket.
– A rohadék… – nyögött Ron és Harry halványan mosolygott.
– Perselus Voldemortot a Legnagyobb Rohadéknak hívja…
– De akkor miért csatlakozott hozzá? – kérdezte Seamus.
– Nem hinném, hogy ez rád tartozik – vágott vissza Harry.
– Jól van, na – visszakozott Seamus. – Én csak… de ha gyűlöli őt, akkor miért… szóval.
– Tudjátokki megölte a szerelmét, és később az öccsét is.
Csönd.
– Az öccse volt az a srác, aki mindenkin túltett ebben a században, nem? – mondta Ron.
– Honnan tudod? – nézett Harry rá. Ron vállat vont.
– Binns óráiról. És Percy látta az aktáit a minisztériumban. Maximális eredménnyel tette le az RBF-jeit és a RAVASZ-ait.
– Maximális eredménnyel? – kiáltott fel Neville – Ez lehetetlen. Senki nem szerezhet maximális eredményeket ezeken a vizsgákon.
– Kivéve őt – mondta Harry és Quietus naplójára gondolt. Apja is meglepődött, amikor megtudta az eredményeit. Neville-nek igaza volt. Senkinek nem voltak hasonló jegyei a legutóbbi évszázadban. Talán persze Dumbledore-nak, de ő 150 évvel ezelőtt vizsgázott le… – és persze Dumbledore-t – tette hozzá.
– Mardekáros volt? – kérdezte Dean.
– Dumbledore? – kérdezett vissza Harry, és Dean morgott valamit a bajsza alatt, ami nagyon erőteljesen „hülyé"-nek hangzott. Seamus vigyorgott.
Harry jókedvűen rázta meg a fejét – Nem, Quietus hollóhátas volt.
– Csodálkozom, hogy a Teszlek Süveg téged nem a Hollóhátba tett – mondta Neville – Sokkal jobban illenél oda. De a Süveg még csak nem is gondolkodott.
Harry vállat vont.
– Dumbledore azt mondta, Piton professzor hozta vissza Harryt… onnan – tért vissza Ron a félbeszakadt beszélgetéshez.
– Igen. – mondta Harry. – Perselus megpróbálta megmenteni egy teljesen reménytelen helyzetben egy tökéletesen őrzött börtönből. Majdnem sikerült is. De ellenségeik létszámfölényben voltak, és megölték Pottert, amikor az szembeszállt a dementorokkal. Perselus úgy cipelte vissza a karjában a Roxfortba. Teljesen ki volt borulva. Ha én nem lettem volna, nem biztos, hogy túléli – fejezte be Harry.
– És mit… tett vele Malfoy? – kérdezte Seamus óvatosan.
– Fizikailag kínozta – válaszolta Harry, nem részletezve tovább – Habár unokatestvérek és barátok voltak több mint húsz évig, és ő Draco Malfoy keresztapja.
– Ez azt jelenti, hogy Malfoy rokona vagy? – hökkent meg Dean.
– Igen azt, de még én is rokona vagyok a Malfoy családnak – sietett Neville Harry segítségére. – Tudjátok, az aranyvérű mánia…
– Engem nem hat meg túlságosan – mondta Harry. – Ki nem állhatom azt a beképzelt seggfejet. Nem is szólva arról, ahogy Perselusszal viselkedik …
Neville izgatottan ragadta meg Harry kezeit.
– És hogyan… viselte apád azt a tényt, hogy az igazgató az ő kínzója volt? Hogyan mehet vele bárhova is?
– Gyakran nem azt tesszük, amit szeretnénk, Mr. Longbottom, hanem azt, amit kell. – Perselus hangja fáradt volt, de Harry szíve egyből hatalmasat dobbant. Talpra ugrott, szemei megkönnyebbüléstől és örömtől csillogtak.
– Visszajöttél!
– Természetesen – forgatta a szemét Perselus. – És a beszélgetésnek vége. Ágyba! Mindenki! Quiet, te gyere velem egy kicsit, kérlek.
Harry belebújt a papucsába, és követte a magas férfit a klubhelyiségbe, amíg a többiek szófogadóan visszatértek az ágyaikba.
– Kérlek, ne vegyél el pontokat! – suttogta Harry Pitonnak, amikor lefelé haladtak a csigalépcsőn.
