Fordította: Enelen
Átnézte: enahma
19. fejezet – Árulás
Perselus annyira megdöbbent, hogy hosszú, túlságosan hosszú percekig meg se tudott mozdulni. A szíve vadul vert a mellkasában és gondolatban azt számolgatta, vajon mikor rabolhatták el Harryt.
Most mit tegyen?
Hogyan segíthet?
A válasz egyszerű volt, és teljesen nyilvánvaló, úgyhogy gyorsan egy maréknyi hopp-port dobott a tűzre.
– Black kúria – mondta rekedten. Még egy pillanat és beszélhet Dumbledore-ral, nyugtatgatta magát. Dumbledore majd megmondja, hogyan mentsék meg a fiút…
Halk pukkanás hallatszott és Lupin feje jelent meg a tűzben.
– Szia, Perselus. Mi történt? – kérdezte. Látszott rajta, hogy fáradt.
– Hívd ide Dumbledore-t. Harryt elrabolták.
A férfi arcán a fáradtság átadta helyét az aggodalomnak.
– Albus nincs itt. Fogalmam sincs, hol lehet, vagy hogy mikor jön vissza.
Perselus ökölbe szorította kezét tehetetlen dühében, és belerúgott egy útjában álló székbe. – A rohadt életbe!
Lupin figyelte, ahogy a férfi lassan összeszedi magát, és megpróbál értelmesen gondolkodni.
– Más valaki? – kérdezte végül Piton.
– Csak én vagyok itt és Anne, Perselus. Három órája több támadás is volt. Halálfalók megtámadtak néhány olyan mugli családot, akiknek varázsló gyermekeik vannak. Sokan meghaltak, a minisztérium tehetetlen, úgyhogy a Rend elment, hogy segítsen… – Lupin arckifejezése elárulta, hogy ő is kétségbe van esve. – Engem is csak azért hagytak itt, hogy vigyázzak Anne-re, és fogadjam a hívásokat…
Perselus az utolsó mondatot már nem is hallotta. Térdre esett, és tenyerébe temette az arcát. A fejében egymást kergették a gondolatok, miközben megpróbált valami használható tervet kigondolni Harry kiszabadítására, vagy hogy legalább a közelébe jusson… Nem látta Lupin elgondolkodó arcát sem. Aztán hirtelen talpra ugrott, és kiviharzott a szobából, magára hagyva a meglepett Lupint. Volt kollégája már éppen indult, hogy kövesse, mikor a háta mögül meghallotta Anne hangját.
– Mi volt ez Remmy?
– Quietus eltűnt, és Perselus bácsi aggódik érte – magyarázta oda se figyelve. Anne szemébe nézett. – Vegyél fel valamit, Anne. Segítenem kell neki, de téged nem hagyhatlak itt egyedül. Siess! – hessegette be a kislányt a szobájába. Miközben a kislány magára kapott egy meleg köntöst, a férfi ellenőrizte a pálcáját és a személyes készletéből zsebre vágott néhány főzetet: Perselus módosított farkasölőfű főzetét. Annyira módosított, hogy talán nem is kellene farkasölőfű-főzetnek nevezni, gondolta. Perselus sok-sok napot és éjszakát töltött a tökéletesítésével, és Harry is sokat segített neki. Piton soha nem mulasztotta el megjegyezni, milyen ügyes a fiú, az Ő FIA, ahogy a professzor emlegette. Lupin megrázta a fejét. Most ne. Nincs ideje, hogy rajtuk töprengjen. Elviszi Anne-t a Roxfortba, és átadja a kislányt Minervának, aztán megkeresi Perselust, és… Itt elakadt. Fogalma sem volt, aztán mi lesz.
– Készen vagyok, Remmy. Mehetünk – ásított a kislány, és a mellkasához szorította a maciját. Siriustól kapta karácsonyra, gondolta Lupin szomorúan. Úgy látszik, a dolgok mindig csak rosszabbak lesznek… Fél kézzel magához szorította a kislányt, a másik kezével pedig felkapott egy keveset a kandallópárkányon elhelyezett virágcserépben levő csillogó porból. A tűzhöz lépett és a lángokba szórta. A lángok ragyogó zöldre váltak, és magasabbra csaptak, mint az előttük álló két alak. A férfi egyenesen belépett közéjük és elkiáltotta magát – Roxfort, Perselus Piton szobája! – ezzel eltűnt.
Miközben Lupin Anne-re várt a Black kúriában és Harry öntudatlanul hevert valahol a brit szigeteken, Perselus Piton megállt a rondán vigyorgó kőszörny előtt, és legalább ugyanolyan rondán visszavigyorgott rá.
Lehet, hogy néhány perce még nem tudta, mit tegyen, de most már kész volt a terve.
Harryt Voldemort rabolta el.
Voldemort egyik legbizalmasabb szolgája maga Lucius Malfoy, egy halálfaló, a karjára égetett ronda sötét jeggyel.
Pitonnak is volt ilyen jegye.
Elég jól ismerte Luciust. Elég jól ismerte a belső kör szokásait. És végül, de nem utolsósorban saját területén is elismert szakértőnek számított. Az igazgató irodája felé menet Piton tett egy kis kitérőt: elhozott egy kicsiny üvegcsét az irodájából, belsejében sárszerű, undorító folyadékkal. A főzetnek már csak egyetlen dologra volt szüksége, hogy működjön.
– Fényhozó – suttogta bizalmasan a szörny fülébe a sürgősségi jelszót, és egy pillanatra megborzongott a jelentésétől. Még szerencse, hogy Dumbledore nem latinul adta meg a jelszót, „Lucifer" túlságosan is hasonlítana a jelenlegi tulajdonos nevére, a többi jelentéséről már nem is beszélve…
A kőszörny átengedte a lépcsőre, és ahogy belépett, Piton gyorsan kimondta a másik jelszót is, ami az iroda ajtaját nyitotta.
– Quietus. – Tizenöt éve ez volt a belső sürgősségi jelszó, és lehetővé tette a használójának, hogy szabadon belépjen az irodába, anélkül, hogy az ott tartózkodókat bármiféle varázslat figyelmeztethetné. Ezt a jelszót senki más nem tudta, csak Dumbledore, McGalagony és Piton.