– Nem állt szándékomban – mondta Perselus. Amikor a klubhelyiségbe érkeztek komoly arckifejezéssel fordult Harry felé. – Mit mondtál nekik?
– Miről? – kérdezte Harry.
– Rólam. És Malfoyról.
Perselus mérges volt.
– Semmi részleteset. Kérdeztek… Harryről – motyogta. – Muszáj volt mondanom valamit. Mit akart tőled Malfoy? – váltott témát.
Piton gúnyosan mosolygott.
– Csak néhány baráti tanácsot adni, hogyan viselkedjem, aztán megfenyegetett…
Harry a vállára tette a kezét. Találkozott a pillantásuk. Megdöbbent, amikor észrevette, hogy nem sokkal alacsonyabb Perselusnál.
– Túléljük.
– Meg akarnak ölni minket, mégpedig a halálfalók teljes gyülekezete előtt, hogy megmutassák, mi lesz az árulók sorsa, Quiet.
– De Malfoy nem vitt Voldemort elé! – suttogta Harry.
– Azt mondta, Voldemortnak van ideje. Június végén el kell hagynom az iskolát. Majd akkor elfognak. Nem akarják veszélyeztetni Malfoy igazgatói pozícióját.
– Szóval, amíg az iskolában vagyunk, addig biztonságban lehetünk – vonta le a következtetést Harry.
– Nem tudom – Perselus arckifejezése bizonytalanná vált. – Volt valami Malfoy viselkedésében… Hazudott. Legyél NAGYON óvatos!
Harry csöndesen bólintott.
– És most ágyba! – Perselus gyorsan belekócolt Harry hajába. – Aludj jól.
Harry nem akart visszatérni a hálóterembe, ezért inkább a fürdőbe ment, és leült a padra, ahová a talárjaikat szokták tenni, hogy gondolkodjon.
Szóval Voldemort megint el akarja kapni. Talán… ez lesz az a lehetőség, amikor szembenézhet vele, feláldozhatja magát, és megmentheti a varázslóvilágot ettől a szörnyetegtől.
De nem akart meghalni. Nem akarta feláldozni az életét. Hiszen még csak tizenöt éves!
Harry a falnak dőlt, és elöntötte a kétségbeesés.
Soha nem akarta ezt a sorsot. Egy normális, teljesen hétköznapi életet akart, normálisat, a szokásos fájdalmakkal, csalódásokkal, semmi egyebet.
Élni akart. Kétségbeesetten akart élni, habár nem mindenáron, de mégis…
A fürdőszoba fala jeges volt a háta mögött, a vékony pizsamában teljesen átfázott, és úgy érezte, hogy ég a bőre. Dideregni kezdett, de nem törődött vele.
Minden olyan távolinak és idegennek tűnt. Annyira szürreálisnak.
Hát nem szenvedett eleget a nyáron? Az elmúlt 15 évben?
A pad egy kicsit megingott. Harry felemelte a fejét a térdeiről és a másik fiú felé fordult, aki leült mellé.
– Mit akarsz, Weasley? – kérdezte, de hangja túl rekedt volt ahhoz, hogy élesnek hangozzon.
– Nem jöttél vissza. Féltem, hogy…
– Féltél! – hördült fel gúnyosan Harry.
– Igen, részben – Ron a nedves padlóra fordította a tekintetét – És csak… szerettem volna… – nem tudta folytatni.
– Nyögd már ki! – mondta Harry türelmetlenül.
– Mit akart Malfoy Piton professzortól? Megfenyegette?
Harry nem válaszolt, csak hidegen nézett rá.
– Nézd. Látom, hogy ki vagy bukva… – próbálkozott Ron.
– Nem a te dolgod – Harry hangja még hidegebb lett.
– Igen… de nem. Nézd… – Ron nyilvánvalóan zavarban volt. Harry mérges lett és fel akart állni. – Ne! Várj, kérlek, csak egy pillanatra.
A hangjából áradó kétségbeesés Harryt megállította a mozdulat közben. Visszahuppant a padra.
– Rendben. De csak most. Beszélj.