Mikor a lépcsőre lépett, Pitonnak sokszor testvére jutott eszébe – nem, nem a jelszó miatt, azt sosem használta még: hanem az égett bele emlékeibe, amikor a halott Quietust felhozta ide –, és ez a gondolat szomorúsággal töltötte el. Általában, de nem most. Most erőt adott neki. Most csatába megy, Harryért, Quietus Harold Pitonért. A fiúért, aki szereti. A fiáért, akit ő is szeret.
Sem a léptei, sem a mozdulatai nem csaptak zajt. Köpenye is hangtalanul hullámzott mögötte, ahogy belépett az iroda üres külső részébe. A végletekig elszánta magát. Senki nem veheti el a fiát, soha!
Előhúzta pálcáját, és egy pillanatra megtorpant, aztán…
Egy gyors rúgással kinyitotta az ajtót, és a következő pillanatban már bent is volt, pálcáját egyenesen Malfoyra szegezte.
– Perselus? Mi a…? – voltak Malfoy meglepett szavai, de egy durva – STUPOR! – félbeszakította.
Malfoy az átok erejétől ájultan zuhant hátra az asztalra. Piton nem vesztegette az idejét azzal, hogy megkötözze. Előhúzta az üvegcsét, és az ezüstös hajú férfira nézett, aztán megragadta az egyik ernyedt kezet, és belevágott a kicsiny tőrrel, amit mindig magánál hordott.
Öt vércsepp a módosított százfűlé-főzetbe. Ez is csak egyetlen órára elég, mint minden más százfűlé-főzet, de ez a vér-alapú verzió lehetővé teszi számára, hogy megérezze Malfoy hívását és képes legyen rá válaszolni.
De először is – Invito halálfaló köpeny! – kiáltotta, és egyáltalán nem lepődött meg, mikor az egyik szekrény ajtaja hangos csattanással kivágódott, és kirepült belőle a szükséges álöltözet.
Egyetlen perc elég volt, hogy átöltözzön. Az illúzió tökéletessé tételéhez még kelkapva Malfoy pálcáját, aztán lélekszakadva elhagyta az irodát.
Senkivel nem találkozott. Az iskola kapujánál kihúzta a dugót az üvegcséből és ledöntötte a torkán az undorító folyadékot. Várt néhány pillanatot, hogy hatni kezdjen, és azonnal tudta, hogy nem tévedett. A karja, amely nyár óta általában kellemesen zsibbadt volt, most égni kezdett. Mint a régi szép időkben, gondolta gúnyosan. Feltette az álarcot, marokra fogta a köpenyt a mellkasán, és továbbsietett a hoppanállási pont felé.
Lupin McGalagony irodájának ajtaja előtt ácsorgott, de senki nem válaszolt kopogásra. Arca aggodalmat tükrözött, és hirtelen hülyén érezte magát. Minek is jött a Roxfortba? Most mit tegyen? Mielőtt bármit is tesz, biztonságba kell helyeznie Anne-t, de most, hogy Malfoy lett az igazgató, semmi más biztonságos helyet nem tudott a Roxfortban…
Bár…
– Gyere csak, Anne – szólt oda a félig alvó kislánynak. Az meg se mozdult. Lupin felsóhajtott, felkapta a bal vállára, míg jobbjával szorosan markolta a pálcáját.
Irány a Griffendél torony!
Sietős lépteinek zaja visszhangot vert az üres folyosókon. Az épület eltompultnak, halottnak, kényelmetlenül ismeretlennek tűnt. Lupin ezen teljesen megdöbbent. Két éve, amikor itt tanított, a folyosók soha nem voltak ilyen élettelenek és csendesek ilyenkor este. Éhes diákok lopakodtak a konyha felé, párocskák kutattak üres tantermek után, kis trükkmesterek idegesítették Fricset, míg a tanárok – de leginkább Perselus – a folyosókat járták, hogy elkapják őket.
És most – csend.
A Kövér Dáma várakozóan nézett rá, mikor kérte, hogy engedje be.
– Szükségem van a jelszóra, drágám. Már nem vagy tanár, úgyhogy sajnálom, de anélkül nem engedhetlek át.
– De azonnal beszélnem kell Miss Grangerrel. Sürgős. Kérlek.
– Sajnálom, de nem. Az új parancs szerint… – Lupin látta az arcán, hogy tényleg sajnálja, mégsem engedte be.
Lupin tehetetlennek érezte magát, és egyre fogyott az ideje. Most hova menjen?
– Ó, Lupin professzor – hallott a háta mögül hirtelen egy gúnyos, fenyegető hangot. – Ön itt?
Lupin sarkon pördült, és szemtől szembe találta magát a vigyorgó Véres Báróval. Pont, mint Perselus gúnyvigyora, gondolta idegesen Lupin.
– Nem tartozik rád – morogta sötéten.
– Nem így gondolom. Láttalak Perselus szobájából kilépni. Mit kerestél ott?
Csodálatos. Már csak ez hiányzott. Egy vigyorgó, gyűlölködő, régi ellenség. A Véres Báró Black csínye óta gyűlölte őket, az összes Tekergőt, és olyasmit tett, amit egyetlen másik szellem sem (kivéve persze Hóborcot): kémkedett utánuk, és egyenesen Dumbledore-nak hordta róluk a híreket.
És amilyen szerencséje van, ő az első, akivel összefut.
– Voldemort elrabolta Quietust. Azért jöttem, hogy Perselusnak segítsek – mondta végül. – De itt van ez a kislány, és biztonságba akartam helyezni, mielőtt utánamegyek.
A szellem reakciója meglepte Lupint. A báró arcán aggodalom futott át, és szemei furcsán fényleni kezdtek.
– Az a hűtlen kölyök…
– De Quietus… – kezdte Lupin, de félbeszakították.
– Nem Quietus. Tom – mondta a szellem, és Lupin elgondolkodott, ki lehet ez a titokzatos „Tom". – Egy Noblestone-t már megölt, és most… – a Báró ravasz pillantást vetett Lupinra. Lupinnak leesett az álla. Tom! A Báró csak így egyszerűen „Tom"-ként emlegeti Voldemortot? – Mit akarsz?
A kérdés váratlanul érte Lupint.