– Jó. Nézd. Az apád kém volt. Ez nem azt jelenti, hogy Tudodki bosszút akar állni rajta? Anya beszélt a… rokonainkról. Galvanyékról. Azt mondta, hogy Tudod…. Vol-Voldemort – Ron megállt egy pillanatra – megölte a gyerekeiket, hogy elrettentse a többieket a kémkedéstől. Ez… – megint abbahagyta – Ez azt jelenti, hogy most téged, vagyis benneteket is el akar kapni…
– Pontosan – mondta Harry és felállt. Nem akarta folytatni a beszélgetést.
– De már egyszer elkapott, nem? – Ron tovább folytatta, és szintén felállt. – Megpróbált már megölni, nem? Ő tehet a sebeidről, nem igaz?
Harry megfordult, elkapta Ron pizsamáját, és az arcába sziszegte.
– Ez nem a te dolgod, Weasley!
– Én csak bocsánatot akartam kérni, mert ha Tudodki… – hadarta.
– Bárki is tehet a sebhelyeimről, nem állt jogodban kínozni engem. Miért gondolod, hogy ha csak balesetem volt, kisebb a felelősséged? – Harry hirtelen túl gyengének érezte magát a további vitához. – Soha nem adtál lehetőséget, hogy bizonyíthassak. Az első pillanattól kezdve gyűlöltél, csak azért, mert az apámat is utáltad. Még mindig gyűlölsz engem, minket, és ha most beismerem, hogy Voldemort tehet a sebhelyeimről, még inkább gyűlölni fogsz, csak mert mi túléltük és Potter nem.
– Nem gyűlöllek! – kiáltott vissza Ron.
– Csak azért jöttél, hogy megnyugtasd a lelkiismereted – mondta Harry, és a hangja hirtelen gyengévé vált. – Mindent megteszel, hogy megnyugtasd magad, Weasley. Nem miattam bánod, amit tettél, hanem magad miatt, hiszen majdnem gyilkossá váltál. Nem kedvelsz jobban, mint azelőtt, soha nem próbáltál megérteni engem vagy Perselust. Éppen ellenkezőleg, még mindig okokat keresel, hogy továbbra is gyűlölhess minket. És most mentségeket keresel arra, amit tettél. De nem fogsz találni. Perselus sok-sok éve már a világos oldalon áll. Dumbledore kémje volt már az előző háborúban is. Még Potter bőrét is mindig megpróbálta menteni… nem, ez nem fontos. Ami pedig engem illet, én soha nem voltam sötét varázsló. Soha nem tettem semmit ellened. Soha nem akartam elvenni a barátnőd. Csak azt akartam, hogy hagyjál békén – fejezte be, és határozottan indult az ajtó felé.
– Meg tudod bocsátani, amit tettem? – kérdezte Ron halkan mögötte.
– Megbocsátok, ha a bocsánatkérésed több lesz, mint egy gyenge kísérlet, hogy magadat igazold! – nézett vissza Harry, és elhagyta a szobát.
Harry megint kicsit hátramaradt bájitaltan után, hogy néhány szót válthasson Perselusszal. Ilyenkor nem beszéltek semmi fontosról, leggyakrabban Harry tanulmányairól tárgyaltak.
– Még mindig nem tudok megidézni egy rendes Patrónust – vigyorgott, és a professzorra kacsintott. – De Hermione segítségével megtanultam előidézni egy ezüstös ködöt és még Figg professzor is azt mondta, hogy egy ötödévestől ez elfogadható eredmény.
Igaz volt. Hermionénak valahogy sikerült büntetőmunkát szereznie átváltoztatástanon, és McGalagony rájuk parancsolt, hogy ebéd után takarítsák fel az átváltoztatás tantermet, miközben ő a papírmunkákat intézi az irodában. Harrynek gyanús volt, hogy a múltban McGalagony soha nem adott ilyen büntetőmunkákat, de később Perselus megmagyarázta, hogy a tanárok megpróbálnak könnyíteni a súlyon, ami a tanulók vállára nehezedik, leggyakrabban úgy, hogy hasonló büntetőmunkákat adnak nekik.
Később Harry megfigyelte a professzorokat és rájött, hogy Perselusnak igaza van. Ahelyett, hogy pontokat vontak volna le, inkább büntetőmunkákat adtak, és Frics különösen elégedett volt: az iskola soha nem volt olyan tiszta, mint ezekben az időkben.