– Ööö…
– Szóval? Igyekezz! – sürgette a Báró.
– A Griffendél torony jelszavát – nyögte ki valahogyan Lupin.
– Brevi tempore – jött az azonnali válasz. – És most siess!
Lupin azonnal engedelmeskedett a parancsnak. A Kövér Dámához fordult.
– Brevi tempore! – mondta, és a kép minden további kérdezősködés nélkül kinyílt előtte.
Lupin szinte összeesett a megkönnyebbüléstől, mikor meglátta a zsúfolt klubhelységet. Már takarodó körül járt az idő, és Perselus már mesélt neki a legújabb iskolai szabályokról, úgyhogy a diákok jelenléte meglepte, de örült neki. Lupin igazán nem szeretett volna ordítozni Hermione után, csak mert a fiúk nem mehetnek fel a lányok hálótermeibe – még Lupin sem.
– Lupin professzor! – kiáltotta valaki. – Tud valamit Quietusról?
Lupin válaszul megrázta a fejét.
– Miss Grangerrel szeretnék beszélni – mondta. A tömeg azonnal szétnyílt előtte, és ő hirtelen szembetalálta magát egy vörös szemű Hermionéval.
A diákok zaja felébresztette Anne-t.
– Hol vagyunk? – kérdezte a kislány álomittas hangon.
– Biztonságos helyen – válaszolta a férfi, és a zokogó lányra nézett. – Miss Granger, szükségem van a segítségére.
A lány megpróbálta visszafojtani a sírását, és bólintott.
– Nem kell aggódnia Quietus miatt. Itt szeretném hagyni Anne-t, mert Piton professzor és én…
– Voldemort megölte a szüleimet – a lány hangja üresnek tűnt, és rekedt volt a sírástól.
Lupin karja elgyengült a döbbenettől, és Anne kicsúszott a kezéből. De a kislány nem panaszkodott, odaszaladt a vörös hajú lányhoz és apró karjaival szorosan átölelte. Lupinhoz fordult.
– Te elmehetsz, Remmy. Szabadítsd ki Quietet. Én itt maradok vele – jelentette ki komolyan, és a szobában elhalt minden beszélgetés. Anne körülnézett. – Az én szüleimet is Voldemort ölte meg.
Hermione a vékony, törékeny test köré fonta a karját, és beletemette az arcát Anne barna hajába. A testét rázta a zokogás.
Anne szavai egy új gondolatmenetet indítottak el Lupinban. Anne! És a kúria, ahol még Siriusszal ráakadtak!
– Anne, Hermione, kérlek, keressétek meg McGalagony professzort, tudod, azt a szigorú hölgyet, és mondjátok meg neki, hogy oda mentünk, ahol téged fogságban tartottak. Segítségre lesz szükségünk. Rendben?
– Nem kell őt keresni. Pár percen belül visszajön. Elment, hogy értesítse a többi házvezető tanárt Tudjukki támadásáról. Megölte… – mondta Lavender Brown, de Lupin félbeszakította.
– Tudom. És most… – Lupin megfordult, hogy elmenjen, de akkor:
– Professzor! Hadd menjünk mi is! – a három Weasley, Seamus Finnigan és Neville Longbottom álltak előtte, elzárva az útját kifelé.
– Nem – jelentette ki Lupin határozottan. – Halálfalók ellen fogunk harcolni, sőt, egyenesen Tudjátokki ellen. Nem biztonságos…
– Tudjuk – mondta George Weasley tőle szokatlan komolysággal. – De ha maguk ketten mennek, az sem biztonságos.
– De mi felnőttek vagyunk, és elég ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy meg tudjuk védeni magunkat.
– Mi sem vagyunk annyira gyámoltalanok – jelentette ki Neville határozottan, de amikor Lupin kérdőn ránézett, nyelt egyet.
Lupin egy pillanatra eltöprengett.
– Tanultátok már az önvédelmi pajzsokat? Képesek vagytok pajzsot varázsolni? – kérdezte. A fiúk bólintottak.
– Figg professzor megtanított rá – mondta Fred vigyorogva. – Sőt, tudunk csinálni valami ködöt is, hogy elvakítsuk az ellenségeinket.
– Ködöt? – kérdezte Lupin döbbenten.
– A Patrónus bűbájt – sietett Seamus Fred segítségére. – És néhány alapvető védő és támadó varázslatot.
Lupin nem tudta, mit tegyen. Már nyitotta a száját, hogy elhárítsa őket, de ekkor a Kövér Dáma portréja megint kinyílt, és a Véres Báró állt az ajtóban.
– Siess Lupin! Nincs több időnk! Perselus már elment!
Lupin gondolkodás nélkül indult, és kimászott a szobából. A fiúk szorosan a nyomában.
– Ti… – fordult feléjük, de a szellem éles hangja megállította.
– Ne most! Erre nincs időnk! Siessetek a hoppanállási pontra! – mondta, és indult, hogy mutassa az utat. A fiúk rávigyorogtak volt tanárukra.
– Látja, hogy mennünk kell – mondta Fred szemtelenül, de Lupin nem válaszolt. Már a következő teendőkön töprengett, miközben teljes sebességgel szaladtak a szellem után.
– Tudtok hoppanálni? – lihegte, mikor már a külső ajtó felé szaladtak.
– Fred és én igen – lihegte vissza George – de a többiek nem tudnak.
– Van erre egy varázslat, majd azt használjuk – Lupin már fulladozott, de a Bárónak természetesen nem voltak légzési nehézségei. – Mikor elérjük a hoppanállási pontot, fogjátok rám a pálcát, és mondjátok, hogy Alligo. Ez a megkötöző átok egy verziója. Akkor, ha hoppanállok, ti is jöttök velem. Megértettétek?
– Alligo? – kérdezett vissza Seamus.
– Igen.
Lupin néhányszor elismételtette velük a varázslatot, aztán odaállt a kis kör közepére, és mind eltűntek a mélyülő sötétségben.
Mikor Harry visszanyerte az eszméletét, biztos volt benne, hogy kettérepedt a feje, annyira fájt és lüktetett, és apró csillagok táncoltak a szeme előtt. Az esőköpeny csuklyája ragadt a félig megalvadt vértől, és érezte, ahogy nyirkos inge a bőréhez tapad. Nem tudta, mióta fekszik eszméletlenül, de nem lehetett túl régen: ugyanott feküdt, ahol összeesett – az éles kő, amibe fejét beleverte még mindig ott volt mellette.
– A nagyúr még nem érkezett meg – mondta valaki vékony hangon, ami valamiért nagyon ismerős volt Harrynek, de a hallottakra elöntötte a megkönnyebbülés. Hála Istennek. – És nem tudtuk elérni sem.
– Időben ideér, ne aggódj – válaszolta egy mély, reszelős hang. – Csodálatos műsor lesz, hidd el nekem, ezt nem fogja kihagyni.
Erre a megjegyzésre Harry megkönnyebbülése úgy elmúlt, mintha elfújták volna. A gondolatok egymást kergették a fejében. A legfontosabb, hogy időt nyerjen, addig, amíg Perselus meg nem érkezik, hogy kiszabadítsa. Mert idejön, ebben Harry olyan biztos volt, mint eddig semmi másban.
A legfontosabb, hogy fenntartsa a látszatot, hogy ő Perselus fia. Bal kezével (ami közelebb volt az arcához) megérintette tarkóját, majd a vért szétkente a homlokán és az arcán – arra az esetre, ha Revelót szórnának rá. Néha-néha kinyitotta a szemét, és egy gyors pillantást vetett az őreire, de azok nem nagyon törődtek vele. Biztosak voltak benne (és Harry ebben kénytelen volt igazat adni nekik), hogy az után az esés után képtelen lenne magától talpra állni.
Harry fájdalmasan felnyögött, és összegömbölyödött. A magasabbik férfi egy pillantást vetett rá.
– Azt hiszem, nem érzi túl jól magát – felröhögött.
– És ez még csak a kezdet! – a nevetés felhangosodott. Egyikük oldalba rúgta Harryt. Az éles fájdalomra kinyitotta a szemét.
– Üdvözlünk a Fájdalmak Földjén, fiú – mondta a magasabbik férfi, és erre megint röhögtek.
Harry lehunyta a szemét, és bal kezét lábszárához csúsztatta. A saját pálcája még mindig megvolt! És láthatatlanul, így egy felületes motozással ki sem szúrhatták. Lassan előhúzta, és belecsúsztatta bal ruhaujjába, ahol rögzítette az óraszíja alatt. Ez az óra volt az első ajándék, amit Perselustól kapott, gondolta hálásan. Minden esélye, amije csak van ebben a helyzetben, Perselustól származott. A pálcája, az órája – és a remény is, hogy nem lesz egyedül.
Néhány pukkanás hallatszott a néma csöndben. Harry rémülten látta, hogy rögtön az első, aki érkezett, maga Voldemort volt. Egy intéssel utasította a két férfit, hogy vigyék utána Harryt a nagy, fekete falú épületbe.
Harry erős késztetést érzett, hogy előrántsa a pálcáját, és a halálos átokkal hátba támadja a rohadékot, de Perselus szavai visszatartották. „Nem győzheted le sötétséggel a sötétséget… világossággal kell harcolnod ellene." Négyhónapnyi sötét mágia-tanulás után Harry értette, miért mondta ezt annakidején. De nem akart meghalni sem. Még nem.
Értelmetlen dolog lenne megpróbálni elkábítani. Hiszen képtelen magától mozogni, és ha elkábítja, azzal csak a többit riasztja, és akkor azok ölik meg. Különben is, jól emlékezett még az első nyári kínzásra, amikor Perselus megpróbálta megölni a Sötét Nagyura és átka visszapattant Voldemort pajzsáról.
Lába alig érintette a földet, ahogy a két férfi bevonszolta egy terembe, ami leginkább a Rémálom Kúria nagytermére emlékeztette, és ott ledobták a földre a trónszék előtt. Voldemort egy elsuttogott „Lego" után eltűnt, de nem maradtak sokáig magukra: újabb halálfalók érkeztek, és kezdték megtölteni a termet. Tíz perc elteltével Harry keserűen konstatálta, hogy ezúttal nem csak a belső kör lesz jelen a kivégzésén. De végül is gondolhatta volna: hiszen Perselus mesélt neki a Galvany család kivégzéséről: az árulók és családjuk sorsa példa és figyelmeztetés a többiek számára. Izgatott suttogás és beszélgetés töltötte meg a termet.
Harry minden reményét elvesztette. Most nincs menekvés. Voldemort nem akarja börtönbe zárni. Ki akarja végezni. „Elrettentő példa" – mondta Perselus az ilyen esetekre.
Mikor körülnézett, a terem hátsó része már majdnem teljesen tele volt. Őrei kihúzták magukat, és arckifejezésük unottról komolyra vált. A belső kör tagjai a trónszék mellett álltak, a tömeggel szemben.
Hirtelen egy ismerős, gyűlölt hang szólalt meg Harry feje fölött.
– Átkutattátok? A zsebeit, a ruháját?
– Nem uram – válaszolta az alacsonyabbik remegő hangon. – A lány azt mondta, nincs nála a pálcája…
– Idióták – hallotta Harry Malfoy hangját. – Az apja közülünk való volt! Ő tanította! Álljatok félre! – hangja éles volt és parancsoló.
Harry megmerevedett. Biztos volt benne, hogy Malfoy megtalálja a pálcáját, és akkor minden reménye elvész…
A kezek, amelyek átvizsgálták, meglepően óvatosak voltak, és Harry egy pillanatra megmerevedett, mikor meghallotta az alig hallható suttogást.
– Apa vagyok, hallgass ide, mikor nem figyelnek rád, törd át a nagyúr páncélját, én megölöm, és dehoppanálok. Használd az Alligo-t – Perselus csak remélni merte, hogy Harry ismeri ezt a varázslatot.
Harry alig láthatóan bólintott.
– És a védővarázslatok? – suttogta vissza. Perselus becsúsztatta a kezeit Harry ruhaujjába, és közelebb hajolt.
– Ha meghal, a védőfalak leomlanak.
És mi lesz a világosság legyőzi le a sötétséget dologgal? – akarta kérdezni Harry, de Perselus már befejezte a kutatást, és felállt. Harry nagy meglepetésére egy tőrt tartott a kezében.