Három büntetőmunka Hermionéval elég volt, hogy megtanulja hogyan NEM lehet megidézni egy teljes Patrónust, csak a szokásos szürkés ködöt, amit a társai is produkáltak.
– És az egyéb tárgyak? – tekintett rá Perselus.
– Binns a szokásos…
– Professzor Binns, Quiet!
– Ja – vigyorgott Harry. – Az átváltoztatástan elég jól megy, számmisztika…
– Vector professzor azt mondta, hogy te vagy a legjobb Mr. Boot és Miss Granger mellet – mosolygott Piton büszkén.
Harry elpirult.
– Talán – vont vállat. – Flitwick professzor visszatért az emlékezetmódosító bűbájokhoz – váltott témát. – Írtam már a bűbáj semlegesítéséről és a gyógyító eljárásokról. Flitwick professzor kiválót adott rá, habár azt tanácsolta, hogy végezzek kutatásokat a részleges emlékezetvesztés terén is – tudod, Neville írt erről – mondta Harry elgondolkodva.
– És mit találtál? Lehetséges visszahelyezni az elveszett emlékeket? – kérdezte Perselus érdeklődve.
– Nem, nem mindig. – Harry felsóhajtott. – Van néhány körülmény… A legegyszerűbb az az eset, amikor az szünteti meg az emlékezetmódosító bűbájt, aki létrehozta. Az átkozó majdnem mindig megtörheti a bűbájt, hacsak nem rosszul végezte, például ha hibás vagy idegen pálcával végezte, vagy nem koncentrált eléggé… Normális esetben a gyógyítók is helyrehozzák a problémát. De az elrontott bűbájok általában visszafordíthatatlanok…
Megszólalt a csengő.
– Rendben, Quietus. Most menj. Ebédnél találkozunk – Perselus felállt és kitessékelte Harryt.
Harry nem jutott túl messzire. Miután elérte a második sarkot…
– Impedimenta! – suttogta valaki. Harry arcra vágódott, de pálcája máris a kezében volt. Elgördült a lehetséges következő átok elöl, a pálcáját az előbbi varázslat irányába tartotta és másik átkot küldött abba az irányba.
– Capitulatus!
Egy pálca röppent felé a levegőben, míg a tulajdonosa fájdalmas kiáltással próbálta elkapni.
– Petrificus Totalis – mondta Harry a következő átkot, és az elorzott pálcát saját mellkasára irányította. – Finite Incantatem.
Ahogy az Impedimenta elvesztette a hatását, talpra ugrott és a következő pillanatban már a csuklyás figura mellett térdelt. Lefejtette a csuklyát az idegen arcáról… Zabini volt.
Hirtelen minden a helyére került.
– Te támadtad meg Seamust novemberben, nem? – kérdezte.
– Draco mondta… Azt parancsolta, hogy tegyem meg – nyöszörögte Zabini – nem az én ötletem volt…
– Mondhattál volna nemet! – sziszegte Harry – Azt kellett volna mondanod, hogy nem!
– De… de… megfenyegetett, hogy megveret…
– Volt más választásod is, Zabini. MINDIG van más választás. Megvédtelek… – nem tudta folytatni. Egy pálca nyomódott a nyakához, és hirtelen meghallott egy hideg hangot:
– Tedd le a pálcád, Piton.
Harry engedelmeskedett.
– Állj fel.
Felállt.
– Fordulj meg. Lassan.
Harry nem igazán akart szemtől-szembe kerülni Lucius Malfoyjal, de nem tudott mit tenni.
– Mit gondolsz, mit csinálsz? Embereket támadsz meg üres folyosókon?
– Nem, ez csak… – kezdte Harry, de nem tudta folytatni.
– Nem ez az első alkalom, ugye? – kérdezte Malfoy kötekedve. Harry elvörösödött mérgében.
– Nem. Én…
– Szóval tagadod!
– Nem, én csak…
– Nos, valóban nem szükséges beismerned. Elkaptalak, és itt a bizonyíték. Invito! – Malfoy Harry pálcájára mutatott a sajátjával és az a kezébe röpült. Malfoy felemelte a sajátját, Harryére szegezve. – Priori Incantatem.