Őrei elsápadtak, mikor meglátták az éles fegyvert.
– Sajnálom, uram – dadogta a magasabbik – nem gondoltuk…
– Idióták – csattant fel Perselus-Malfoy.
– Hé, Lucius, gyors voltál! – lépett Perselus mellé Avery.
– Jó estét – válaszolta Malfoy megszokott hidegségével. Malfoy soha senkivel nem barátkozott a körből, kivéve még annakidején őt magát. – Ezek a hülyék nem kutatták át a fiút. Nézd – mutatta fel a tőrt a másik férfinak. Avery éleset füttyentett.
– Ah. A jó öreg Perselus felkészítette a fiút…
– Nem eléggé – vonta meg a vállát a hamis Malfoy, aztán a fejére húzta a csuklyát. Végignézett volt társai során a helyét keresve. Szerencsére Avery megoldotta a problémáját: megérintette a könyökét, amikor a trónszék felé indultak. Perselus nagyot nézett. Malfoy – Voldemort jobbján? De… hiszen az McKinn helye! Úgy látszik, az idő Voldemort körében sem állt meg.
Harry látta, ahogy apja megáll a trónszék mellett, de gondolatban egyre csak a terven töprengett. Perselus terve nem jó. Harry nem akarta, hogy Perselus legyen a következő Sötét Nagyúr, vagy ilyesmi. De most végre megértette apja érzéseit, gondolatait, állandó önmarcangolását, talán jobban is, mint Dumbledore vagy mint Perselus maga: Perselus sötét mágiát használt, hogy öljön, hogy kínozzon, hogy uralkodjon mások felett. Ezek az átkok megmérgezték az elméjét, a lelkét. Perselus többé már nem volt világos. Éppen ellenkezőleg, túlságosan is közel állt hozzá, hogy teljesen a sötét oldal hatalma alá kerüljön.
Harry tudta, hogy Perselus egyetlen célja, hogy őt megmentse, de Harry nem akarta elfogadni az árat, amelyet a férfi ezért fizetni készült. Nem. Nem fogja áttörni Voldemort páncélját, még akkor sem, ha nagy valószínűséggel ő az egyetlen, aki ezt meg tudja tenni. De nem. Harry nem fogadhat el egy ILYEN áldozatot Perselustól.
AKKOR és OTT végre megértette ezt az egész „áldozat-a-halálos-átok-ellen" témát.
Még a pálcáját sem fogja felemelni. Felfedi magát (bármit is tesz, Voldemort úgyis átadja a halálfalóknak, hogy megöljék), és minden pozitív érzését összegyűjtve ugyanazokat a szavakat fogja használni, amit az anyja használt, hogy megvédje: „engem ölj meg". Nem volt benne biztos, hogy ez elég lesz, de annyit tudott, hogy a szeretet mágiájánál a legfontosabb a szándék, nem a forma.
Lehunyta a szemét, és elkezdte összegyűjteni a varázslóvilágról szerzett emlékeit. Minden emlékét: jót és rosszat, újat és régit, Harry Potter és Quietus Piton emlékeit… Voldemort nem fog talán meghalni, de a világ biztonságban lesz a gonoszságától. Képtelen lesz kárt okozni neki. Éppúgy, ahogy az anyja áldozata után neki…
Valami a lelkében még mindig tiltakozott ez ellen a döntés ellen, de megpróbált nem hallgatni rá. Szeretett volna bocsánatot is kérni Perselustól, amiért ebéd után úgy elrohant. De már túlságosan késő volt. Nem maradt ideje.
Voldemort visszatért.
Perselus gyanakodva összehúzta a szemét, mikor észrevette a Harry szemében felcsillanó új elhatározást. Harry pontosan tudta, mire gondol az apja ebben a pillanatban. „Idióta." Halványan elvigyorodott. Lehet, hogy idióta, de a varázslóvilág kapni fog tőle egy esélyt, hogy elpusztíthassa az őt bántani nem képes sötét agyú nagyurat és követőit.
– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy végignézzük, mi történik az áruló családjával – kezdte beszédét Voldemort. A terem elcsendesedett. – Jól véssétek az eszetekbe. Nincs kegyelem az árulók számára. Nincs kegyelem a kémek számára. Nincs kegyelem a gyávák számára. Nincs kegyelem a gyengék számára! Senki számára nem létezik kegyelem, aki szembe mer szegülni velem!
A teremből mindenfelől egyetértő kiáltások hallatszottak. Harry megborzongott. Voldemort folytatta.
– Mindannyian ismeritek Perselus Pitont. Hosszú évekig láthattátok az oldalamon állni. Hatalmat adtam neki! Esélyt adtam neki! MI voltunk a családja!
Harry megint megborzongott, és azon imádkozott, hogy Perselus képes legyen megőrizni a nyugalmát.
– De elárult minket! Elvetette a felkínált hatalmat, lehetőséget, családot! Elvetett engem! – újra morgolódás támadt. – Tizenöt év után visszatért hozzám, és könyörgött, hogy adjak neki egy újabb esélyt! Megadtam neki. Nagylelkű voltam. Megbocsátottam az árulását. De újra elárult. Egyenesen Dumbledore-hoz ment, ahhoz a mugliimádó, gyengéket pártoló vén hülyéhez, és megpróbálta eljátszani a kettősügynököt. Hosszú évekig játszotta ezt a szerepet. Az ő bűne, hogy annyian meghaltak közülünk, vagy elfogták őket, és az Azkabanba kerültek. A legnagyobb árulása pedig az volt, hogy megpróbálta megmenteni Harry Pottert a fogságomból. Potter végül is meghalt. Piton a saját bőrét mentette. Ma sincs itt. Gyáván megbúvik a Roxfortban, a saját életéért retteg. De nem bujkálhat örökké!
Hangos helyeslés. Néhányan felkiáltottak „Úgy van, úgy van!" Harry utálkozó pillantást vetett a tömegre. Voldemort felemelte a kezét. A zaj azonnal elhalt.
– De most, a kezünkben van a fia. – Éljenzés. – Nem fogunk kegyelmezni neki. És a mi kedves Perselusunk holnap reggel megkapja a drágalátos fia holttestét. Azt hiszem, ezt az üzenetet még ő is megérti.