Valami, ami olyan volt, mint egy kőszobor bújt ki belőle, ott, ahol a két pálca találkozott, és úgy nézett ki, mintha szürke füstből állt volna. Harry nem rettent meg: már látta a Priori Incantatem varázslatot a kviddics világkupán két évvel ezelőtt.
– Gyerekes trükk, Piton – vigyorgott rá Malfoy. – Többet vártam volna egy Pitontól. Saját kezeiddel akartad megverni, miután megdermesztetted?
– NEM! – kiáltotta Harry – Én csak azt akartam…
– Silencio – Harry dühösen összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem tudott szólni. – És harminc pont a Griffendéltől a szemtelenségért. És harminc pont azért, mert megtámadtad egy tanulótársadat, húsz pont azért, mert ellógtál óráról, és egy hét büntetőmunka a mi… hmm… mondjuk így: háztájőrzőnkkel és az állataival. És a felügyelő bizottság következő ülésén javasolni fogom eltávolításodat, és elmehetsz te is az… apáddal… – Malfoy ördögien mosolygott – habár nem tudom milyen messzire értek… Most menj. Biztos vagyok, hogy társaid büszkék lesznek az… eredményeidre.
Visszanyomta a pálcát Harry kezeibe, és megragadta Zabini vállát.
– Állj fel, fiú. Meglátogatjuk a kórházi szárnyat.
Harry merev tekintettel bámult utánuk. Úgy érezte, mintha az életét szakították volna el tőle. Ki fogják rúgni. Az igaz, hogy amióta Dumbledore elhagyta, a Roxfort már nem volt az otthona, de a barátai… a tanárai… és megint mindent újra kell kezdenie… Remegő kezekkel tette vissza pálcáját az övébe és néhány lépett néhányat. Fájt a bal lába. Talán Zabini Impedimentája miatt sérült meg, talán az utána következő esésben. Nem tudta, de nem is érdekelte. Felsóhajtott, és bicegve indult a sötét varázslatok kivédése tanterem felé.
Legnagyobb meglepetésére, senki sem hibáztatta az elvesztett pontokért. Nyolcvan pontot vesztett délelőtt, de több mint százhúszat szerzett az elmúlt hetekben, másrészről pedig mindenki eléggé gyűlölte az igazgatót ahhoz, hogy Harry mellé álljon. Perselus azonban nem tűnt úgy, mintha hinne a történetben, és alaposan kikérdezte.
Harry éppen végzett az ebéddel, amikor egy erős kar megragadta a vállait olyan erősen, hogy felszisszent a fájdalomtól. Perselus szorítása lanyhult ugyan, de nem engedte el.
– Úgy gondolom, van egy kis beszélgetnivalónk – közölte Harryvel, egy jeges pillantást vetett a társaira, azzal gyakorlatilag kivonszolta a nagyteremből – Mit csináltál, te őrült? – kérdezte mérgesen, amint kiértek a folyosóra.
Harry vállat vont, és elkezdte mesélni a reggeli eseményeket az után, hogy elhagyta a bájitaltan termet. Perselus nem tűnt nyugodtabbnak. Szemei villogtak, és arcvonásai gúnyosan eltorzultak. Ahogy Harry odáig ért, hogy a Petrificus Totalust használta Zabini ellen, Piton félbeszakította.
– De nem volt rá szükség, hogy Zabinit péppé verd! – rázta meg Harryt mérgesen. – Miért tetted?
– Nem tettem! – kiabált vissza Harry.
– Ne hazudj nekem! Meglátogattam Zabinit a kórházi szárnyban! Nem tud járni! Monoklija van és eltörtek a bordái! Azt mondta…
Harry szörnyen elsápadt.
– Te… mit…?
– Láttam őt. Azt mondta, csak viccelni akart veled, mire te megtámadtad.
– De…
– Hogyan tehetted?
– Én nem…
– Ez megbocsáthatatlan, Quiet. Én…
Harry úgy érezte, mintha vörös fátyol ereszkedett volna a szemei elé, a helyzet olyannyira a reggeli eseményekre emlékeztette. Ökölbe szorította kezét maga mellett tehetetlen dühében. Aztán lábujjhegyre emelkedett, hogy olyan magas legyen, mint nagybátyja, úgy mondta, egyenesen a szemébe: – Semmivel sem vagy jobb, mint Malfoy. Nem én voltam, hát nem érted? Még csak nem is értem hozzá! Miután ledermesztettem, Malfoy hátba támadott, elvette a pálcámat, üvöltözött velem, levont nyolcvan pontot, adott egy hét büntetőmunkát, és végül megfenyegetett, hogy kirúgnak a Roxfortból, és egy mondatot sem mondhattam, mert meg sem hallgatott! De tőle elfogadom, mert nem érdekel és nem is vártam mást! De tőled! – Harry szemei szinte villámlottak. – Hogy gondolhatod, hogy megtámadtam egy másik tanulót! Hogy teheted azt, hogy félbeszakítasz, és anélkül vonsz le következtetéseket, hogy végighallgattál volna! Tőled többet vártam! – Ezzel Harry megfordult, és eltűnt az árnyékos folyosón, mielőtt Perselus válaszolhatott volna.
– Quiet! – hallotta Harry a kiáltását, de nem törődött vele. Fájt, rettenetesen fájt Perselusnak ez az árulása. Hogyan hihette el ezt róla? Miért nem kérdezte meg, mielőtt ítélkezett volna?
De leginkább: hogyan hihette el?
Hogyan?
Annyira ideges volt, hogy fájdalom mart belé: a gyomra, ismét. Legörnyedt, hogy gyorsabban elmúljon a fájdalom, és megpróbált lassan lélegezni.
Most teljesen egyedül érezte magát. Teljesen és végérvényesen egyedül és fázott, és félt… és…
Megszólalt a csengő. Kezdődnek a délutáni órák, aztán meg a büntetőmunka…
Az asztronómiaóra úgy tűnt, soha nem ér véget. Mindig is utálta az elméleti asztronómiát, túl unalmas volt a gyakorlati órákhoz képest.
Miután a professzor befejezte, azonnal kisietett a teremből. Látta, hogy a tanár valamit akar neki mondani, de Harry nem igazán volt kíváncsi rá, hogy mit üzen nevelőapja. Nem akart beszélni Perselusszal, most még nem. Túl csalódott és mérges volt ahhoz, hogy megkockáztasson egy beszélgetést.
Holnap. Majd holnap meglátogatja. De nem ma. Van ideje.
A legelső kötelező szilenciumon elkészítette a házi feladatait, aztán kimentette magát, hogy el kell mennie a büntetőmunka miatt. McGalagony, aki éppen rájuk felügyelt, minden különösebb kérdezősködés, vagy szidalom nélkül elengedte. Harrynek ez csak pluszban rosszul esett: még házvezető tanára sem hitte el Malfoy sztoriját, csak Perselus Piton, az ő nagy, tiszta ítélőképességével és kiemelkedő bölcsességével!
Ó, a régi reflexek…
Visszament a Griffendél toronyba, hogy ruhát váltson. Felkapott egy vízhatlan csizmát és egy esőkabátot – napok óta szakadt – majd megindult Hagrid kunyhója felé. Ott aztán megkapta a takarítóeszközöket (mivel természetesen varázslat nélkül kellett kipucolni az ólat), és hozzáfogott a munkához.
Nem igazán tudta hogyan kezdje. Az istálló tele volt piszokkal és bűzlött, ez hagyján, de az udvara… inkább tűnt mocsárnak, mint szilárd talajnak, és csak csúszkálni és támolyogni tudott rajta.
Tíz percen belül nedves és koszos lett.
Újabb tíz perc múlva úgy érezte, hogy ez a munka sosem fog véget érni. Minden fordulóval több sarat vitt be a csizmájával, mint amennyi kosz kivitt. Nem próbált varázslatot használni: pálcája ideiglenesen Hagridnál volt letéve, és ha valaki rájönne, hogy van másik pálcája is… Harry Potteré… Nem. Ez szóba se jöhetett. A következmények túl komolyak lettek volna.
Sóhajtott, és folytatta a vég nélküli küzdelmet. Éppen a trágyát lapátolta a talicskára, amikor kinyílt az ajtó.
– Nem kell egy kis segítség? – ragadta ki Hagrid hangja keserű gondolataiból.