Voldemort leült. A tömeg felzúdult. Kiabáltak és éljeneztek, öklüket lengették Harry felé, és sötéten vigyorogtak.
– Stimula – mondta Voldemort Harryre szegezve a pálcáját. A fiú felállt, és a trón felé fordult.
A zaj megint elült.
– Én… – kezdte Harry, de ekkor egy szörnyű sikoly rázta meg a termet, és minden fáklya kialudt. Harry megmerevedett a sötétben.
– Itt vannak az aurorok! – kiáltott fel valaki, és kitört a pánik.
– Lumos! – ordította Voldemort, és Harry egy pillanatra erős késztetést érzett, hogy elvigyorodjon: a SÖTÉT Nagyúr fényért kiált, de láthatóan semmi nem történt. Sűrű füst szállt a teremre, és mindenfelé bombák robbantak.
Teljes lett a káosz.
– Libero – hallotta Harry Malfoy-Perselus hangját, és érezte, ahogy a mágikus kötelek lehullnak róla. Perselus elkapta a karját a sötétben, aztán körülvette őket a tömeg.
A pánik minden másodperccel tovább nőtt. Emberek tapostak egymáson. Harry hallotta azoknak a szerencsétlenek a fájdalmas kiáltásait, akik a földre zuhantak, és a rémült tömeg átgázolt rajtuk.
– PURGO! – ordította Voldemort, és a füst egy része eltűnt. De csak egy pillanatra, mert azonnal újabb robbanások rázták meg a termet, és ez újabb adag átláthatatlan füstöt pumpált a levegőbe.
– Ki kell jutnunk – rántotta meg Perselus Harry karját.
– A tömeg… – válaszolta Harry, próbálva túlkiabálni a zajt. – Csapdába kerültünk!
Valaki megragadta Harry vállát, de Perselus, Harry hirtelen megtorpanását érezve megfordult, és a lehetséges támadó arca felé lendítette az öklét. Valami reccsent és egy fájdalmas kiáltás harsant: – Menekülnek! – de senki nem törődött vele.
– ÁLLJATOK MEG, IDIÓTÁK! – Voldemort hangja túlharsogta a zajt. – EZ CSAK EGY GYEREKES TRÜKK! PURGO!
Néhány halálfaló kezdett észhez térni.
– Purgo! – kiáltottak fel többen is csatlakozva Voldemorthoz.
Harry érezte, hogy Perselus az arcára húz egy maszkot, és letakarja egy halálfaló köpennyel. A szíve vadul vert, mikor a füst oszlani kezdett. Körülnézett és látta: az egész terem romokban hevert. Harry Perselusra pillantott, és elsápadt a maszk alatt. A százfűléfőzet hatása kezdett elmúlni.
– Fekete a hajad – suttogta Perselus fülébe. Ő bólintott.
Csapdába estek.
A tömeg valahogy megnyugodott.
– Crack, Avery, Simpson, Grace, Rigger, Fare, Emmans, Sirens, Lestrange, menjetek, ellenőrizzétek a folyosókat. Gyerekes kedvű támadóink valószínűleg ott rejtőznek. Mindenki más: le a maszkokkal!
Harry tudta, hogy ez a vég. Lassan a maszkja felé nyúlt, és a szeme sarkából látta Perselus ugyanolyan lassú mozdulatát.
Nem volt tovább. De akkor hirtelen zöld, vörös és narancsszínű sugarak szelték át a levegőt, és a halálfalók egy része összecsuklott.
– ITT A MINISZTÉRIUM KÜLÖNLEGES AUROR ALAKULATA! AZ ÉPÜLETET KÖRBEVETTÜK! HOPPANÁLLÁSGÁTLÓ BŰBÁJT HELYEZTÜNK A KÚRIA KÖRÉ! ADJÁTOK MEG MAGATOKAT, VAGY TÁMADUNK!
Kétségbeesett csata tört ki, de a halálfalók rosszabb helyzetben voltak: össze voltak zsúfolva egy óriási teremben, ahol képtelenség volt elbújni. Kevesebb, mint tíz percig tartott, hogy ellenállásukat megtörjék. Mikor Voldemort látta, hogy az aurorok túlerőben vannak, úgy döntött, hogy nem áldozza fel több emberét. Egy hangos csattanással áttörte a minisztérium védőbűbájait.
– DEHOPPANÁLLNI! AZONNAL! – kiáltott fel, és sok követőjével együtt eltűnt. De még mindig legalább ötven halálfaló maradt ott a földön fekve, túlságosan rossz állapotban a hoppanáláshoz.
Minden túlságosan gyorsan történt, gondolta Harry. Még fél óra sem telt el azóta, hogy Voldemort belépett a terembe. Jócskán megnyugodva, és egyetlen karcolás nélkül ült fel. A csata kezdetekor Perselus a földre lökte, és ráfeküdt, hogy megvédje az ide-oda röpködő átoktól, de mindketten sérülés nélkül megúszták. Harry rávigyorgott Perselusra, aki szorosan magához ölelte.
– Voltak olyan pillanatok, mikor azt hittem, elveszítlek – suttogta bele a férfi Harry hajába.
– Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – suttogta vissza vigyorogva Harry.
– Nem törted volna át Voldemort védőpajzsát, ugye? – Piton nem nézett rá, még az ölelésén sem lazított.
– Tényleg nem – vallotta be Harry. – Nem akartam, hogy te legyél a következő Sötét Nagyúr.
– Nem lettem volna – válaszolta Perselus fáradtan. – Ez nem olyan egyszerű. Én…
Egy auror állt meg mellettük.
– Felállni! Le a maszkokkal!
Lehúzták az arcukról a maszkot, és megpróbáltak felállni. Mikor Perselus felnézett az aurorra, hogy a segítségét kérje, elsápadt. Harry követte a pillantását, és az ő arcából is kifutott a vér.
– Bamberg… – nyögött fel Perselus.
– Ó, egy régi jó barát – az auror szája gonosz mosolyra húzódott. – És a szemtelen fia.
Harry üvölteni szeretett volna. Ez volt az az auror, aki egy óra hosszat kínozta és vallatta az iskolában. És most ördögi mosollyal Perselust figyelte.
– Nem szükséges megmutatnod a karodat, Piton. Tudom, mi van rajta. Egy csúnya, csúnya tetoválás, ugye?
Intett egyet, mire két auror lépett melléjük.
– Itt a fiú, akit keresünk – mondta, és Harryre mutatott. – Hagyjátok békén. A másikat tegyétek a többihez.
– De ő az apám! – kiáltott fel Harry. – Azért jött ide, hogy megmentsen!
A két auror megtorpant és kérdően néztek Bambergre.
– Most nem menekülsz meg olyan egyszerűen, Piton. Mutasd meg azt a jelet a karodon!
– NE! – kiáltott fel Harry. – Ő ártatlan!
Piton a vállára tette a kezét.
– Menj, Quietus. Nemsokára találkozunk. Megígérem – mondta, aztán egy szinte követhetetlenül gyors mozdulattal előrántotta a pálcáját, és magára fogta. – Exmemoriam!
– Az átkozott szemétláda! – kiáltott fel Bamberg, és kitépte a pálcát Perselus markából. – Törölte a saját emlékeit! Ó, hogy az a… – Harry nem is hallotta az auror hangos káromkodását. Megint minden mintha lelassult volna körülötte, megállt az idő…
Perselus MEGTETTE.
Perselus megmondta, hogy érte megteszi.
És MEGTETTE.
De Harry nem akarta elfogadni EZT az áldozatot. Túlságosan veszélyes. Már sokszor megmondta Perselusnak. Nem éri meg.
NEM ÉRI MEG!
Már nyúlt volna Perselus felé, de a két auror addigra már megragadta, ellenőrizték a karján a sötét jegyet, aztán hátracsavarták a kezét, és kimasíroztak vele a teremből.
Harry nem tudta biztosan, meddig állt ott, meredten bámulva Perselus után, mikor egy kéz nehezedett a vállára, és a következő pillanatban öt izgatott fiú vette körül.
– Hé haver, jól vagy? – Fred majdnem a nyakába ugrott a megkönnyebbüléstől.
– Na, Quiet, mit szólsz a Weasley Varázsvicc Vállalat legújabb termékeihez? A Füstpatronok jók voltak, mi? – kiáltotta teli torokból George.
– Neville is marha jó volt! Az ő ötlete volt, hogy kapjuk le a külső őrök maszkjait, és csatlakozzunk a műsorhoz, mint halálfalók! – vigyorgott bolondul (és még mindig egy kissé rémülten) Seamus, és vállon veregette a sápadt arcú Neville-t. Mindannyian halálfaló köpenyeket viseltek, Fred és George még mindig a markukban szorongatták maszkjaikat.
Ron egy szót sem szólt, csak állt, és Harryt nézte.
– Mi történt? – kérdezte csendesen. Ez a kérdés volt az, ami végül megállította a többiek boldog zagyválását. Harry még mindig az ajtót bámulta, amin át Perselus eltűnt.
– Elvitték az apámat – mondta rekedten. – Az az auror az iskolából…
– Mr. Bamberg? – kérdezte rémülten Neville.
– Ismered? – kérdezett vissza Harry. Neville felhorkant.
– Az apám legjobb barátja volt. A nagyanyám csak a bűntársának nevezte. De ne aggódj! – Neville megpördült és a távozó aurorok után rohant. – Mr. Bamberg! – Neville eltűnt az ajtó mögött.
Harry majdnem összecsuklott, olyan rosszul volt. A feje pokolian lüktetett, szédült, hányingere volt, és mindezek tetejébe teljesen tehetetlennek érezte magát. Bizonyos tekintetben Perselus megszűnt létezni. Az önmagán elvégzett emlékezetmódosítást nehéz, talán lehetetlen lesz helyrehozni. Megtántorodott a kimerültségtől. Ron kapta el. Óvatosan leengedte Harryt a földre, és bíztatóan megveregette a vállát.
Harry érezte, ahogy önuralma a végére jár. Az egész nap feszültsége, az elmúlt órák rettenete szinte körbevette. Arcán könnyek folytak végig, vállát csendes zokogás rázta.
– Minden rendben lesz, Quietus – mondta Ron nyugtatónak szánt hangon. – Neville visszahozza. Nyugodj meg, haver. – De Harry csak a fejét rázta.
Semmi nem lesz rendben. Többé már semmi nem lesz olyan, mint régen.
Most már bánta, hogy még életben van. Jobban szerette volna, ha feláldozzák a varázslóvilágért, ha a Sötét Nagyúr tehetetlen lenne, a barátai biztonságban lennének, és Perselus sem változott volna meg.
– Miért szóltatok a minisztériumnak? Miért jöttetek utánunk? – kérdezte vádlón. – Az iskolában kellett volna maradnotok. Itt nem volt rátok szükség! – az utolsó szavakat már üvöltötte.
Az ikrek abbahagyták a vigyorgást. Seamus is leguggolt mellé.
– Mi a baj, Quietus? Túlélted, az apád is túlélte!
Harry kitépte magát Ron karjaiból és talpra ugrott.
– Tévedsz! – kiáltotta vadul. – Ő nem élte túl.
A többiek tágra nyílt szemekkel meredtek rá.
– De Quietus, az előbb láttuk, és nem volt semmi baja! – motyogta bizonytalanul Fred.
– SEMMI BAJA? – Harry most már teljes erőből üvöltött. – Törölte az emlékeit, hogy engem megmentsen!
Döbbent csend válaszolt a szavaira. Harry ettől azonnal észhez tért. De már túl későn.
– Miért kellett volna törölnie az emlékeit? – kérdezte csendesen George. – Van valami, amit jobb, ha a minisztérium nem tud rólad?
Harry bólintott. – És sok olyan, amit jobb, ha TI sem tudtok rólam – motyogta.
– Amit mi se tudhatunk? Mi az? – kérdezte bután Seamus.
– Titok, te hülye – nyögött fel Ron. – Nem hallottad?
– Ööö… – Seamus megkockáztatott egy bocsánatkérő vigyort. – Ja, persze…
Neville lépett a terembe.
– Elvitték a többivel együtt. Meg akartam keresni Lupin professzort, hogy segítsen, de teljesen eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy ő képes lett volna…
– Ő sem lett volna rá képes, és ezt te is tudod, Neville – mondta Harry halkan, ahogy a korábbi dühe oszlani kezdett. – És még ha Dumbledore vagy valaki ki is tudja majd szabadítani, örülni fogok, ha élve látom…
Neville felsóhajtott.