Harry elejtette a lapátot, és az erdőkerülő felé fordult.
– Csak nem… – kezdte, de megállt. Hagrid Leah-t küldte be az istállóba – Mit csinálsz itt? – kérdezte ingerülten.
– Ugyanazt, amit te – csattant fel a lány mérgesen.
Harry gyanakodva ráncolta össze a homlokát.
– Ki adta…?
Leah karba tette a kezét, és végigmérte.
– A drágalátos apád – mondta.
Néhány percig csak néztek egymásra, a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Végül Harry nagyot nyelt.
– Rendben. Melyik részét szeretnéd a munkának? Lapátolni, vagy kihordani?
– Kihordani. – mondta Leah, és undorral húzta fel az orrát – Nem állhatom ezt a szagot.
Harry vigyorgott. A lány a munka nehezebb részét választotta, de ő megkérdezte, nem szólhat semmit… Habár a segítségével a munka jelentősen gyorsabb volt.
Ő tehát lapátolt, aztán kicipelte a dézsákat az ajtóhoz, ahol Leah megragadta őket, és kiürítette a tartalmukat.
Fél óra múlva a lány megszólalt.
– Fáradt vagyok. Nem állhatnák meg egy kicsit?
Harry buzgón egyetértett, ő is ki volt merülve.
– Azt hiszem, megtehetjük – mondta, és meglódította a lapátot. Nem volt hely, ahová leülhettek volna, így nekidőltek a falnak pihenésképpen.
– Tudod, nem vagyok mérges rád – mondta Leah váratlanul, szemeivel állhatatosan a földet figyelve. – Én csak…
– Tudom – mosolygott Harry – Apa úgy gondolja, Tudodki el akar rabolni…
– Hogy bosszút álljon rajta? – kérdezte Leah, haját a fülei mögé igazítva, és Harryre nézett.
Mintha egy pillanatra túl nagy lett volna a meleg az istállóban.
– Ühüm – mondta, és megkísérelt egy mosolyt. Nem volt benne biztos, hogy jól sikerült.
– De… miért gyanúsítottál engem?
Harry zavartan dörzsölte a nyakát.
– Én… mindenkit gyanúsítottam.
– Mindig Grangerrel voltál. Őt miért nem gyanúsítottad?
A kérdés nyilvánvaló volt. A válasz is. Mindazonáltal Harry nem tudta mit mondjon. A titka túl fontos volt ahhoz, hogy kiadja, csak azért, mert…
– Őt is gyanúsítottam. De csak a könyvtárban voltunk együtt. És nem volt túl valószínű, hogy sikerült volna elrabolnia az iskolából – talált végül egy elfogadható kifogást.
Leah bólintott.
– Értem – mosolygott, és egy csokibékát halászott ki a táskájából – Kérsz egyet?
Ahogy Harry a csokoládéra nézett, a gyomra megkordult. Leah vigyorgott.
– Ezt vehetem igennek?
– Veheted – nyögte ki valahogy Harry. Rettenetesen izgult, és izzadt a tenyere.
A lány lassan bontotta ki a csomagolást. Amikor megtalálta benne a kártyát, kirángatta.
– Ó – kiáltott fel meglepetten – Soha nem láttam még ezt a kártyát! Habár az arca mintha ismerős lenne… – csodálkozott.
Harry érdeklődéssel nézett rá, de nem ért a kártyához.
– Ki van rajta?
– Saevus Malignus Noblestone – olvasta fennhangon. – Soha nem hallottam még ezt a nevet!
Harry megrázta a fejét.
– Seavus Malignus? De hát ő a Véres Báró! Megnézhetném?
Leah egy darab csokit tömött a szájába.
– Parancsolj.
Harry megragadta a lapot, hogy megnézze a rajta lévő alakot.
De nem volt ideje, hogy felismerje. Hirtelen úgy érezte, mintha a köldökénél fogva megrántották volna egy nagy kampóval: lábai elhagyták a talajt, egyre gyorsult, szél süvöltött a fülébe és színek örvénylettek körülötte.
Egy zsupszkulcs, gondolta rémülten.
Lábai nagy csattanással keményen értek földet. A becsapódástól egyensúlyát vesztette, és hanyatt esett. Még érezte, hogy feje valami szilárd, éles tárgynak csapódik, és elönti a vér, de aztán minden elsötétedett.