– Legutóbb mennyi ideig volt a minisztériumban?
– Három-négy hónapig – mondta Harry. – És újabb hatig az Azkabanban.
– Akkor csoda, hogy még életben van – suttogta Neville kiszáradt torokkal.
Harry bólintott.
Egy magas auror lépett az üres terembe.
– Fiúk, vissza kell mennetek az iskolába. Holnap majd hivatalosan is beszámoltok róla, mit kerestetek itt.
– De hiszen már elmondtam… – kezdte méltatlankodva Ron, de a férfi egy türelmetlen mozdulattal elhallgattatta.
– Csönd legyen. Gyertek ide – mikor nem mozdultak azonnal, élesen rájuk kiáltott. – Mozgás! – kinyújtotta a kezét. Egy halálfaló maszkot tartott benne.
– Zsupszkulcs? – kérdezte Neville. Az auror felhorkant, amit akár „igen"-nek is lehetett érteni.
Harry elsápadt. Már ezelőtt se szerette a zsupszkulcsokat, de a mai esete Leah-vel az istállóban…
Ron megragadta a kezét, és a maszkra nyomta.
– Gyerünk haza – suttogta Harry fülébe.
Néhány pillanattal később a nagyteremben értek földet, a meglepett miniszter és néhány aurorja gyűrűjének kellős közepén. Lucius Malfoy kicsit távolabb állt, és szeme rémülten megvillant, mikor meglátta Quietust. Ő volt az első, aki talpra kecmergett. Csípőre tette a kezét, és Malfoyra vigyorgott.
– Lemaradt a műsorról, Mr. Malfoy. Voldemortnak is hiányzott – mondta gúnyosan.
Malfoy összevonta a szemöldökét, de Harry nem tudta, miért: Voldemort nevének említése tette volna, vagy a megjegyzés, hogy hiányzott?
– Azt hittem apád tökéletesen helyettesít – válaszolta Malfoy gyorsan.
TÚL GYORSAN.
Senkinek nem tartott sokáig, hogy rájöjjön szavai jelentésére. Caramel elsápadt, a két auror csak tátogott, mint a partra vetett hal.
A következő pillanatban Malfoy elkapta a minisztert. Maga elé rántotta az alacsony férfit, és a nyakának szorította a pálcáját.
– Én most megyek is – mondta.
– NEM MÉSZ! – kiáltotta egy hang a háta mögül. – Stu… – kezdte Mrs. Figg, de Malfoy gyorsabb volt.
– Avada Kedavra! – kiáltotta.
Az idő már megint megállni látszott. Mikor látta, hogy a nő összecsuklik, és a miniszter teste, amit a halott professzor átka elkábított, elernyed Malfoy szorításában, előrántotta a saját pálcáját.
– STUPOR! – kiáltott fel.
Az átok fejen találta Malfoyt. Ahogy elesett, magával rántotta a hasonlóan ájult minisztert, és elterültek a földön. Harry leengedte a kezét, és a gyűlölt férfi mellé lépve teljes erőből oldalba rúgta.
– TE ROHADÉK! – nyögte-kiáltotta-sírta. Lehajolt és az arcába vágott az öklével. – TE ÁTKOZOTT SZEMÉTLÁDA! – megint ütött.
– Quietus, hagyd! – Ron mellé ugrott, és átfogta, hogy Harry ne tudjon Malfoyhoz érni.
– ENGEDJ, RON! MEG AKAROM ÖLNI!
– Ne legyél olyan, mint ő – Ron szorosabbra vonta az ölelését. – Te jobb vagy nála, jobb vagy nálunk. Ez nem illik hozzád.
– DE Ő CSINÁLTA! Ő CSUKOTT ÖSSZE AZZAL A KURVÁVAL! Ő CSINÁLTA AZ EGÉSZET, az egészet – megremegett a hangja. – Apa, apa – ismételgette vég nélkül, és lassan lerogyott a földre.
Ron mellé térdelt.
– Most már vége. Vége. Megkapja a büntetését. Az apád is nemsokára itt lesz – Ron csitítgató hangja lassan megnyugtatta Harryt.
Nem látta, hogy az aurorok az ezüstös hajú férfihoz lépnek, és megtalálják a sötét jegyet a karján, nem látta, ahogy egyikük köpenyt terít Mrs. Figg mozdulatlan testére. Arról is lemaradt, ahogy újabb aurorok jöttek, és magukkal vitték Malfoy eszméletlen testét, lemaradt a felélesztett miniszter hálálkodásáról, és arról is, hogy McGalagony letérdelt melléjük. Teljesen süket és kába volt a sokktól. Úgy szorította Ron karját, mintha az élete függene tőle. Megpróbált nem gondolni rá, ki ez itt mellette, elképzelte, hogy Perselus az, ő van mellette, ő bátorítja és vigasztalja…
Később erős karok emelték fel, és érezte, hogy valami csiklandozza az arcát és valami csillogást látott maga felett. Szakáll, félhold szemüvegek, élénk, világoskék szemek. Dumbledore volt az.
– Apa törölte az emlékeit – suttogta az idős férfinak. – Elment. Mrs. Figg is meghalt… Most ki fog vigyázni a macskáira? – kérdezte és érezte, hogy újra folyni kezdenek a könnyei. – Leah adta nekem a képet. A Véres Báró volt rajta, tudta? Zsupszkulcs volt, mint később a maszk… – még Harry is érezte, hogy a mondatai nem egészen érthetőek, de nem tehetett ellene semmit. – Apa megmentett. Rám léptek volna… Voldemort meg akart ölni… Meg kellett volna halnom, igazgató úr, most már értem, mi az az áldozat, fel kellett volna áldoznom magam… – a motyogása érthetetlen zagyvaságba fúlt.
– Csitt, Quietus, minden rendben, minden rendben… – Az igazgató határozott hangja megnyugtatta.
Aztán érezte, hogy valaki szorosan egy takaróba bugyolálja, és valami hűvös főzetet öntenek le a torkán, aztán minden elhomályosodott előtte, sötét lett, és meleg…