Perselus mérges volt magára. Számtalan alkalommal próbálta elkapni Harryt ezen a napon, de a fiú nyilvánvalóan eltökélte, hogy elkerüli őt, és egyszerűen képtelen volt utolérni.
És igazat adott Harrynek. Viselkedése elfogadhatatlan volt, sőt, megbocsáthatatlan. Megvádolta a fiút, mielőtt utánagondolt volna, és még csak nem is adott esélyt, hogy kimagyarázza magát. Úgy viselkedett, mint egy dühöngő idióta, a helyett a józan felnőtt helyett, akinek mindig tartotta magát.
Mi van, ha emiatt elveszti Harryt? Ha elvesztette Harry bizalmát és szeretetét?
Megijedt. De kénytelen volt a hülye büntetőmunkákat felügyelni, és az óráit megtartani. Amikor vacsorázni ment, Harry nem volt ott. Majdnem megállt a szíve. Harry kihagyott egy étkezést, csak mert ő hülye volt! Ez érthető, persze, de Harry túl gyenge még ahhoz, hogy ne egyen. Túl gyenge, túl vékony, túl beteg – habár a fiú mindig tagadta…
Rettentő nehéz volt emellett az önelégülten mosolygó mellett ülni – amellett az idióta mellet, aki ezt az egész bajt a nyakára hozta, aki miatt összeveszett az egyetlen emberrel, akit szeretett – és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Időről-időre a Griffendél asztala felé tekintett, hogy lássa, ha Harry megérkezik. De fiú nem tűnt fel, és Perselus nem játszott tovább. Megkereste szemével Hermionét, és megnyugodott, amikor látta, hogy ő is nyugodt. A lány biztos tudja, hol van Harry.
– Büntetőmunka – mondta Hermione, amikor sikerült megkérdeznie vacsora után. – Az igazgató egy hét büntetőmunkát adott neki Hagriddal.
– Ó, értem – Perselus elnyomott egy félmosolyt.
Megkönnyebbülten tért vissza az irodájába, hogy befejezzen néhány főzetet a gyengélkedő számára, és hogy kiegészítse a listát a hiányzó hozzávalókról a közelgő RBF vizsgákra.
Már egészen késő volt, amikor befejezte a munkát. Éppen elindult a Mardekár klubhelyiségébe, hogy ellenőrizze a tanulókat, akik nem mentek még a hálószobákba, de amint elhagyta az irodáját és megindult a Mardekár klubhelyisége felé, erős kényszert érzett, hogy hazamenjen. Csak egy pillanatra, győzködték az ösztönei.
Engedelmeskedett nekik. Gyorsan, mert nem akart balhét Malfoyjal, visszasietett a lakosztályába, és megérintette a fehér pöttyöt az ajtó mellett.
A nappaliban sötét volt, és csönd, hiszen mindig eloltotta a fáklyákat, ha elhagyta a szobát, és most már nem lakott itt Harry, hogy fényt gyújtson. Egy gyors pálcamozdulattal fellobbantotta őket, és körbenézett. Minden rendben volt. Semmi szokatlan, gondolta, és vállat vont miközben megfordult, hogy elhagyja a szobát.
De valami megfogta a szemét.
Valami nagyon rossz. Valami NAGYON szokatlan.
Gombócot érzett a torkában, amikor körbenézett. Szeme újra végigfutott mindenen. Tűz – kioltva. Kandallópárkány – a megszokott fotók. Székek, kanapé – üres. Ajtók – nyitva, a szobák mögötte – üresek.
– Paranoiás lettem – gondolta magában. Mennie kellet. Elég késő volt már.
Késő.
KÉSŐ!
Az óra. Harry karácsonyi ajándéka a kandalló fölött.
Odatámolygott, és megragadta a széket, hogy ne rogyjon össze a rémülettől.
Az óra mutatói általában az otthonra (Perselus) és a barátokra (Harry) mutattak. Most a mutatók ijesztően szokatlan helyzetben voltak.
Otthon – Perselusé.
LR – A Legnagyobb Rohadék – Harryé.
Következő: a fordítóktól függ, őket kell zargatni :-)